III. FEJEZET
AKLI AUDIENCIÁKAT TART

Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja magát. Az a híre járt, hogy a császár bele van szeretve. Megboszorkányozta, mint valami Cagliostro. Egész Bécs erről beszélt, de éppen nem valami ingerülten. Hiszen végre is mindig jobb, ha egy olyan ember uralkodik a császáron, aki magát bolondnak tetteti, mint egy olyan, aki a bölcset szimulálja. »A bölcsek gyümölcséből eleget ettünk már - mondogatták a kedélyes bécsiek -, lássuk most már a bolondét.« Tarkabarka szójátékok termettek, hogy aki az udvarban valamit ki akar vinni, előbb aklimatizálódnia kell. Talán túloztak az Akli befolyásáról, de az mindegy. A hit ebben nagyobb erejű, mint maga a tény. Aki valamit ki akart vinni a császárnál, az előbb Aklit környékezte meg, nem ritkán magas személyek is, úgyhogy az Akli lakása olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem hűlt a kilincs az emberek markától. Ezekről az »audienciákról« nevetve referálgatott a császárnak:

- Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.

A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa az egész. Úgy volt vele, mint a hiú ember, aki annyira szereti magát látni, hogy a torz tükörre is kíváncsi.

Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat húzat az Akli szobájába, s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.

Pompásan mulatott a dolgokon.

Jött egy öregúr, dr. Krupinszki Grácból, ki könyvet írt a »Mellbetegségekről« (Brust-Krankheiten), melyet Ferenc császárnak ajánlott: a tudós férfiú audienciára készült s azért jött Aklihoz, akinek szintén adott volna annak idején egy példányt a munkából, hogy megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot őfelségénél.

- Őfelségének igen tetszett a szép könyv, és azt hiszem, kegyesen fogadja önt.

- Tehát csakugyan meg volt elégedve? - kiáltá ez repeső örömmel.

- Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes munka.

- Oh, milyen boldog vagyok - rebegte a derék Krupinszki -, bárcsak valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig szemem előtt legyen.

- Hm - szólt a bolond -, ön voltaképpen rendjelet akarna, ha jól értettem?

- Valóban, erre gondoltam - vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve a fejét -, és ha ön szíves lenne e kívánságomnak némileg tolmácsa lenni...

- Ah, istenem! - kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. - Hova gondol ön? Ezt a nagy tudományos munkát így tönkretenni. - Hisz akkor én mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ír egy könyvet, s ezt a mellbetegséget, amelyet az imént említett, s melyben, úgy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad önnek ilyesmit emlegetnie őfelsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv hiányaira.

A tudósnak legott elmúlt a kedve a rendjeltől, szomorúan nézte mellén az üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.

Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevű prágai kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez, amit meg kellett ütni, s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék. Manapság már népszerű és általános instrumentum, vidáman pofozzák két fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni, s aki eléri az erő bizonyos maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tíz nyaklevessel, egy csöngettyű szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény legényre akadt a vaspofájú.

Hanem a Warning gépe még akkor újdonság volt, s abban a világban, mikor a koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírű sakkozógépe - s minthogy ez első példány a Napóleon fejét ábrázolta, még politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint a császárnak szánt ajándékot, valóságos forrongás keletkezett az udvarnál. Találgatások, disputák pro és contra. Hogy mit tesz a császár a Napóleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett volt. Ízléstelenség volna, úgymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar tábornoka a maga nyersességével azt mondta: »Kinizsi szobrára rálőtt egyszer egy török, de a golyó visszapattant a márványról és a törököt kólintotta főbe.«

- Se nem tanácsos, se nem illő elfogadni - szólt Liechtenstein János. - Gondoljuk meg, hogy ő (Napóleon) másképpen ütött. Ebben az alakban nem lehet azt lekvittelni.

Kétes lévén tehát, elfogadja-e a császár a különös ajándékot, a kalaposmesternek azt tanácsolták, Akli útján próbáljon szerencsét. Minélfogva megjelent Aklinál. Rút, hórihorgas fickó volt, olyan nyakkal, mint egy gitáré, és olyan ádámcsutkával, mely majd kibökte a bőrt a nyakán.

- Maga a gépezet készítője? - kérdezte az udvari mulattató.

- Igenis uram.

