(Útitársam ekkor megmondta X városka valódi nevét is.
Engedje meg az olvasó, hogy az elkövetkező elbeszélésből kihagyjuk a
magyar város nevét. Több ilyen város van a Felvidéken. Mindenféle régi királyok
és urak messziről jövő emlékei hangzanak a toronyláb összestimmelt
harangjainak kongásában. A házak fala mellett történelemmé válott emberek
álldogáltak, de a nők oly egykedvűen szerették vagy nem szerették
őket, mint általában a nők nem sokat törődnek a történelemmel.
Egyetlen nő sem érezte még kedvese ölelgetésében azt a boldogító érzetet,
hogy e karokról, lábakról, szakállakról egykor, porráválásuk után a történetíró
fecseg. Szakállak, vértek, szívek elvonultak, a nők tovább kötötték
harisnyájukat, korán bezárták a kapukat, és senki sem jött vissza az álmos
éjszakán a hídról, amelynek karfájáról egykor önmagát nézegette a folyó
tükrében. Elhangzottak a történelmi lépések, új lépések közelegtek, tavasz
lett, tél lett, betegségek, szerelmek jöttek-mentek, a nők megértek, majd
megöregedtek, a férfiak köhögtek, kiáltoztak, koporsóba feküdtek. Kis városka
volt ez a Felvidéken, öles falakkal, zárdaablakokkal, kályhákkal,
amelyekből az esti tűz farkasszemet nézett az alvókkal. A gyertyák
ellobogtak, és füstjük elszállott. Miért keresgéljék az emberek a vasárnapi
mise térdeplői vagy a tűzoltó-majális táncosnői között e
történetnek hősnőit? X. Ez a városka neve... Egyszer majd meghalnak a
hősnők, és sírjuk gondozása az élők szórakozása lesz.)
Az első nő, akivel X.-ben megismerkedtem, Hartvigné, született
Gábriel Szidónia volt. Azt ígértem neki, hogy két napig maradok a városkában, s
ez gyors engedékenységre bírta - folytatta szomorú útitársam.
Nem tudom, hogy uraságod miként van ezzel a dologgal, én például némely
nőnek az arcberendezésén, az orrán, a fülén, az ajkán észreveszem az
első pillantásra, hogy számíthatok-e meghallgatásra? Bocsásson meg, ha
kissé közönségesen fejezem ki magam, másképpen nehezen tudnám megérhetővé
tenni: hogy életemben találkoztam nőkkel, akiket az első látásra úgy
ítéltem meg, hogy engem várnak. Nekem valók; - a vérmérsékletünk, a
gondolkozásunk, az ábrándozásunk, a vágyakozásunk egyforma. Keressük egymást,
mint a szél és a gazdátlan kútágas; mint az egér és a lyuk; mint a
vándormadarak és pihenőhelyeik. Furcsa találkozások ezek az élet álorcás
menetében. Az ember egyszerre ráismer a nőre, bár azelőtt sohasem
látta. A kézfogásunk, a tekintetünk, a vérünk lüktetése, a vágyunk bogarászó,
földásó munkája összetalálkozik, mint az alagutban az ásók. Én kalandot
kerestem az idegen városban, mint egy unatkozó vigéc. Hartvigné is várt valami
alkalomra, bár meg vagyok győződve, hogy azelőtt sohasem jutott
eszébe bárkinek megmutatni a fehér harisnyás lábát.
De hadd mondom el komolyan és az utazók léhasága nélkül, hogy ki volt Hartvigné.
Hartvigné egy szent asszony volt.
