Hartvignét dúdolgatva találtam az előszobában, miután Olga - a mézeskalács-arcú leány - elment tőlem. Mind bátrabban nézett a szemembe.

- A hét végén megjön az uram - mondta, s már alig aggodalmaskodott.

- Igen - mondtam fanyar kedvvel -, nagyon fogok örülni Hartvig úrnak.

- Majd meglátja, uram, hogy milyen becsületes, derék jóravaló ember az én férjem, akinek a kisujja többet ér...

- Jól van - feleltem, s elmentem az alkonyati városba. (Rendesen azok az asszonyok dicsérik a férjüket, akik vétkeztek.)

Amíg a ködben csavarogtam, a házárnyakat nézegettem, piros ablakokról szerettem volna kitalálni, hogy mi történik mögöttük - olykor egy-két gondolatfoszlányt szenteltem Olgának, akit délután szobámban találtam. Mi is volt rajta a feltűnő? Igen, olyan hevesen csókolt meg, mintha önmagát akarná bolondítani. És azt mondta egyszer: "Bandi". Vigyázott, hogy a fehérneműje ne gyűrődjék, ugyanezért levetette azt, csendesen nevetgélt, s nem látszott félni, hogy az ajtó egyszerre megnyílik, és beállít a szobába az egész magisztrátus, a polgármester vastag ezüstlánccal a nyakában, a város gombos pálcájával a kezében; nagy, bohóc-pápaszemmel a nótárius; komor, álomképekből való drabantok, vörös ruhás hóhér, átkozódó asszonyszemélyek, csúf kis ugató ebek... akiktől mindig féltem, mióta a városkában gonoszkodtam. Aztán megragadják Olgát mezítelenül, lebomlott, alig vállig érő haját szétseprik, a piacra korbácsolják, ahol már áll a hasábfákból való máglya, amelyen az erkölcstelen asszonyokat elégetik. Míg az én kezemet hátul erősen összekötözik, és visznek, hogy kerékbe törjenek. - De Olga oly vidor volt, mint egy csirke. Bizonyosan kinevetett volna, ha elmondom neki aggodalmaimat. Csak arra kért, hogy köszöntsem őt az utcán, ha barátnőivel sétál, amit természetesen meg is ígértem.

Nem soká kellett várnom a találkozásra. Amint kifordultam a piacra, viháncoló, kacagó leányokkal találkoztam a ködben.

Igaz, hogy farsang már elkezdődött, a kocsmákban dudások lesték a vendéget, az Arany Csillag sárga falán egy piros cédulát láttam, amely valami bált hirdetett, de ezeknek a leányoknak olyan jókedvük volt, mintha egyenesen valamely középkori farsangból jönnének, midőn egy napra szabad volt megbolondulni mindenkinek a kulcsos városokban. Ilyenkor fogamzottak azok a gyermekek, akikből későbbi vásári bolondok, tarka komédiások vagy piros arcú rablók váltak; a bor összefolyt a földön a katonák és a polgárok vérével, és a szegény asszonyok nem tudták, hogy kilenc holdtölte után szörnyű baziliszkuszt vagy ikret hoznak-e a világra?

A ködben úgy suhantak el mellettem a leányok, mint a csengettyűk hangjai.

Hárman voltak, nyomban felismertem Olga szívarcát, szürke, nagymamás kendőjét, de feltűnt a foghíjas, fekete lány kagylófényű arca is, amint fodros gallérjába (à la Mikádó; a régi divat szerint) burkolózott, mint egy vándorcirkusz lovarnője.

Mély tisztelettel köszöntöttem Olgát, meghajoltam és turbékoltam, mint egy féleszű lovag.

- Kezét csókolom, drága úrnőm.

Olgának nyilván megtetszett hódolatom, és elpirult a pisze orra. Zavartan megállt, mint színpadon a kezdő színésznő; végül, hogy a barátnők előtt tekintélyt szerezzen, meglepetten kérdezte:

- Hol járt, mióta van a városban?...

Úgy hangzott ez, mint a haragszomrád játék kérdései és feleletei. Manapság is csodálkozom, hogy akkori céltalan kedvemben - amilyen üres lelkűek a férfiak a szerelmi délutánok után - hogyan volt kedvem szóba állni ezzel a tudatlan vidéki kisasszonnyal?

- És barátnője? A fekete hölgy, hogy van?

Olga nyomban kiáltozni kezdett a félhomályban, esti füstben eltávolodott barátnők után.

- Eszténa!

Gyöngytyúk módjára rikoltott a leány, az én képzeletemben mégis fehér falú spanyol házak suhantak el, mintegy panorámában... S az erkélyeken sötét szemű nők várakoznak vállukon kis mantillákban. Valahol messze - tán Szevillában - élesen kezdtek harangozni, sok apró harang szólalt meg egyszerre, mintha most gyújtanák meg a gyertyákat Isten Báránya körül. A szűk, pinceszagú utcán még egyszer végighangzott, mint egy fiatalkori hangulat: - Eszténa!

A ködből végzetesen bontakozott ki a fehér-fekete arcocska, mint egy látomány egy beteg katona lázálmaiban. Hosszan megpihentek rajtam a baljóslatú szemek, mintha a lepkét néznék, amelynek szárnyacskáit világosan éreztem a homlokomon. Mély, szenvedélyes, csalfa, mocsárvirág-élénkségű szemek voltak, amelyektől mindig féltem, s amelyek után mindig futottam.

- Itt van Eszténa - szólt Olga, megérintve a karomat, s én lassan visszatértem a messzi városból, ahol füstölők, fénylő napsugarak, fátyolos, cigányos képű nők kíséretében az ereklyét hordják körül a városban a papok, és mozsarak durrognak a piacon.

Kezet fogtam a lánnyal, aztán egész este hol mély szomorúsággal, hol gólya módjára kelepelő jókedvvel sétálgattam a magános folyóparton. Csak jó darab idő múlva vettem észre, hogy havazik, a köd felszállt, és a hóesésen át halott arcával a hold bámult le a városkára. Ha tudtam volna, hogy egy vonat indul az állomásról, gondolkozás nélkül elutaztam volna.

*