- Ön azért jött hozzám, nemde, hogy őfelségénél az ajándék elfogadása mellett legyek?

- Igen, uram. Alázatosan esedezem.

- És hát nem tudná ön másképp értékesíteni művét? Valami gazdag hóbortos ember mindig akad, aki az effélét jól megfizeti.

- Igaz, hogy a császárt cudarul fösvény firmának mondják - szólt a kalapos bizalmas vigyorgással -, de én úgysem akarok tőle pénzt.

(Akli bosszús mormogást vélt hallani a spanyolfal mögött.)

- Hát mit akarna tőle? - kérdé Akli.

- Hogy az udvari színházhoz nevezzen ki színésznek. Ez megalapítaná szerencsémet. Hallom, ezeknek a fickóknak nagy fizetésük van és vígan élnek. Az ördögbe is, azok a balettlányok! Egy paradicsom, ahol nincs eltiltva az alma megkóstolása. Tapsok, koszorúk és a többi. Én ott nagyot tudnék alkotni. Mindig ilyesvalami után vágyakoztam. Ami pedig a tehetséget illeti, érzem, hogy mozog bennem valami.

- Talán giliszta! - vágott közbe Akli nevetve. - Mért nem marad ön a becsületes mestersége mellett?

- Rosszul megy, uram, a kalaposság. Gondolja meg, hogy már kalapja mindenkinek van.

- És hát micsoda szerepeket akarna játszani? - kérdé a bolond kíváncsian.

- Hősöket, csupa hősöket... hermelinpalástos királyokat és vitézeket.

Akli elnevette magát.

- Hősöket? Ön? Ezzel a termettel? De hogy jut ilyesmi eszébe?

A kalapos büszkén feszíté ki a mellét.

- Már hogy nekem? hogy mért jut ilyesmi eszembe? Hát tudja meg az úr, hogy én négy évig szolgáltam a Württemberg-huszároknál.

- Mint ló? - kérdé a bolond, fölvéve arcára és hangjába az együgyűség és bámulat különös kinyomatait, melyek hatásának titkát képezték.

Hallatszott is legott valami elnyomott kacajféle a szoba másik rekeszéből.

Akli elbocsátá a kalapost ezzel a biztatással:

- Az egyik bolondnak kötelessége segíteni a másikat. Ön számíthat rám.

És tényleg szerencséje volt a kalaposnak, mert a császári gyerekeknek megtetszett az új játék, s bármennyire ellenkeztek is az udvari emberek, a császár nem bírt a gyerekeivel, tehát elfogadta a gépet az ő számukra. De persze csak azután, ahogy Stadion grófnak, a külügyminiszternek finom diplomáciai tapintattal sikerült a nehézségeket eloszlatni (s ebben az időben ez volt az osztrák diplomácia egyik legnagyobb sikere). Stadion gróf ugyanis egy géplakatoshoz küldötte előbb a Napóleon fejet, hogy átkalapálja hosszúkás körte-ábrázattá, melynek semmi porcikája se hasonlítson többé a világhódítóhoz, legyen inkább közönséges zsidó-koponya. Az is lett, mikorra végre bevitték a gyermekek lakosztályába, még pájeszek is csüngtek le a két oldalán, de azért a szép kis bakfis Mária Lujza mégis azzal a tudattal ütögette a kis fehér kezecskéivel, hogy Napóleont pofozza.

A kalapos pedig kapott egy arany burnótszelencét, és még egy orrot is hozzá. A szelencét a gépért, az orrot pedig a tiszteletlen kifejezésért, melyet a császár a spanyolfal mögött hallott.

A császárnak elég volt egyszer megkóstolni az Akli-féle »kihallgatásokat«, hogy kedvét lelje bennök. Azontúl rendesen ott volt a spanyolfal mögött.

- Jobban mulatok itt, mint a színházban - jegyzé meg. - Igazi alakjukban ösmerem meg az embereket.

- Dehogy - felelte Akli. - Az embernek hat bőre van, mely takarja. A hetediket csak otthon veti le a sötétben, mikor magányosan fekszik az ágyában.

