Ünnepnap volt. A kalendáriomban hívogató piros betűkkel volt megjelölve a nap, mintha ilyenkor mindenkinek több bort szabadna inni és bővebben enni a fűszeres ételekből. A kalendáriomi ünnepeknek az asszonyok örülnek. Több a tennivalójuk, a hajukból nagyobb karikát sodranak fésülködés után az ujjaikkal, amely hajkarikával rendesen eldobják az éjjeli álmukat is, piros az ünnep, mint az arcuk, és csodálatos módon kalácsillata lesz a legkisebb háznak. Az ablakok jobban fénylenek, a ház megmosakodni látszik, mint egy cica.

"Szent Jeromosra és a többi szentekre... kezdtem (mert már régebben rájöttem, hogy Jeromostól aggódnak a nők, miután a legműveltebb is csak keveset tud róla)... ma vízkereszt napján kijelentem, hogy hozzád hasonló nő nincsen ebben a városban" - mondtam zsoldoskatona módjára reggelizés után, miután a gyermekek a kismisére eltávoztak.

Hartvigné szokás szerint megrendült, aztán nagyon szelíden, engedelmet kérően függesztette rám a szemét, amelyben ismét előbújt a bánat, mint kis fekete kutya a házikójából. S így szólt a szem:

"Én jó teremtés vagyok, de azt ne kérje tőlem, amit gondol. Megesküdtem, megfogadtam... Falun kacsák és libák, fa-Krisztusok és boldog kis kápolnák között növekedtem fel. Nem tudom megszegni az eskümet, mert nem élhetek tovább. Hagyjon engem így félig eltaposva. Majd múlnak az évek, s én lassan felejtek, meggyógyulok. Nézzen körül a városban. Van itt elég, aki elmulattatja."

- Nem ismerek itt senkit - feleltem komoran.

- Én majd segítek - szólt Hartvigné megható szolgálatkészséggel. - Városunk szépeit most mind együtt láthatja a templomban az ünnepnapi misén. Jőjjön utánam, s ha teheti, lépjen a hátam mögé a mise alatt.

Beleegyeztem a tervbe, mert hisz úgysem tehettem volna egyebet.

Emlékezetem szerint Szent Jánosnak volt a templom ajánlva azon régi emberektől, akik a hitnek ezt a hajlékát oly komorrá, ijesztővé építették, mint valami örökös fenyegetést a bűnöző emberek ellen. Mennyivel áhítatosabbak a szabadban tartott istentiszteletek a templomiaknál! Búzaszentelő gyönyörű ünnepén valóban a szív legmélyéről száll a bárányfelhős ég felé a föld népének fohászkodása. A mezei virágok megannyi menyasszonyok, az akácfák vőlegények, forrásszaga van a gyalogösvénynek, vidoran integetnek messzi tájak, mint a karinges pap karzati hallgatói. Az ember szivesen megnyugszik abban, hogy van másvilág, ahol tavasz járja. De a templomokban én mindig csak az utolsó órámra gondoltam. Gyermekkoromban buzgón köszöntgettem a fekete arcú szenteknek, akik a túlvilágon iskolamestereim lehetnek. Meggyőződésem szerint valaki irogatja az oltár mögött, hányszor vetek keresztet és hajtok térdet. Féltem az oltárképektől, mint a halottak országától. Titkos remegéssel dugtam a kezem a fekete szenteltvíz-tartóba, talán megfogja ollójával egy borzasztó rák, mert a gyónásnál elhallgattam némely titkomat. Későbben is bizonyos idegenkedéssel nézegettem a bús oltárokat, setétlő kórusokat, titokteljes kápolnákat, félhomályos sekrestyéket, ahol a papok a másvilággal érintkeznek. Szellemek laknak a misemondó-ruha ráncai között, és a sötét padsorok alatt az ördög guggol, aki elkapja a lábát annak, aki nem imádkozik. Vajon mi lehet a nagy oltárkép mögött? Talán egy nagy bolthajtásos terem, ahol a szentek, képek és szobrok összejönnek, és mise után megbeszélik azt, amit tapasztaltak. Vallásos katolikus családból származtam, és még egészen kisfiú voltam, amikor a papok neveltek, hajnalban hideg misemondásaikhoz felköltöttek. Megvallom, féltem a templomtól, miután gyermekkorom óta annyi meggyónatlan bűn terhelte a lelkiismeretemet. Csak volna valahol egy vak és süket és nagyon öreg szerzetes; majd könnyítenék magamon. De így féltem elmondani furcsa cselekedeteimet, amelyekről gyermekkorom óta meg voltam győződve, hogy tilalmasak.

