25
Jénikő, 16. aprilis 1719.

Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? Nem más, hanem hogy csaknem minden harmadnapban látjuk egymást. Kédet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kédhez, mint már egy darab időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra. De nem lesz mindenkor papsajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka. De mit tehetsz annak? (mondják a tótok). Egy részről nem bánom, mert nem alkalmatlankodom kédnek, noha kédnél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne unják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb okát is mondom, a' hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem egészséges, mert ha az a kis hajó hirtelen el találna fordulni, jó étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha egy kevessé a hajó egy oldalára fordul, már azt gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt fogja kéd felelni, hogy eleget jártam tengeren. Én pedig azt felelem a kéd feleletire, hogy azzal dicsérhetem magamot, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni. Tegnap mi a császári mulatságon voltunk. Lehetetlen azt kédnek le nem írni, mint ment végben. De mi is csak úgy mulattuk magunkot, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, estve azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk.

Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a mulatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem lóra ülvén, a csauz a Constancinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megálítta minket, ahonnét kelleték nézni a mulatságot. A réten pedig sokszámu nagy sátorok valának verve, mind a császár számára, mind a több urak számára. A mulatság pedig abból állott, hogy lovakot futtattak, flintából és apró ágyúcskákból célt lőttek, a császár előtt a birkozók birkoztanak. De mégis mindezek nem valának császári mulatságok, hanem a vége jobb volt a kezdetinél, mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit ád, de a császárnak három vagy négy válogatott virágban lévő leányt adott, azoknak igen szépeknek kelletett lenni és mindeniket gazdagon felékesíteni. Azután köves portékákot, lóra való drága szerszámokot, szép paripákot adott. (Édes néném, mely derék állapot a császárság!) Ennek pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végit nem vártuk, mert reggeltől fogva estig egy helyben lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék mulatság. Azért is csak a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi mulatságra valót nem látván, ebédre hazamentünk. De még azt kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen mulattuk magunkot, és hogy császári mulatság volt. Pedig elig vártuk, hogy eljöjjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje kéd, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kédet, meg a leányokot is odateszem, de úgy, ha szeret kéd, és ha vigyáz az egészségire.