II. FEJEZET
A KOVÁCS-GYEREKEK FELLÉPÉSE.
STADION INTRIKÁI ÉS A NAPÓLEONI ESEMÉNYEK

Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napóleon járt), midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpönyeg mellett haragosan felesel valakivel.

A császár kíváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen akarnak átmászni.

- Miért bántod a gyermekeket? - szólítá meg a katonát.

Az elsápadva szalutált:

- Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is infesztálták.

- Szegény kicsikék - sajnálkozott a császár. - Már tegnap óta be akarnak jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?

- Csakhogy ezek a porontyok - bátorkodott közbeszólni a most lihegve odaérkezett udvarmester - egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak. Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek iskolamester kell, respektive nádpálca, ami körülbelül mindegy. Mi mindent megél az ember! Igazán nevetséges!

Ferenc ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a kápolnából a gyóntató atyától, lelkét frissnek és szelídnek érezte.

- Ne legyen olyan mérges, Kolowrat. Nincs igaza. Miért ne jöhetnének hozzám gyerekek? Hiszen ők is alattvalóim. S nem mondja-e az írás: Engedjétek hozzám a kisdedeket.

- Hát hogy mért nem jöhetnek? Megfelelek fölségednek. Mert először is nincs audienciális nap. De ha volna is, mit keresnének ilyen oktalan lények fölségednél? Nem engedi a spanyol etikett, respektíve a császári trónus méltósága, ami körülbelül mindegy.

- De ha én kíváncsi volnék rá, hogy mit akarnak? - mondá a császár.

- Ez esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk - szólt Kolowrat, meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.

- Nos, hát eresszék be őket!

Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a gyerekeket; gömbölyű arcú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból való; krispinformájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú lehetett kilenc éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel, szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arccal, melyet kedves őzike-szemek ragyogtak be: a feje, szöszke hajtól körítve, egy fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt ráncaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb formás bokája látható volt.

A császár szelíd tekintettel nézte végig a gyermekeket.

- Mit akartok? - szólt.

- A császárral akarunk beszélni - mondá a fiú, bátran előlépve.

Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.

- Nos, én vagyok a császár.

A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:

- Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden a korona.

Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra. Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét, ha fölfedezi magát, s íme, hogy bánik vele a kis fickó! Lehetetlen ezen nem kacagni.

- De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel'), hogy az vagyok.

- Császár! - mondá most a fiú emelt hangon. - Add vissza az apánkat!

- Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? - kérdé még mindig derülten.

- Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az apánkat!

Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott. Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! - gondolta. - Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e családja?

- Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök, hogyan jutottatok ide?

A kisfiú értelmesen felelt:

- Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott, mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se nem jött, se nem üzent, és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.

- Per amorem dei! Szegény gyermekek! - mondá a császár elszörnyűködve. - Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?

- Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.

A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.

Egy percig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat, formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.

- Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást, élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről. Legyen ez a császár privát ügye, melyről csak mi hárman tudunk.

Kolowrat meghajtotta magát.

- Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.

- És apánk? - kérdé a fiú makacsul.

- Ő most nagyon messze van - nyugtatta meg Kolowrat. - Egyelőre mondjatok köszönetet őfelségének és jertek velem.

A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.

- Köszönöm, fölséges császár.

A fiú csak a kalapját emelintette meg.

- Hát te mért nem köszönöd meg az őfelsége jóságát? - feddette meg Kolowrat gróf.

- Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki - felelte a fiú.

A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú után.

- Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli - sóhajtott fel azután -, olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de... (gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) - de sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót... Egy császár is kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.

A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak, s mikor két nap múlva ott látta őket játszadozni Ferenc császár a tó körül, finom ruhákba öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásúak, s aztán maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától, s addig el nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, - amit külön kellett megsütni a szakácsnak vacsorára.

Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyerekeket Pozsonyban neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldözött a tartásukra, de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket elhanyagolni, sőt még verni is.

A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a bécsújhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi nevelőintézetben, s ha megnő, férjhez adja és hozományról is gondoskodik.

- Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha ön volna az atyjok, s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint jelentést. A kiadások azon a címen szerepelnek majd az udvari költségvetésben: »A császár pártfogoltjai«.

Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte, s minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari cukrász nyalánkságaival, s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről sok dicséreteset és jót újságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben, karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár elbeszélgetett velök és megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a Jézuska hozott.

Akli ezalatt mind bennfentesebb lett a császárnál, úgyhogy már a politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni, és Stadionnak nem egy kedvenc eszméjét vagy tervét hiúsította meg valamely szúrós észrevétellel.

Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is. Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe hozták s nem egyszer mondta Stohlen lovagnak, az akkori bécsi rendőrfőnöknek:

- A bolondnak ki kell a nyakát tekerni. Érti-e, Stohlen?

