(Útitársam ekkor megmondta X városka valódi nevét is. Engedje meg az olvasó, hogy az elkövetkező elbeszélésből kihagyjuk a magyar város nevét. Több ilyen város van a Felvidéken. Mindenféle régi királyok és urak messziről jövő emlékei hangzanak a toronyláb összestimmelt harangjainak kongásában. A házak fala mellett történelemmé válott emberek álldogáltak, de a nők oly egykedvűen szerették vagy nem szerették őket, mint általában a nők nem sokat törődnek a történelemmel. Egyetlen nő sem érezte még kedvese ölelgetésében azt a boldogító érzetet, hogy e karokról, lábakról, szakállakról egykor, porráválásuk után a történetíró fecseg. Szakállak, vértek, szívek elvonultak, a nők tovább kötötték harisnyájukat, korán bezárták a kapukat, és senki sem jött vissza az álmos éjszakán a hídról, amelynek karfájáról egykor önmagát nézegette a folyó tükrében. Elhangzottak a történelmi lépések, új lépések közelegtek, tavasz lett, tél lett, betegségek, szerelmek jöttek-mentek, a nők megértek, majd megöregedtek, a férfiak köhögtek, kiáltoztak, koporsóba feküdtek. Kis városka volt ez a Felvidéken, öles falakkal, zárdaablakokkal, kályhákkal, amelyekből az esti tűz farkasszemet nézett az alvókkal. A gyertyák ellobogtak, és füstjük elszállott. Miért keresgéljék az emberek a vasárnapi mise térdeplői vagy a tűzoltó-majális táncosnői között e történetnek hősnőit? X. Ez a városka neve... Egyszer majd meghalnak a hősnők, és sírjuk gondozása az élők szórakozása lesz.)

Az első nő, akivel X.-ben megismerkedtem, Hartvigné, született Gábriel Szidónia volt. Azt ígértem neki, hogy két napig maradok a városkában, s ez gyors engedékenységre bírta - folytatta szomorú útitársam.

Nem tudom, hogy uraságod miként van ezzel a dologgal, én például némely nőnek az arcberendezésén, az orrán, a fülén, az ajkán észreveszem az első pillantásra, hogy számíthatok-e meghallgatásra? Bocsásson meg, ha kissé közönségesen fejezem ki magam, másképpen nehezen tudnám megérhetővé tenni: hogy életemben találkoztam nőkkel, akiket az első látásra úgy ítéltem meg, hogy engem várnak. Nekem valók; - a vérmérsékletünk, a gondolkozásunk, az ábrándozásunk, a vágyakozásunk egyforma. Keressük egymást, mint a szél és a gazdátlan kútágas; mint az egér és a lyuk; mint a vándormadarak és pihenőhelyeik. Furcsa találkozások ezek az élet álorcás menetében. Az ember egyszerre ráismer a nőre, bár azelőtt sohasem látta. A kézfogásunk, a tekintetünk, a vérünk lüktetése, a vágyunk bogarászó, földásó munkája összetalálkozik, mint az alagutban az ásók. Én kalandot kerestem az idegen városban, mint egy unatkozó vigéc. Hartvigné is várt valami alkalomra, bár meg vagyok győződve, hogy azelőtt sohasem jutott eszébe bárkinek megmutatni a fehér harisnyás lábát.

De hadd mondom el komolyan és az utazók léhasága nélkül, hogy ki volt Hartvigné.

Hartvigné egy szent asszony volt.