Egyet a hétből mégis levetettek Aklinál. Igaz ugyan, hogy csak egy ideig. Amíg kiszivárgott az érdekes titok, hogy a császár Akli lakásán van elrejtve, míg az látogatóival fesztelenül diskurál. Hát iszen csak ez kellett az udvar rókáinak. Nosza, fölvették a nyolcadik bőrt is a hét fölé. Főméltóságú és kegyelmes urak keresték fel Aklit naponkint, s tudván, hogy a császár is hallja, amit beszélnek, nagy ravaszul valóságos szerepeket játszottak el a bolond szobájában. Hiába minden! Nincs arra mód, hogy a királyok fülébe igaz szó eljuthasson...

A kinyalt cifra udvaronc-sereg közt egy nap furcsa fiatal férfi lépett be Aklihoz. Piszkos, elhanyagolt alak, fésűt ritkán látó bozontos szakállal és hajjal. A ruha is vasvillával látszott ráhányva lenni. Csokoládészínű kabátot viselt, melynek az ujja csak a könyökéig ért, ennél is pitoyabilisabb volt a kockás nadrág, nemcsak a rajta levő zsírfoltok miatt, hanem alul rojtosra volt kitaposva. Öltözetét egy fakó fekete selyemkendő egészíté ki, háromszor körülcsavarva a nyakánál, úgyhogy az inggallérja (ha egyáltalában volt rajta ing) egy cseppet se látszott ki. Szóval, egy tökéletes csavargó benyomását tette a belépő.

- Mit akar? - kérdé Akli mogorván, az aprópénz közt keresgélve a nadrágzsebében, majd rátámadt az inasára. - Miféle skandalum ez, Grabe? Egyáltalában tarthatatlan állapot, hogy a császári lakosztályba mindenkit föleresztenek.

A jött édesded mosolygásra fakadt. Egész lényén látszott, hogy most élvez. Szúrós, kék szemeit Aklira függesztette, miközben agyagszínű, hosszú bajuszának egyik lelógó szárnyát szájába vette és rágcsálta.

- Bocsánat - szólt csendesen -, de nekem itt szabad bejáratom van.

- Milyen alapon? Talán hívatták? Valami mester ember?

- Nem, nem - igyekezett elhárítani magától ezt a föltevést. - Én császári és királyi kamarás vagyok, akinek a dekrétum szerint szabad bejárata van az udvarnál.

Akli most még egyszer megnézte tetőtől talpig az idegent. »Szép kis kamarás«, gondolta magában, de csak ennyit mondott:

- Vajon?

S titkon kacsintott Grabera, hogy tartsa szemmel a különös fickót.

- Nos, hát jó, de legyen szíves megmondani, mivel szolgálhatok a kamarás úrnak?

- Én leánykérőben vagyok itt, uram!

- Leánykérőben?

S Akli megint kacsintott Grabénak, hogy intézkedjék odakünn.

- Ön csodálkozik? De rögtön megért, reménylem. Nekem egy húgom van a madame Szilvássy nevelő-intézetében az Ungargasseban. A húgomnak pedig van egy barátnője, bizonyos Kovács Ilona, aki a legbájosabb bakfis egész Bécs városában.

Akli összerezzent. Tágra nyitott szemmel bámult az idegenre. Mindez olyan furcsa volt és csodálatos. Hogy Kovács Ilona a legbájosabb bakfis Bécsben. Valóban mondta ezt ez a rongyos ember? Vagy hogy csak ő gondolkozott.

- Nos uram, én beleszerettem ebbe a leánykába - folytatá az idegen -, és feleségül veszem, punktum.

- Már mint ön? - kérdé a bolond gúnyosan.

Az idegen ügyet se vetett a közbeszólására.

- Ha szépszerével megy, hát szépszerével, ha nem megy, erőszakkal.

- Ejha! - gúnyolódék ismét a bolond.

- Ma beállítottam az intézet igazgatónéjához, akit még Magyarországról ismerek. Tudakozódtam a leány szülei és egyéb körülmények után. Ő önhöz utasított engem. Mondta, hogy a leány szülei nem élnek már, ő úgy tudja. Sapristi, hát kitől kérjem meg akkor a kezét? Csak menjen ön, úgymond Akli Miklós úrhoz a Burgba, ő gondoskodik a kisasszonyról, ő látogatja, ő fizeti az érte járó összegeket, alkalmasint ő a gyámja.

- Nos, és ön eljött?

- Igen, én eljöttem és várom a felvilágosításait.

