Ünnepnap volt. A kalendáriomban hívogató piros betűkkel volt megjelölve a nap, mintha
ilyenkor mindenkinek több bort szabadna inni és bővebben enni a
fűszeres ételekből. A kalendáriomi ünnepeknek az asszonyok örülnek.
Több a tennivalójuk, a hajukból nagyobb karikát sodranak fésülködés után az
ujjaikkal, amely hajkarikával rendesen eldobják az éjjeli álmukat is, piros az
ünnep, mint az arcuk, és csodálatos módon kalácsillata lesz a legkisebb háznak.
Az ablakok jobban fénylenek, a ház megmosakodni látszik, mint egy cica.
"Szent Jeromosra és a többi
szentekre... kezdtem (mert már régebben rájöttem, hogy Jeromostól aggódnak a
nők, miután a legműveltebb is csak keveset tud róla)... ma vízkereszt
napján kijelentem, hogy hozzád hasonló nő nincsen ebben a városban" -
mondtam zsoldoskatona módjára reggelizés után, miután a gyermekek a kismisére
eltávoztak.
Hartvigné szokás szerint
megrendült, aztán nagyon szelíden, engedelmet kérően függesztette rám a
szemét, amelyben ismét előbújt a bánat, mint kis fekete kutya a
házikójából. S így szólt a szem:
"Én jó teremtés vagyok, de
azt ne kérje tőlem, amit gondol. Megesküdtem, megfogadtam... Falun kacsák
és libák, fa-Krisztusok és boldog kis kápolnák között növekedtem fel. Nem tudom
megszegni az eskümet, mert nem élhetek tovább. Hagyjon engem így félig
eltaposva. Majd múlnak az évek, s én lassan felejtek, meggyógyulok. Nézzen
körül a városban. Van itt elég, aki elmulattatja."
- Nem ismerek itt senkit -
feleltem komoran.
- Én majd segítek - szólt
Hartvigné megható szolgálatkészséggel. - Városunk szépeit most mind együtt
láthatja a templomban az ünnepnapi misén. Jőjjön utánam, s ha teheti,
lépjen a hátam mögé a mise alatt.
Beleegyeztem a tervbe, mert hisz
úgysem tehettem volna egyebet.
Emlékezetem szerint Szent Jánosnak
volt a templom ajánlva azon régi emberektől, akik a hitnek ezt a hajlékát
oly komorrá, ijesztővé építették, mint valami örökös fenyegetést a
bűnöző emberek ellen. Mennyivel áhítatosabbak a szabadban tartott
istentiszteletek a templomiaknál! Búzaszentelő gyönyörű ünnepén
valóban a szív legmélyéről száll a bárányfelhős ég felé a föld
népének fohászkodása. A mezei virágok megannyi menyasszonyok, az akácfák
vőlegények, forrásszaga van a gyalogösvénynek, vidoran integetnek messzi
tájak, mint a karinges pap karzati hallgatói. Az ember szivesen megnyugszik
abban, hogy van másvilág, ahol tavasz járja. De a templomokban én mindig csak
az utolsó órámra gondoltam. Gyermekkoromban buzgón köszöntgettem a fekete arcú
szenteknek, akik a túlvilágon iskolamestereim lehetnek. Meggyőződésem
szerint valaki irogatja az oltár mögött, hányszor vetek keresztet és hajtok
térdet. Féltem az oltárképektől, mint a halottak országától. Titkos
remegéssel dugtam a kezem a fekete szenteltvíz-tartóba, talán megfogja ollójával
egy borzasztó rák, mert a gyónásnál elhallgattam némely titkomat. Későbben
is bizonyos idegenkedéssel nézegettem a bús oltárokat, setétlő kórusokat,
titokteljes kápolnákat, félhomályos sekrestyéket, ahol a papok a másvilággal
érintkeznek. Szellemek laknak a misemondó-ruha ráncai között, és a sötét
padsorok alatt az ördög guggol, aki elkapja a lábát annak, aki nem imádkozik.
Vajon mi lehet a nagy oltárkép mögött? Talán egy nagy bolthajtásos terem, ahol
a szentek, képek és szobrok összejönnek, és mise után megbeszélik azt, amit
tapasztaltak. Vallásos katolikus családból származtam, és még egészen kisfiú
voltam, amikor a papok neveltek, hajnalban hideg misemondásaikhoz felköltöttek.
