XIII. FEJEZET
MIKOR A BIMBÓ RÓZSA AKAR LENNI

Akli lábai alatt égett a föld, boldog volt, szerette volna kikiáltani az egész világnak: Az enyém ő. Nekem adta a császár. Halljátok, nekem adta!

Egy percet sem késett, rohant le a lépcsőkön a legelső kocsiállomáshoz, belevetette magát egy droskéba és az Ungargasséba hajtatott a 23. szám alá.

Huszonharmadik szám! Milyen szépen hangzik. Szavalni lehetne. Mennyi édesség egy számban!

Behúzta fejét prémes kabátja gallérjába (bár egy csöppet sem fázott), és egy örökkévalóságnak tetszett neki, míg a vágtató lovak végre odaértek a 23. számhoz, ahol leugrott könnyedén, ruganyosan. Körös-körül csendes volt minden az utcában, csak a meghasogatott kapu mutatta az éjjeli események nyomait. Dimitri előjött a csöngetésre, és miután Akli megnevezte magát, örvendezve bocsátotta be.

- Istenem uram, kit látok! Milyen rég volt szerencsénk!

- Nem voltam Bécsben, kedves öregem, odahaza voltam.

- Ah, szegény kisasszony, hogy búsult.

- Búsult? - kérdé Akli vidáman, mintha hájjal kenegetnék a szívét. - És miért búsult volna?

- Hát csak sajnálta önt - felelt Dimitri zavartan -, hogy izé (kereste az alkalmas szót), hogy »szabadságon», hogy odahaza tetszik lenni.

A szabadságon szót megnyomta Dimitri, mintegy értésére akarván adni Aklinak, hogy ő jól van informálva, de mint »finom» kapus, barátja a sima beszédnek.

- Nos, és hogy van a kisasszony, nincs semmi baj?

- Isten valahogy megőrzött bennünket, magam sem tudom hogy. (Ájtatosan ég felé emelte a szemeit.)

Isten meg én - gondolta Akli és fennhangon hozzátette:

- Azt akarja ön mondani, hogy történt valami?

- Oh, dehogy. Isten ments. Semmi se történt, uram. (Oly ártatlan képpel tudott hazudni, mint egy miniszter.)

- Hol beszélhetnék a madame-mal?

- Az írószobában van.

Madame Szilvássy felette barátságosan fogadta a látogatót.

- Isten hozta. Ejnye, de kapóra jön! Éppen instanciát írok Kolowrat grófhoz, hogy a Kovács kisasszonyt vegyék ki az intézetből, mert itt veszedelemben forog ő is, az intézet is, és az én egzisztenciám is. Én nem állok jót többé semmiért.

- De én jótállok - felelte Akli.

- Ej, ön legfeljebb csak tegnap szabadult ki, mondta nekem a Búzavirág, hogy kegyelmet fog kapni, neki köszönheti Akli úr. Ön, mondom, legfeljebb tegnap jött vagy ma, és fogalma sincs a történtekről.

- Én mindent tudok, asszonyom, a tegnap éjjeli eseményekről itt az utcában.

- Hogyan? - kiáltott fel Szilvássyné elsápadva. - Már beszélik a városban? Hisz akkor az intézet renomméeja el van veszve. Leányaikat hazaviszik innen a szülők. Vagy talán csak a gaz Dimitri fecsegett önnek? Szóljon, uram, az istenért!

- A városban semmit se tudnak, madame, és Dimitri hallgatag, mint a csuka, de én magam itt voltam az éjjel az ostromlók között, bőrködmönben, tüszővel, karabéllyal, mint a többiek, és őrködtem önök felett.

Nyílt most az ajtó, felrántotta szelesen, pajkosan egy szép keskeny kezecske, és betoppant a Búzavirág, téglaszín szoknyája suhogásával üde szellőt hajtva, szép szöszke hajával illatot.

- Jó estét Klipi-Lipi, jó estét!

