HATODIK FEJEZET
A MEGCSÚFOLT VÁROS

Pintyő felállította a megtöltött mozsarakat a piacon; néhol nagy transzparentek készültek »Isten hozta!« »Vivát!« s több effélék. Az ékes szavú Fekete Pál éppen orációt magolt a méhesében, mely így kezdődött: »Ki ne hallotta volna hírét a bölcs tiszteletre méltó Senecának?« (Természetesen mindenki hallotta, mert Fekete Pál uram mindig e tiszteletre méltó és bölcs férfiú mondásain élősködött.) Bürüék a hegedűjüket gyantázták, szóval nagy készülődések történtek, még tán a harangokat is meghúzták volna, ha a jobbik eszét elő nem veszi Porosznoki uram mindjárt Cegléd alatt, s lóra nem ülteti Palit, a nyalka csikóst, vágtasson előre híradással, hogy otthon semmi komédiát ne csináljanak, mert ok a vígságra nincsen.

Nagy lehangoltságot keltett a fullajtár, mogorván, morcosan nézték estefelé az ablakokból és kerítések mögül az elöljárók bevonulását. Nem volt egy árva »éljen« sem, csak a kutyák ugattak a szekerek után. Hanem iszen jobb is az így, minek a csúfságot hizlalni, mikor úgyis elég nagy!

Még az este szárnyat eresztettek a budai események, hogy főzték le a kőrösiek Kecskemétet, azaz, hogy Kecskemét önmagát, mint vetett nekik végre a szultán csúfságra a sok drága ajándék, kincs viszonzásául egy kaftányt (ette volna meg). Szégyen, gyalázat! De hogy volt szemük hazajönni azzal a kaftánnyal!

Másnap nagy tömegek gyűltek a városháza elé; a tekintélyesebb polgárok fölmentek a terembe, meghallgatni az út eredményét, hivatalos szájakból. Minden nagy expedíció után ez volt a patriarchális szokás. A közönségesebb nép, asszonyok, vásott suhancok künn duhajkodtak, visítoztak, idétlen hangokon keresve melódiát egy versezetnek, mely e pillanatban termett gazdátlanul a csőcselék száján:

Boldog lehetsz most már Kecskemét,
Megkaptad a császár ködmenyét.

Egy pár arra menő nagykőrösi fuvaros még jobban emelte az ingerültséget. Jól közéjük csapván a lovaiknak, azt kiáltozták a tömegnek csúfondárosan:

- Meleg-e a kaftány?

Biz az elég meleg volt az elöljáróknak odafönn.

Sötéten ültek a székeikben: némelyek, mint Inokai uram, ellágyulva, csak a főbíró szép barna arcán fénylett még bátorság és dac.

Az út eseményeit Porosznoki ecsetelte szépen komponált beszédben, kezdvén az istennel (aki olyan sűrűen látogatja Kecskemétet, hogy immár idevaló lakosnak lehetne tekinteni). Az ő súlyos bal keze alatt fogamzott meg bennük a plánum, mely a várost megmentette volna örök időre a sarcolásoktól. Ők jó hiszemmel cselekvének (isten a látó benne), nem tehetnek arról, hogy a plánum dugába dőlt. Igaz, ami igaz, tömérdek volt a költség, de azt gondolták, aki mer, az nyer.

Eleinte csöndesen hallgatták, és a csinos beszéd, úgylehet, megmenti vala a magisztrátust, ha a részleteknél, midőn Porosznoki nagy pátosszal festé: »és megjelentünk szerdán őfelsége a török császár előtt, ki fejedelmi ornátusban ült ott«, közbe nem kiált Permete Gáspár:

- Volt-e pipa a szájában?

Nagy derültség hasadt ki az arcokon, s innen kezdve egyik mosdatlan közbeszólás a másikat érte.

Gyorsan fogyott a tekintély. Csak az első szikra fogja meg a szalmát, legott pernye aztán az egész.

- Elsinkófálták a tömérdek jószágot.

- Karbunkulus-ruhákat varrattak azoknak a perszónáknak! Hivatalos kerítők!...

- Drágaköves karikást, arany csákányt vittek. Pocsékolták a pénzt!

- Csúffá tettek! Éppen most jövök kívülről, azt kiabálják a nagykőrösiek a piacon: »meleg-e a kaftány!« Ilyen szégyen a városunkon...

- Erre feleljenek kegyelmetek!

