XV. FEJEZET
FLECK APÓ FÖLJEGYZÉSEI ÉS A TÖRTÉNET BEFEJEZÉSE
A Marien Stiegen-templom, melyet
még a híres Weinwurm Mihály épített a XIV. században, divatos esküvőhely
volt ebben az időben. Az a babona élt róla, hogy az itt kötött házasságok
nem végződnek válással, hanem csak halállal. S ez az az eset, amikor a
kisebb baj látszik a nagyobb bajnak. Okot pedig az szolgáltatott erre a csoda
hiedelemre, hogy a szép csúcsíves templom egyik fülkéjébe van eltemetve a
XVIII. században elhalt Stiebelnik Franciska, aki kerek száz esztendeig volt
hűséges hitvestársa Willion Farkas rézöntőnek, s meghalt vele egy
napon, egy órában, sőt ugyanabban a pillanatban. Együtt pihennek itt mind
a ketten.
A szerelmesek hiszékenyek. Akik
csak tehették, mind itt esküdtek, mintha a Maria-Kirche am Gestade külön istent
tartana számukra. Valóságos ostrom alatt állt a szentegyház, melynek fönséges,
profitált párkányain, kupolaszerű kőkoronáján és tagolt pillérein
turbékoló galambok üldögéltek. Még a messze vidékről is idejártak az
előkelőbbek esküdni, úgyhogy a templom bejárata előtt
reggeltől estig ácsorogtak a fogatok, jöttek-mentek egymásután a párok és
násznépek, a néző publikum pedig, mely bent a padokat elfoglalta,
úgyszólván permanens volt.
Az öreg sekrestyés, Fleck apó,
meggazdagodott a tömérdek borravalóból, emeletes házat épített magának a
Schottenringen, s pennaforgató ember lévén, aggsága napjaiban könyvet adott ki
jegyzeteiből, melyeket élénk modorban vetett papírra harminc évig viselt
sekrestyéskedése élményeiből, mindenkor feljegyezvén az előforduló
érdekes eseteket, a quiproquokat, pikantériákat, furcsaságokat és drámákat, s
váltig szerette magát összehasonlítani a Párizsban működő Samson
hóhérral, aki szintén naplót vezetett és aki szintén sok embert végzett ki,
»csak a kivégzési eszközben van különbség« - jegyzi meg az előszóban.
E maga idejében érdekfeszítő
könyvet ma mint limlomot olvasgatva, abban a »mai napról« (Die mart. 1 Anno 1810.)
két érdekes esetet találunk följegyezve:
»Nyolc órakor esküdött Brildis
Joachim báró st.-veithi földbirtokos, véve magának feleségül Anschütz Katalin
özvegy úrasszony mayerlingi földbirtokosnét, igen csinos és kívánatos molett
teremtést. A jegyesek s a násznép még tegnap este érkeztek Bécsbe falusi
fogataikon s különböző traktérokba szálltak vala. Ma a templomban
összegyülekezvén, amint a házasulandók letérdepelnek az oltárnál, az
eskető ft. plébános úr megbotránkoztató nevetgélést vesz észre a hátuk mögött
álló násznépben, s haragosra vonván szemöldjeit, intett nekem, hogy rendet
csináljak.
Odasietek a násznép közé, hogy az
istentelen viselkedés okát megtudjam, s ím egy pillantás és magam is vigyorogni
kezdek, ellenállhatatlan kényszernek engedve.
De hogyisne? Amint ugyanis
menyasszony-vőlegény letérdepelt vala, lábbelijük talpa kifordult a
nézők felé s mind a négy talpon fel volt írva krétával a vendégfogadóbeli
csizmatisztító Lohndiener jelzése: »Nr. 23.«
Mikor a végzett szertartás után
összeszidott a plébános úr, hogy én is nevettem, elmondtam neki az okot,
eleinte nem értette, de amint rájött, ő maga is elmosolyodék és úgy szólt:
- Persze... hm. Egy
vendéglőbe voltak szállva a szemtelenek.
