A fedett hídon lestem Eszténát.

Olyan türelmetlen voltam, mint egy vőlegény. Megnézegettem az órámat, s nem gondoltam arra, hogy már hányszor figyeltem a mutató közömbös sétáját, midőn női lábak kopogtak felém a messzeségből... De akkor még vígabb ember voltam. Örültem a hidak alatt futó folyóknak. A girbegurba utcák rongyos fehérneműin fehérlő napnak. A varrógép berregésének. Az ablakokban álló cserepesvirágoknak. A találka titokszerűségének. Nem jutott eszembe, hogy minden láb megérkezik, amelyet a sors erre az útjára küld. Csak néztem Nepomuki felé, ahol Eszténa kis alakjának fel kell tűnni, a szent pedig olyan jóízűen álldogált hóbundájában, mint aki nagyon meg van elégedve a világ sorjával.

A hídon ablak volt, ahonnan a lékre lehetett látni. A lék is ablak, a folyó ablaka, amelyen át a szakadatlanul menő víz, az örök mozdony kipillongat a napvilágra, midőn a jég boltozata alatt, a setétségben utazik. A halak csodálkoznak a torony árnyékán, amely téli délben a lékre vetődik. A hídon emberek és szekerek alatt ropog a fagyos padló: másvilági alakok végzik másvilági munkájukat, míg ők a víz setétségében tovább utaznak más városok, más lékek felé.

A hídon már alig járt valaki, mert alkonyodott. A városka végképpen elszomorodott, mintha megbánta volna eddigi vidámságait. A kimondhatatlanul bús unalom köde füstölgött a háztetők felett. Az ablakokból itt-ott gyertyavilág szüremlett ki, mintha jeladás volna, hogy még nem halt meg mindenki a városban. De mit csinálhatnak itt az élők? Könyveket olvasnak, mindig ugyanazon meséket mondogatják egymásnak, elrévülten, hátrafont karral üldögélnek, belebámulnak a semmibe, vagy liliputi terveiket koholják holnapra, mint gyermekek apró játékházikóik mellé felállítják a fenyőfácskákat...

Mi lehet itt benn az elcsendesedett házakban, hogy az emberek nem futnak ki sírva az utcákra, mintha akkor ébredtek volna tudtára annak, hogy nem érdemes élni?... Mi lehet az, ami az életet tartja az emberekben, hogy a magányos, bús téli estéket végigéljék, midőn az ablakokra ráfagy a hó, a sötétség a sírok setétje, az ágy hasonlít a koporsóhoz és csak fekszik az ember álomtalanul, fogát csikorgatva, mert egy téli álmát alvó légy pottyant a plafonról az orrára...? Mi lehet, ami kedvet ád a holnap céltalan megvárásához? Mi lesz holnap, szentmise, esküvő vagy halál, aminek a kedvéért érdemes végighánykódni a keserves hosszú téli éjszakát, amelyben oly ritkán üt a toronyóra?

A szomorúság úgy keringett körülöttem, mint a varjak az imént a torony körül. Nem, nem vagyok már a régi hiszékeny ember, aki az ismeretlen házak belsejébe karácsonyfákat, boldog embereket, kalács-szagú családokat, ábrándozó fiatal nőket, komolyan pipázgató férfiakat szokott elképzelni. Hosszú a téli este s iszonyatos a magány. Milyen boldogság volna egy kivilágított vasúti állomáson üldögélni vidám vásárosok között, a kupé sarkában fél szemmel elaludni, s egy kőszénszagú csilingelő nagy városban felébredni.

Ezen az estén nem vártam meg Eszténát.

De másnap újra a hídon próbálgattam a mozgó deszkákat, a gondolataimban kicsattanó arcú, borissza fejedelmek közelegtek a téli estében, akik feleségül kérik az első csinos leányt, akivel a város kapujánál találkoznak, kivilágíttatják a Szent János-templomot, s éjfélre megesküsznek, hogy el ne mulasszák a nászéjszakát; potrohos polgárőrök a sarokba támasztják lándzsáikat, és cifra köntöseikben kockát vetnek a Baknál, lázsiásra vagy asszonyra, füstölthús- vagy serszagú a bajuszuk, szőrrel bevont mellükön örömmel pihennek meg a szűzek. Vidám voltam, és a rejtekajtókra gondoltam, amelyeket nők kinyitogattak estenden, ha vállalkozó lovag vetődött a városba. Az öregasszonyokat nevetve égették meg, s a vasrácsok közül kinyújtották a lányok a kezüket. Csak a szerelem és a bor mulattatja az embert.