A szálas termetű Berkesi József felugrott, s kidagadt szemekkel, bömbölő hangon, fenyegető öklökkel dörgé:

- Mondjanak le! Takarodjanak a zöld asztaltól!

Vészjóslón száz torokból süvített végig a termen a visszhang, mint a fákat szaggató orkán.

- Mondjanak le!

A felizgatott polgárok egyre szűkebb gyűrűben tódultak a zöld asztal felé.

Lestyák Mihály kivágta maga alól a széket, lekapcsolta mellényéről, hol egy láncon függött, a város pecsétjét, és odavágta láncostul a törvényasztalhoz, hogy az onnan a terem túlsó szögletébe gurult nagy csörömpöléssel.

- Itt van. Nem kell!

S az ajtó felé sietett.

De útját állotta Putnoki Balázs.

- Nem úgy hékás! Itt maradsz. Én azzal vádollak isten és emberek előtt, hogy a város ellenségeivel trafikáltál, hogy anyaszentegyházunk oszlopait te juttattad Csuda kezére. A város foglya vagy!

- Kinek a rendeletéből? - kérdé büszkén és hidegen Lestyák.

Meghökkent Putnoki, mintha a nyelvét vágták volna ki, Lestyák pedig eltávozott, becsapva maga után a teremajtót.

Sorba keltek fel most a többi elöljárók, meghajolva a közakarat előtt. Letették hivatalukat.

A beállott káoszban utat lökdösött magának az elnöki székig Berkesi József uram.

- Én azt indítványozom, hogy míg érett megfontolás után új tisztikart választunk, három tagból álló bizottság vigye a város ügyeit ideiglenesen. Egy katolikus, egy kálvinista és egy lutheránus polgártársunk.

- Helyes! - rivalgott a sokaság.

Nyomban kikiáltották mind a hármat, Holéczi Sámuel, Putnoki Balázs és Berkesi József uraimékat.

A triumvirátus addig is, míg a tömeg feloszlanék, a szomszéd benyílóba vonult tanácskozni, s első határozata volt a Lestyák Mihály elfogatása.

Sírt-rítt az öreg Lestyák, amikor szíve büszkeségét, az ő Miskáját elhurcolták a tömlöcbe. Először a vasalóhoz kapott, agyon akarta verni a hajdúkat, mikor azt kicsavarták a kezéből, a bibliából szedett elő a helyzethez alkalmas mondatokat, s mint valami mennyköveket vagdosta a Pintyő Gyuri meg a Muska Pista fejéhez.

- Nem kell a dolgot sokba venni, édesapám - mondá kissé bosszúsan az exfőbíró -, ez se tart mindég.

- Megkeserülik még ők ezt! - kiáltá ökleit fölemelve, mint egy színpadi hős. - Jaj neked Kecskemét, miképpen jaj volt Sodomának és Gomorának.

- Ránk mosolyoghat még a szerencse - vigasztalta Miska.

- Szerencse? - és az öreg megint elpityeredett, mint egy vén anyóka. - A szerencse is istennő, olyan asszony, mint a többi asszony. Mindég új emberek után fut. Akivel már egyszer szeretkezett és elhagyta, vissza nem tér ahhoz.

Majd kétségbeesetten, egy őrült mozdulatával kapta fel az ollót, s egy gyönyörű tafota dolmányt, amit éppen most varrt meg, elkezdett dirib-darabra szabdalni, rekedten hörögve:

- Romolj kutya, hasadj kutya! Hadd legyen vége a világnak.

A világnak ugyan nem lett vége, csak a dolmánynak, és szegény Miskát is bizony elhurcolták a városház dohos börtönébe.

Utána iramodott, de a kapuajtónál megrogyott vén lába, és csak a küszöbről kiabálhatta:

- Ne félj, édes fiam, kiveszlek én onnan, kijárom én a te szabadulásodat.

No bizony, nagy dolog is volt az akkoriban! Elment az ember a budai basához, kieszközölni egy kis parancsot, hogy nyomban eresszék szabadon. Ha a budai basa szíve meg nem lágyult, akkor elment az ember a szolnoki basához, annak a parancsa is érvényes. Tegyük fel, hogy a szolnoki basa is rossz kedvében találtatnék, akkor a kalgai szultánt tanácsos felkeresni, vagy átrándulni Fülekre az alispánhoz, sőt a legrosszabb esetben a Csuda uram is elrendelheti a kibocsátást, ha ugyan nem a legegyszerűbb nagyságos Koháry Imre uramhoz fordulni Szécsénybe. Ezek az érdemes úri személyek mindnyájan parancsolnak Kecskeméten.