Lakást kerestem X.-ben, mert csak fiatalkoromban szerettem a vidéki
vendégfogadók életét, amely véleményem szerint hasonlíthat ama orosz
postaállomások miliőjéhez, amelyekről Turgenyevben vagy Tolsztojban
olvashattunk. Amikor még mulattatott az utasok lármás, életteljes csendriasztó
megérkezése, a veres képű, félszemű aranysapkás konduktor oly
boldogan mosolygott a tompán döcögő omnibusz hágcsóján, mintha vadászó
hercegeket hozna az állomásról, pedig többnyire kereskedelmi utazók bújtak ki
az üveges ketrecből; az örökös ser- és pörköltszag, amely a fogadó
kapujában fogadta az embert, amely az udvar felé összekeveredett az
emésztőgödör szagával; sötét, gyanús lépcsők, amelyeken a fehér
fejkendős, mezítlábas, papucsos, elszánt arcú olcsó szappanillatú,
megtermett szobaasszonyok végigmérték az utazót, mint a bornyút; a nyikorgó
ágyak, amelyekben tán tegnap gyilkoltak meg valakit, a rosszul záródó ajtók,
amelyek mögött mintha mindig leskelődne valaki - talán az utazó mélabús
magánya -, a megereszkedett ablakok, amelyek megöl céltalanul lehet bámulni az
üres kisvárosi délutánba; a porlepte táncterem és környéke, ahol télidőben
izzadt, bomlott kedvű és bomlott alsószoknyás táncosnőket ölelgetnek
savanyu bort lehelő gavallérok; a lépcsők, amelyeken falusi
úrnők éberlasztingcipős, fehér harisnyás, kövér térdét lehet látni; a
holdas, boros éjszakák e kísérteties szobákban, ahol a ruhafogas mellől a
leeresztett alsószoknya karikájából inges nők lépegetnek ki az unatkozó
álmában; a setét ebédlő, ahol az asztaltársasági jelvényeket úgy
őrzik, mint fétiseket a krákogó, köpködő elbizakodott öreg
törzsvendégek, a légynyomos képek, a csorba, kékszegélyű tányérok,
szarvasagancsos evőeszközök, dohányfüstbe merült céltalan esték,
nyerítő röhejek, üres dalok és fárasztó beszélgetések, s az egyetlen öröm
az omnibusz megérkezése a léghuzamos kapualjba, mintha egyszer meg kellene
érkezni valakinek e cifra bárkán... Akkori hangulatomban egy jól irányzott
pisztolylövés tette volna emlékezetessé látogatásomat például az Arany
Csillagnál, s önnek sohasem beszélné el senki e történetet.
Lakást kerestem, mint egy diák.
Tejszagú kék abrosz mellett
akartam reggelizni, mint gyermekkoromban a szülei háznál; vasárnaponként
váltják az asztalkendőt, és az arcok frissen mosdottak, a hajak vizesen
megfésültek, az ingek fehérlők, az arcok vidámak a családi asztal körül. Itt más szaga van még a spiritusznak
és a rumnak is. A pálinka, amit éhgyomorra hajt fel az ember a családi
asztalnál, nem ártalmas. A tojást frissen tojta a tyúk, az irósvaj nevet, mint
egy kövér lány a szőlőlevelek közül, a cipők a lábakon fényesek,
az ágyneműből friss reggeli szellővel száll el az éjek fülledt
gondolata, tegnap keményített szoknyában szalad táncos lábain a szobalány; még
a trágyahordó szekerek is másképpen párolognak a deres utcákon reggel, mint
délután, a nagybetegek hörgése elcsitul a szomszéd házakban, a piacok üde
zöldsége, a kakasok piros feje, a húsok rózsaszíne himbálódzik a
vesszőkosarakban, a városi tornyot szivaccsal megmosták hajnalban, a tarka
mellényes cinke vidáman ugrándozik a dércsípte eperfán, mint az újra
kezdődő, múltját megbocsátott, elfelejtett élet...
A ház, ahová benyitottam,
mindenképpen kedvemre valónak látszott.