Eszténa nem késett, úgy repült be a híd sötétségébe, mint egy itt felejtett fecske.

- Tegnap megszidott szegény anyám, mert önt még éjszaka is vártam az ablaknál - kezdte igen egyszerűen, mintha már tegnap elhatározta volna, hogy elmondja az eseményeket. - Éjféltájban kitisztult az ég, feljött a hold, az ereszről lezuhant a hó, s én azt hittem, hogy ön lépked alant az utcán. "Bolond vagy te, leány?", kiáltotta anyám, bármilyen óvatosan keltem az ágyból. Végül téli nagykendőjét függesztette az ablakra, és a hold eltűnt, léptek többé nem hangzottak.

Akkor már másodszor vártam meg Eszténát a hídnál (egy találkozót elmulasztva), s nyugodtan mentem oldalán az ismert úton. Ez volt az óváros, amely hajdanában minden csetepaténál leégett. De azért mégis sikerült a házaknak úgy megvénülni, hogy temetőszagot leheljenek. Igen mulatságos volt egy lámpa, amely az utca közepén libegett, de már nagyon régen nem gyújtották meg. Egyszer macskát láttam amely meggörbesztett háttal állt a háztetőn, mintha egy régi boszorkány felejtette volna itt. De embert, sem öreget, sem fiatalt nemigen lehetett a lépcsős kanálishangú utcákon találni, a vénasszonyok a házak belsejében a tűzbe néznek, s arra gondolnak, hogy mily ostobák voltak. Az ördög már rég elszokott az óvárosból, miután itt nem akadt tennivalója, az emberek önként beálltak az Úr báránykái közé. Egy régi ház majdnem fejünkre dőlt. Az ócskásbolt vasajtaján gyermekfej-nagyságú lakatok függtek, mint elvarázsolt szellemek. A szatócsnál jóízűen világított a petróleumlámpás, a mozgó életet jelentette a kopott pult és az örökké álldogáló cukorsüveg. Valahol messze egy kapucsengettyű úgy sírt, mint egy gyermek... A bástyára sikamlós, fagyos lépcső vezetett, mint egy különös helyre, ahová csak kiválasztottaknak szabad lépni. Kőpad volt odafent, mintha az ifjúkor álmodozásaiból maradt volna itt.

Mennyi mindent tudott Eszténa a babonákról, a jó és rossz szerencséről, a betegségről s a halálról! Sokáig, sokáig elhallgattam őt, miközben újra szemügyre vettem belülről világító arcát, fürge kis száját, igénytelen mosolyát, amely abból a korszakból látszott engem meglátogatni, amikor még nem járták be a legyek a zsebkendőt, amellyel szívem vérzését elfojtottam. Tündökölve, hívőn, szinte félrecsapott szájjal mosolygott, midőn anyja babonáiról beszélt. Engem igen helyes ismeretségének ítélt, mert szerdai napon találkoztunk először.

Tizenöt esztendős volt; örült, hogy titkos ismerőse van a városban, akiről senki sem tud. Kártyát vetett az anyja, és titkon nagyon boldog volt, midőn az én személyem hirtelen megjelent a kártyasorban. "Előkelő, idegen úr!" - mondta az öregasszony, s megnyálazta ujjait, hogy el ne tévessze a következő kártyákat.