Éppen kapóra jött ajánlkozni valami vándorló legénycse, csinos, bizalmat keltő fickó, most már bízvást nyakába veheti Lestyák uram a tarisznyát és a fentebbi névsort (amelyiket előbb találja közülök), a fickó addig vigyáz a házra, átveszi a megrendeléseket, és szóval tartja a türelmetlen kuncsaftokat... az Erzsike szolgáló pedig főz neki és szemmel tartja, mi lakik benne. »Hanem aztán, öcsém, Lackó (ugye Lacinak hívnak fiacskám?), ne csintalankodj a leánnyal, óva intlek, mert az nekem a keresztlányom.«

Így ment az öreg, és sokáig oda volt; csak a java tél vetette haza.

Az idei Márton-lúd csontja erős zimankós telet jósolt, de az is volt. A hadakozó felek sok nyomorúságot állottak ki. A Thököly uram vitézeiből száz darab fagyott el karácsonyig. A tavalyi rossz esztendő miatt az élelem is szűkecskén volt, nemcsak fáztak a katonák, hanem amellett éheztek, nem csoda, ha néhol kegyetlen volt a fellépésük.

Azon az estén is, mikor a vén Lestyák hazakerült a budai pasa fermánjával, egy időben vele jött a város alá a gonosz hírű kalgai szultán egy csapatja Olaj bég vezérlete alatt, tömérdek rabszíjra fűzött nőkkel és férfiakkal, s lovas emberektől beküldte a parancsot a triumvirátusnak:

»Hitetlen kutyák! Ha holnap délelőtt nem küldtök be nyolc szekér kenyeret, negyven ökröt, húsz szekér fát és négyezerötszáz váltó forintokat, délután magam megyek be értük a katonáimmal, és a kecskeméti bíró fejeiből levágok kettőt, mert elég a bírónak egy fej. Jól megértsétek!«

Lett nagy ijedtség a városházán. A hajdúk lóhalálban futkostak házról házra, hogy kenyeret süssenek a hatalmas Olaj bégnek, hogy a fát összeharácsolják, de legnehezebb volt kiteremteni a pénzt, mert a város ládája üresen állt. Egy ilyen érvágást nemigen bírnak most el.

Dúlt képpel találta őket Lestyák Mátyás, midőn sunyi alázatossággal besompolygott (mert ilyen volt az öreg, mikor neki állott feljebb).

- No, mit akar? - kérdé Putnoki nyersen.

- Eljöttem azért a fiúért, nagy jó uram.

- Miféle fiúért?

- Hát a fiamért. Hazaviszem szegénykét.

- Már ha eresztjük tudniillik.

- Már persze, persze - szólt az öreg büszkén, és kiteríté Putnoki uram elé az Ibrahim basa levelét. - Egyébiránt amint akarják kegyelmetek.

A basa levelét átfutván, megadta magát a triumvir, sőt még a tarkójához is odakapott ijedten, mert a jó budai Ibrahim soha ki nem verte írónádjából a tintát anélkül, hogy egy kis kedélyességet ne vegyítsen a komoly sorok közé. Most is volt néhány szó: »Úgy látom, nagyon viszket a nyakatok.«

- Ez már más - szólt a triumvir megjuhászodva. - Engedelmeskedünk a parancsnak. Most azonban késő este van már, a porkoláb sincs itt. Majd kieresztjük Mihály öcsénket reggel.

A szabó hazament, de a pirkadó hajnal már ott találta a széképület kapujában. Pedig cudar idő volt, nagy köd gomolygott, és a hó is pilinkélt csöndesen.

Elég korán jöttek be a város urai, főképpen Putnoki, kinek egy jó gondolata támadt az éjjel; sietett, hogy kitálalhassa társainak.

- Nem jó dolog lesz az, ha Lestyák szabadlábra jut. Sok ésszel, sok furfanggal van a koponyája megbélelve.

- Kemény koponya, az igaz, de a szandzsák basával mégsem húzhatunk ujjat.

- Nem gondolom én se. Szabadon eresztjük, de olyan helyre küldöm, ahonnan vissza nem jő többet. Csak bízzák kegyelmetek rám!