Csengett a hangja vidáman, édesen, elfogulatlanul, mint egy csicsergő madáré. Odaszaladt Aklihoz, megragadta mind a két kezét, rázta, lóbázta egy darabig, aztán gyerekesen hátravetette a felső testét s elkezdett iregni-forogni Akli körül, hogy a szoknyái harangalakra fölpuffadva repkedtek körülötte. A »tengely» (Akli) is, bár ügyetlenül meg-megtántorodva, de kénytelen volt vele fordulni.

- Ni, bizony kiszakítja a kezemet - nevetett Akli, és nézte, nézte nagy gyönyörűséggel, nem tudott vele betelni, miközben egyre ismételte: - Hogy megnőtt, hogy megnőtt, mint egy jegenye.

- Búzavirág! - szólt a madame szigorú tekintettel. - Micsoda viselkedés ez! Akli úr nem játszópajtás, se nem gyerek már, se még nem bácsi.

- Persze, ő csak Akli. De mikor én úgy örülök, hogy újra látom, hogy nincsen semmi baja.

- Hiszen jól van, gyermekem, helyes, hogy örülsz, de az örömet is bizonyos esztétikus formák közt illik mutatni. Éppen ez a nevelés művészete.

- De lássa, madame, mikor ő engem sohasem vesz komolyan, hát miért vegyem én őt komolyan?

- Ha egyéb okból nem, hát azért, mert én kívánom.

- Oh, a madame kedvéért szívesen.

S ezzel elugrott Aklitól hátra vagy három lépésnyire, felhúzta a szemöldjeit, melyek fönséges ívben árnyalták szép szemeit, hosszúra, ünnepélyesre idomította arcocskáját, s aztán szabályszerűen meghajtotta magát a divatos pirouette-mozdulattal, széthúzva a szoknyája két szélét kislányosan, kecsesen, kackiásan.

- Alázatos szolgája, szolgabíró kutyája.

A hazai ízű tréfás szólamon jót kacagott a madame és hagyta a javíthatatlant a maga természetességében.

- Szabad kérdeznem, mikor érkezett tisztelt uraságod? - folytatá fáradt, nyegle hangon, ahogy a nagy dámák beszélnek, kik minden kiejtett mondat után legyezik magukat.

Ő a kezében levő könyv rezegtetésével mímelte a legyezőt.

- Tegnap este jöttem - felelte Akli.

- Úgy? Tegnap este? (A Búzavirág arca láthatólag elborult.) Szép, hogy hozzánk is elfáradott és hogy ilyen hamar (az ilyen hamart észrevehetően kiélezte). Csakhogy talán nem is nekem szól ez a vizit? Hiszen én talán meg sem tudom, ha Dimitri apó az imént meg nem zörgeti a szobám ablakát, hogy »itt van a Herr von Pakli». De persze, persze, andere Städtchen, andere Mädchen. Bizonyára megismerkedett valami egérke kisasszonnyal a szomorú fogságban, és én talán alkalmatlan is vagyok most...

- Oh, hogyisne. Hisz azért jöttem. Közleni valóm van önnel.

- Tehát igazán nem zavarom önöket?

A madamera nézett kérdőleg.

- Csak maradj itt, gyermekem. Éppen az éjjeli dolgokról beszélgettünk Akli úrral. Oh, istenem, mennyi bajt okozol te nekünk, Búzavirág!

Búzavirág a vállát vonogatta, miközben elbűvölőn hullámzott a hattyúnyaka tündéries vonalaival, apró gödröcskéivel, mélyedéseivel és kidudorodásaival.

- Nem tehetek róla, nénike.

- Persze, nem tehet róla, szegényke - mentegette növendékét Szilvássyné, Aklihoz fordulva s mintegy felvilágosítani akarván őt az igazi okról latinul folytatá: »Habet pulchritudinem periculosam.» (Veszedelmes szépségű.)

