- Az egész
világ ilyen - gondoltam magamban olyan megvetéssel, amint csak egy férfi
gondolkozhatik a nőkről. Amíg Eszténa helyet foglalt, eszembe
jutottak mindazok a nők, akiket különböző alkalmakkor, elmúlt években
láttam. Egyiktől se maradt egy víg, kedves emlékem - valami furcsa pacsuli
szag vette őket körül, amelyet először gyermekkoromban éreztem az
örömházban. Nők! Milyen kevesen vannak ők a múltak függönyei mögött,
akiknek még kezet csókolnék, ha újra találkoznék velük! Hiába nyújtogatnák
hegyes nyelvüket, szennyes szájukat, légynyomos lelküket, gyanús kezüket,
mocsár pillantásukat. Nők! De jó volt elszakadni tőletek, vándorként
tovalépegetni a vár alatt és a kiszabadult madár boldogságával énekelni.
- Hát mit akarsz, Eszténa? Elment
az eszed, hogy be akarsz állni bukott nőnek? Hiszen többé nem ülhetsz
előre a templom hajójában csak ott hátul lappanghatsz, ahol senki sem lát.
Ráncok támadnak az arcodon, a lelked fehér inge összegyűrődik, a
tested megismeri azt a fájdalmat, amely ízelítője az egyszer
elkövetkező szülési fájdalmaknak. Menj vissza, Eszténa, ártatlanul,
szentképeid és babonáid közé; menj oda, ahol nagyra nyitott szemmel,
forrástisztán nézegethetsz bele az élet folyójába és a vetőkártyába; menj
vissza a zümmögő dalocskákhoz, a hangulatos estékhez, a régi házak játékos
árnyékaihoz, az ágy alatt fadobozban alvó babáidhoz és a havas háztetőkön
üldögélő verebekhez. Mit akarsz, Eszténa? Nem hallod a szajhák rikoltását
a pokolban, ahol őrjöngve járják gonosz táncukat, midőn új lélek
zuhan le közébük, mint egy megszárnyalt fecske? Nem látod az álomtalan éjszakák
gunnyasztó manóit - szürke arcú, kenderhajú, tébolyodott szemű árnyait,
akik a mai éjszakától kezdve beköltöznek igénytelen házikótokba? Nem hallod az
arc nélküli pajzsos embert, a szorongó félelmet, amely megvasalt lábaival már
nyomakodik felfelé a lépcsőn, és fegyverzetét felakasztja a kamarában? Nem
hallod, hogy vijjog odakünn egy kis harang, amely születésed napján szólalt
meg, és most félt, siránkozik, mert a halál árnyékába készülsz lépni? Nem
félted a szemed az örömlányok borzadalmas tekintetétől, amely mindig úgy
tapad az emberekre, mint a szánalom? Nem áll meg a szíved verése, hogy a hídon
kell járnod, s odalent kígyók sziszegve hívnak a hullámokba?
Talán ezt, vagy ilyesmit kellett
volna mondanom Eszténának, de nem jött hang számra, csak néztem a lányka
újszerű frizuráját, mint valami gonosz glóriát, amely előre fejére
rakódott. Úgy volt fésülve, mint valami színésznő.
Elpirult. - A hajamat ma
először Lulu úrral fésültettem, mert ő ért a hölgyfodrászathoz - így
szólt Eszténa, és bocsánatot kért a szemével.
Levetette a mantilláját - mintha
örökre megválna tőle - boldog gyermekkorától.
Lerakta a ruhácskáit, mintha egy
mély vízben készülődne. A ruhácskák elbújtak a sarokban, mint
árvagyermekek, akik egymagukban búslakodnak egy hideg házban. A rézszeggel
kivert fűzős cipőcske szinte ijedt csodálkozással koppant le
lábáról, mint a fecskefiók a fészekből. A fehér harisnyák
összegyűrődtek, mint arcráncok, amelyeken a könnyek folydogálnak.
Majd megállott a sarokban kikeményített alsószoknyája, mint egy őrangyal,
aki utoljára figyelmezteti fehérségével.
Csupán fehér vászonból való
vállfűzője és gyerekes, hosszú inge maradt rajta.
Eddig egyetlenegyszer sem vetette
rám a szemét, amíg felszólítás nélkül vetkőzött, mintha egy régen
átgondolt tervét hajtana végre. De tovább nem tudta, hogy mit cselekedjen.
Megállt, mint egy szomorú vándor, aki eltévesztette az utat. Kezeit
összekulcsolva leeresztette, és fejét búsan féloldalra fordította. Nem tudta
tovább a leckét.
Miután én nem szóltam - hisz
szomorú voltam -, letelepedett lábamhoz, és a földön guggolt hallgatva,
engedelmesen, lélegzetvisszafojtva.
Meddig ültünk így?
Talán hét esztendő repült el
felettünk, mint az elátkozottakon.
Arra riadtam fel, hogy az udvar
felőli ablak vészesen csörömpöl, mint a pisztolylövés, és egy
asszonysikoltás bugyborékol a közelben, mint a habzó vér a szívseben.
