Eszténa megtartotta ígéretét, egy délután a bástyán át elvezetett az óvárosi temetőbe.

A falak mellett kővitézek állottak a sírokon, talán békés polgárok síremlékei, akik csak úrnapi körmenetben viseltek páncélt és zörgő fegyvereket. Családi sírboltok sorakoztak buzdító felírásokkal, évszámokkal, amelyek múlt századbeli embereket jelentettek, akik hiába ügyeskedtek, ravaszkodtak, mindhiába törték a fejüket, végül csak idekerültek a szerelmeikkel, amely hűbb volt Romeoénál, a kenőasszonyaikkal, akiknek tenyeréből a jóétvágy s az élet áradt, a kártyavető-asszonyokkal, akik a jövendővel úgy játszadoztak, mint a macska a papírgolyóbissal, a felcserrel, aki madárfejjel ült, és hallgatott az életéért kétségbeesetten evező beteg mellett; mind idejöttek a városból, hogy még egyszer találkozzanak a föld alatt a csalók és megcsalottak. Voltak itt kripták, amelyekben bizonyos Rotharideszek és Molitoriszok feküdtek, és a halott nőknek olyan szép keresztnevük volt, hogy a látogató elképzelődött velük.

A kripta, amelynek ajtaját ügyesen félretolta Eszténa, csaknem teljesen üres volt. Lépcsők vezettek a száraz pincébe, és a két kőkoporsó, amely a fal mellett állott, nem foglalt el annyi helyet, hogy egy kisebb lakodalmat ne lehetett volna tartani. A kripta végében térdeplő volt, gyertyamaradék a vasfeszület lábánál, száraz virág, amely csörgött, mint a gyermek-csontváz...

Eszténa lekuporodott az egyik koporsóra. Az ujjaival betűzte a kőbe vésett felírást.

- Pálfi... Pálfi Pál... Mintha maga feküdne itt uram.

Ráhagytam, mert tudtam, hogy olyan babonás, a legképtelenebb dolgokat is elhiszi.

Letelepedtem mellé. Egy darabig visszafojtott lélegzettel hallgattuk a föld alatti csendet. De nem csodálkoztam volna, ha a falon kaparászni kezd a szomszéd sírbeli halott, hisz alig egy lábnyi föld választott el bennünket.

- Ez az a lábnyi homok, amit az utasforma, vándoriparos a tarisznyában hord - suttogta Eszténa. Aztán piszegve csendre intett, mintha a föld alatti hangokra figyelne.

- Valaki jár a temetőn.

Eszténa, aki eddig a legkisebb félelmet sem mutatta a holtak sápadt országában, levélke módjára megremegett, midőn eleven lépteket hallott a feje felett. A fagyos téli földön pontosan hangzottak a léptek, mintha valaki falábakon ment volna végig a sírok között. De azért óvatos is volt a lépés, mint a leskelődőé, aki holtak esetleges cselekedeteit akarja kifürkészni. A kripta bejárata előtt egy percre megállott az árnyék a kéklő havon; ingott, mintha róka mozgatná lompos farkát; egy lépés hallatszott a sír felé, aztán meg gondolkozott. Eszténa szíve hallhatólag dobog - az ember balga -, a pisztolyomhoz nyúltam. Eszténa észrevette mozdulatomat. Hirtelen térdre vetette magát, váratlanul összekulcsolta a két kezét, s némán, könnybe úszó, könyörgő tekintetét reám szegezte, mintha valami nagy szerencsétlenséget érzett volna ez a leány.

Most gunyoros, hetyke fütyörészés hangzott felülről, aztán elkopogtak a lépések. Hogy bántott engem akkor az a léha, semmibevevő fütyörészés, amikor életem egyik legboldogabb óráját véltem eltölthetni Pálfi Pál koporsója mellett! Mintha ismét belém gázolt volna a durva, utált, megvetett élet, amellyel úgy nem akartam sohasem barátkozni, mint akár egy rossz szagú kupeccel a vonaton. Mit akarnak mindig körülöttem az emberek, amikor én kerülöm őket, mint a bélpoklosokat! Csak úgy akarok élni, mint egy kísértet, senkivel szót váltani, magányosan járni hazafelé.