Nagy fehér tűzfala
volt a háznak, amely a piac és egy hegynek kanyarodó kis utca sarkán állott,
mintha városkapitány lakott volna itt a múlt időkben, aki magos ablakaiból
arra ügyelt, hogy nincs-e zendülés a torony körül. A kémények igen magosan
voltak, s úgy nyúltak fel, mint a gunár nyaka. Kip-kop, mondták barátságosan a
kopott kőkockák, amikor lábamat a küszöbre tettem. A setét pinceajtó
mögött sem vettem észre gonosz kísértetet leskelődni a maga gödrével, az
emeletre felkanyarodó csigalépcsőre egy gömbölyű ablak fordította
barátságos arcát. A fehér rámák között ódon, salétromos fal mellett, régi
időkből itt maradott mellvédek alatt meghúzódó kertecske mutogatta
szelíd bájait. Az ecetfa májusban bizonyára jóillatú, a lugas gondriasztó, és
az alacsony kőpadon felágaskodnak a fehérlábú szűzek, hogy
letekintsenek a városra, midőn regényekkel és versekkel teleszívták a
fejüket. Milyen gazembernek kellene lenni annak, aki ilyen helyen egy leány
elcsábításán töri a fejét!
Fehér ajtó nézett velem
szemközt. A rézkilincs ragyogott, és Salve volt szőve a tiszta
lábtörlőbe. Igen jólesett, hogy e modern tisztaság mellett is
oroszlánfejes húzós csengettyű nyomult ki a falból. Bizonyosan békés,
boldog emberek hajlékába nyitok be.
A háziasszony nyitott
ajtót. Az első szavaimra kissé bizonytalanul felelt a félhomályos
előszobában, aztán megröppent, mint egy fehér pille, és a világos szobába
vezetett az utca felé.
- Foglaljon helyet nálunk,
uram.
Igen, így gondoltam, a
vékony lábú székek télen is vászontakaróval vannak behúzva, mintha valami igen
nagy ünnepélyre várna évtizedek óta a bútorzat, hogy valódi szövetjét
megmutassa. A szőnyegek tarkák, barkák, amilyeneket otthon szőttek
késő őszidőben a régi háziasszonyok, midőn a gyertyaöntésen
már túlestek. A függőlámpás pillangós porcelánernyőjén
rózsaszínű tüll van. A sarokban karácsonyfa állott, mert januárius
első napjait mutatta a kalendáriom, ha elfelejtettem volna megjegyezni. A
levegőben szobafüstölőnek és szárított almahéjnak az illata. A fehér
porcelánkályhában oly pirosan lobogtak a hasábfák lángjai, mint a lepkék.
- Ez volna a kiadó szoba -
folytatta az asszony, szemközt ült velem, de háttal az ablaknak, hogy
arcvonásai oly lassan bontakoztak ki előttem, mint egy álombeli kép.
Talán harmincesztendős
volt, de lehetett negyven is. Abban a korszakban volt mindenesetre, midőn
a nők keresztcsontját már nem annyira a tánc, hanem a házigond fárasztja.
Az első pillantásra észrevettem, hogy feltűnő jó cipőket
visel a lábán. Mindnyájan tudjuk, akik valaha az életet próbálgattuk, hogy a
vidéki nő, bármilyen hiú, kevesebb gondot fordít a lába ápolására, mint a
nagyvárosok szülöttei. A rossz kövezetek, az őszi sarak, a méltatlan
gyaloglások elpusztítják a legszebb lábakat és lábbelieket. Ebben a városkában
még bizonyára volt vasárnapi cipőjük a nőknek, s otthon többnyire papucsban
jártak-keltek, a rossz időben a régi vásott cipőt vették elő, és
az úgynevezett bergsteigerek, regatták s egyéb félcipők késő
vénségükig szolgálnak, amíg a láb csónakaivá válnak. Nem csodálom azokat a hiú
asszonyokat, akik késő vénségükig ügyelnek lábbelijük formájára, a párizsi
szabásra, vagy az angolos korrektségre, a francia sarokra, a szalagok
frissességére, a kifogástalan tisztaságra. Ámde bármilyen legyen a kisvárosi
nő cipője, körülbelül egyforma helyeken, tájakon, utcákon tapos benne.