Lakást kerestem X.-ben, mert csak fiatalkoromban szerettem a vidéki vendégfogadók életét, amely véleményem szerint hasonlíthat ama orosz postaállomások miliőjéhez, amelyekről Turgenyevben vagy Tolsztojban olvashattunk. Amikor még mulattatott az utasok lármás, életteljes csendriasztó megérkezése, a veres képű, félszemű aranysapkás konduktor oly boldogan mosolygott a tompán döcögő omnibusz hágcsóján, mintha vadászó hercegeket hozna az állomásról, pedig többnyire kereskedelmi utazók bújtak ki az üveges ketrecből; az örökös ser- és pörköltszag, amely a fogadó kapujában fogadta az embert, amely az udvar felé összekeveredett az emésztőgödör szagával; sötét, gyanús lépcsők, amelyeken a fehér fejkendős, mezítlábas, papucsos, elszánt arcú olcsó szappanillatú, megtermett szobaasszonyok végigmérték az utazót, mint a bornyút; a nyikorgó ágyak, amelyekben tán tegnap gyilkoltak meg valakit, a rosszul záródó ajtók, amelyek mögött mintha mindig leskelődne valaki - talán az utazó mélabús magánya -, a megereszkedett ablakok, amelyek megöl céltalanul lehet bámulni az üres kisvárosi délutánba; a porlepte táncterem és környéke, ahol télidőben izzadt, bomlott kedvű és bomlott alsószoknyás táncosnőket ölelgetnek savanyu bort lehelő gavallérok; a lépcsők, amelyeken falusi úrnők éberlasztingcipős, fehér harisnyás, kövér térdét lehet látni; a holdas, boros éjszakák e kísérteties szobákban, ahol a ruhafogas mellől a leeresztett alsószoknya karikájából inges nők lépegetnek ki az unatkozó álmában; a setét ebédlő, ahol az asztaltársasági jelvényeket úgy őrzik, mint fétiseket a krákogó, köpködő elbizakodott öreg törzsvendégek, a légynyomos képek, a csorba, kékszegélyű tányérok, szarvasagancsos evőeszközök, dohányfüstbe merült céltalan esték, nyerítő röhejek, üres dalok és fárasztó beszélgetések, s az egyetlen öröm az omnibusz megérkezése a léghuzamos kapualjba, mintha egyszer meg kellene érkezni valakinek e cifra bárkán... Akkori hangulatomban egy jól irányzott pisztolylövés tette volna emlékezetessé látogatásomat például az Arany Csillagnál, s önnek sohasem beszélné el senki e történetet.

Lakást kerestem, mint egy diák.

Tejszagú kék abrosz mellett akartam reggelizni, mint gyermekkoromban a szülei háznál; vasárnaponként váltják az asztalkendőt, és az arcok frissen mosdottak, a hajak vizesen megfésültek, az ingek fehérlők, az arcok vidámak a családi asztal körül. Itt más szaga van még a spiritusznak és a rumnak is. A pálinka, amit éhgyomorra hajt fel az ember a családi asztalnál, nem ártalmas. A tojást frissen tojta a tyúk, az irósvaj nevet, mint egy kövér lány a szőlőlevelek közül, a cipők a lábakon fényesek, az ágyneműből friss reggeli szellővel száll el az éjek fülledt gondolata, tegnap keményített szoknyában szalad táncos lábain a szobalány; még a trágyahordó szekerek is másképpen párolognak a deres utcákon reggel, mint délután, a nagybetegek hörgése elcsitul a szomszéd házakban, a piacok üde zöldsége, a kakasok piros feje, a húsok rózsaszíne himbálódzik a vesszőkosarakban, a városi tornyot szivaccsal megmosták hajnalban, a tarka mellényes cinke vidáman ugrándozik a dércsípte eperfán, mint az újra kezdődő, múltját megbocsátott, elfelejtett élet...

A ház, ahová benyitottam, mindenképpen kedvemre valónak látszott.