Magamhoz szorítottam Eszténát, de a leány gyengéden, határozottan védekezett.

- Ma nem - suttogta. - Ma még nem, uram, hiszen nem is gyóntam, és meg sem áldoztam... ki tudja, hátha meghalok azután? Ne kívánja tőlem, hogy az Úr szent teste nélkül tegyek ilyen lépést. Szerelmem! - lihegte, mintha egy szitakötő szálladozott volna a szavaiban.

Két kezével megfogta a kezem, ráhajtotta az arcát, megcsókolta, megsimogatta, beszélt hozzá:

- Már akkor tudtam, hogy eljössz, amikor még el se indultál, a kártya megmutatta; - ön volt a vőlegény a fekete szárnyas kabátban, cilinderkalapban és virágocskákkal a kezében, s ahányszor az anyám kártyát vetett - mindennap -, mindig alám került; mikor hirtelen sok tányértörés, ibrikrepedés, ablakcsörömpölés volt a házunkban, az anyám aggódva nézett körül az utcában, mintha valami idegent szimatolt volna a ház körül; a védőszentem névnapján nem égett végig a gyertyám, a nagymosásnál nem fehéredett az ingem, meredek háztetőkön sétáltam álmomban, az öntött ólom nagyon furcsán mutatott karácsony éjjelén. Eszténa, szóltam magamban, ez évben elveszíted a szűzességed. De nem bánom, nem sajnálom, életemet adnám oda, ha kérnéd, mert ennek így kell lenni.

- Miért? - kérdeztem a doromboló leányt.

- Azért - felelt Eszténa, mintha egy nagy titkot súgna meg -, az anyám úgyis azt akarja, hogy apáca legyek, mielőtt ő meghalna. - Mielőtt Krisztus menyasszonya lennék, földi ember kedvese akarok lenni. Legyen miért imádkozni a kolostorban. Ah, az anyám, mily gyönyörűen tudja elmondani a hajnali miséket! Az esti Angelust, amidőn minden apácának olyan lesz az árnyéka, mint a keresztfa. Ő szegény, csak szolgáló volt a zárdában: azt akarja, hogy a lánya magasabb helyre jusson az üdvözülés trónlépcsőjén.

- Gyermekem - szóltam részvéttel -, nem félsz a sárkánytól, amelynek ezer karma van, s nem lehet előle menekülni? Nem rettegsz a skorpiótól, amely nyitott szádon át, álmodban a kebledbe kúszik? A bűntudattól nem remegsz?

- Még nem vagyok bűnös - felelt galambszelíden Eszténa -, holott lehettem volna, mert barátnőim szereztek volna alkalmat. De amikor én elszöktem az anyám szoknyája mellől a Bujdosligetre, megeredt az eső. Az éjféli miséken úgy fogtak körül az öregasszonyok, mintha egyedül engem féltenének a városban az ördögtől. A bástyán sohasem szólított meg senki: "Hová megy szép kisasszony, a mennyországba vagy pokolba?" Nem tudom, milyen az, bűnösnek lenni. Apáca leszek, és hideg kövön térdepelek halálom napjáig. Akarom tudni, hogy miért térdepelek. Legyen egy titkom, amit senki sem tud rajtam kívül, s amit majd gyónok, midőn halálomat érzem közeledni a zárda öreg plébánosának, akiről anyám annyi szent cselekedetet beszélt. Amikor majd harangoznak alkonyattal a zárda kertje felett, magára gondolok innen, akiről nem tudom, hogy merre lesz már. Ugye?