Ilyen az emberi állat, a maga
türelmetlen voltában« - zárja be Fleck apó a mulatságos esetet, majd így
folytatja naplóját:
»Item 10 órakor. Bizonyos Akli
Miklós nevű rokonszenves úr járult az oltárhoz feltűnő
szépségű menyasszonyával, nemes Kovács Helénával. Az egész közönségben,
melynek nagy része fiatal előkelő leányokból állott, valóságos
hullámzás támadt a csodálkozástól, mikor ez a harmatos, karcsú kisasszony, mint
az őz a hűvös patakra, bátran lépkedett vőlegényével az oltár
elé. A tisztelendő úr is rajta felejtette a szemét, sőt megvallom, én
is. Ilyen kedves, cukros jószág még az én kezemben is ritkán fordult meg.
Az orgona búgása elhalt, a
jegyesek letérdepeltek, a tisztelendő úr pedig megkezdte a szertartást.
- Akli Miklós, szereted-e ezt a
tisztességes hajadont?
- Szeretem - mondá csengő
hangon.
- És te, leányom, Kovács Heléna,
szereted-e ezt a jámbor személyt?
- Szeretem - rebegte halkan.
- Akli Miklós, akarod-e őt
házastársul?
Aklin volt a felelet sora, talán
felelt is még, isten tudja, a pap nem hallotta, én sem tudom a
zűrzavarban, - mert ebben a pillanatban lövés dördült el a templomban, s
Akli jobb oldalt a bordák közt golyó által találva, élettelenül rogyott össze
az oltárkövekre. Felszökő piros vére, mely csak egy félóra előtt lett
kékké, megfecskendezte a szenteket, az oltár fehér tüll takaróját, majd
patakban kezdett lefelé folyni az oltárlépcsőkről.
Leírhatatlan zavar támadt. A
tömjénillat összevegyült a puskapor szagával. A menyasszony, mint egy letört
virág, látván a jegyese vérét, egy rémült sikoltással aléltan rogyott össze
mellette. Egy idősebb asszonyság futott hozzá a padsorokból és élesztgetni
kezdte:
- Nyisd ki a szemedet, Búzavirág,
no, nézz rám még egyszer, szegény kis Búzavirág.
A tisztelendő úr
mennydörgő hangon kiáltá:
- Gyilkos van a templomban!
Kolowrat gróf, az egyik házassági
tanú rárivallt az odacsörtető tömegre:
- Az ajtókhoz! Hamar az ajtókhoz!
Hogy ki ne menekülhessen a gazember.
De ez szinte fölösleges volt,
mert már akkor néhányan rávetették magukat a gyilkosra, aki balról az első
padban ült a falnál, s onnan vette célba a vőlegényt. Marciális alak volt,
vérben forgó szemekkel. Sohasem láttam olyan sátáni arcot, mint az övé.
Leteperték, a karabélyt kicsavarták kezéből és ütni kezdték az ökleikkel.
Némelyek policiáért rohantak ki, némelyek doktorért. Hanem iszen orvos volt a nézők
közt is, aki legott megvizsgálta, gondozás alá vette a sebet és
életveszélyesnek jelentette ki. Föltették csakhamar egy targoncára a haldoklót
és a Kolowrat gróf közeli lakására szállították el. A policia is megjelent és
megkötözvén a gyilkost, aki állítólag egy Szepessy István nevű magyar báró
(de inkább hinné az ember közönséges csirkefogónak), beszállították a börtönbe.
Borzasztó eset - végzi
följegyzéseit Fleck apó -, és megfoghatatlan, hogy az Isten miként engedhet meg
ilyesmit a saját házában. A vérnek lemosása és a templom kitakarítása
következtében a következő esküvőket el kellett halasztani. De maguk
az érkező párok is, hallván a rémtettet, nem akartak többé itt esküdni.
