Nem tudom, említettem, hogy negyvenesztendős koromban kímélni kezdtem magam, különösen óvakodtam a lelki felindulásoktól, mert ezek mindig igen ártalmas hatásúak voltak. Kedvemet szegték, búskomorrá tettek, félénkséget, bizalmatlanságot, sőt gyávaságot öntöttek belém; még kerültem a rossz arcú embereket is, mert igyekeztem zökkenés nélkül, meglehetős kellemetlenségek között élni! Rájöttem, hogy a papok élnek legtovább, akik boroshordóikban hűsölnek, és összekulcsolt kézzel, nyugodtan nézik a kalendáriomi napok múlását.

El lehet gondolni egy ilyen meggondolt, nyugodt úriemberről, hogy szerelmes legyen?

Bolondság, mondanám, ha könyvben olvasnám. Legyintenék a kezemmel, ha valaki elbeszélné. Pedig már akkor kezdődött a baj, amikor Eszténát a templomban megpillantottam. Azon nem is csodálkoztam, hogy romlott barátnője rábeszélésére eljött a lakásomra, amikor nem voltam otthon. A lányok kíváncsiak, nem mérik meg előre tetteiket, mert járatlanok a dolgokban. És azon sem csodálkoztam, hogy Eszténa sohasem lett az enyém.

Az Arany Csillagnál megismerkedtem egy este a helybeli lapszerkesztővel, bizonyos Szikrai úrral, aki varázslónak, bölcsnek, anarchistának, költőnek mutatkozott be. A fiatal vidéki hírlapírók többnyire ellenségei a társadalmi rendnek, mert társadalmi helyzetük nincs kellően rendezve. Beretválják az arcukat, mert atyafiságot tartanak a vándorszínészekkel. Rendetlen életmódot folytatnak, mert különbnek hiszik magukat a polgárnál. Elérhetetlenségekről álmodoznak. A mellbetegség, vérbaj, lelki abnormitások a cimboráik. Amíg benő a fejük lágya, és komolyan tanulni és dolgozni kezdenek. Többnyire kiváló emberek válnak belőlük, amint megbékültek a társadalommal. Szikrai úr a legelején volt a dolgoknak, mert még avval dicsekedett, hogy regényen dolgozik, amely a polgárság erkölcsi életét tárgyalja. Majd ő bevilágít a hálószobákba, leleplezi a templomatyákat, megírja a szentkép-arcú, házikenyér-illatú asszonyoknak a paráznaságát.

- És a kisasszonyok, uram, már tizenkét éves korukban elszöknek a Bujdosra, ahol a helybeli fiatalság a szerelmi ügyeit lebonyolítja. Ez az elhagyatott liget sokat tudna mesélni gyermekkoráról a nőknek, akiknek napjainkban kezet csókolunk. Élt itt egy öreg kéjenc, egy nyugalmazott bányatanácsos. Nos, őt kellett volna meghallgatni, hogy az x.-i állapotokról kellő fogalma legyen az embernek.

Ígérte, hogy készülő nagy művében felöleli az összes pikantériákat. És már előre nevet magában a polgárok felháborodásán.

- Természetesen, akkor már nem tartózkodom többé X.-ben. Úgysem tesz jót nekem a helybeli víz.

Szikrai úr aztán beavatott néhány szörnyű titokba, előttem teljesen ismeretlen nők és férfiak szerelmi viszonylatába, régen megholt vénasszonyok egykori kalandjaiba... A serház ablakán át megpillantottam Eszténa alakját, amint mantilljában, piros orrával, siető kis lábaival átment a piacon a ropogós délutánban.

- Hát az kicsoda? - kérdeztem közömbösen.

- Az egyetlen tisztességes lány a városban - felelt Szikrai úr gyanús rajongással.

Elgondolkozva néztünk Eszténa után, amint sötét ruhácskájában eltűnt Nepomuki szobra mellett, ahol a fedett híd vitt át a folyócskán.