Akli felkelt az íróasztaltól, ahol ült és egy kis ovál-alakú velencei tükröt akasztott le a falról, azt odavitte a kérőnek.

- Ha mindenáron azt akarja, hogy fölvilágosítsam önt, hát nézzen be ide.

Az idegen elnevette magát. Tetszett neki ez a fordulat.

- Talán valami kifogása van a külsőm ellen? - kérdé szelíd enyelgéssel.

- Valóban, nem tagadom, hogy ön egy cseppet se hasonlít azokhoz az ideálokhoz, kiket fiatal leányok és hozzátartozóik szoktak magoknak elképzelni, mint jövendőbelit.

Az idegen fitymálva intett kezével.

- Ah, mindig ez a sok ezeréves együgyűség a ruháról. A világ igazán semmit se tanul. Ettől az egy ostobaságtól nem bír megszabadulni, pedig hányszor szedik rá vele. Egy csinos divatos ruha harminc forint. E harminc forint körül forog tehát az önök emberismerete és ítélőképessége. A huszonöt forint billenti erre, a harmincöt forint billenti arra. Bohókás dolgok ezek, uram. Hát mit gondol ön, ki lehetek én?

- Hm. Az én véleményen éppenséggel nem volna kellemetes az ön fülének. Jobb, ha egyszerűen ön mondja meg, kicsoda.

- Én báró Szepessy István vagyok.

- Ah! - kiáltott fel Akli és elsápadt. - Ön tehát az a cinikus báró, akiről Pozsonyban, Pesten annyi sok tréfás dolgot mesélnek? Az ördögbe is, ki gondolhatta volna ezt? Foglaljon kérem helyet, báró úr, és ne vegye rossz néven, de végre is nincs a homlokára írva. Az isten szerelméért, mért nem öltözik ön tisztábban, csinosabban?

- Nem tehetem, uram - mondá Szepessy majdnem siránkozó hangon -, nem tehetem, lehetetlen.

- Nem teheti? Hiszen ön gazdag ember.

- Mégse tehetem. Mert pro primo, megszoktam a piszkos, rongyos ruháimat és csak azokban érzem magam jól. És mert pro secundo, az ismerőseim is ezekben a ruhákban szoktak meg. Nem képzelheti ön, mennyire kényelmes ez, és gazdaságos, kivált útközben. Én pedig szeretek utazgatni. Hol Bécsben vagyok, hol Grácban, hol Pesten. Aztán gyakorta elfognak. Egész életem abból áll. Elfognak és kieresztenek. Nincs ennél mulattatóbb tarkabarkaság a világon. E napokban is egy ékszert vásároltam a Grabenen, a kis húgomnak. Kiveszem a tárcámat s becsületesen fizetek a kereskedőnek egy ezressel, amit vagy húsz darab ezresből húztam ki; a kereskedő kacsint egyet a segédjének, mire az eltűnik, s míg ő aprópénzt keresgél összevissza a fiókokban, azalatt megjelenik a kereskedő-segéddel a policia. Bevisznek, vallatóra fognak: hol vettem azt a tömérdek pénzt? Hát furcsa, a gyapjúmat adtam el a zsidónak. Úgy, és kicsoda ön? Mondom nekik, hogy Szepessy István báró vagyok. No, azt minden bolond mondhatja, és újra vallatnak, faggatnak, lökdösnek, taszigálnak, visszavisznek a börtönbe, meg újra kihoznak, hogy valljam be, kit öltem meg, kit raboltam ki, de hát én csak amellett maradtam, hogy én Szepessy vagyok és a pénz jogosan az enyém.

- Hát aztán hogy szabadult ki? - kérdé Akli.