Egy felejthetetlen öregasszony
állott az ablak párkányán, ahová nyilván létra segítségével jutott. Ennél
szomorúbb arcot sohasem láttam. Száz meg száz esztendők anyafájdalma volt
erre az arcra vésve. Sírkövek felírásai jutottak eszembe, amelyekre a
kétségbeesett árvák aranybetűkkel íratták fájdalmukat. Bús anyák arcai -
és benne néhány vonás az én anyám elfelejtett arcáról is. Ott állt az
öregasszony tarka ruhájában, madárijesztő módjára szétterjesztett
karjaival, ég és föld között, mintha kétségbeesés adott volna annyi erőt a
fáradt, öreg tagokba, hogy ilyen magosságra felemelkedhessen. Mintha az
esőcsatornán kúszott volna fel, mintha boszorkányok segítették volna
papucsos lábait, és angyalok védelmeznék jobbról és balról.
Ki volt ez az öregasszony?
Valóság vagy a képzelet
szüleménye?
Az ablaküveg a földön hevert
villanó darabjaival. Az öregasszony ég és föld között himbálódzott, mintha be
akarna jutni a szobába.
Felálltam, és dermedten néztem az
égi drótszálakon mozgatott bábut.
Ezalatt a hátam mögött is
csattant az ablak. A hideg légáramlásra megfordultam.
Eszténa éppen keresztet
vetett, s az ablakra ugrott. Ott állott egy szál ingben, mezítelen lábbal, mint
az álom, amely életem végéig nem hágy el. Tündöklő, megbocsátó, szinte
túlvilági mosoly volt az arcán, mint az üdvözültekén. Szerelmesen, boldogan,
felejthetetlenül nézett rám vissza.
- Elmegyek, mert itt van az
anyám - suttogta felém titokszerűen.
Még egyszer bocsánatot kért
a mosolyával, és az ablakpárkányról a hóesésbe repült.
Mire kihajoltam az ablakon,
Eszténa már elérte a földet, amelyet vastagon fedett be a hó. Térdre esett,
felemelkedett, aztán libegő, hosszú ingében, piros talpain futni kezdett,
mint egy eltévedt angyal.
- A folyó felé! - rikoltott
valahol egy hang, amelyben Szikrai úrra ismertem.
A kanyargós ódon utcácska
visszhangozta a kiáltást, mintha a hó alatt elbűvölve álldogáló
tűzfalak, tetők, esőcsatornák mind felriadtak volna és
kiáltanák:
- A folyó felé!
Arra menekül az angyal
ebből a gonosz, alattomos városból. S utána futottak a kémények a
háztetőkről, az alvó komondorok s a tunya ajtók.
Mire az utcára értem, már
az egész város a folyó felé futott. Elrepült mellettem Hartvigné francia
cipőjében és krémszínű szoknyájában. Egy pillantásra sem méltatott.
Titokzatos lárma hangzott
fel, a girbe-gurba utcákon hangok törtek fel, mint göröngyök, békák ugrálnak,
valahol talán doboltak is, nehéz drabantcsizmák koppantak, alsószoknyás
nők hevesen visítottak... Ilyen lehetett a hangulat a városkában,
midőn kétszáz esztendő előtt mártírszüzeket állítottak a
máglyára.
Mindenki megbolondulni
látszott. A sajtszagú boltosok az utca közepére álltak, mintha valami csodát
várnának. Sohasem látott öreg asszonyok kihajoltak a legfelső ablakokból,
mintha utoljára akarnák látni ezt a világot. Titokzatos vén emberkék futottak
apró kutyáikkal a falak mellett, mintha ez ideig nem lett volna szabad elhagyni
házikóikat. Mintha valami varázslat múlott volna le a városról, mindenki megmozdult
a néma utcákon... Lompos slafrokban, kibomlott hajjal futott Genovéva, mögötte
a mézeskalács-arcú Olga és mindazok a nők, lányok, asszonyok, akiket eddig
látásból ismertem. De valamennyien lomposan, mintha mosogatás vagy súrolás
mellől futottak volna az utcára.
Csak Rienzi állott piros,
királynői köpenyegben a nyitott ablak mellett, és megvetően nézte az
utcájában támadt csődületet. Mondták, hogy mindig magánkívül volt
körmenetkor, mozsárdurrogós egyházi gyülekezetek napján. A nyitott ablaknál várta
a népet, amely érte jöjjön. Ünnepelni őt vagy megégetni.
Egyik sem történt, mert a
nép nem törődött Rienzi asszonnyal.
Amíg hazáig értem, azt
vettem észre, hogy a Szent János-torony hegyéről eltűnt a kereszt.
Kakas kukorékol odafent, mint akár azokban a századokban, amikor vallásaikat
változtatták az emberek és a templomok. Most is valami tompa moraj hangzik a
föld alól. Kénszaga van a levegőnek. Bohócok mennek valahol színes
csengőikkel, üvöltő éneklésükkel. Majd gyászmenet zenél valamerre,
nagyhasú trombitások fújják igen komolyan a halotti marsot. Végül a sarkon
leszállott a pipás török a trafik bádogtáblájáról, és alázatosan köszönt.
Otthon nyomban ágyba
feküdtem.
*
|