Mondtam is a tisztelendő úrnak ma este: "Félek, hogy az a gazember
sok pénzt lőtt ki a zsebünkből." "Utique" - felelte
ő szomorúan.«
A gyilkos merénylet tényleg úgy
történet, ahogy a Fleck Kristóf naplója tartotta fenn emlékét. Híre éppen a
rendkívülisége miatt gyorsan futotta be a várost s a Burgban is felette kínos
hatást keltett. Az uralkodó saját udvari orvosát küldte el Kolowrat lakására, s
maga Mária Lujza hajtatott el Madame Szilvássyhoz, hogy a kétségbeesett
menyasszonyt, ki napközben többször elájult, nehány nyájas szóval
megvigasztalja.
Az orvosok a délután folyamán kivették
a sebből a golyót, s Akli napokig élet-halál közt lebegett, míg végre
győzött az erős fiatal szervezet s a beteg eszmélete visszatért,
lassan-lassan gyógyulni kezdett s érdeklődni az élet iránt.
De haj, annyi szörnnyel van az
ember világa benépesítve, hogy elsorolni se lehet. Mikor a halál eltakarodott
az ágya mellől, megjelent a Boldogtalanság.
A babonás császár, s kivált a
császárné, égi jelt látott a templomi eseményekben, hogy az Isten nem akarta e
frigyet, s csak addig engedték Ilonát, hogy naponkint meglátogassa Aklit és
ápolja, míg a halálé volt, amint azonban a föllábadást jelentette az udvari
doktor, legott szakvéleményt kért a császár, hogy a szerencsétlen párnak az
oltár előtt való megjelenése egyáltalán kötelezi-e valamennyiben őket,
és ha igen, mennyiben? A Kánon-tudósok összeültek, három napig, három éjjel
disputáltak. Ketten közülök hajba is kaptak, de határozatot mégse hoztak. Végre
is arra határoza magát a császár, hogy enged az isteni intésnek, meggátolja a
házasságot, s ha máris volna valami ereje a vis majorral félbeszakadt
esketésnek, azt a pápával oldatja fel, minélfogva Ilonát feledni valósággal
elhurcoltatta egy stájerországi zárdába. Akli pedig keserves epekedésben
gyógyult testileg és sorvadozott a lelkében.
Hanem ha az Isten így intett a
császárnak, fogta magát az ördög, az is intett neki, de másképp.
Audiencián jelent meg egy nap a
főállamügyész és azt jelentette, hogy a kihallgatott
gyilkos-merénylő, Szepessy István vallomást tett a vizsgálóbíró előtt
arról, hogy ő (Szepessy István) szerelmes volt Kovács Ilonába és nőül
akarta venni, midőn Akli Miklós őfelségének egy felmutatott
sajátkezű iratával arról világosította fel, hogy Kovács Ilona voltaképpen
Mária Lujza főhercegasszony őfelsége, akit a császár voltaképpen
azért cserélt ki a gondoskodása alá vett árvával, hogy Napóleon császárt
kijátszhassa, aki csak hiszi, hogy egy osztrák főhercegnőt kap
nőül, de voltaképpen csak egy közönséges magyar nemesleánynak jut a
Tuilériák aranyos nyoszolyája.
- Törülni kell a pört, fölség, nem
szabad tárgyalásra bocsátani.
- Azt akarja mondani, hogy
megkegyelmezzek a merénylőnek?
- Azt. Mert ha sok kézen megy
keresztül a pör, beleveszi magát a népbe. Már most is beszélik, sugdossák.
- Hogyan? már sugdosnák?
- Úgy látszik, a vizsgálóbíró szája
eljárt. Kémeim már meghozták a nép alsó rétegeiből a legendát, hogy a
főhercegnő helyett egy közönséges nemesleányt kap a francia császár,
hogy becsapjuk őt. És a nép nevetgél, hunyorítgat örömében. Mert szereti
az uralkodó-családot és nagy fantáziája van. Öreg anyókák már emlékeznek is a
kis főhercegnőre, az orrára, a homlokára, a szemeire, a kis lencsére
az ajka alatt, szóval, hogy milyen volt gyermekkorában, s a róla festett kép
teljesen megegyezik a Kovács kisasszony arcával. Ezer tanú van máris, hogy
ő az igazi főhercegnő. Mert a népet izgatja, gyönyörködteti a
rendkívüli.