- Mesének tartották, amit mondtam, míg végre arra kértem a rendőrfőnököt, engedje meg, hogy bebizonyítsam a személyazonosságomat. A szemem közé nevetett: »Ne bolondozzék velünk, mert sötét zárkába csukatom be vízre és kenyérre.« »Nem bánom - mondám -, ha nem bizonyul igaznak a vallomásom, akár kerékbe töressen a főnök úr.« Erre megenyhült a főnök és így szólt: »Hát jól van, tegyük meg a próbát, bár csak kompromittálom magamat, hogy ilyen mákvirágnak felültem, ám nevezze meg valami ismerősét, akiről gondolja, hogy elég szavahihető ember a rendőrség előtt«. »Jó lesz-e gróf Széchenyi Ferenc?« kérdeztem. »Hogyne! - felelte a rendőrfőnök gúnyosan nevetve - őexcellenciája igen jó lesz.« Erre aztán írtam egy nyitott levelet a grófnak: »Kedves barátom! A policia elfogott, nem akarja elhinni, hogy én Szepessy vagyok. Azt hiszi, loptam a pénzemet. Gyere hát, kérlek, és szabadíts ki a vallomásoddal.« Ezt a levelet azonban nem merte a rendőrfőnök elküldeni Széchenyinek, mert hát a tapintat. Hehehe, a tapintat. Ez a rákfene többet pusztít az igazságon, mint a hazugság és gonoszság. Ej bizony, ott kellett nekem kuksolnom, míg csak a rendőrfőnök nem találkozott véletlenül valami nagy ebéden az excellenciás úrral és ott elmondta kuriózumképpen az én hozzá intézett levelemet, mire aztán mindjárt az elbeszélésből rám ösmert Széchenyi és megjelent a policián az agnoszkáláshoz. Persze, rögtön szabadlábra helyeztek nagy bocsánatkérések mellett. Széchenyi pedig így szólt hozzám: »Most pedig ígérd meg paroládra, édes Pistám, hogy innen egyenesen valami szabóhoz mész, és illő ruhába öltözködve, többé nem mutatkozol ily rongyokban, mert látod, milyen veszedelem kerekedhetik ki abból, ha az ember nem áll örökös harmóniában az állásával, a rangjával vagy tárcájával.«

- No, és mért nem fogadott szót a grófnak?

- Hiszen szót fogadtam neki. Fölmentem a Kärtnerstrassen egy ruhaüzletbe. Kiöltöztem tetőtől-talpig, kihúztam magamat, olyan lettem, mint azok a nyalka piperkőcök, akik a Grabenen a szoknyák után futkosnak. A finom, új posztón, mikor kiléptem az üzletből, szinte enyelegve játszottak a napsugarak, a fényes lakkcipőm kísértetiesen csikorgott a kövezeten, a keményített fehér »sapodli« kellemetlenül zörgött a mellemen, a divatos inggallér majd kettéfűrészelte az állkapcámat, a finom új cilinder felülről nyomta a fejemet, azt hittem, hogy mindjárt megrepeszti. De még ezt mind megszoktam volna, hiszen más ember se hal bele, ha nem találkozom a Matschaker-Hof kapuja mellett Ibrányi Józsival, aki nekem régi vadász-pajtásom Szabolcs megyéből; elmegy mellettem és rám nem ösmer, megyek odább, hát a túlsó oldalon szembe jön az öreg Quosdanovics generális, aki nekem anyai nagybátyám. Köszönök neki, visszaköszön, rám néz, de látom, hogy rám nem ösmer, pedig a múlt csütörtökön voltam nála ebéden. No, szépen vagyunk, gondolom magamban, és sietek haza a szállásomra, a »Stadt Frankfurt«-ba. Hát, amint fölmegyek a lépcsőn az emeletre, látom, hogy valami ismerősöm lépeget a magasból lefelé. Ejnye, ugyan ki lehet ... olyan megszokott, ismerős arc. Hol láttam én már ezt az embert? Pedig bizonyos, hogy már ezerszer láttam. Egy szempillanatra akaratlanul megállok tűnődve. Ő is megáll, ő is tűnődni látszik. No, persze, ő is ösmer engem. Ki lehet, ki lehet? No, mindegy, megszólítom. »Szervusz, barátja az erénynek!« Ő egy szót se szól. Nyújtom neki a jobb kezemet, ő nyújtja a balkezét. Hohó, ez nem szokás, barátom, és el akarom tréfásan taszítani a balkezét és íme, belevágom a jobb kezemet a tükörbe.

Akli úr elnevette magát.

- Nem rossz. Ön tehát saját magával találkozott.

