Ekkor
kezdődött egy új fejezte életemnek, amelyet sohasem bántam meg, amint
általában sem bűnt, sem erényt, semmit se bántam meg, amit tettem. Némely
emberrel nehezen bírnak el a papok, nincs meggyónni valójuk a halálos ágyukon.
De, hogy folytassam
Hartvigné történetét: a vele való ismeretségem akkor kezdődött, midőn
más nőkkel vége felé jár a regény.
Amikor elmentem tőle,
inkább vágyakoztam utána, mint akkor, midőn mellette voltam...
Ah, uram, ismeretlen
férfibarátom, ez a legrosszabb és legritkább érzések közül való. Elmenni egy
nőtől s azután csaknem eltikkadni a szomjúhozástól! Inni egy kortyot
egy forrásból, amely nyomtalanul eltűnik, és mindig a forrás vizére
áhítozni. Az ördögbe, negyvenesztendős voltam, mindenféle tapasztalataim
voltak az életben, kerültem rókalyukba és hálóba, bolonddá tettem nőket,
és ácsorogtam kis utcák kanyarulatainál petróleumlámpások alatt, amíg odalent a
város villamosfényben fürdött. Sablon férfi voltam, disznókereskedő vagy a
régi divat szerint sántikáló gigerli, nem nagy gondot okozott egy nő
elcsábítása. Néhány napig tűnődtem, szótlan voltam, magányos helyekre
jártam vacsorázni, hosszasan nézegettem a vörös bor színét a kristálypohárban,
elgondolkozva mendegéltem hazafelé éjfélkor, ok nélkül a holdba néztem, de
sohasem, azaz nagyon ritkán tettem fel az életemet egy blattra.
De Hartvigné után
vágyakoztam még abból az időből, midőn gyermek voltam, s az
első örömhölggyel megismerkedtem - egy őszi délután, rossz illatú
házban, kövérek és soványok között választhatva, és én a hervadt, de megtermett
Elvirát szemelvén ki, akinek félhomályos szobájában csendőrbajuszú
altisztek, keseképű civilek tekingettek alá a fotográfiákról - s akihez
még aznap este újra visszaszöktem a második áldozásra, hogy tisztában legyek
élettel és halállal. Ő volt a Hartvigné, az első csók szende
szemérme, szégyenkező szava, tudatlan ügyefogyottsága után vágyva vágyott
második csók a nyitott szemmel, a fül és a tapintás felkészültségével. Ifjúság
volt. A kakas és a bika tánca volt.
Az Arany Csillagnál, ahol
ebédemet elköltöttem, oly regényesen üldögéltem, mint valami
asszonyszöktető, aki mostanában még csak azért tartózkodik a városban,
hogy félig nyitott ablak mellett a nő profilját lesegesse. A nő varr
vagy harisnyát foltoz - mindig ezt csinálják -, a regény pedig halad megállás
nélkül, mint a füst. Nem emlékszem, hogy mit ebédeltem, pedig vidéki fogadók
nevének említésére eszembe jutnak a kolbászoknak, káposztáknak, rostélyosoknak
az ízei, a bor és a ser színe, az óramutató ketyegése. Egy foltos ruházatú
nagybajuszú alacsony pincér szolgált ki, aki emlékezetem szerint azzal
dicsekedett, hogy korábban márkőr volt e helybeli úrikaszinóban.
Szimpatikus volt nekem ez a tömör bajuszú, fehér mellényes, alázatoskodó
legény, mert abban a városban lakott, ahol Hartvigné. Az ételek ízlettek, a hó
gyönyörűen fehérlett az ablakon át, kékes fény borongott a háztetők
felett, boldog emberek ropogtatták a havat a gyalogjárón, fiatalnak éreztem
magam.
Ha imitt-amott felmerült
valamely kétségem, hogy nem a város legtisztességesebb hölgyével volt
szerencsém megismerkedni, elég volt egy pillantást vetni a piactéri házakra,
amelyek úgy bezárkóztak, s oly mélyen hallgatnak, mint az utazó nő a
postakocsi sarkában.
A legény minduntalan azt
mondta: kisztihand. Megvallom, jólesett ez nékem, akkori lelkiállapotomban.