- De hiszen ez borzasztó - szólt
hüledezve a császár. - A hír a Napóleon fülébe is eljuthat.
- Biz az eljuthat.
- S még utoljára el is találja
hinni felőlünk.
- Bizonyosan elhisz minden
rosszat.
A császár tehát még aznap
elrendelte a pör törlését és a Szepessy szabadonbocsátását, maga elé rendelvén
őt, s miután szögről-végről kikérdezte, miféle iratot mutatott
neki Akli, felette nehéz szíve lett régi kedvencére.
- Erről én mit se tudtam.
A báró a hódoló tisztelet dacára
se állhatta meg, hogy ne csikorgassa a fogait.
- Sajnálom, hogy meg nem öltem,
és ha a kezembe kerül valaha az életben...
- Egy szót se! - mennydörögte a
császár szigorúan. - Távozzék ön és javuljon meg, jó kereszténynek, valamint
parancsolom, hogy hallgasson a dolog felől és ne mutatkozzék Bécsben
mindaddig, míg én külön meg nem engedem.
Akli most újra kegyvesztett lett,
s őfelsége titkos benső örömet érzett, hogy okosan csinálta a
faluajándékozást. Akli Miklósnénak adván azt, miután Akli Miklósné nincs a
világon, a falu legalább megmarad a császár tulajdona. Kovács kisasszony apáca
lesz, Akli pedig, ha meggyógyul, hadd körmöljön a császári levéltárban a molyok
és egerek közt.
Mind szépen volt ez elgondolva,
de nem ért semmit. A pletykát nem lehetett többé elnyomni, sőt az még
újabb tápot nyert a megkegyelmezés ténye által. Ohó! Tehát úgy vagyunk? A
gyilkosnak megkegyelmezett a császár? Most már világos. Az egész eljegyzés,
esküvő kicsinált dolog, szemfényvesztés Napóleon elámítására. Még az is
előre el volt rendezve, hogy valaki lelője a vőlegényt, s
ebből az ürügyből maradjon hajadon az »igazi« Mária Lujza. Hanem ez
mégis nagy gonoszság. Emberi fejekben a királyoknak sem szabad játszani.
Széltében beszélték, a külvárosi
kávéházakban erre célzó kuplékat énekeltek a volkssängerek, a nép hangosan
szidta a császárt és Metternichet, úgyhogy Metternich egy napon azzal a
tanáccsal toppant be a császárhoz:
- Kovács kisasszonyt férjhez kell
adni, fölség, de rögtön.
S így lőn aztán, hogy egy szép tavaszi délután Kolowrat karonfogva
vezette be Akli szobájába, annak ágyához a zárdából gyorsan hazahozott Kovács
Ilonát. Utánuk jött Szilvássyné és doktor Bergmeister János uram, pap is jött s
ott nyomban az ő jelenlétükben összeadta őket s beírta az
anyakönyvbe, melyet Fleck apó cipelt a hóna alatt.
Orgonaszó nem volt, se szent ének, hanem egy madár csiripelt az
ablakpárkányon a szertartás alatt, és az olyan szép volt, hogy gyönyörűség
volt hallani. De még ennél is nagyobb gyönyörűség volt az új menyecske
első szava:
- Most hát már senki sem szakíthat el tőled, édes férjem.
Félénken, aggodalmasan, várakozón nézett fel a hatalmas Kolowratra, aki
mosolyogva biccentett a fejével.
A pletyka most már gyorsan elült, de sohase végképp. A nép lelke olyan, mint
az itatós papiros, amit egyszer beszívott, nehéz belőle kivenni. Még
hosszú évek múltán is, mikor a francia ex-császárné gróf Neipperghez ment
másodszor férjhez, a mésalliance fölött szörnyülködő bécsieket fitymálva
hurrogatta le egy-egy beavatottabb:
- Ej, no! Ne legyetek hát birkák. Hiszen nem az igazi Mária Lujza. De
hagyjuk ezt most, régi dolog ez, nem jó ezt feszegetni.
|