Akli arcán csodálkozást lehetett olvasni. Hiszen oly beszédes arc volt ez a vibráló idegeivel, mint egy nyitott könyv. A madame azt hitte, hogy a fölfedezés lepte meg. A leány azt hitte, azon csodálkozik, hogy a madame milyen okos, még latinul is tud. Akli pedig nyilván azon csodálkozott, hogy a madame milyen együgyű, mint titkot árulja el, hogy a leány milyen szép. Hiszen tudta már azt ő azelőtt is.

- Képzeld csak, szívecském - újságolta továbbá -, Akli úr itt volt az éjjel Szepessy emberei között.

Búzavirág arcán nem látszott semmi csodálkozás.

- Tudtam, hogy ott van - felelte egyszerűen.

- Te tudtad volna? Honnan? Miképpen?

- Csak éreztem, de az biztos volt és nem féltem egy csöppet sem.

A férfi szíve nagyot, kevélyet dobbant, s hálás tekintete lágyan simogatta e szavakért.

A leány kissé elpirult s behunyta a szemeit.

- Pedig a dolog komoly volt - jegyzé meg Akli -, és én magam is szepegtem már.

- Ne mondja! Komolyan hiszi tehát, hogy el akarták rabolni a mi Búzavirágunkat?

- Nemcsak hiszem, de tudom. Magam is a megfogadott inszurgensek közt voltam, akik egyenesen azzal a céllal jöttek Pozsonyból, közel háromszázan, hogy a kisasszonyt erőszakkal viszik el innen. Hintó, bunda készen várta a szomszéd háznál, váltott lovak az úton, Pozsony megyében pedig egy bástyafalas kastélykalitka, ahová bezárták volna a madarat!

- Szent Isten, atyám! - szörnyülködött Szilvássyné, elhalványodva a gondolattól is. - Lehetséges-e?

- Hogyne! Az bizony lehetséges. A közbiztonság hiányos itt Bécsben. Az inszurgensek vásott gyerekek, szeretik a csínyt, veszedelmet, az az elemük, a kormánygyeplők gyenge kézben vannak, azt pedig a ló is mindjárt észreveszi, hát még az ember, hát még a magyar ember...

S itt aztán elbeszélte Akli az egész tervet, milyen gondviselésszerű módon jutottak kezébe a sötét szándék egyes szálai.

Eközben sötét lett a szobában. Az este ilyenkor, karácsony tájban nem közeleg méltóságosan, lassan, mint nyáron, hanem egyszerűen leugrik valahonnan a padlásról: »Hipp-hopp, itt vagyok, mint a fekete szurok.» Dimitri két meggyújtott faggyúgyertyát hozott be s néhány hasábot tett a kandallóba. A lángok gyorsan, falánkul csaptak össze az új táplálék fölött, nyalakodtak, pattogtak, pöröltek, a nők pedig borzongva hallgatták a történteket, mint valami kísérteties mesét, melynek szörnyűséges folyamatát csak a madame »ah, oh» kiáltásai zavarták meg imitt-amott, azon helyeknél, mikor ragyabunkó megelőzi őket a Kolowrathoz írt levéllel, tágul a tüdő, nehéz sóhajtás tör ki a mellből: no, hál' istennek - és az olyan helyeknél, mikor ragyabunkót megkötözve találja a szekér alján, összeszorul a szív és hideg béka fut végig a hátgerincen...

A Búzavirágot megviselte a mese, remegve húzódott egyre közelebb-közelebb a madame-hoz, míg végre egészen odasimult a szoknyájához, és a nagykendője lecsüngő szárnyába bújtatta el a fejét. A kis szíve pedig úgy pihegett, úgy dobogott, hogy a madame is hallotta és lehajolt hozzá, kétfelé simította a haját és egy csókot lehelt az izzó homlokára.

Meghatotta a leányka ragaszkodása, önkéntelenül hátra nyúlt az íróasztalra a félig megírt instanciáért és széttépte dirib-darabra.

- Dehogy eresztlek el, kis Búzavirág. Megoltalmazlak én, ne félj semmit.

- Nem lesz rá szükség, asszonyom. A kisasszonyt nem fenyegeti többé semmi veszély.

- Vajon? - szólt Szilvássyné aggódólag.