Nagy fehér tűzfala volt a háznak, amely a piac és egy hegynek kanyarodó kis utca sarkán állott, mintha városkapitány lakott volna itt a múlt időkben, aki magos ablakaiból arra ügyelt, hogy nincs-e zendülés a torony körül. A kémények igen magosan voltak, s úgy nyúltak fel, mint a gunár nyaka. Kip-kop, mondták barátságosan a kopott kőkockák, amikor lábamat a küszöbre tettem. A setét pinceajtó mögött sem vettem észre gonosz kísértetet leskelődni a maga gödrével, az emeletre felkanyarodó csigalépcsőre egy gömbölyű ablak fordította barátságos arcát. A fehér rámák között ódon, salétromos fal mellett, régi időkből itt maradott mellvédek alatt meghúzódó kertecske mutogatta szelíd bájait. Az ecetfa májusban bizonyára jóillatú, a lugas gondriasztó, és az alacsony kőpadon felágaskodnak a fehérlábú szűzek, hogy letekintsenek a városra, midőn regényekkel és versekkel teleszívták a fejüket. Milyen gazembernek kellene lenni annak, aki ilyen helyen egy leány elcsábításán töri a fejét!

Fehér ajtó nézett velem szemközt. A rézkilincs ragyogott, és Salve volt szőve a tiszta lábtörlőbe. Igen jólesett, hogy e modern tisztaság mellett is oroszlánfejes húzós csengettyű nyomult ki a falból. Bizonyosan békés, boldog emberek hajlékába nyitok be.

A háziasszony nyitott ajtót. Az első szavaimra kissé bizonytalanul felelt a félhomályos előszobában, aztán megröppent, mint egy fehér pille, és a világos szobába vezetett az utca felé.

- Foglaljon helyet nálunk, uram.

Igen, így gondoltam, a vékony lábú székek télen is vászontakaróval vannak behúzva, mintha valami igen nagy ünnepélyre várna évtizedek óta a bútorzat, hogy valódi szövetjét megmutassa. A szőnyegek tarkák, barkák, amilyeneket otthon szőttek késő őszidőben a régi háziasszonyok, midőn a gyertyaöntésen már túlestek. A függőlámpás pillangós porcelánernyőjén rózsaszínű tüll van. A sarokban karácsonyfa állott, mert januárius első napjait mutatta a kalendáriom, ha elfelejtettem volna megjegyezni. A levegőben szobafüstölőnek és szárított almahéjnak az illata. A fehér porcelánkályhában oly pirosan lobogtak a hasábfák lángjai, mint a lepkék.

- Ez volna a kiadó szoba - folytatta az asszony, szemközt ült velem, de háttal az ablaknak, hogy arcvonásai oly lassan bontakoztak ki előttem, mint egy álombeli kép.

Talán harmincesztendős volt, de lehetett negyven is. Abban a korszakban volt mindenesetre, midőn a nők keresztcsontját már nem annyira a tánc, hanem a házigond fárasztja. Az első pillantásra észrevettem, hogy feltűnő jó cipőket visel a lábán. Mindnyájan tudjuk, akik valaha az életet próbálgattuk, hogy a vidéki nő, bármilyen hiú, kevesebb gondot fordít a lába ápolására, mint a nagyvárosok szülöttei. A rossz kövezetek, az őszi sarak, a méltatlan gyaloglások elpusztítják a legszebb lábakat és lábbelieket. Ebben a városkában még bizonyára volt vasárnapi cipőjük a nőknek, s otthon többnyire papucsban jártak-keltek, a rossz időben a régi vásott cipőt vették elő, és az úgynevezett bergsteigerek, regatták s egyéb félcipők késő vénségükig szolgálnak, amíg a láb csónakaivá válnak. Nem csodálom azokat a hiú asszonyokat, akik késő vénségükig ügyelnek lábbelijük formájára, a párizsi szabásra, vagy az angolos korrektségre, a francia sarokra, a szalagok frissességére, a kifogástalan tisztaságra. Ámde bármilyen legyen a kisvárosi nő cipője, körülbelül egyforma helyeken, tájakon, utcákon tapos benne. A ropogós regatták vagy a cugos éberlasztingok az élet pallóin, lépcsőin, pincéin átbotorkálnak, egész addig az utcáig, ahol hegynek kanyarodik vagy völgybe hajlik a gyalogjáró. A legszorgalmasabb lábak sem látogathatják eleget a templom kockaköveit (amelyek alatt többnyire egy sokat bűnözött és halálában bűnbánó polgár lesi a lépéseket), a gyóntatószék, a kártyavetőnő és a helybeli bábaasszony tudják az asszonyok történetét, bármilyen cipőben járnak. A lábak élete csaknem ugyanazon ösvényen múlik el. Végül mindegy, hogy intéztek-e hozzájuk szép szavakat a férfiak, kalandos utazók vagy táborozó katonatisztek vagy csak lustaságukat szidták a türelmetlen férjek. A szegény lábak kiszolgálják a maguk éveit, aztán megtörnek gondban, hasogatásban, penitenciás köszvényben.

