Másnap a
jószagú, fenyőfás és tiszta, fagyos reggelen Hartvigné gyermekeivel ismerkedtem
meg, mint valamely vasúti állomáson útitársam hozzátartozóival. Fiúcskák és
leányocskák voltak, illedelmesek, kacsafark-hajzatúak; a fiúcskának lakkszárú
csizmája volt, a leánykának vízálló bakancsa, piros halászkendője,
fecsketarka ruhácskája. Bizonyosan futva szoktak átkelni a hídon, amelynek
fagyott deszkái döngnek lépteik alatt. Vagy kétszer-háromszor végigcsúszkálnak
a folyó jegén, azon a helyen, amelyet a gyermekek maguknak e célból kijelölnek.
Piros fülükkel, mogyoró-orrocskájukkal, ártatlan szemükkel tapogva sietnek az
utcán az iskola felé, mintha mindennap megjárnák azt a csigalépcsőt, amely
az égből a földre vezet.
Hartvigné fázósan szégyenkezve
merített kanállal a tejet tartalmazó kék lábasból, szórakozottan mellőzte
a gyermekek kérését, akik sok föllel akarták kávéjukat, ellenben
bocsánatkérő, szinte alázatos pillantást vetett rám, midőn
megkérdezte, hogyan parancsolom a kávét? Sötét zubbonya nyakig be volt
gombolva, és a krémszínű szoknyát a kék szegéllyel többé sohasem láttam
rajta. Valamiképpen úgy viselkedett velem szemben, mint az adós
hitelezőjével. Nesztelen léptekkel járt-kelt, óvakodott a közelembe
kerülni, később menyecskésen bekötötte a fejét, rongyos, régi
kesztyűt vont ujjaira, és a takarításhoz látott, hogy elfelejtse az életét.
Azt már korábban tudtam, hogy a nők a törlőruhába, a hajnali
nagymosásba, a padlás látogatásába és a dudvázás méla dalaiba a virágos vagy
veteményes kertben olyan titkokat temetnek el, amelyekről sohasem
beszélnek. Az ősanyák is így csinálták. Ha nyugtalan volt a szívük, ha
féltek a magánytól, elmentek a baromfiudvarba, a gyöngytyúk vagy a páva
rikoltását hallgatni.
Mégis a Hartvigné nyakán egy szív
alakú medáliont vettem észre, amely emlékezetem szerint, tegnap nem volt azon a
helyen. Fekete csontból faragott, egyszerű, bársonyszalagos medálion volt.
Kérésemre nyomban felnyitotta. Egy nyírott pofaszakállas, egyenes
tekintetű, pedrő nélkül felsodort bajuszú, kettéválasztott homlokú,
csendőrtiszt arculatú férfiú nézett rám a medálionból. Hartvig úr volt,
bányatiszt a közeli kincstári bányákban, és csupán hetenkint ért rá családját
felkeresni. Előre elhatároztam magamban, hogy H. úrral kuglizni járok ama
mulatságos kocsmába, ahol a tegnapi estét töltöttem. - Védekezve és vigyázva
osont tova az asszony kérdő tekintetem elől. Olyan sötét volt a szeme, mint borult ég alatt
a tó tükre. Az orra körül a szőlőlevél-izomzatú rózsaszín foltocskák
elhalványultak, mintha bőjtöt tartana. Hajlékony, lemondó és
titokszerű volt, mint egy bűnbánó nő. Szerettem volna többször
megmondani neki, hogy én feloldozom, de okosabbnak véltem a hallgatást.
Midőn a konyhán csendesen forrni kezdett a víz, az udvaron a napsugár
sárrá olvasztotta a friss reggeli fagyot, lemondó egykedvűséggel,
felgyűrt nadrágban elhagytam a házat, hogy szemlét tartsak a városkában.
Úgy gondoltam, hogy midőn a küszöböt átléptem, Hartvigné levetette magát
egy székre, és szorongását csendesen omló könnyekben felejtette.
*
|