- Ami nem könnyű, kegyelmes uram, mert őfelsége nagyon kedveli - felelte a rendőrfőnök.

- Az csak annyiban könnyíti a sorsát - felelte nevetve Stadion gróf -, hogy valami udvari betegségben kell kimúlnia.

- De melyikben?

- Ez az, amit önnek kell kitalálnia - fejezte be a miniszter jelentőségteljes szemintéssel.

Stohlen lovag pompás »eszköz« volt, értett az okos szóból és tudott a sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektívjét, a híres Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihállyal szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanús dologra nem akadt, amit »fogantyú«-nak lehetett volna használni.

Fritz Bratt az inasra bosszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion gróf Stohlen lovagra.

- Ügyetlen emberek! - sziszegte ingerülten. - Nem tudják, hol kell a dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami fehér személlyel ismeretsége?

Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.

- Akkor hát azt kutassák, van-e valami fekete személlyel ismeretsége?

Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető épp olyan könnyen hozhat az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.

Hanem hát nyugodt keresgélés nemigen esett most Bécsben.

A hatalmas francia császár, Napóleon, addig-addig közelgett hadaival Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért, s megnyitván előtte kapuját a város - felütötte székhelyét Schönbrunnban.

Ferenc császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor mindig kedveltek), s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:

- Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is nyomnak a mérlegben.

Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a népet...

Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg a franciákkal. Persze, megint Napóleon győzött.

Ferenc császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napóleonnak és Liechtenstein János herceget küldte el a francia táborba az ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó közt.

- Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára - kiáltá utána Akli, mikor a császári sátor mellől vasderes lován megindult.

- Miért? - kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját megigazítá a fején.

- Mert félni lehet - felelte a bolond -, hogy miután a koronákat már elszedegette Napóleon, most a kalapokra kerül sor.

A herceg sikerrel járt. Napóleon beleegyezett a személyes találkozásba, hogy a békét megbeszéljék, s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt a francia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.

Ferenc megpillantván a közeledő Napóleont, az előőrsöknél leszállott lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a csikorgó havon a hatalmas hódító felé.

Háromszor ölelték meg egymást, s Napóleon enyelegve szólott, a malomra és az ólakra mutatva:

- Íme, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom kényszerít.

- A bennök való mulatás jobban sikerül önnek - válaszolá udvariasan Ferenc -, mintsem ezért reám nehezteljen.¹

Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arccal diktálta a békét, s elvitt vagy ötven milliócska hadisarcot. Azonfelül, mielőtt Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi fegyvergyárat megtekinteni, s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt magával kétezer ágyút és százezer puskát.

A béke tehát meg lett kötve Ferenc és Napóleon közt. De ez a háború újbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari »mulattató« közt.

Fritz Bratt, a detektív, sokáig nem talált semmi gyanúsat. Azt az egyet nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfis-leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy cukrászatba, vagy valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt egyenesen az ő óhajtására történik.

Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a »bolond« komponált latin nyelven, s az »Ad Napoleontem« címet viselte. Ez az »impurum« volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született, pólyákban.

A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektív, és nem ítélhette meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.

A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arccal olvasta el s egy tekercs aranyat dobott oda Brattnak:

- Azt hiszem, megfogtuk a madarat - dünnyögte s Bratt távozása után újra meg újra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott.

Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget
Tempora nec magnas spes mare destituet
Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix
Denique frangetur litus ad Albionum
Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare
Tempora te dicent quod tibi vaticinor.

(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiúsítja meg a tenger.

A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni Anglia partjain.

Kedvező- s nem balszerencse fogja kísérni harcaidat, - hogy mi módon, arra majd megtanít az idő. - Ezt jósolom néked!)

A rendőrfőnök gondosan tárcájába rejtette a versezetet, mint valami értékes okmányt, s legott rohant vele a kancellárhoz.

- Tudom már, kegyelmes uram - lihegte, a fogadóterembe betörve -, milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.

- Nos, ugyan milyenben? - kérdé Stadion gróf élénken.

- Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.

A »vörös himlő« alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még »Febris hungarica«-nak is, amelynek a szimptómái akkoriban igen gyakorta léptek fel, - még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképpen elpusztítással végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is, aki csak benne látszott lenni.

A rendőrfőnök átnyújtá a versezetet Stadionnak, aki mohón falta fel szemeivel az Akli gömbölyű gyöngybetűit.

- Hisz ez árulás! - kiáltott fel. - Ez a fickó csakugyan egy közönséges gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napóleont. Egyszerűen fogassa el tüstént, még ma.

- Nem kellene talán a fölséggel is közölni?

- Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.

- De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges engedelme nélkül?

- Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várnia Akli uramat, míg közömbös területre teszi ki a lábát.