Az utcák szokatlanul korán népesedtek. A lakosok részint batyukban, részint talyigákon szállították féltett holmijukat a távol eső tanyákra. Olaj bég fölbukkanása a láthatáron rémületbe öltözteté az arcokat. Mert a derék Olaj bég, szó, ami szó, nem volt afféle szatócs, mint Csuda uram, vagy a piszlicár Dervis bég, kik egy pap vagy szép leány elrablásával beérték. Az emberséges Olaj bég nagyban dolgozott. Ritkán jött, de ha jött, egy egész utcát magával hajtott rabságba, asszonyostul, gyerekestül, mindenféle pereputtyostul, a lovakkal, barmokkal egyetemben, nem hagyva hátra mást, mint a sertéseket, amely tisztátalan állatok ellenkezésben állanak a Szent Koránnal. Ilyen ember volt Olaj bég, ezt meg kell neki adni.

Követeléseinek hírére egyenkint szállingózának a főemberek a tanácsházba: egy kis pénzt hozott az egyik, kenyeret, fát jött felajánlani a másik, már korán reggel. A rossz hír jó ébresztő.

Sokan sopánkodtak, csörögtek-morogtak, mikor Putnoki uram kiadta a rendeletet, hogy Lestyák Mihályt vezessék elő a tömlöcből.

Egy kicsit haloványan jelent meg, de a fejét emelten hordozá.

- Lestyák Mihály! - szólt a triumvir ünnepélyesen - szabadon van eresztve!

Elégedetlen zúgás támadt a teremben.

- Nagy pátrónusa a budai vezér - jegyzé meg az előbbi gúnyosan.

Lestyák semmit sem felelt. Ideges mozdulatot tett, mintha távozni akarna.

- Nem oda, Buda. Várjon még! A budai basa nem a római pápa, ex-főbíró uram, zárakat nyithat, csukhat, de bűnöket fel nem oldhat. Azokat le kell vezeklenie.

Idegbántó csönd lett; lélegzet-elfojtva várták a következőket.

- Határainkon áll a kegyetlen Olaj bég, odaát a Csalános taván túl. Nagy sarcot vetett a városra, melyet ma délig kellene átküldeni, de lehetetlen. Hát tudja-e, Lestyák Mihály, mire ítéljük most?

- Majd megmondja, kegyelmed, ha akarja.

Putnoki Balázs gonosz nevetéssel folytatá:

- Elhozta ked a híres köntöst, hát már most lássuk, mit tud vele csinálni. Felhúzza, és a bég elé megy benne.

Miska szíve összeszorult. Ez váratlanul jött. Majdnem megingott a lábain. De hirtelen erőt vett. Mintegy magának mondá: »Nem szabad megijedni, nem szabad, nem szabad...«

Szíve erősen dobogott, hangja csuklóvá, érctelenné vált; de a közömbösség festékje rajta volt.

- És mit mondjak a bégnek?

- Mondja neki, hogy elégedjen meg a sarc felével, de azért is várjon egy-két napig, míg összeszedjük. Vagy pedig, teringette, ajánlja fel a kaftányt, mely ötven lovat, száz ökröt és mintegy négyezer aranyat képvisel. Meg lesz elégedve, he-he-he, és ami még visszajár, azt hozza el kegyelmed a város pénztárába, ha-ha-ha.

- De hisz az engem menten karóba húzat, vagy rabszíjra fűz.

Putnoki vállat vont:

- Az már a ked baja.

- Úgy? - fakadt ki Lestyák keserűen. - Igazán erre ítélnek?

És révedező szemekkel nézett szét a triumvireken, a város fehér hajú aggastyánjain. Azok mind a fejeikkel bólintgattak, hogy igazságos az ítélet. Elrettentő példát kell mutatni a közvagyon könnyelmű fecsérlőinek.

- Vigyenek inkább vissza a börtönbe - szól önfeledten, de legott megrestellte.

- Pedig mitől fél úgy? - elméskedett csípősen a triumvir - hiszen a kaftány rajta lesz!

Nagy hahota zuhogott fel erre, és piros vér szökött a Lestyák arcába.

- Nem szoktam félni - mond kevélyen. - Mikor induljak?

- Még délelőtt, mihelyt megteszem a rendeléseket. Nem akar addig kegyelmed meggyónni?

- Nem.

