Eszténa
megtartotta ígéretét, egy délután a bástyán át elvezetett az óvárosi
temetőbe.
A falak mellett kővitézek
állottak a sírokon, talán békés polgárok síremlékei, akik csak úrnapi
körmenetben viseltek páncélt és zörgő fegyvereket. Családi sírboltok
sorakoztak buzdító felírásokkal, évszámokkal, amelyek múlt századbeli embereket
jelentettek, akik hiába ügyeskedtek, ravaszkodtak, mindhiába törték a fejüket,
végül csak idekerültek a szerelmeikkel, amely hűbb volt Romeoénál, a
kenőasszonyaikkal, akiknek tenyeréből a jóétvágy s az élet áradt, a
kártyavető-asszonyokkal, akik a jövendővel úgy játszadoztak, mint a
macska a papírgolyóbissal, a felcserrel, aki madárfejjel ült, és hallgatott az
életéért kétségbeesetten evező beteg mellett; mind idejöttek a városból,
hogy még egyszer találkozzanak a föld alatt a csalók és megcsalottak. Voltak
itt kripták, amelyekben bizonyos Rotharideszek és Molitoriszok feküdtek, és a
halott nőknek olyan szép keresztnevük volt, hogy a látogató
elképzelődött velük.
A kripta, amelynek ajtaját
ügyesen félretolta Eszténa, csaknem teljesen üres volt. Lépcsők vezettek a
száraz pincébe, és a két kőkoporsó, amely a fal mellett állott, nem
foglalt el annyi helyet, hogy egy kisebb lakodalmat ne lehetett volna tartani.
A kripta végében térdeplő volt, gyertyamaradék a vasfeszület lábánál,
száraz virág, amely csörgött, mint a gyermek-csontváz...
Eszténa lekuporodott az egyik
koporsóra. Az ujjaival betűzte a kőbe vésett felírást.
- Pálfi... Pálfi Pál... Mintha
maga feküdne itt uram.
Ráhagytam, mert tudtam, hogy
olyan babonás, a legképtelenebb dolgokat is elhiszi.
Letelepedtem mellé. Egy darabig
visszafojtott lélegzettel hallgattuk a föld alatti csendet. De nem csodálkoztam
volna, ha a falon kaparászni kezd a szomszéd sírbeli halott, hisz alig egy
lábnyi föld választott el bennünket.
- Ez az a lábnyi homok, amit az
utasforma, vándoriparos a tarisznyában hord - suttogta Eszténa. Aztán piszegve
csendre intett, mintha a föld alatti hangokra figyelne.
- Valaki jár a temetőn.
Eszténa, aki eddig a legkisebb
félelmet sem mutatta a holtak sápadt országában, levélke módjára megremegett,
midőn eleven lépteket hallott a feje felett. A fagyos téli földön pontosan
hangzottak a léptek, mintha valaki falábakon ment volna végig a sírok között.
De azért óvatos is volt a lépés, mint a leskelődőé, aki holtak
esetleges cselekedeteit akarja kifürkészni. A kripta bejárata előtt egy
percre megállott az árnyék a kéklő havon; ingott, mintha róka mozgatná
lompos farkát; egy lépés hallatszott a sír felé, aztán meg gondolkozott.
Eszténa szíve hallhatólag dobog - az ember balga -, a pisztolyomhoz nyúltam.
Eszténa észrevette mozdulatomat. Hirtelen térdre vetette magát, váratlanul
összekulcsolta a két kezét, s némán, könnybe úszó, könyörgő tekintetét
reám szegezte, mintha valami nagy szerencsétlenséget érzett volna ez a leány.
Most gunyoros, hetyke fütyörészés
hangzott felülről, aztán elkopogtak a lépések. Hogy bántott engem akkor az
a léha, semmibevevő fütyörészés, amikor életem egyik legboldogabb óráját
véltem eltölthetni Pálfi Pál koporsója mellett! Mintha ismét belém gázolt volna
a durva, utált, megvetett élet, amellyel úgy nem akartam sohasem barátkozni,
mint akár egy rossz szagú kupeccel a vonaton. Mit akarnak mindig körülöttem az
emberek, amikor én kerülöm őket, mint a bélpoklosokat! Csak úgy akarok
élni, mint egy kísértet, senkivel szót váltani, magányosan járni hazafelé.