- És nem ösmertem saját magamra. Ezer ördög! - kiáltottam fel. - Mivé lettem? Minden hajam szála égnek állott annak a veszedelemnek a gondolatára, melyben forogtam. Hiszen, hogy elfogott a policia, még mindig bebizonyíthattam a személyazonosságomat a régi rongyaimban, mert akadtak emberek, akik rám ösmertek, de ha most gyűlt volna meg vele a bajom, ott rohadnék meg a börtönben, mint örökös rab, mert széles e világon nincs többé olyan ember, aki ebben a ruhában rám ösmerjen. Első dolgom volt tehát, uram, hogy az inasomat szalasztottam a szabóhoz és elhozattam a kopott ruháimat, az újakat pedig odaajándékoztam neki. Íme, ezért nem öltözhetem már én másképpen... Az lehetetlen többé.

- Ön igazán eredeti ember - vette át a szót Akli -, s a gondolkozásmódja legalább is mulatságos. Hanem térjünk át a meritumra. Ön tehát Szepessy István báró és feleségül akarja venni a mi pártfogoltunkat?

- Miért mondja: a mi pártfogoltunkat? - vágott közbe a báró élénken.

Akli egy kicsit zavarba jött.

- Miért? Hogy miért? Hát mondjuk egyelőre, hogy lapsus linguae. Az ember megszokja ebben a levegőben a fejedelmi többest.

- Miért mondja, hogy egyelőre?

- Hja, ön nagyon is kíváncsi, kedves báró, és mindennek a végére akar járni, pedig voltaképpen énrajtam van a kérdezősködés sora, de ön nem felel.

- Hát igen, el akarom venni a kisasszonyt és el is veszem.

- Hogy mondhatja ezt olyan apodiktice?

- Hiszen mondtam már, hogy beleszerettem.

- De hát ő? - kérdé Akli úr halkan, rekedten.

- Kicsoda?

- Hát a leány. Ő is szereti önt?

- Azt én nem tudom, nem kérdeztem tőle, de nem is helyezek rá valami különös súlyt.

- Hogyan? Ön nem helyez rá különös súlyt? Oh, szent Krispin és szent Aloys, könyörüljetek ezen a különös szerelmen!

Szepessy vállat vont.

- Megint az ósdi fölfogás! Ön még bolondnak is tart engem, pedig csak cinikus vagyok. Én csak azt fogadom el az emberi élet nyilvánulásaiból, amiben logika van. Mit bánom én, hogy történtek a dolgok a pásztoridillek korszakában? Hogyan szerettek a régi görögök és rómaiak, vagy hogyan szerettek az én apáim? Azóta okosabb lett a világ. A francia forradalom sok ostobaságot és cifraságot elfújt. De a Burg ablakából persze a francia forradalom se volt látható. Itt mindig egyforma levegő van. Ah, itt sohase fognak szellőztetni. Minden olyan dohszagú. Ön kacag azon, hogy Kovács kisasszonytól meg nem kérdeztem, szeret-e viszont? Minek? Ha én meglátok egy kanárit vagy egy papagájt és megszeretem, hát egyszerűen megszerzem magamnak anélkül, hogy kíváncsi volnék, ha vajon az is megszeretett-e engem? Ön megint nevet? Pedig vagy betegség a szerelem, és akkor miért kívánjam, hogy a szeretett lény is beteg legyen? Vagy egészséges elmével megy végbe az a misztérium, és akkor mi benne a boldogító? Ugye, az az érzés, ami énbennem él? Hát mi közöm nekem ahhoz a másik érzéshez, ami őbenne lappang? Önök még az emberiség gyerekkorát élik. Igenis, valóságos gyerekek. Vagy még rosszabbak. Mert a gyerek előbb mégis játszik egy kicsit a kedvenc bábujával és csak aztán hasogatja szét, hogy megnézze, mi van a belsejében. Persze, kóc van a belsejében. Önök azonban előbb a kócra kíváncsiak s csak azután fogadják el a játékszert. Nem, uram, én nem vagyok oly önző. Isten két darabban teremtett bennünket. Nekem is külön lelkem van, neki is. Én arra nem kívánok láncot vetni. Legyen a lelke szabad. Nekem csak a teste kell.

Akli összecsapta a kezeit.

- Jaj, lelkem, édes báró, hiszen maga még rosszabbul van felöltözve belülről, mint kívülről. S ezért a gúnyájáért is megérdemelné, hogy becsukják, de nem mondom meg: hova.

- Ugye a bolondok házába, hehehe? - nevetett jóízűen a báró.