A ropogós regatták vagy a cugos éberlasztingok az élet pallóin, lépcsőin,
pincéin átbotorkálnak, egész addig az utcáig, ahol hegynek kanyarodik vagy
völgybe hajlik a gyalogjáró. A legszorgalmasabb lábak sem látogathatják eleget
a templom kockaköveit (amelyek alatt többnyire egy sokat bűnözött és
halálában bűnbánó polgár lesi a lépéseket), a gyóntatószék, a
kártyavetőnő és a helybeli bábaasszony tudják az asszonyok
történetét, bármilyen cipőben járnak. A lábak élete csaknem ugyanazon ösvényen
múlik el. Végül mindegy, hogy intéztek-e hozzájuk szép szavakat a férfiak,
kalandos utazók vagy táborozó katonatisztek vagy csak lustaságukat szidták a
türelmetlen férjek. A szegény lábak kiszolgálják a maguk éveit, aztán megtörnek
gondban, hasogatásban, penitenciás köszvényben.
Ennek az asszonynak olyan
cipője volt, mint egy hercegnőnek. Hol varratta, hol szabatta ebben a
városkában, ahol a nők bizonyára a karlsbádi boltból szerzik be
szükségletüket? Karcsú és nagyreményű láb volt a cipőkbe bujtatva. Ezek
a kecses francia sarkok tán rátaposnak a férfiakra, vagy talán csak azért
vannak, hogy otthonában mulattassák az asszonyt, mint a hímzés az ingen, vagy a
fodor az alsószoknyán.
Ennek a lábnak (a Hartvigné
lábának) olyan volt a hajlása, mint a paradicsomi kígyóé. Eltérően a
nők szokásos lábszárától, térdben nem ért össze a csont és a hús, hogy
azután váljon el a két barát, mint a szigony. A térdek belseje körülbelül tíz
centiméternyi volt egymástól, mint a fiatalembereké, akik nem régóta tanulnak
lovagolni. A térdek résén át bizonyosan szabadon jár a szél és a gondolat. Egy
égő húsvéti gyertya - aranybárányokkal díszítve - elfért volna a két térd
között.
Honnan tudtam mindezt?
Az egyik cipőszár
felett felcsúszott a kék zsinórra szegélyezett krémszínű szoknya, és amint
szemközt ültem az asszonnyal, jól szemügyre vehettem sötét harisnyáit. Vannak
férfiak, akik különös izgatottságot éreznek akkor, midőn egy mezítelen
bokát látnak papucsban, mások a báli cipőkért és selyem strimpflikért
rajonganak, ismét mások a kőműves-állványokon dolgozó tót lányok
mezítelen lábszárán felejtik el a szemüket. Én most őszintén beszélek; én
híve voltam mindenféle lábvallásnak - még a megtermett falusi asszonyságok
éberlaszting-szektájának is, akkor voltam a legboldogabb, ha kedveseimtől,
úriasszonyoktól a néhányszor viselt cipőjüket kaptam ajándékba: - a
Hartvignééhoz hasonló lábat még addig nem láttam.
Az a harisnyacsík volt az
okozója, hogy néhány napra tervezett X.-beli mulatásomat később hetvenhét
esztendőre meghosszabbítottam.
Bizonyára érdekelheti az
asszony egyéb külseje is a lábán kívül.
Nos, Hartvigné egyébként
olyan volt, mint egy apáca, aki ringyó lábakkal jött a világra.
Vannak arcok, amelyeknek
látása gyorsítja vagy lassítja a szív verését. A Hartvigné arca megnyugtatott,
mint egy gyónás.
Középkori képeken láthatni
ilyen szenvedélytelen, fehér kendővel környékezett, szinte vértelen
arcokat. Az ember az arc mellé képzeli a rokka nyelét, az ékköves
gyűrűkkel díszített kézbe az orsót és az asszony élete köré a len
hosszú szálát, mint a pókfonalat, amelyen át elszáll a messziségbe a belső
tüzek füstje. A kép hátterében ott szállnak a v betű alakú vándormadarak,
mint az elmulasztott esztendők.