- Találtam én olyan arkanumot...

- De hiszen, uram, nincs a gonoszság ellen medecina.

- Már én pedig találtam! - dicsekedett Akli diadalmasan. - Olyat mondtam én neki, hogy egyszeribe elment a kedve Búzavirágot elrabolni és vissza se jő többé, biztosítom.

Hanem iszen föl is ébresztette ezzel a legveszedelmesebb ördögöt, aki nem az alvilágban lakik, hanem az asszonyokban: a kíváncsiságot.

- Mit? Ugyan mit? - rohanták meg egyszerre.

- Ohó, az az én titkom.

- De megmondhatja nekünk is.

- Semmi esetre se - felelte Akli eltökélten.

Ilonka durcás képet vágott és elfordította fejét Aklitól.

- Hát egye meg a titkát, Pakli úr.

De a madame is megneheztelt, mert fölkelt, hűvösen biccentett a fejével Akli felé, azután így szólt távozóban:

- Minthogy magán-beszélgetésük van, én most magukra hagyom és beküldöm Hardy kisasszonyt.

Hardy kisasszony előkelő magatartású öreg nőszemély volt, az akkori divat szerint éppen olyan szükséges bútordarab a nevelőintézetben, mint a glóbus, mint a tábla, vagy mint a szivacs. Szóval, ő is a tanszerekhez tartozott. Annyiban ugyanis, hogy Hardy kisasszony teljesen siket volt és a siketsége képesítette felette fontos állására, ezzel szerezte a kenyerét. A parloirban, ahová a családtagok és rokonok lehívhatták a növendékeket, sokszor az unokaöccsök és unokabátyák is, Hardy kisasszony volt jelen folytonosan mozgó kötőtűivel. A négyszemközti beszélgetések csak női családtagokkal voltak megengedve, a férfi-rokonokkal azonban csak négy fül közt diskurálhatott a leánynövendék, mert a Hardy kisasszony szemei ugyancsak résen voltak. Apró, villogó két detektív, mindent észrevevő. Hardy kisasszony nem hallott semmit, de látta volna, ha a cousin megöleli vagy megcsókolja a cousinet. Vagyis a gondolat szabad volt az intézetben, de a mozdulat nem. S ez csak a siket vénkisasszony által volt elérhető. Ilyen hölgyeket a többi intézettulajdonosnők is tartottak, de mademoiselle Hardy fölöttük állott minden tekintetben, mert gazdag forrásává vált a madame mindentudóságának. A mélyebben beavatottak t. i. azt suttogták, hogy az öreg kisasszony minden nyelvet értett és a szájak mozgásáról úgy le tudta olvasni a szavakat, mintha csak könyvben látta volna leírva.

Egy teljes perc se múlt el, már belépett kötőkosarával az egyik kezében, a másikban a rendes fekete táblájával, melyről egy zsinóron lógott a grifli s jelezte a siketségét. Néma fejbiccentéssel üdvözölte Aklit, aztán leült a szoba legsötétebb szögletébe, onnan nézte, egykedvűen kötögetve, a beszélgető fiatalokat.

Azok pedig még mindig ott tartottak, hogy mit mondott Akli Szepessynek. Ilona faggatta, Akli ellentállt, úgyhogy egy veszekedő pár benyomását tehették a belépő Hardy kisasszonyra.

- Nos, nem mondja meg, uram?

- Nem.

- Meghalok a kíváncsiságtól.

- Szépen eltemetjük - nevetett Akli.

- Hiszen maga valami borzasztót mondhatott énfelőlem.

- Meglehet.

- Lássa, én bevallottam akkor egyszer régen az én lekvár-titkomat.

- Hm, mert a nők nem tudnak titkot tartani, de mi tudunk.

Kedvesen, szendén összetette a kezeit, esdve, kacérkodva ráemelvén édes tekintetét.

- No, ne legyen oly makacs és kegyetlen, Klipi-Lipi, szépen kérem.

- Nem és nem.

- Hátha megharagszom?

