Ma már
nem emlékezem, hogy mivel foglalkoztam másnap. Vannak az embernek olyan
céltalan napjai, midőn az útifelszerelését rendezgeti, vagy sárga
újságokat olvas, elbámészkodik egy esőcsatornán, vagy várja, mikor üt
tizenkettőt a toronyóra. A nők meguntak; mint régi szitákon lát át
rajtuk az ember. Az élet egykedvű, inkább szomorú. Többé már soha nem
találkozunk kedves útitársakkal.
Amikor délutáni
csavargásomból hazatértem, Hartvigné szokatlan hideg szemmel fogadott az
előszobában, tetőtől talpig végignézett, és az izgalomtól
remegő hangon szólt:
- Uram, kérnem kell önt...
Azaz, hogy talán ön nem is tehet róla... De hogyan magyarázzam meg önnek, hogy
az én házam tisztességes, jó hírű ház... S az uram becsülete sem engedi,
hogy mindenféle kétes nőszemélyek léphessék át e küszöböt.
Bosszúsan feleltem:
- Eddig csak olyan nők
voltak nálam, akiket asszonyom meghívott.
- Akikről...
Talán azt akarta mondani,
hogy akikről jótáll. De nem fejezte be szavait. Megtörölte az ajka szélét,
mintha kifutni akarna onnan a szó. Inkább magának mondta, mint nekem.
- Olgának örökre kiadtam az
útját. A szemtelen egy barátnőjével állított be délután, elfoglalták a
szobát, s ígérték, hogy majd megvárják az urat. A leány a képes albumot
mutogatta a barátnőjének, úgy viselkedett, mint valami háziasszony, le
akart vetkőzni. Kitettem a szűrüket.
Hartvigné olyan durván
beszélt, mint egy cseléd. Eddig nem is tudtam, hogy ennyi közönségesség lakik
ebben az asszonyban.
- Fekete lánnyal jött Olga?
- Valami cigánykacsával.
Bementem a szobámba, és óra
hosszáig néztem a plafonra. Felugrottam, midőn besötétedett, a térdemre
ütöttem, s nagyon sajnáltam, hogy elmulasztottam a délutánt. Akkor még nem is
sejtettem, hogy örökre elmulasztottam...
*
|