Magamhoz szorítottam Eszténát, de
a leány gyengéden, határozottan védekezett.
- Ma nem - suttogta. - Ma még
nem, uram, hiszen nem is gyóntam, és meg sem áldoztam... ki tudja, hátha
meghalok azután? Ne kívánja tőlem, hogy az Úr szent teste nélkül tegyek
ilyen lépést. Szerelmem! - lihegte, mintha egy szitakötő szálladozott
volna a szavaiban.
Két kezével megfogta a kezem,
ráhajtotta az arcát, megcsókolta, megsimogatta, beszélt hozzá:
- Már akkor tudtam, hogy eljössz,
amikor még el se indultál, a kártya megmutatta; - ön volt a vőlegény a
fekete szárnyas kabátban, cilinderkalapban és virágocskákkal a kezében, s
ahányszor az anyám kártyát vetett - mindennap -, mindig alám került; mikor
hirtelen sok tányértörés, ibrikrepedés, ablakcsörömpölés volt a házunkban, az
anyám aggódva nézett körül az utcában, mintha valami idegent szimatolt volna a
ház körül; a védőszentem névnapján nem égett végig a gyertyám, a
nagymosásnál nem fehéredett az ingem, meredek háztetőkön sétáltam
álmomban, az öntött ólom nagyon furcsán mutatott karácsony éjjelén. Eszténa,
szóltam magamban, ez évben elveszíted a szűzességed. De nem bánom, nem
sajnálom, életemet adnám oda, ha kérnéd, mert ennek így kell lenni.
- Miért? - kérdeztem a doromboló
leányt.
- Azért - felelt Eszténa, mintha
egy nagy titkot súgna meg -, az anyám úgyis azt akarja, hogy apáca legyek,
mielőtt ő meghalna. - Mielőtt Krisztus menyasszonya lennék,
földi ember kedvese akarok lenni. Legyen miért imádkozni a kolostorban. Ah, az
anyám, mily gyönyörűen tudja elmondani a hajnali miséket! Az esti
Angelust, amidőn minden apácának olyan lesz az árnyéka, mint a keresztfa.
Ő szegény, csak szolgáló volt a zárdában: azt akarja, hogy a lánya
magasabb helyre jusson az üdvözülés trónlépcsőjén.
- Gyermekem - szóltam részvéttel
-, nem félsz a sárkánytól, amelynek ezer karma van, s nem lehet előle
menekülni? Nem rettegsz a skorpiótól, amely nyitott szádon át, álmodban a
kebledbe kúszik? A bűntudattól nem remegsz?
- Még nem vagyok bűnös -
felelt galambszelíden Eszténa -, holott lehettem volna, mert barátnőim
szereztek volna alkalmat. De amikor én elszöktem az anyám szoknyája mellől
a Bujdosligetre, megeredt az eső. Az éjféli miséken úgy fogtak körül az
öregasszonyok, mintha egyedül engem féltenének a városban az ördögtől. A
bástyán sohasem szólított meg senki: "Hová megy szép kisasszony, a
mennyországba vagy pokolba?" Nem tudom, milyen az, bűnösnek lenni.
Apáca leszek, és hideg kövön térdepelek halálom napjáig. Akarom tudni, hogy
miért térdepelek. Legyen egy titkom, amit senki sem tud rajtam kívül, s amit
majd gyónok, midőn halálomat érzem közeledni a zárda öreg plébánosának, akiről
anyám annyi szent cselekedetet beszélt. Amikor majd harangoznak alkonyattal a
zárda kertje felett, magára gondolok innen, akiről nem tudom, hogy merre
lesz már. Ugye?