Ennek az asszonynak olyan cipője volt, mint egy hercegnőnek. Hol varratta, hol szabatta ebben a városkában, ahol a nők bizonyára a karlsbádi boltból szerzik be szükségletüket? Karcsú és nagyreményű láb volt a cipőkbe bujtatva. Ezek a kecses francia sarkok tán rátaposnak a férfiakra, vagy talán csak azért vannak, hogy otthonában mulattassák az asszonyt, mint a hímzés az ingen, vagy a fodor az alsószoknyán.

Ennek a lábnak (a Hartvigné lábának) olyan volt a hajlása, mint a paradicsomi kígyóé. Eltérően a nők szokásos lábszárától, térdben nem ért össze a csont és a hús, hogy azután váljon el a két barát, mint a szigony. A térdek belseje körülbelül tíz centiméternyi volt egymástól, mint a fiatalembereké, akik nem régóta tanulnak lovagolni. A térdek résén át bizonyosan szabadon jár a szél és a gondolat. Egy égő húsvéti gyertya - aranybárányokkal díszítve - elfért volna a két térd között.

Honnan tudtam mindezt?

Az egyik cipőszár felett felcsúszott a kék zsinórra szegélyezett krémszínű szoknya, és amint szemközt ültem az asszonnyal, jól szemügyre vehettem sötét harisnyáit. Vannak férfiak, akik különös izgatottságot éreznek akkor, midőn egy mezítelen bokát látnak papucsban, mások a báli cipőkért és selyem strimpflikért rajonganak, ismét mások a kőműves-állványokon dolgozó tót lányok mezítelen lábszárán felejtik el a szemüket. Én most őszintén beszélek; én híve voltam mindenféle lábvallásnak - még a megtermett falusi asszonyságok éberlaszting-szektájának is, akkor voltam a legboldogabb, ha kedveseimtől, úriasszonyoktól a néhányszor viselt cipőjüket kaptam ajándékba: - a Hartvignééhoz hasonló lábat még addig nem láttam.

Az a harisnyacsík volt az okozója, hogy néhány napra tervezett X.-beli mulatásomat később hetvenhét esztendőre meghosszabbítottam.

Bizonyára érdekelheti az asszony egyéb külseje is a lábán kívül.

Nos, Hartvigné egyébként olyan volt, mint egy apáca, aki ringyó lábakkal jött a világra.

Vannak arcok, amelyeknek látása gyorsítja vagy lassítja a szív verését. A Hartvigné arca megnyugtatott, mint egy gyónás.

Középkori képeken láthatni ilyen szenvedélytelen, fehér kendővel környékezett, szinte vértelen arcokat. Az ember az arc mellé képzeli a rokka nyelét, az ékköves gyűrűkkel díszített kézbe az orsót és az asszony élete köré a len hosszú szálát, mint a pókfonalat, amelyen át elszáll a messziségbe a belső tüzek füstje. A kép hátterében ott szállnak a v betű alakú vándormadarak, mint az elmulasztott esztendők.