- Mondhatom, furcsa fogalma van a házasságról. Lássa, az olló két darabból áll, de a két darabnak össze kell illeni, hogy nyírni lehessen vele. A két léleknek egy darabba kell forrni, édes báró, és ha éntőlem függne a Kovács kisasszony sorsa, hát én olyan nagy kosarat adnék önnek, mint aminőben a zöldséget hordják a meidlingi kertészleányok.

- Mit mond ön? Nem ön a gyámja a kisasszonynak? Hát akkor miért hagy itt engem darálni egy félóráig?

- Hát mondtam én, hogy beszéljen?

- De azt legalább megmondhatta volna már azóta: ki a gyámja?

- Azt még ezután se szándékozom megmondani.

A különc megütődve emelte fel a fejét.

- Hogy nem fogja megmondani? Mit jelentsen az? Az ön eljárása kezd sértő lenni.

S kékesszürke szemei fenyegetőn szegződtek Aklira.

- Eszemben sincs, önt megsérteni, de a kis asszony gyámjával az adott viszonyokból kifolyólag magamnak kell előbb beszélnem és puhatolóznom, hogy egyáltalában kívánja-e önt fogadni.

- No, azt szeretném én látni, hogy engem ne fogadjon.

- Az pedig megtörténhetik, s ez esetben...

- Meglövöm, mint egy kutyát! - rikácsolta a báró indulatosan, és a fogai megcsikordultak. - Velem nem lehet tréfálni, becsülje meg magát az úr. És most már követelem, hogy azonnal megmondja a gyám nevét, akihez fordulni kell.

- Most még nem mondom meg - szólt Akli nyugodtan.

- Nem mondja meg?

- Nem - felelte Akli szilárdan. - A gyám neve titok.

- Kényszeríteni fogom. Hallja, kényszeríteni.

Hangja reszketett a dühtől.

- Azt szeretném én látni - felelte Akli, karjait mellén összefonva.

Szepessy báró arcát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította el, szemei szikráztak.

- Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a pisztollyal.

A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt rántott elő és célba vette Aklit.

Az »udvari mulattató« megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta kapacitálni a dühöngőt:

- Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a gyám nevét, és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem lő, esetleg még segítségére lehetek.

Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé, s azon gondolkozott, hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és kicsavarja kezéből a fegyvert.

- Nem, nem! - hörögte a báró, nem bírván fékezni indulatát. - Engem ön nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lábakapcája az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok, vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.

Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.

- Egy ... kettő ...

E pillanatban megmozdult a spanyolfal, s kilépett egy sovány, vézna, keskeny, hosszú arcú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék kabátban, fehér mellényben.

- A császár! - hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt a kezéből.

- Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime - mondá szelíden dorgálólag I. Ferenc. - Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyellje magát, carissime!)

- Kegyelem, fölség! - mondta a báró, féltérdben meghajolva.

- Abeat - végzé az uralkodó szigorúan - et expectet praecepta mea! (Távozzék és várja be intézkedésemet!)

Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen veregette vállon a bolondot.

- No, ugye félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az arca, mint a kréta. Írni lehetne az arcával. No, ugye jó volt most a császár? Ugye, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a korzikai zsivány azt mondta a cárnak, hogy szoknyát kellene rám adni. Ezt még megkeserüli. Ferenc császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

- A fölséged szíve oroszlánszív!

A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek azóta már szét volna lőve a feje.

Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

- Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

- Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

- De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

- Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

- Éppen kérdezni akartam.

A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelencéjétől kért tanácsot.

- Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves, és azt hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva; hanem hát úgy tudom, módos ember, és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

- Ugyan, hogy szerethetné? - kiáltott fel Akli.

- No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle. Egypár év előtt a francia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem tőle, szép-e a jövendőbelije. »Oh, sire - felelte -, elragadó, oly szép pici szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság ránézni.« Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

- Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egypár tőkén. Nagy ritkaság volt ez, s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

- Igaz - szólt a császár -, az üvegházakra most a főkertész felesége ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

- Majd el is hiszi az nekem!

A császár nevetett.

- Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az egyszer kisegítem és egyszersmind lecáfolom a múltra nézve (kedélyesen megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és sietve vetette papírra a néhány szót: »Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferenc császár.«

- No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak semmi csalfaságot, ám mutassa fel neki!