Már nemigen
emlékszem, hogy mivel töltöttem másnap a délelőttöt - egyáltalában eszembe
jutott-e Hartvigné? - valószínűleg ismét az a szomorú, életúnt utazó
voltam, aki az Arany Csillag omnibuszán megérkezett. A felkeléseim igen
zordonak voltak ez idő tájt, délre harangoztak, amire meg tudtam bírkózni
farkasszőrű kedvemmel, hogy a mosdótálhoz lépjek. Amíg el tudtam
hitetni magammal, hogy én már sokkal többet éltem, mint a
nyolcvanesztendős emberek, nincs jogom hosszú életre számítani, bármikor
meghalhatok, mert kiéltem mindent, amit lehetett. Rendesen a széken szoktam
üldögélni és a fehér függönyre bámulni, anélkül hogy eszembe jutott volna a függönyt
félrevonni, vajon mi történik a külvilágban?
Délután a Szent János-templom
körül sétálgattam. Vén szentek a napvilágon maradtak itt, az öreg polgárokat a
kövek alá dugták. Minden lépésnél egy kétszáz esztendős halott jött
szemközt. Nagyszakállú kővitézek álltak minden cél nélkül a templom
falában. A hollók magasan szálltak, havazás lesz.
Éppen akkor volt vége a
litániának, az öregasszonyok miséjének, amely oly rövid, mint egy szippantás a
hit burnót szelencéjéből. Énekeskönyv kezdőbetűivé görbült öreg
E még F betűk mendegéltek a sárga falak mellett: vén asszonyok, akiknek
már semmivel sem kedveskedhet az élet, csak egy jóízű imádsággal. A régi
téli kendők között hirtelen, mint egy déli jelenés, feltűnt
Hartvigné, kerek kis fácántollas bársonykalapka volt a fején, macskabőr
bundácska oroszos sujtásokkal, a karmantyujából öreg imádságos könyv kandikált
ki, a fal mellett sietett, a szemét a földre sütötte. Amikor tiszteletteljesen
köszöntöttem, olyan megriadva nézett rám, hogy sohase felejthetem el tekintetét.
Mintha kancsalított volna a két szembogara, mintha kotkodácsolt volna a hangja,
mint egy megriasztott baromfié.
- Ön itt van? S nem utazott
el a városból?
Mindenféle szíves és
szívtelen szavak bugyborékoltak a számon; növekvő félelme arra sarkantyúzott,
hogy mindenféle kopott és átérzett mondásokkal meggyőzzem őt arról,
hogy csak a kedvéért maradtam még X-ben. Látni akartam ismét, mert nem tudtam
elfelejteni az első csók ízét. Ismét magaménak akarom őt... Olyan
ijedelemmel nézett körül a templomsétányon, mintha a pokol tornácába jutott
volna:
- Az istenért, megláthatnak
itt együtt. Mit gondolnak az emberek?
- Lakója vagyok - feleltem,
hogy megnyugtassam.
- Nem... Nem, ez nem lehet
kifogás. Féltem a jó hírnevemet. Ön talán azért jött, hogy visszakérje a pénzt,
miután a szobát nem óhajtja elfoglalni? - kérdezte most nagyon gyorsan.
- A pénzt semmi esetre se fogadom
el - feleltem igen komolyan, s nem lettem volna emberismerő, ha észre nem
veszem Hartvigné megnyugvását. - Ellenben mégiscsak itt maradok a városban, s
ha lehet, elfoglalom szobámat önnél.
Ismét elborult az arca.
- Az a szerencsétlenség úgysem
fog többé megtörténni - mondta ő mély, remegő, igaz hangon. Önnek nem
lehet fogalma, hogy mennyit szenvedtem azóta. Vallásos és nyugodt asszony
voltam, aki minden örömét családja körében lelte. Azóta nem merem
megcsókolni a gyermekeimet, s remegve gondolok a napra, midőn férjem
megérkezik. Az ördög bújt belém, s nem találom a lapot az imakönyvben. Nem
teszek szemrehányást önnek, csak azt cselekedte, amit a legtöbb férfi
elkövetett volna egy megtévedt, gonosztól megszállott nővel. De most már
felocsúdtam. Elmúlt a nehéz óra, amelyet Isten azért küldött rám, mert egyszer
vétkeztem egy nő ellen, aki ugyanígy járt, mint én. Megtaszított az ördög,
a fülembe súgott: "próbáld meg te is", holott valamikor nagyon súlyos
ítéletet mondtam szegény bűnbe esett húgomról.
- Hol van a húga? - kérdeztem,
hogy a fájdalmas szavakat megállítsam a száján.
- Itt lakik a városban. De csak
ritkán találkozunk ama szomorú nap óta. Nekem gyermekeim vannak, derék,
tisztességes férfi nevét viselem, még ha szívem szakadna sem tehetnék semmit
szegény húgom érdekében.
- Talán van a húgánál kiadó
szoba? - kérdeztem minden cél nélkül, mint ahogy az emberek néha beszélnek
gondolkozás nélkül.
S ekkor láttam Hartvignén a
második meglepetést, amelyre sokat tapasztalt férfi létemre sem voltam
elkészülve. Hevesen, szinte a szavakba kapaszkodva és korántsem meggondolva
felelt:
- Nem... majd csak lakjon nálam,
amíg kedve a városhoz köti. Majd kieszeljük, hogyan találkozhatna a húgommal,
aki szebb és fiatalabb nálam. Szegény, korán özvegységre jutott és gyermekkel
nem áldotta meg a sorsa.
- Holnap - szóltam.
- Esetleg már holnap - felelt
Hartvigné.
Estére elfoglaltam szobámat a
barátságos házban, de még nem pakoltam ki a táskáimat. Lássuk, érdemes-e
hosszabb ideig a városban maradni?
*
|