Ha volt is gond és bánat ez arcon, eltemetve feküdt az a nyugalom vársáncai mögött. A szenvedélyeket elriasztotta a világoskék szem, mint mozdulatlan madárijesztő a seregélyeket. A vörhenyes, igen finom szálú hajzat bodros volt, de olyanforma bodrozatú, mintha az asszony nem akarna hivalkodni e felesleges díszével. Az orra, homloka egyenes volt, mint egy férfié. Nyugodtság áramlott ebből az asszonyból, mint egy német nevelőnőből, aki tudja, hogy egész életén át dolgozni kell, nem szabad megszeretni a fekhelyét, mert holnap új tanyát kell keresnie.

A fiús zubbonya, amely dupla gallérjával és kék nyakkendőjével barackszínű nyakát környezte, ugyancsak egy szelíd, igénytelen lény ruházata volt.

Bocsásson meg, hogy ennyire untatom e sohasem látott nő külsejével, uram. Világossá szeretném tenni ön előtt a nékem mai napig is érthetetlen eseményeket. Ha ketten ülünk neki az ügy kibogozásának, talán hamarább megleljük a csomót. Tapasztalt, tavasza múlt férfiak vagyunk, nincs mit restelkednünk egymás előtt, midőn ismeretlen nőkről beszélgetünk. Biztosítom, hogy senki sem találhatja fel ezt az asszonyt az elbeszélésem nyomán, mert itt-ott felismerhetetlenül elrejtem drága alakját a kandi szemektől.

Tehát az történt, hogy megállapodtunk a szoba árában, én kijelentettem, hogy legalább egy fél esztendőre kötelezem magam, megmondtam nevemet, foglalkozásomat, illetőleg sokszor szégyellt semmittevésemet, nem kérkedésből, de bármely cél nélkül felajánlottam az asszonynak, hogy a lakbért előre kifizetem. Ő ezt csendes főbólintással elfogadta.

Ezután felálltunk, és a karácsonyfa díszeit kezdtük nézegetni, amelyeket ő gyermekeinek állított, akik jelenleg az iskolában vannak. A selyempapirosba göngyölt cukrocskák, amelyek pattanó hangot hallattak, midőn elszakították őket, ma már úgy tűnnek fel előttem, mint valami gyermekkori emlék. Az aranyozott diók, a péppel ragasztott színes papírláncok, a narancsok, fügék, apró viaszgyertyák, mandulák és préselt szőlők, valamennyien kis bűvszerek voltak, amelyek az asszony szépségét emelték, és a bennem halkan dobogó kívánságot fokozták. A karácsonyfa illata körülvette a fehér zubbonyos nőt, mint az a mérhetetlen vágy, amely a legromlottabb férfiakat is néha meglepi a tiszta, házias élet, a fehér lábú feleség, a dunnameleg téli éjszakák és a göndör fürtű gyermekek iránt. Önkéntelenül ágtól ágig mentünk, s mintha egyikünk sem törődött volna már a diókkal, amelyek a karácsonyfa gallyain feltünedeztek. Merev volt a tekintetünk, de a színes cukorkák felrepülni látszottak, mint játékos lepkék.

Szinte nem ismertem meg a saját hangomat egy vágyteli percben, amint megszólaltam, hogy a leheletemtől meglebbent az asszony füle mellett a vörhenyes haj. - Majd elfelejtettem megkérdezni, hol fogok aludni?

- Itt - felelt az asszony, és hosszú fehér, de gömbölyded ujjával a medvebőrrel letakart kanapéra mutatott, amelynek közvetlen szomszédságában állott, hogy a hosszú fekete szőrök megérintették krémszoknyáját, amely világítani látszott a beözönlött téli napfényben.