Délután újabb szenzáció
várt rám.
A piac sarkán, nem messzire
a pipázgató töröktől és a könyvkereskedő aranypiros kalendáriomaitól,
megtaláltam a helybeli fényképész kirakatát. Az üveggel födött ládán
szórakozottan siklott el a szemem. Nagyon befűzött, kövér asszonyok, vajképű
menyasszonyok, kakastaréjos gavallérok és bámészkodó gyermekek csoportjában
megtaláltam Hartvigné képét.
Egyszerű nyári ruhában
ült egy széken, és az ölében tartott kis barna legyezőre szegezte
szórakozott, elmélázó tekintetét.
Hosszan elálldogáltam a kirakat
előtt.
Mindenféle dolgok jutottak
eszembe az asszony eddigi elhagyottságáról. Bizonyosan telve volt a szíve
illuziókkal, amelyek az évek folyamán elhervadtak. Esténként a kályha tüzébe
bámult, s egy-egy ábrándot dobott a lángok közé, mint egy megunt fátyolt.
Szomorú voltam - érte.
Az estémet egy városalji
kocsmában töltöttem, ahol hivatalnokok életre-halálra kugliztak a
petróleumlámpásokkal megvilágított pályán. Disznótor volt itt, gyermekkori
szagok úsztak a levegőben, a falon a tizenhárom vértanú, és a vendégek
derülten, csendesen üldögéltek. Senki sem tudta, mi történt a Hartvig-házban ma
délelőtt.
A végén sajnáltam minden
asszonyt, akit elhagytam.
Amint nem láttam többé
őket életem felett, mint a holdat, valamely furcsa gyengeség vett rajtam
erőt. Eszembe jutott sok hiábavaló erőlködésük, magányos szenvedésük.
Láttam őket mosni, varrni, összeráncolt szemöldökkel virrasztani, a levont
harisnyán aggodalmasan a lyukat nézegetni, kisgyermeket altatgatni, az
elhibázott lépés felett gondolkodni, a hold járását lesni és oly titokzatosan
cselekedni, mint éjjel a macskák. (Kár volna kihagyni az elbeszélésemből
öreg bécsi fiákeresemet, aki a feleségét állandóan "Katz"-nak
nevezte.)
Hartvigné iránt is mély
sajnálatot éreztem. A jobbágyszeme, a megindultsága, derekának
boldog-boldogtalan leomlása, a polgárasszonyok fehér fejkötőjének
lehullása kontyáról, szégyenkezése és gondterheltnek látott háta, amelyre
utolsó pillantásom esett - elfelejtette velem, hogy a nők úgy törik fel a
férfiakat, mint a mogyorót, és csemcsegve fogyasztják reggeli kávéjukat, miután
kedvesük halálhírét az újságban elolvasták. Csak sajnáltam Hartvignét, hogy
rossz éjszakája van miattam, a holdba bámul, búcsút vesz gyermekeitől,
talán megfordul a fejében a másvilági üdvösségének a gondolata is, mindenesetre
éjfélkor az ablakra könyököl, és borús kedvvel, meggyalázott büszkeséggel,
megváltó szavakra várva, lesi a hegyi utcácska felől lépteimnek
messziről felhangzó koppanását. A fehér kendőt keblére teríti, hogy
bele ne haraphasson a téli éj farkasfoga, a fülébe a boldogtalanság és az
elkeseredettség vattáját dugja, az ajkát leszorítja, hogy ki ne törjön rajta a
gyötrelmes zokogás. Egyedülinek s elhagyottnak érzi magát a földön. Kivételes
nőnek, akivel valamely rendkívüliség történt...
Elsétáltam kétszer is az
ablakai alatt. A szobák fehér függönyeik mögött oly mélyen aludtak, mintha
mindenki meghalt volna a házban, és az éjjeli óraütést legfeljebb a
házőrző eb olvassa a pitvarban. Ő fekszik egy ágyban, férje,
gyermekei társaságában, és egypár napig félszemmel alszik, hogy álmában el ne
szólja magát.
Csöndesebb éj tán sohasem volt
X-ben.
*
|