34
Jénikő, 25. martii 1720.

Ma reggel a fejdelmünk a Pompeus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Fekete-tengernek a torkába, egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván, egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk, mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikára kelletett volna ugrándozni; a káposztásfazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vadkecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magosságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két vagy három darabba. Amely darab még fent áll, nem lehet magosabb harmadfél singnél; nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompeus tétette oda. Mert aztot csak mondják, és minden a Pompeus oszlopának híja, de arról semmit nem találni írásban. A' bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt, de a' nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompeus tette is, nekem ahhoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompeus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó, de ennél többet nem tudok. Hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokot foglaljanak az egész bujdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen kéd, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kédet, se attól ne tartson kéd, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék, mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal! Látja kéd, mindezek nem adnak nagy gondot. Mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen. Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bujdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek. A' való, hogy kivált minékünk a ketten hárman, kik mindenkor véle bujdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért, ha egy kis háláadatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki kéd ezeket a deák szókot: experto crede Roberto; a' való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessük végit az ilyen gondolatoknak, és örüljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti, ugyé édes néném. Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinoros szolgája.