- Hát a temetőben járt már, uram? A temető a mi színházunk, társas összejövetelünk, mulatságunk. Szép időben minden délután a temetőbe megyünk az anyámmal, de télen sem múlik el hét, hogy fel ne keresnénk a sírokat, amelyekben barátaink pihennek. Majd egyszer elmegyünk ketten a temetőbe, és ön, uram, mindig ide kívánkozik. Nekünk már előre megvan a sírhelyünk, majd keresünk egyet önnek, amelynek végleg kipusztult lakója. Mi nagyon szeretjük a halottakat. Ha valaki meghal a városban, aki csak félig-meddig ismerősünk volt, a mama és én virrasztunk nála az első éjszaka. Nehogy azt higgye, pénzért tesszük... Szegényhez, gazdaghoz egyformán megyünk. A háznál, ahol halott van, az emberek megjavulnak, magukba szállnak, türelmesek, mert a halott türelemre inti őket. Bennünket nagyon szeretnek, mert virrasztunk, s az anyám olyan imádságokat tud, mint senki a városban.

Máskor meg ezt mesélgette Eszténa a bástyafal tövében: - Az anyám megtudott valamit, mert tegnap elhívatta Fitkonidesznét. Ha nem tudná uram: Fitkonideszné hozott engem a világra, s miután még akkor törvénytelen születésű voltam - apám csak később szánta rá magát a házasságra, ezért még ma is visszavonultan élünk -, Fitkonideszné vállalta a keresztanyaságomat is. Tetőtől talpig levetkeztettek, s megvizsgáltak. Anyám kijelentette, hogy ha vétenék a testi tisztaság ellen, vele gyűlne meg a bajom, ami, uram, egyenlő lehet a halállal. Elegendő, mondja az anyám, hogy ő volt botor, s nem várta be az egyház áldását, amiért egész életében vezekelni fog. Leánya legyen okosabb, meggondoltabb... Szegény anyám két esztendeig nem járhatott a templomba, amíg atyám az esküvőre elhatározta magát. Ó, nagyon sokáig kell még jónak lennünk, hogy anyám ballépését elfelejtse a világ. Könnyen megtörténhetett volna, hogy anyámat lefejezik a város piacán, ha ugyan ismeri uram Margaréta történetét.

Mondtam, hogy hallottam azt a szomorú történetet, de nem kell mindent elhinni, amit a költők kitalálnak. Nagyon sok leánynak született már gyereke, aki sohasem jutott a vesztőhelyre. Egyiket-másikat szentté avatták idővel, mert kiderült, hogy sok nemes cselekedet, önfeláldozás és jóság: s ezen a réven csodatett mutatja életük folyását.

- Mondja, nem lehetséges, hogy az anyám szentté váljon egykor? Ő olyan jó s nemes, hogy hozzá foghatóról a bibliában sem olvastam. A naptárnak minden ünnepét, böjtjét, napját megtartjuk. Tudjuk, hogy milyen misét mondanak a Szent János-templomban - az anyám együtt mondja az áldozárral a latin imádságokat. - A vezeklés éveiben szolgáló volt egy szent kolostorban. Amikor hétesztendős lettem, gyalog mentünk innen Máriapócsra. Nagy út volt, uram. Akkor veszítettem el ezt a fogamat. Az anyám a Csodatévő lábaihoz tette a fogat, s azért imádkozott, hogy ne legyek szép, békén hagyjanak a férfiak.

Midőn egyszer hazafelé mentünk, Eszténa megmutogatta a házakat, amelyekben gyermekkorában laktak. Mindig máshol, mert az anyja nem akart olyan fedél alatt maradni, ahol valami bűnt követtek el, részeges volt a férfi, vagy káromkodtak, pénteken húst ettek, a nők többet mosolyogtak férfiakra, mint illett volna, fiatal házasok szeretkeztek. Amíg végre most a maguk házában laknak, amelyet egy nyugalmazott kapitánytól vásároltak, miután a házat egy baráttal kifüstöltették.