Az öreg szabó kétségbeesetten kiabálta be a várost, milyen hallatlan injuria, fiát a tatár had torkába küldeni. Meghallgatás s védelem nélküli halálítélet ez! »Ne engedjetek, jó emberek, ilyen igazságtalanságot. Gondoljatok arra, hogy mennyire szerettétek őt ezelőtt három hónappal. Csináljatok zendülést, fogjatok fejszét, vasvillát, jertek, vezetlek benneteket, lesarlózni a »háromlevelű lóherét.« (Ez volt a triumvirátus csúfneve.)«

Egy ököl se mozdult; hiszen gyökerük csak az élőfáknak van... Legfeljebb a rozmaringos, muskátlis ablakokban komorodott el egy-egy pirosló barna vagy szőke leányarc, s röppent el talán egy bús sóhaj a viráglevelek közt: »Szegény Lestyák Miska!«

Aztán csak tovább is ott maradtak lesben azok a szép arcok.

- Mikor jön? De szeretném látni abban a kaftányban. De sokáig nem jön.

Éppen nyergelték már lovát a városház udvarán. Könnyedén pattant fel reá, pedig egész bokájáig alkalmatlankodott a zöld selyem köntös. Még fütyörészett is, mikor a kengyelbe tette a bal lábát, hadd emlegessék sírva-ríva a nóták kétszáz esztendeig, hogy miképpen indult utolsó útjára...

Két drabant is lóra ült, kivont karddal poroszkálva mellette két oldalt. A hátulsó kapun mentek ki, a mellékutcákra kerülve, hogy az összeverődött kíváncsiak ne rikoltozzanak, ne nevetgéljenek. Hiszen siratni való dolog ez!

A triumvirek az ablakból nézték, ameddig láthatták a gömörödő köd miatt. Putnoki uram jókedvűen dörzsölte kezeit.

- No, ez se hallja többé a kecskeméti tülköt! (Mert hogy tülköléssel volt szokás jelezni Szent Miklós tornyáról a delet.)

Majd élénken fordult az összegyűlt polgárokhoz:

- Most pedig siessünk szekerekre rakni a sarcot, hogy amint Olaj bég dühre gerjedve, a város ellen indul, már útban találja a szállítmányt.

A drabantok csak a város végéig kísérték Lestyákot, ahogy a száműzötteket szokás. Úgy volt utasításban. Mert egész odáig úgyse mehetnének, kár volna a drabantokért.

Meglehet, Lestyák se megy, meglehet, elkanyarodik valamerre, nagy a világ, és négy széle van - de hát úgyis jó, meneküljön, ha akar, csak itt ne legyen láb alatt.

Ugyan rosszul ösmerték. Amint ott lépkedett egyedül azon a végtelen hólepedőn a Csalános felé, gondolta magában:

»Elmegyek, el kell mennem. Ha nem megyek, örökre halott vagyok gyáva híremmel; ha elmegyek, még vissza is jöhetek. Olaj bég okos ember; a holtaknak semmi hasznát se veszi, az élő ember neki portéka. Rabszolgákkal kereskedik. Legfeljebb fogságra hurcol. Mindenesetre elmegyek.«

A kaftány egyik lelógó szárnyával megcsapkodta a gebét, mitől felbuzdult egy kicsit a szegény pára. Isten szépen fölvitte a dolgát, tegnap még a városi száraz malomban keringett, ma már lovagot visz. (Elég jó az a tatárnak, gondolták a triumvirek.)

»Vesztőhelyre küldenek!« sziszegett magában az utas, s bosszútól forrt a vére.

Fölemelte az öklét. »Hej, csak haza kerülhetnék még!« Aztán egy kegyetlenet rúgott a paripán, aki azt egész megadással tűrte a triumvirek helyett.

Csípősebb szél kezdett fújni. Ez a Csalános tavától mérgesedik. Sőt hallani lehet már távoli zsongást-bongást; az a tatár tábor zsivaja. Menjünk, tátos, menjünk!

Szemben, egészen közel egy szárnyék barnállott. Nádból font, hordozható fal, ahol a »jószág« szokott telelni, de mely inkább csak a szél ellen oltalmazza. Amolyan elhagyott szárnyék volt, csak egy szöglet állt belőle. (A nád szerencsére nem volt fölvéve a tatár értékek közé, mert különben az se állna ott.)

Éppen mellette kellett ellovagolnia Lestyáknak. Látta lóhátról, hogy egy széles fekete kalapú, köpönyeges férfi áll a szárnyékban; talán a szitáló hó elől vonult oda.