Szikrai úr természetesen jó torkú és meglehetős étvágyú ifjú volt. Pattanásos arca lassan gyulladt ki a bor hatása alatt, ilyenkor virzsinia szivarra gyújtott, haját felborzolta, és monoklit tett fel, amelyen át a levegőbe bámult. Tudta, hol van frissen csapolt ser, hol mérnek tiszta bort, merre kell keresni a fokhagymás pirítóst, citromos kolbászt és töltött káposztát. Az Arany Csillagot, mint mondá, csupán társadalmi összeköttetései miatt látogatta, szerkesztő létére nem kerülhette el a városka egyetlen hoteljét, ahová legelsőnek érkeznek meg a pesti hírek. Gondoltam, hogy ennek a kutyahűségű szemű, félbolond fiatalembernek még hasznát vehetem és gyakran barátkoztam vele, bár észrevettem, hogy Szikrai úrnak nagyon kis tekintélye van azokon a helyeken, amelyek részint az Arany Kalapácshoz, részben a Zöld Fához voltak címezve.

Így aztán apránként megtudtam, hogy Hartvigné egy jelentéktelen polgárasszonyka, akit Szikrai úr még sohasem látott életében. Eszténa egy fukar öregasszonynak a lánya, saját házukban laknak a folyón túl, Eszténa atyja bányahivatalnok volt, élhetnének előkelőbben is, mert az öregasszonynak van megtakarított pénze, de minden garast a fogához ver, sajnálja a vendégektől az uzsonnát...

- Majd elvezetem önt a Rienzihez, ha nincs kifogása. Itt minden úriember a Rienzihez jár. Az egyetlen okos nő X.-ben - szólt egy napon Szikrai barátom és alkonyattal egy gyanús kis házba vitt a folyó túlsó partjára, ahol kopott bútorzatú, ódivatú szalonban egy kanárisárgára festett hajú, az időtől megviselt, öreg artistanő külsejű hölgy cigarettázott. A hasonló idejét múlt hölgyek Pesten harisnyát, blúzt, inget, kalaptűket árulnak éjszaka az artista-kávéházban. Rienzi itt előkelő dáma volt.

- Rokona a pesti Rienzinek? - kérdeztem, egy hölgyre emlékezvén, aki az elmúlt években megadóan mosolygott a Kékmacska színpadán.

- Ó, nem - felelt füstölögve a dáma. - Én régebben vagyok Rienzi, mint őnagysága. Hallottam róla uraktól, akik házamban megfordultak - tette hozzá odavetőleg, miután cipőmet, kesztyűmet s kalapomat jól szemügyre vette.

- Pálfi úr teljesen idegen? - fordult Szikraihoz.

- Még sohasem voltam X.-ben, s nagy szerencsének tartom, hogy nagyságoddal megismerkedtem - feleltem ügyeskedve.

Az öreg kakadu szabadkozott.

- Ó, én nem vagyok egyéb, mint bizalmas jó barátnő.

- Előre hálás vagyok barátságáért - feleltem. Egy pohár vizet kértem, és a tálca szélére egy húszfrankos aranyat ejtettem, amelyet mindig magammal hordtam.

Ezután elbúcsúztunk a gyanús háztól, amelynek magasztalásából nem fogyott ki a szerkesztő. Beszélt egy falusi kisasszonyról, aki hetekig rejtezett Rienzi házában, amíg atyja érte jött, és meglehetős lármát csapott volna, ha az okos Rienzi hallgatásra nem bírja... Ifjúkoromban korcsmák hátsó szobáiban, kávéházi pénztárosnők kis kamarájában éreztem azt az édeskés pacsulit, amellyel Rienzi szalonjának levegőjét fűszerezte. Gondoltam, hogy soha többé nem lépem át a rossz szagú házikó küszöbét.

Hartvig úr megérkezett.

Hartvigné diadalmasan, szokatlan fölénnyel mutatta be férjét. Hidegen és gúnyosan mustrált a szempillái alól, miközben a kistermetű, nagybajuszú, szelíd szemű férfiúval élénken megbeszéltük Magyarország politikai helyzetét. H. úr a haját a füle mellől fésülte kopasz fejtetőjére. A szőkés hajszálak egymáshoz simultak. De mi történik, ha szél van?

Azonban keserű volt a szám íze, és borongós a kedvem, amikor vége volt a diskurzusnak. Szokatlan elégedetlenséget éreztem, mintha valami szégyenletes emlék tolult volna fel bennem. Arcul ütöttek tán valahol setét korcsmai udvaron, vagy szennyes edényből leöntöttek egy örömház ablaka alatt? Mit tettem? - Ezentúl alig tartózkodtam a lakásomon. Szikrai úr azt hihette, hogy társasága nélkül nem élhetek. Kijelentette, hogy a vesémbe, a májamba, a hasamba lát, mert éles szeme van.

Vajon miért is nem utaztam el X.-ből?

*