A legtovább a Halál házában laktak, mert a Halál sohasem szólt hangosan, némán üldögélt az emeleten, s midőn lépéseit hallották eltávolodni a házból, akkor mindig meghalt valaki a városban. A Halál egyébként egy bús öregember volt, aki mellől nagy család halt ki heptikában. Ő valamikor gyertyaöntő volt, de mikor felesége és gyermekei, más közeli rokonai sorban meghaltak, felhagyott az üzlettel, mert úgysem vásárolt volna senki gyertyát a veszett hírű, szomorú embertől. A vásárokról néha úgy jött haza, hogy egyetlen gyertyát sem adott el a vevőknek. Akit a Halál megcsókolt, az mind meghalt, gyermek vagy asszony, rokon vagy jóbarát. Szelinkai, a mézeskalácsos, midőn részeg fejjel megunta felesége paráználkodásait, öngyilkos lett, egy útszéli csárdában csókolózott a gyertyaöntővel. Kijózanodva, persze megbánta cselekedetét, búskomor lett, s amint erőt vett rajta a betegség, a korcsmából mindig a Halál ablaka alá járt könyörögni, szitkozódni. Éjszakánként Eszténa felriadt, s hallotta, hogy odalent Szelinkai rúgdalja a kaput. "Nem, nem akarok egy céda asszonyért meghalni. Megbántam. Halál, segíts!" - ordította, sírta a mézeskalácsos. S miután Szent Mihály napjáig nem halt meg a mézeskalácsos, hanem napról napra üvöltözött a ház előtt, Eszténáék elköltöztek a csendes, bűntelen házból, ahol jó darabig nyugodalmasan éldegéltek.

- És ti nem féltetek a Haláltól? - kérdem Eszténát, midőn a búskomoly házikó előtt elhaladtunk, amelyből egy boldogtalan öregember lépései hangzottak.

Eszténa titokszerűen mosolygott:

- Mi jól ismerjük a halált. Az anyám néha szokott beszélgetni vele viharos éjszakákon, midőn betér hozzánk a zivatar elől, és a konyhában meleg bort iszik. Ó, nem ám a gyertyaöntő a halál, amint az emberek hiszik. A halál más valaki...

- Te már láttad?

- Egyszer... De nem szabad róla beszélnem, mert az anyám megesketett.

Ekkor fogadalmat tettem Eszténának, hogy nem árulom el titkát. Darab ideig vonakodott, a földre sütötte a szemét, és nagyon küszködött magával. Végre ravaszkodva megszólalt:

- Én nem is tudom bizonyosan, hogy ő volt-e, csak úgy találomra gondolom... Egy kis köpcös, utasforma ember, aki nagyon csendesen, lehajtott fejjel ballag a házak fala mellett. Szurokszínű szeme tétován, szomorúan néz, a haja sima, mint a kutya szőre, egy piros zsebkendővel letakart kalitkát visz a kezében. Abban hordja el a lelkeket, mint a cinkéket!

Megvallom, nagyon érdekeltek Eszténa gyermekes álmai, mert igen mulatságosan tudta előadni csacskaságait. Néha úgy tűnt fel előttem, hogy ő maga mulat azon, hogy engem mulattat; míg máskor úgy elkomorodott az arca, mint a siralomházban.

Majd ismét egy házhoz érkeztünk, amelyben Eszténa született. Semmiben sem különbözött a ház a többi vén óvárosi házaktól, az ablakszárnyai úgy remegtek, mint a csókák szárnyai, mielőtt elrepülnének; a sötét, mély kapualjban alattomos szél volt, mert már akkor is - midőn Eszténa született - egy ablak ki volt törve az emeleten. Régi kocsi, lyukas bőrülésekkel, nyikorgó lószerszám és egy kocsiscsákó volt itt, amilyet hajdanában a postakocsisok viseltek. Káposztafejek voltak felrakva a polcra, amelyek a félhomályban úgy tűntek fel, mint a hóhér gyűjteménye. Faggyúgyertya bűze és zöldséges verem szaga váltakozott.

Ebben a kapualjban töltöttünk boldog perceket.

Eszténa felszökkent a régi kocsira. Ruháját kisimította az ülésen, s én melléje telepedtem. Aztán képzeletbeli gyeplőt és ostort vett kezébe, s halkan csettintett a láthatatlan lovaknak.

- Tudja, hová megyünk? Nászútra - súgta.

S én átöleltem, és sokszor megcsókoltam a leányka száját, amelynek olyan íze volt, mint a francia pezsgőnek.

Néhány nap múlva Eszténa egy kis koszorúba font titokzatos lila szalaggal összefont hajfürtöt adott emlékbe, miután kértem erre. Szégyenkezett, pirult s nem akarta meghallgatni, amikor ígértem, hogy szívem fölött viselem a hajkoszorút.

*