Hartvig úr
elutazott, az asszony bezárkózott szobájába, mintha attól félt volna, hogy
ostromolni fogom. Egy napon kérdően, hosszant függesztette rám a szemét,
midőn a kávéscsészét a szájához emelte:
- Jól mulat X.-ben? - kérdezé.
Szomorú napom volt, s nem
törődtem az alattomossággal, amellyel Hartvigné a kérdést feltette. Csak
céltalan életemre gondoltam, amely egér módjára bújt el most e kisvárosi
lyukban. Vajon meddig élek még így, hogy a déli harangszó megváltásként hangzik
fejem fölött, mert már vége van a nap felének? A szomorú, lovagló árnyak mikor
maradoznak el fejem mellől? Miért nem vetek véget egy pisztolylövéssel a céltalan
napoknak? Miért nem megyek ki a káposztáshordóból a villámfényes éjszakába?
Az asszony rózsaszínű
szemével nézett rám, mint egy rossz, álmatlan éjszaka emléke.
Úgy éreztem, hogy bűnös
vagyok, vétkeztem Hartvigné ellen, s ezért reggelizés után csaknem
udvariatlanul távoztam. Úgy látszik, hogy a melankolikus emberek közé tartozom,
akik arra születtek, hogy haláluk napjáig ne örvendezzenek. Így nagy szomorúság
a világ. Ha néha fejünkre hull egy almafavirág - egy csók, egy szerelem, egy
kedves óra -, csodálkozunk, hogy nem kő esett a kalapunkra, hiszen
boldogok azok az emberek, akik teli szívűek, mindig éhesen ülnek le
ebédelni, hátrahajtják a fejüket, s kinyitják a torkukat az ital előtt,
szeretkeznek, mint kutyák, s a következő utcasarkon már elfelejtik, hogy
mi történt velük tegnap.
Régebbi években a Pannoniába
jártam ebédelni, amikor Pesten laktam. Volt itt egy kedvencem az ebédlő
vendégek között, aki derűt, nyugalmat, életcélt, minden titkoknak
megfejtését sugározta magából. Sajnos, vidéki ember volt, aki legfeljebb egy
hónapban egyszer jött Pestre.
Kapafogú, borzas bajszú,
oldalszakállas, kopaszodó, teli, öntudatos, vidéki ügyvédkülsejű férfiú
volt az illető. Amint a levest kanalazta, és az utolsó cseppet a felemelt
tányérból a kanálba öntötte - már felvidultam. Amint a pecsenyét sózta,
paprikázta, a tányérját keverte, a száját megtömte, a kenyeret szelte, a
salátát aggodalmasan szemlélgette, a bort csettintve kortyolgatta, a
fenyőfát dárda módjára a foga közé döfte, a kis tésztaporciókat jobbról-balról
megnézegette, mint a kandúr az egeret, mielőtt végzett volna vele. Aztán
levette asztalkendőjét, amelyet gallérjába gyömöszölt volt,
kétszer-háromszor megtörölgette a száját, alaposan leverte a morzsát fehér
mosómellényéről, rendet csinált az asztalon, megfelelő távolságba
tologatva magától a sótartót, a paprikás üveget, a mustárokat, az ecetet,
olajat, a borsot, a levesízelítő folyadékot, amelyeket mind felhasznált
evés közben, helyet csinált a két könyökének, kihúzta a virzsínia szivarból a
szalmát, böfögve, elandalodva nézte, amíg a pohár szélére helyezett szivar vége
szelíden áthamvasodik a szalma lángjától, a szőke füst félénken szivárgott
a szivar végén, aztán felkönyökölt az asztalra, a szivart a fogai közé vette,
és nekilódította tekintetét a világnak. Sorban és egyenkint szemügyre vette az
ebédlő vendégeit, tetőtől talpig megnézegetett mindenkit,
zavartalan flegmával vette tudomásul, hogy ideges embereket megzavar kutató,
hosszadalmas nézegetésével, halkan eregette a füstöt, amíg körülötte bánatok,
szomorúságok, vesztett pörök, füstbe ment tervek, elhibázott életek, kínzó
nyavalyák, álomtalan reménytelenségek, szegény pénztárcák, öregségek, céltalan
büszkeségek, a mellények alatt kis róka módjára ásó szerelmi betegségek mentek,
mendegéltek ebben a vasúti pályaudvarhoz hasonlatos étteremben, ahol a
vastraverzek alatt Győrből, Debrecenből, Aradról érkeztek meg az
emberek, aztán újra elmentek, szennyes edényt hagyva maguk után... az én
bálványom csak ült és emésztett olyan zavartalanul, mintha az ő vonatjának
indítására sohasem kerülne a sor. Ez az ember külsőleg boldog volt, pedig
csak egy jó étvágyú ember volt. S esztendőkig irigykedve gondoltam rá.
Ilyen szerettem volna lenni, nem pedig boldogtalan féleszű.
Melankolikus napjaimon annyit sem
érdekeltek a nők, mint az utcán futkározó ebek.
Szikrai szerkesztő urat
kerestem fel, akit sikerült is feltalálnom a Zöld Fánál, ahol a zöld
cserépkályhánál melegedett, s azt magyarázta Svarcnak, hogy ő egy hitelképes
párti, akárkit feleségül vehetne a városban, lapját majd részvénytársasági
alapon rendezi. Szikrai annyira elmerült a tervezgetésbe, hogy észre sem
látszott venni megérkezésemet. Kiszámította, hogy hat-hét ezer forint lesz az
évi jövedelme; fizessenek a polgárok, ha érdekeiket védi a helyi sajtó.
Majd hozzám fordul, s
kötekedő hangon az arcomba kiáltotta:
- A vidéki embereknek is van
eszük, mégpedig több, mint a nagyvárosi kalandoroknak. Nekünk egészséges
világfelfogásunk, nyitott szemünk és becsületes lelkünk van. Mi emelt
fővel jelenhetünk meg bármely bíróság előtt, mert nem nyomja
lelkünket sötét bűn, nők boldogtalan könnye, törvénytelen gyermekek
macskanyávogása.
Észrevettem, hogy Szikrai úr
időközben ellenségem lett. Néhány korsóval hozattam a poprádi serből,
de a barátság már nem állott helyre közöttünk.
*
|