Ha volt is gond és bánat ez
arcon, eltemetve feküdt az a nyugalom vársáncai mögött. A szenvedélyeket
elriasztotta a világoskék szem, mint mozdulatlan madárijesztő a
seregélyeket. A vörhenyes, igen finom szálú hajzat bodros volt, de olyanforma
bodrozatú, mintha az asszony nem akarna hivalkodni e felesleges díszével. Az
orra, homloka egyenes volt, mint egy férfié. Nyugodtság áramlott ebből az
asszonyból, mint egy német nevelőnőből, aki tudja, hogy egész
életén át dolgozni kell, nem szabad megszeretni a fekhelyét, mert holnap új
tanyát kell keresnie.
A fiús zubbonya, amely
dupla gallérjával és kék nyakkendőjével barackszínű nyakát környezte,
ugyancsak egy szelíd, igénytelen lény ruházata volt.
Bocsásson meg, hogy ennyire
untatom e sohasem látott nő külsejével, uram. Világossá szeretném tenni ön
előtt a nékem mai napig is érthetetlen eseményeket. Ha ketten ülünk neki
az ügy kibogozásának, talán hamarább megleljük a csomót. Tapasztalt, tavasza
múlt férfiak vagyunk, nincs mit restelkednünk egymás előtt, midőn
ismeretlen nőkről beszélgetünk. Biztosítom, hogy senki sem találhatja
fel ezt az asszonyt az elbeszélésem nyomán, mert itt-ott felismerhetetlenül
elrejtem drága alakját a kandi szemektől.
Tehát az történt, hogy
megállapodtunk a szoba árában, én kijelentettem, hogy legalább egy fél
esztendőre kötelezem magam, megmondtam nevemet, foglalkozásomat,
illetőleg sokszor szégyellt semmittevésemet, nem kérkedésből, de
bármely cél nélkül felajánlottam az asszonynak, hogy a lakbért előre
kifizetem. Ő ezt csendes főbólintással elfogadta.
Ezután felálltunk, és a
karácsonyfa díszeit kezdtük nézegetni, amelyeket ő gyermekeinek állított,
akik jelenleg az iskolában vannak. A selyempapirosba göngyölt cukrocskák,
amelyek pattanó hangot hallattak, midőn elszakították őket, ma már
úgy tűnnek fel előttem, mint valami gyermekkori emlék. Az aranyozott
diók, a péppel ragasztott színes papírláncok, a narancsok, fügék, apró
viaszgyertyák, mandulák és préselt szőlők, valamennyien kis
bűvszerek voltak, amelyek az asszony szépségét emelték, és a bennem halkan
dobogó kívánságot fokozták. A karácsonyfa illata körülvette a fehér zubbonyos
nőt, mint az a mérhetetlen vágy, amely a legromlottabb férfiakat is néha
meglepi a tiszta, házias élet, a fehér lábú feleség, a dunnameleg téli éjszakák
és a göndör fürtű gyermekek iránt. Önkéntelenül ágtól ágig mentünk, s
mintha egyikünk sem törődött volna már a diókkal, amelyek a karácsonyfa
gallyain feltünedeztek. Merev volt a tekintetünk, de a színes cukorkák
felrepülni látszottak, mint játékos lepkék.
Szinte nem ismertem meg a
saját hangomat egy vágyteli percben, amint megszólaltam, hogy a
leheletemtől meglebbent az asszony füle mellett a vörhenyes haj. - Majd
elfelejtettem megkérdezni, hol fogok aludni?
- Itt - felelt az asszony,
és hosszú fehér, de gömbölyded ujjával a medvebőrrel letakart kanapéra
mutatott, amelynek közvetlen szomszédságában állott, hogy a hosszú fekete
szőrök megérintették krémszoknyáját, amely világítani látszott a
beözönlött téli napfényben.