Eszténa simogatta a kezem; olyan
volt a tapintása, mint az ifjúság. Jó volna mindig nyugodalmasan üldögélni -
esetleg pirosló bor mellett -, csöndben, mint a feketerigó és Eszténa
simogatását állni. Ez a kéz játszott, mint a hárfáslány keze. Szinte
felemelkedett néha a levegőbe, mint a madár; és a legmagasabb húrokat
pattogtatta, ahol az öröm, a kacaj, az élet sípjai laknak. Aztán megunva az
egyformaságot, a szilaj pengést, a rikoltó örömöt, fáradtan hanyatlani látszott
a kéz az érzelmek skáláján. Már csak duruzsolt, amint egy macska törleszkedik a
gazdaasszonyához, amint a tűz beszélget, mielőtt elalszik. Eszténa
összeráncolt homlokkal gondolkozott valamin, a szemeit egy pontra függesztette,
a keble csendesen hullámzott, majd nagyot lélegzett, s egy szuszra elmondta:
- Antal remete napján meggyónok a
barátnál. Pénteken bőjtölök, s vasárnap megáldozok. Szent Ágnes napján a
magáé leszek.
- Hétfőn?
- Hétfőn, vecsernye utáni
időben a szobájában leszek, ahol már egyszer tudtán és beleegyezésén kívül
voltam.
Felmerült előttem Hartvigné
fenyegető alattomos arca.
- Nem - mondtam -, az rossz gondolat. Itt se alkalmas, mert meglesnek. Van itt egy ház a folyó partján, ahol
talán lehet. A Rienzi háza.
- Rosszhírű ház. De nem
bánom - felelt Eszténa elszántan, nyugodtan. Gyorsan megcsókolt, mintha
valamely sietős útja volna. Aztán felfutott a lépcsőn s kisuhant a
kriptából, mint egy egér.
Később, mikor a temetőn
végigballagtam, egy nagy sírkő megöl köhécselést hallottam. Világosan
megismertem a Szikrai szerkesztő úr hangját.
Éjjel az utca felől
megzörgették az ablakomat.
Egy darab ideig mozdulatlanul
maradtam ágyamban, gondoltam, tovább megy a csendháborító. De azután újra
kopogtak, mint a távirathordók szoktak.
Odakünn setét volt a csillagtalan
éjszaka. Jó darabig kellett bámulnom az éjszakába, amíg lent a fal mellett észrevettem
Szikrai urat. A kövezeten ült, részeg volt és sírt.
- Meg van veszve? Mit háborgat
éjszaka?
A szerkesztő fájdalmasan
nyögött:
- Azt akarom mondani, ha itt
volna az a leány, én szívesen hazakísérném, hogy még hajnal előtt jusson
el az óvárosba.
- Uram, ön bolond. Semmiféle lány
nincs itt.
- És ha mégis?... - hördült fel
Szikrai és magatartása fenyegetővé vált. - Nem mozdulok a kapu elől,
ha reggelig kell várnom. Itt strázsálok, mint a lelkiismeret.
- Mint egy gazember
lelkiismerete.
Szikrai részeg módjára
felzokogott:
- Miért bánt engem, uram? Én
vagyok a legszegényebb ember Magyarországon. Ebben az országban mindenkinek
terem valamije; kinek bora, kinek gabonája, kinek írói sikere vagy mandátuma.
Nekem csak pattanások teremnek az arcomon.
- Figyelmeztetem - szóltam
szigorúan -, a kapukulcs nálam van. Ha nem hágy aludni, kimegyek az utcára, és
számon kérem magaviseletét.
Szikrai úr ismét dühös lett,
csikorgatta a fogát, és megrugdalta a falat:
- Én pedig figyelmeztetem -
mondta hangomat utánozva -, hogy megtorlás nélkül nem lehet nőket,
hajadonokat elcsábítani ebben a városban. Ha a polgárság tunya lelkiismerete
alszik a kényelem fekhelyén, ébren van a sajtó, amelynek módjában van büntetni
és jutalmazni. Egy rossz írásomba kerül, hogy önt megkövezzék vagy kiűzzék
a városból, mint egy veszett ebet. Forr a tűzhelyen a bosszú olaja.
Utazzon el, uram, a hajnali vonattal, segítségére leszek. Fél négykor megy át a
stáción a pesti cúg - szólt Szikrai, és szalutált, mint egy hotelportás.
Szikrai urat ezután feleletre sem
méltattam. Pedig ma, évek elmúlásával, belátom, hogy Szikrai úrnak minden
tekintetben igaza volt.
Hisz szerelmes volt, szegény.
*
|