Az ember kijjebb jött, és rászólt:

- Álljon meg egy szóra, Lestyák Mihály uram.

Lestyák oda se nézett, azt felelte nagy mogorván:

- Nem tud ked nekem olyan szót, amiért megálljak!

- Én vagyok, a Cinna.

Mégis volt hát egy olyan szó, ami megállította, amire leugrott a lováról.

- Szerencsétlen leány, hogy kerülsz te ide? Ejnye, de milyen csinos fiú vagy. (És elmosolyodott bágyadtan, szomorúan.)

- Jó, hogy leszállt kegyelmed arról a lóról, mert úgyis én ülök fel rá. Jöjjön ide a szárnyék alá de íziben, hadd húzzam magamra azt a kaftányt.

- Megbolondultál?

- Mindent meggondoltam, mihelyt hallottam otthon, hova küldik. Ha kegyelmed megy el, vagy megölik, vagy rabságba viszik, igaz-e?

- Mondasz valamit, Cinna! De milyen csodálatos az, hogy itt vagy.

Zavartan nézegette, nem tudott vele betelni.

- Ha megölik, akkor senki se támasztja fel többé.

- No, már az meg éppen igaz.

- Ne tréfáljon most, szörnyű ember! Ha rabságra viszik, senki sem váltja ki, az elöljárók is akadályoznák.

Mihály kedvetlenül harapdálta az ajkait.

- De ha én megyek el, kiadva magamat Lestyák Mihálynak, és ha meg akarnak öletni, észreveszik, hogy nő vagyok, s a nőt nem bántják a tatárok, kiválthat kegyelmed; ha pedig csak rabságra visznek, akkor meg éppen kiválthat Lestyák Mihály gyanánt. Ide hát szaporán azzal a köntössel!

S amíg így beszélt hízelgő édes hangon, már le is húzta róla.

Mihály ellenkezett:

- Nem, nem! Hová gondolsz? - De Cinna érvelése hatott rá. - Ez így van, meglehet, így van! - Megdörzsölte a homlokát. - Kiváltlak, hogyne váltanálak ki! Az mondod, úgyis tartozol nekem egy élettel. Hallgass, nem úgy kell azt fölvenni. Ne okoskodj, leány. Megállj még. Magam sem tudom, mit csináljunk.

De a leány nem állt meg; már rajta volt sugár termetén a kaftány, s a másik percben ott termett a ló hátán, mint a könnyű pehely.

A harmadik percben elnyelte a köd, Lestyák utána futott dühösen.

- Megállj! - kiáltá, s messzire mennydörgött a hang. - Nem eresztlek! Parancsolom, megállj!

Hanem iszen beszélhetett már annak. Egy percnyi gyöngeség, s a hiba el volt követve. Egy percnyi gyöngeség nagy emberek bukásának a magva.

Ment a leány, s meg sem állt, csak a tatár tábornál.

- Vezessetek a vezér elé. Én Lestyák Mihály, a kecskeméti követ vagyok.

- Szállj le a lórul, jó ember, oda vezetlek - ajánlkozott egy zömök tatár jó magyar kiejtéssel. - Ugyancsak rossz paripát adtak alád a kecskeméti bírák. De éppen itt jő urunk, Olaj bég, Allah soká fényesítse szakállát.

Valóban a brontes termetű Olaj bég közeledett egy szép pej lovon; éppen szemlét tartott volt a csapatai felett.

- A kecskeméti követ van itt, hatalmas bég! - jelenté az előbbi zömök fickó.

A bég végigtekintett figyelmesen a követen és a köntösén, aztán szelíden mondá:

- Fordulj meg kérlek, derék fiú, ha meg nem bántanálak vele.

Cinna megfordult.

Olaj bég most már hátulról vetett a kaftányra egy pillantást. Azzal leugrott fürgén lováról, leborult Cinna előtt a földre, és megcsókolta a köntös szegélyét háromszor. Cinna csak bámult rá nagy fekete szemeivel, azt hitte, álmodik.

- Allah nagy és Mahomed az ő prófétája. Mit parancsolsz, Kecskemét város követje?

Alázatosan és meggörnyedve állt előtte.

Cinna habozott egy kissé, majd szilárd hangon mondá:

- Hagyjátok el Kecskemét határát még ez órában!

Olaj bég égre emelé aluszékony birka szemeit, majd hátra fordult a sereghez, harsányan kiáltva:

- Indulunk! Nyergeljetek!