Ma már nem emlékezem, hogy mivel foglalkoztam másnap. Vannak az embernek olyan céltalan napjai, midőn az útifelszerelését rendezgeti, vagy sárga újságokat olvas, elbámészkodik egy esőcsatornán, vagy várja, mikor üt tizenkettőt a toronyóra. A nők meguntak; mint régi szitákon lát át rajtuk az ember. Az élet egykedvű, inkább szomorú. Többé már soha nem találkozunk kedves útitársakkal.

Amikor délutáni csavargásomból hazatértem, Hartvigné szokatlan hideg szemmel fogadott az előszobában, tetőtől talpig végignézett, és az izgalomtól remegő hangon szólt:

- Uram, kérnem kell önt... Azaz, hogy talán ön nem is tehet róla... De hogyan magyarázzam meg önnek, hogy az én házam tisztességes, jó hírű ház... S az uram becsülete sem engedi, hogy mindenféle kétes nőszemélyek léphessék át e küszöböt.

Bosszúsan feleltem:

- Eddig csak olyan nők voltak nálam, akiket asszonyom meghívott.

- Akikről...

Talán azt akarta mondani, hogy akikről jótáll. De nem fejezte be szavait. Megtörölte az ajka szélét, mintha kifutni akarna onnan a szó. Inkább magának mondta, mint nekem.

- Olgának örökre kiadtam az útját. A szemtelen egy barátnőjével állított be délután, elfoglalták a szobát, s ígérték, hogy majd megvárják az urat. A leány a képes albumot mutogatta a barátnőjének, úgy viselkedett, mint valami háziasszony, le akart vetkőzni. Kitettem a szűrüket.

Hartvigné olyan durván beszélt, mint egy cseléd. Eddig nem is tudtam, hogy ennyi közönségesség lakik ebben az asszonyban.

- Fekete lánnyal jött Olga?

- Valami cigánykacsával.

Bementem a szobámba, és óra hosszáig néztem a plafonra. Felugrottam, midőn besötétedett, a térdemre ütöttem, s nagyon sajnáltam, hogy elmulasztottam a délutánt. Akkor még nem is sejtettem, hogy örökre elmulasztottam...

*