Megvallom, féltem a templomtól, miután gyermekkorom óta annyi meggyónatlan
bűn terhelte a lelkiismeretemet. Csak volna valahol egy vak és süket és
nagyon öreg szerzetes; majd könnyítenék magamon. De így féltem elmondani furcsa
cselekedeteimet, amelyekről gyermekkorom óta meg voltam
győződve, hogy tilalmasak.
Szent János temploma belül sem
volt barátságosabb, mint külsőleg. A szívet átdöfő villámhárítók,
mogorva vaskeresztek, titokteljes toronyrovátkák, amelyeken a holdkórosok
szeretnének sétálni, a befalazott fülkék, ahol bizonyosan élve eltemetett
bűnösök gubbasztanak az örök reménytelenségben, a salétromos, nedves,
szinte könnyektől áztatott falak hiányzottak a templom belsejéből, de
volt itt elég látnivaló, ami megrázza a ritka templomjáró szívét. Mindjárt egy
szoborcsoportozat vonta magára figyelmemet. Márványanya lépkedett kisebb-nagyobb
gyermekei társaságában az örök megsemmisülést, a vigasztalhatatlan búcsút
jelentő fülke felé. Tunikájában, mezítelen lábain, karjában
csecsemőjével, szoknyájába kapaszkodó gyermekeivel visszavonhatatlanul
lépkedett a bús nő az üreg felé. A szívverés megáll, ha elgondoljuk, hogy
mi lehet az üregben! Anyák sorsa: ez volt a szoborcsoport címe, és a
bécsi udvari templom eredetije után másolták. Mindenesetre távol helyezkedtem
el a baljóslatú lyuktól.
Hát a szent oltárképek tán
megvigasztaltak? Sehol sem találtam egy barátságos arcra, amely várt volna,
amely megnyugtatott volna. Másvilágiasan hideg szemű arcok nézegettek alá
a falakról, századok óta elfásult Krisztusok, a földi élet asszonypanaszaitól
egykedvűvé válott Máriák, reménytelen, üres tekintetű szemek vették
el kedvemet végképpen a másvilágtól. E hűvös szentélyekben valóban nem
lehet egyébért fohászkodni, mint azért, hogy a hempergő, őszinte élet
minél tovább tartson odakünn, az ajtón kívül. A másvilág, amint itt
ábrázoltatik, csak arról győzi meg a látogatót, hogy a szentté válottak
tovább is viselik fájdalmaikat, a mártírok töviskoronájukat. Semmi sem
változik, csak a sír lesz napról napra hidegebb s a kő súlyosabb.
Ijedten félreléptem egy
kockakőről, amely felírása szerint, egy régi polgár hamvait takarta. Mennyit
kellett koccintgatni életében e régi polgárnak a sekrestyésekkel, amíg itt
helyet adtak neki!
Most a kóruson megzendültek a
hegedűk, a hárfák, dobok és női hangok. Zenés mise volt Szent János
templomában, amelyre nagyon büszkék az X.-beliek.
A hegedűknek oly édesded
hangjuk volt, mintha maga az öreg Úristen hallgatná a zenészek játékát. A
hárfák a bárányfelhőkön üldögélő, kövér lábszárú angyalokat vélték
elbájolni. S a nők, akikből egy kalapka vagy egy fogolyszárnyacska látszott
a kórus mellvédjei mögött, akkor sem énekelhettek volna csengőbb
lelkesedéssel, ha maga a kassai püspök szolgálja az oltárnál az Urat.
Elandalodtam e gyönyörű énekeken, mint a vén bűnös ártatlan
gyermekkorán. Mily jó volna vétek nélküli gyermeknek lenni s odafent harangozni
a toronyban!
De nézzük, nézzük azt, amiért oly
sok esztendő után Isten hajlékába vittek lépteim. Én a mai szent misén az
oszlopok mögött leskelődő sánta ördög szerepét játszom, mert a
véletlen így osztotta ki... Mennyivel könnyebb volna munkám, ha mezítelen
homlokkal és arccal állhatnék fel a szószékre, hogy a paráználkodás
fertelmességéről beszéljek női hallgatóimnak! De most ördög vagyok.