- Akkor sem. Hanem mondok helyette egy másik titkot, Beszéltem a császárral...

- Bánom is én a császárt, nem érdekel engem a császár.

- Majd meglássa, hogy érdekelni fogja.

A Búzavirág vállat vont negédesen, durcásan.

- Nem hiszem, de próbálja meg, ha úgy tetszik.

- Hát igen kegyesen fogadott őfelsége - folytatá Akli bizonyos ködös, de mégis mesterkélt fontoskodó színezéssel, mely a figyelmet van hivatva felhívni, hogy valami frappáns következik -, és visszavett az udvarába...

A Búzavirág szándékosan ásított egyet.

- Látom, nem sokat érdeklődik a sorsom iránt - vette zokon az elbeszélő.

A Búzavirág megint ásított, elhatározta, hogy ő is megbosszantja Aklit.

- Álmos vagyok egy kicsit - ravaszkodott az őszinteség hangján -, hiszen tudja, milyen éjszakánk volt. Hanem azért csak folytassa, hallgatom.

S fáradtan, hanyagul eresztette le a két karját.

- De nemcsak visszafogadott őfelsége - folytatá Akli, -, hanem azt mondotta, hogy a kiállott szenvedéseimet kárpótolni akarja s felszólított, hogy válasszak valamit és azt megadja nekem, bármi legyen.

- Ah! - kiáltá a leány egyszerre élénken. - És mit fog ön választani?

- Már választottam - mondá Akli rendítő nyugalommal.

- Mit? - lihegte a leány tompán, bágyadtan, elhaló hangon.

A férfi ránézett s tekintetének melegségétől felbugyogott lelkéből a tudás forrása. Arca egyszerre lángba borult, szemeit lehunyta.

- Találja ki - biztatta Akli.

- Nem tudom, nem tudom - hadarta halkan, csendesen.

- Hát megmondjam? - susogta. (Hardy kisasszonynak úgy tűnt ez fel, mint egy olvashatatlan sor.)

Kezeit ijedten, tiltakozón emelte fel a leány.

- Ne, ne...

- Furcsa maga! - zsörtölt Akli. - Majd azt akarja, hogy mondjak meg egy titkot, majd azt akarja, hogy ne mondjak meg egy másik titkot.

- Mikor úgy szégyenlem magamat! - rebegte halkan s örömtől ragyogó arcára egy csipkekendőt borított -, úgy szégyenlem...

- Hát kitalálta? - kérdé a férfi mohón.

Némán igent intett fejével, felugrott és kiszaladt a szobából.

Nem bírta többé megkeríteni ez este, bezárkózott szobájába és ágyára vetvén magát, csöndesen sírdogált bent. Akli mindenféle követeket küldözgetett utána, hogy jönne ki még egy szóra, csak egyetlenegyre, de sehogy se bírták kicsalni. Végre az az ötlete támadt, hogy elkérte Hardy kisasszonytól a palatábláját és a griflit, beküldte vele Dimitri apót azzal a kéréssel, hogy írja fel a válaszát egy szóval.

A táblát visszahozta Dimitri, s ezek a szavak álltak rajta az Ilona betűivel:

»Mit felelt a császár?

Akli ezt írta válaszul:

»A császár ideadta, amit kértem. De hát a Búzavirág mit felel?«

Dimitri elment, meg visszatért, mire több volt a táblán néhány sorral:

»A Búzavirág most még neheztel a csúf Akli úrra és nem tud ránézni, de ha kialussza a haragját, kész engedelmeskedni a császárnak, mert a Búzavirág kimondhatatlanul szereti - őfelségét.«

Akli pedig meg volt elégedve a válasszal s nyugodtan ment haza, mert pszichológus érzékkel ezt olvasta benne:

»A Búzavirág most még meg van rendülve és nem merne az Akli szemeibe nézni, de ha egy álmatlan éjszakán hozzászokik a gondolathoz, menyecskévé lenni, vidáman fog szaladni karjaiba, mert a Búzavirág kimondhatatlanul szereti az ő Akliját.«