Ha a nyomban következő
események egy piros farsangi bál közben, álorcás vigalom alatt történnek,
sohasem jut eszembe a csodálkozás. Nem vagyok regényhős, de komisz ember
sem, ezért mindig a sors különös kegyelmének tekintettem, ha egy-egy nő
engedelmes volt. Az én vakmerőségem az ő alázatosságukon épült, gyors
elhatározásom, olykor brutális megrohanásom az ő egyszerű jószívűségükön
alapult. Sohasem birkóztam harapó, karmoló, kétségbeesetten védekező
parasztlányokkal, mint azok a férfiak, akik ezen a réven különbnek tartják
magukat. Sohasem ígértem komolyan házasságot vagy örök hűséget hiszékeny,
gyengéd nőknek. Szinte megvártam, hogy az alkalom letelepedjék elém, mint
egy delelő lepke, amelyet kalapommal leboríthatok.
Ámde akkor fénylő téli
délelőtt volt, a piacon hetivásár rikított, a háztetők eresze
fehérlett, mint az imakönyv margója, szekerek zörögtek a kiugró köveken, mint a
vásáros élet, bármely percben megszólalhatnak a magosan, középkoriasan
csilingelő harangok a vasszínű karcsú toronyban, amelyen kelevézes
rozsdás katona forgott a széllel; ilyen időben szoktak megjelenni a
proklamációk, amelyek nyugalomra intik a népet, ilyenkor hirdetik ki a halálos
ítéleteket s az eretnekek elégetését. Ez órában konyhaszaguk van az
asszonyoknak, és a férfiak a borbélynál vagy a serházban politizálnak.
A kanapén ültünk egymás
mellett, és észrevettem, hogy a nyakán még nedves a haj a reggeli mosakodástól.
A zubbonyából félreismerhetlen asszonyillat lengett. A cipők nyugtalanul
feszültek, mint vadludak szárnyai, mielőtt elhagynák a tó vizét.
- Nem, nem - ismételte,
midőn szótlanul megcsókoltam a nyakát.
Az ajtók nyitva voltak, a
ház ismeretlen, de észrevettem, hogy valahol a házban egy ablak nyitva van,
amelyen most behallatszik a városi hajdu dobolása, aki bizonyára igen
méltóságteljes magatartással proklamálja a legközelebbi hetivásárt - amely
ablakon át esetleg menekülni lehet, ha ifjúkori szerencsém cserbenhagyna, amin
igen csodálkoznám.
- Én úgyis elutazom innét
holnap, s maga sohasem lát többé - vigasztaltam.
Nem tudom miért, de szavaim
elhallgattatták mormoló ajkát, amelyen a nem-ek oly sorozatosan követték
egymást, mint az olvasó szemei. Csak barackszínű fejét ingatta még, mintha
az nem tudna leszokni erről a mozdulatról. A szeme gyöngéd, alázatos,
félénk lett, mintha gyermekei és jövendője sorsa e perctől függött
volna. Mintha már most elkészülne arra, hogy ami itt történik, azt sohasem vallja
be férjének, sem a gyóntató papnak. Pedig amulett volt a mellén, amint egy
percre észrevehettem. Lehúnyta a szemét, keresztet vetett, s összekulcsolta a
két kezét.
Midőn ismét
körülnéztem a szobában, minden a régi helyén állott. Csak a karácsonyfa alatt
görbült el egy gyermekkard, és egy papírcsákó behorpadt, aminek pótlását
nyomban elhatároztam. A falakra néztem. Néhány szakállas, szalonkabátos
hivatalnok külsejű öreg- és fiatalember fotográfiája egykedvűen
tekintett alá. Gyermekek vicsorogtak, amint a helybeli fényképész rájuk
parancsolt. Egy gyászruhás öreg asszonyság igen méltóságteljes volt, mintha
megvetné az eseményeket. (Ő háttal felém, egy ablaknál állott, mintha
türelmetlenül várná távozásomat.)
Nem is igen tudtam egy szót
sem szólni, csak megfogtam hátulról vonakodó kezét (amely most korántsem volt
olyan finom, mint előbb tetszett), megcsókoltam a kezét, és meghatottan
ellépkedtem.
Mire az utcára értem,
ő már nem állott többé az ablaknál.
*
|