Szent János temploma belül sem volt barátságosabb, mint külsőleg. A szívet átdöfő villámhárítók, mogorva vaskeresztek, titokteljes toronyrovátkák, amelyeken a holdkórosok szeretnének sétálni, a befalazott fülkék, ahol bizonyosan élve eltemetett bűnösök gubbasztanak az örök reménytelenségben, a salétromos, nedves, szinte könnyektől áztatott falak hiányzottak a templom belsejéből, de volt itt elég látnivaló, ami megrázza a ritka templomjáró szívét. Mindjárt egy szoborcsoportozat vonta magára figyelmemet. Márványanya lépkedett kisebb-nagyobb gyermekei társaságában az örök megsemmisülést, a vigasztalhatatlan búcsút jelentő fülke felé. Tunikájában, mezítelen lábain, karjában csecsemőjével, szoknyájába kapaszkodó gyermekeivel visszavonhatatlanul lépkedett a bús nő az üreg felé. A szívverés megáll, ha elgondoljuk, hogy mi lehet az üregben! Anyák sorsa: ez volt a szoborcsoport címe, és a bécsi udvari templom eredetije után másolták. Mindenesetre távol helyezkedtem el a baljóslatú lyuktól.

Hát a szent oltárképek tán megvigasztaltak? Sehol sem találtam egy barátságos arcra, amely várt volna, amely megnyugtatott volna. Másvilágiasan hideg szemű arcok nézegettek alá a falakról, századok óta elfásult Krisztusok, a földi élet asszonypanaszaitól egykedvűvé válott Máriák, reménytelen, üres tekintetű szemek vették el kedvemet végképpen a másvilágtól. E hűvös szentélyekben valóban nem lehet egyébért fohászkodni, mint azért, hogy a hempergő, őszinte élet minél tovább tartson odakünn, az ajtón kívül. A másvilág, amint itt ábrázoltatik, csak arról győzi meg a látogatót, hogy a szentté válottak tovább is viselik fájdalmaikat, a mártírok töviskoronájukat. Semmi sem változik, csak a sír lesz napról napra hidegebb s a kő súlyosabb.

Ijedten félreléptem egy kockakőről, amely felírása szerint, egy régi polgár hamvait takarta. Mennyit kellett koccintgatni életében e régi polgárnak a sekrestyésekkel, amíg itt helyet adtak neki!

Most a kóruson megzendültek a hegedűk, a hárfák, dobok és női hangok. Zenés mise volt Szent János templomában, amelyre nagyon büszkék az X.-beliek.

A hegedűknek oly édesded hangjuk volt, mintha maga az öreg Úristen hallgatná a zenészek játékát. A hárfák a bárányfelhőkön üldögélő, kövér lábszárú angyalokat vélték elbájolni. S a nők, akikből egy kalapka vagy egy fogolyszárnyacska látszott a kórus mellvédjei mögött, akkor sem énekelhettek volna csengőbb lelkesedéssel, ha maga a kassai püspök szolgálja az oltárnál az Urat. Elandalodtam e gyönyörű énekeken, mint a vén bűnös ártatlan gyermekkorán. Mily jó volna vétek nélküli gyermeknek lenni s odafent harangozni a toronyban!

De nézzük, nézzük azt, amiért oly sok esztendő után Isten hajlékába vittek lépteim. Én a mai szent misén az oszlopok mögött leskelődő sánta ördög szerepét játszom, mert a véletlen így osztotta ki... Mennyivel könnyebb volna munkám, ha mezítelen homlokkal és arccal állhatnék fel a szószékre, hogy a paráználkodás fertelmességéről beszéljek női hallgatóimnak! De most ördög vagyok. Vigyázni kell, hogy fel ne ismerjen a harangozó, midőn bojtos, csengős papzsákjával a hívők feje körül lebeg. Mily örömmel nyúl kezem a zsebbe, hogy némi aprópénzzel megváltsam itt mulatozásomat!