Eszténa simogatta a kezem; olyan volt a tapintása, mint az ifjúság. Jó volna mindig nyugodalmasan üldögélni - esetleg pirosló bor mellett -, csöndben, mint a feketerigó és Eszténa simogatását állni. Ez a kéz játszott, mint a hárfáslány keze. Szinte felemelkedett néha a levegőbe, mint a madár; és a legmagasabb húrokat pattogtatta, ahol az öröm, a kacaj, az élet sípjai laknak. Aztán megunva az egyformaságot, a szilaj pengést, a rikoltó örömöt, fáradtan hanyatlani látszott a kéz az érzelmek skáláján. Már csak duruzsolt, amint egy macska törleszkedik a gazdaasszonyához, amint a tűz beszélget, mielőtt elalszik. Eszténa összeráncolt homlokkal gondolkozott valamin, a szemeit egy pontra függesztette, a keble csendesen hullámzott, majd nagyot lélegzett, s egy szuszra elmondta:

- Antal remete napján meggyónok a barátnál. Pénteken bőjtölök, s vasárnap megáldozok. Szent Ágnes napján a magáé leszek.

- Hétfőn?

- Hétfőn, vecsernye utáni időben a szobájában leszek, ahol már egyszer tudtán és beleegyezésén kívül voltam.

Felmerült előttem Hartvigné fenyegető alattomos arca.

- Nem - mondtam -, az rossz gondolat. Itt se alkalmas, mert meglesnek. Van itt egy ház a folyó partján, ahol talán lehet. A Rienzi háza.

- Rosszhírű ház. De nem bánom - felelt Eszténa elszántan, nyugodtan. Gyorsan megcsókolt, mintha valamely sietős útja volna. Aztán felfutott a lépcsőn s kisuhant a kriptából, mint egy egér.

Később, mikor a temetőn végigballagtam, egy nagy sírkő megöl köhécselést hallottam. Világosan megismertem a Szikrai szerkesztő úr hangját.

Éjjel az utca felől megzörgették az ablakomat.

Egy darab ideig mozdulatlanul maradtam ágyamban, gondoltam, tovább megy a csendháborító. De azután újra kopogtak, mint a távirathordók szoktak.

Odakünn setét volt a csillagtalan éjszaka. Jó darabig kellett bámulnom az éjszakába, amíg lent a fal mellett észrevettem Szikrai urat. A kövezeten ült, részeg volt és sírt.

- Meg van veszve? Mit háborgat éjszaka?

A szerkesztő fájdalmasan nyögött:

- Azt akarom mondani, ha itt volna az a leány, én szívesen hazakísérném, hogy még hajnal előtt jusson el az óvárosba.

- Uram, ön bolond. Semmiféle lány nincs itt.

- És ha mégis?... - hördült fel Szikrai és magatartása fenyegetővé vált. - Nem mozdulok a kapu elől, ha reggelig kell várnom. Itt strázsálok, mint a lelkiismeret.

- Mint egy gazember lelkiismerete.

Szikrai részeg módjára felzokogott:

- Miért bánt engem, uram? Én vagyok a legszegényebb ember Magyarországon. Ebben az országban mindenkinek terem valamije; kinek bora, kinek gabonája, kinek írói sikere vagy mandátuma. Nekem csak pattanások teremnek az arcomon.

- Figyelmeztetem - szóltam szigorúan -, a kapukulcs nálam van. Ha nem hágy aludni, kimegyek az utcára, és számon kérem magaviseletét.

Szikrai úr ismét dühös lett, csikorgatta a fogát, és megrugdalta a falat:

- Én pedig figyelmeztetem - mondta hangomat utánozva -, hogy megtorlás nélkül nem lehet nőket, hajadonokat elcsábítani ebben a városban. Ha a polgárság tunya lelkiismerete alszik a kényelem fekhelyén, ébren van a sajtó, amelynek módjában van büntetni és jutalmazni. Egy rossz írásomba kerül, hogy önt megkövezzék vagy kiűzzék a városból, mint egy veszett ebet. Forr a tűzhelyen a bosszú olaja. Utazzon el, uram, a hajnali vonattal, segítségére leszek. Fél négykor megy át a stáción a pesti cúg - szólt Szikrai, és szalutált, mint egy hotelportás.

Szikrai urat ezután feleletre sem méltattam. Pedig ma, évek elmúlásával, belátom, hogy Szikrai úrnak minden tekintetben igaza volt.

Hisz szerelmes volt, szegény.

*