Ha a nyomban következő események egy piros farsangi bál közben, álorcás vigalom alatt történnek, sohasem jut eszembe a csodálkozás. Nem vagyok regényhős, de komisz ember sem, ezért mindig a sors különös kegyelmének tekintettem, ha egy-egy nő engedelmes volt. Az én vakmerőségem az ő alázatosságukon épült, gyors elhatározásom, olykor brutális megrohanásom az ő egyszerű jószívűségükön alapult. Sohasem birkóztam harapó, karmoló, kétségbeesetten védekező parasztlányokkal, mint azok a férfiak, akik ezen a réven különbnek tartják magukat. Sohasem ígértem komolyan házasságot vagy örök hűséget hiszékeny, gyengéd nőknek. Szinte megvártam, hogy az alkalom letelepedjék elém, mint egy delelő lepke, amelyet kalapommal leboríthatok.

Ámde akkor fénylő téli délelőtt volt, a piacon hetivásár rikított, a háztetők eresze fehérlett, mint az imakönyv margója, szekerek zörögtek a kiugró köveken, mint a vásáros élet, bármely percben megszólalhatnak a magosan, középkoriasan csilingelő harangok a vasszínű karcsú toronyban, amelyen kelevézes rozsdás katona forgott a széllel; ilyen időben szoktak megjelenni a proklamációk, amelyek nyugalomra intik a népet, ilyenkor hirdetik ki a halálos ítéleteket s az eretnekek elégetését. Ez órában konyhaszaguk van az asszonyoknak, és a férfiak a borbélynál vagy a serházban politizálnak.

A kanapén ültünk egymás mellett, és észrevettem, hogy a nyakán még nedves a haj a reggeli mosakodástól. A zubbonyából félreismerhetlen asszonyillat lengett. A cipők nyugtalanul feszültek, mint vadludak szárnyai, mielőtt elhagynák a tó vizét.

- Nem, nem - ismételte, midőn szótlanul megcsókoltam a nyakát.

Az ajtók nyitva voltak, a ház ismeretlen, de észrevettem, hogy valahol a házban egy ablak nyitva van, amelyen most behallatszik a városi hajdu dobolása, aki bizonyára igen méltóságteljes magatartással proklamálja a legközelebbi hetivásárt - amely ablakon át esetleg menekülni lehet, ha ifjúkori szerencsém cserbenhagyna, amin igen csodálkoznám.

- Én úgyis elutazom innét holnap, s maga sohasem lát többé - vigasztaltam.

Nem tudom miért, de szavaim elhallgattatták mormoló ajkát, amelyen a nem-ek oly sorozatosan követték egymást, mint az olvasó szemei. Csak barackszínű fejét ingatta még, mintha az nem tudna leszokni erről a mozdulatról. A szeme gyöngéd, alázatos, félénk lett, mintha gyermekei és jövendője sorsa e perctől függött volna. Mintha már most elkészülne arra, hogy ami itt történik, azt sohasem vallja be férjének, sem a gyóntató papnak. Pedig amulett volt a mellén, amint egy percre észrevehettem. Lehúnyta a szemét, keresztet vetett, s összekulcsolta a két kezét.

Midőn ismét körülnéztem a szobában, minden a régi helyén állott. Csak a karácsonyfa alatt görbült el egy gyermekkard, és egy papírcsákó behorpadt, aminek pótlását nyomban elhatároztam. A falakra néztem. Néhány szakállas, szalonkabátos hivatalnok külsejű öreg- és fiatalember fotográfiája egykedvűen tekintett alá. Gyermekek vicsorogtak, amint a helybeli fényképész rájuk parancsolt. Egy gyászruhás öreg asszonyság igen méltóságteljes volt, mintha megvetné az eseményeket. (Ő háttal felém, egy ablaknál állott, mintha türelmetlenül várná távozásomat.)

Nem is igen tudtam egy szót sem szólni, csak megfogtam hátulról vonakodó kezét (amely most korántsem volt olyan finom, mint előbb tetszett), megcsókoltam a kezét, és meghatottan ellépkedtem.

Mire az utcára értem, ő már nem állott többé az ablaknál.

*