Vigyázni kell, hogy fel ne ismerjen a harangozó, midőn bojtos,
csengős papzsákjával a hívők feje körül lebeg. Mily örömmel nyúl
kezem a zsebbe, hogy némi aprópénzzel megváltsam itt mulatozásomat!
A templom már megtelt. A férfiak
hátul álltak, aggodalmasan összekulcsolt kézzel, mintha valamennyien igen nagy
bajban lennének. Ezek a hímnemű imádságok a mindennapi gondok szarufáin,
ágas-bogas gerendázatain kúsznak fel a magosba. Ha belenéznénk ez imádságok
szénaboglyájába, aligha akadnánk itt rikító pipacsra. De amott, feljebb a
hajóban, ahol a nők foglalnak helyet a padsarokban, mint a
vetőkártyák, fiatal mellett öreg, őzfélénk menyecske szomszédságában
tűzrevaló boszorkány, gyermekleányokra őrködő banyák és az
imádságokat is ellenőrző, kékruhás, kövérre lottyant nénikék a fiatal
nők rozmaringszagú szoknyái mellett: ott már cifrábbak lehetnek ez imádságok.
Nem vettem észre, hogy helyőrség volna a városkában; több fiatal
bányásznövendéket láttam, valamint tipikus kisvárosi gavallérokat testhez álló
kabátokban s magos gallérokban, igen vastag sétapálcával és borzas bajuszokkal
- hogy ha ők nem szerepelnek ezekben az imákban, akkor engem nevezzenek
szamárnak.
A női szemek mind le vannak
sütve, mert utóvégre templomban vagyunk. Nagy iskola a vallás, mindenki
elcsendesül röpkeségével, nyugtalanságával, gonoszságával, amint helyet foglalt
a padsorban. A fényesre simított deszkákon, a kopott lyukas térdeplőkön,
az avas, barna könyöklőkön így helyezkednek a női testek már
évszázadok óta. A holtak kihűlt helyén vérmes fiatalok helyezik el
derekukat. Kihunyt tekintetek helyett új lámpások villannak meg a félhomályban.
Jönnek-mennek lábujjhegyen, egyik esztendőben úgy, mint a másikban. Egyik
sem hoz olyan gondolatot magával a templomba, amelynek ne lett volna már
hasonmása. Szinte megreszketnek Szent György lovának hatalmas, sárkányölő
izmaitól, mert a múlt héten álmodtak egy hasonló nagy lóval. Ne reszkessetek,
már az anyátok is álmodott a Szent György lovával, mégis szép öregasszony lett
belőle. A kisvárosi varázsló, aki tükörbe néz, századok óta hasonló
álmokat lát a nők lelkében. Vajon miért is élünk, ha már nem tudunk újakat
álmodni?
Egy kis szőkés-barnás fejnek
póksárga szeme villant rám hosszú pillák alól. Mintha fénylő porszemecskék
táncoltak volna felém a szemsugárban. Aztán bezáródott az ablak. Jelentéktelen
mézeskalács-arcú, fitos orrú elbizakodott állú és a fül mellett nagyravágyóan
göndörített hajú leány vagy asszony volt a légyszem tulajdonosa.
Megböktem Hartvigné vállát, aki a
hajó közepén az utolsó padsorban foglalt helyet.
Fel sem nézett imádságos
könyvéből, csak alig észrevehetőleg bólintott.
Már elmenőben voltam, amikor
egy kíváncsi, szinte ágaskodó, kígyóvonalú szempár állított meg, amely hosszabb
idő óta látszott figyelni, kémlelni, felettem tanakodni. Frufrus, babás,
fekete hajak környezték a kreolarcot; kékes bajuszka és cukorkaszopogatásra
való, duzzadt ajkak között egy hiányszó fog helye... pamutkesztyűk az
összekulcsolt kézen... de áradó, kandi, mindenre kíváncsi ifjúság: ez maradt a
leányról emlékezetemben.
De már nem akartam Hartvignét
zavarni mély és buzgó áhítatoskodásában. Szegény, nem tehet arról, hogy ily
gonosz emberrel ismerkedett meg. Mielőtt a pap kivette volna az Oltári
Szentséget, bűnös, megalázott gyötrelmes lélekkel elhagytam az Úr
hajlékát, ahol csak rosszban törtem a fejem.
*
|