A templom már megtelt. A férfiak hátul álltak, aggodalmasan összekulcsolt kézzel, mintha valamennyien igen nagy bajban lennének. Ezek a hímnemű imádságok a mindennapi gondok szarufáin, ágas-bogas gerendázatain kúsznak fel a magosba. Ha belenéznénk ez imádságok szénaboglyájába, aligha akadnánk itt rikító pipacsra. De amott, feljebb a hajóban, ahol a nők foglalnak helyet a padsarokban, mint a vetőkártyák, fiatal mellett öreg, őzfélénk menyecske szomszédságában tűzrevaló boszorkány, gyermekleányokra őrködő banyák és az imádságokat is ellenőrző, kékruhás, kövérre lottyant nénikék a fiatal nők rozmaringszagú szoknyái mellett: ott már cifrábbak lehetnek ez imádságok. Nem vettem észre, hogy helyőrség volna a városkában; több fiatal bányásznövendéket láttam, valamint tipikus kisvárosi gavallérokat testhez álló kabátokban s magos gallérokban, igen vastag sétapálcával és borzas bajuszokkal - hogy ha ők nem szerepelnek ezekben az imákban, akkor engem nevezzenek szamárnak.

A női szemek mind le vannak sütve, mert utóvégre templomban vagyunk. Nagy iskola a vallás, mindenki elcsendesül röpkeségével, nyugtalanságával, gonoszságával, amint helyet foglalt a padsorban. A fényesre simított deszkákon, a kopott lyukas térdeplőkön, az avas, barna könyöklőkön így helyezkednek a női testek már évszázadok óta. A holtak kihűlt helyén vérmes fiatalok helyezik el derekukat. Kihunyt tekintetek helyett új lámpások villannak meg a félhomályban. Jönnek-mennek lábujjhegyen, egyik esztendőben úgy, mint a másikban. Egyik sem hoz olyan gondolatot magával a templomba, amelynek ne lett volna már hasonmása. Szinte megreszketnek Szent György lovának hatalmas, sárkányölő izmaitól, mert a múlt héten álmodtak egy hasonló nagy lóval. Ne reszkessetek, már az anyátok is álmodott a Szent György lovával, mégis szép öregasszony lett belőle. A kisvárosi varázsló, aki tükörbe néz, századok óta hasonló álmokat lát a nők lelkében. Vajon miért is élünk, ha már nem tudunk újakat álmodni?

Egy kis szőkés-barnás fejnek póksárga szeme villant rám hosszú pillák alól. Mintha fénylő porszemecskék táncoltak volna felém a szemsugárban. Aztán bezáródott az ablak. Jelentéktelen mézeskalács-arcú, fitos orrú elbizakodott állú és a fül mellett nagyravágyóan göndörített hajú leány vagy asszony volt a légyszem tulajdonosa.

Megböktem Hartvigné vállát, aki a hajó közepén az utolsó padsorban foglalt helyet.

Fel sem nézett imádságos könyvéből, csak alig észrevehetőleg bólintott.

Már elmenőben voltam, amikor egy kíváncsi, szinte ágaskodó, kígyóvonalú szempár állított meg, amely hosszabb idő óta látszott figyelni, kémlelni, felettem tanakodni. Frufrus, babás, fekete hajak környezték a kreolarcot; kékes bajuszka és cukorkaszopogatásra való, duzzadt ajkak között egy hiányszó fog helye... pamutkesztyűk az összekulcsolt kézen... de áradó, kandi, mindenre kíváncsi ifjúság: ez maradt a leányról emlékezetemben.

De már nem akartam Hartvignét zavarni mély és buzgó áhítatoskodásában. Szegény, nem tehet arról, hogy ily gonosz emberrel ismerkedett meg. Mielőtt a pap kivette volna az Oltári Szentséget, bűnös, megalázott gyötrelmes lélekkel elhagytam az Úr hajlékát, ahol csak rosszban törtem a fejem.

*