NYOLCADIK FEJEZET
A MÁSIK KAFTÁNY

Úr volt már Lestyák Mihály élet és halál fölött, és hogy mint elnöknek még nagyobb tekintélye legyen, a király megküldte neki a nemességet a »kecskeméti« előnévvel. Kaftányos lovag áll a címerpajzson, ezüst mezőben, a kettéosztott pajzs másik felében három aranypólyán egy ágaskodó róka. (Jól kikomponálta azt őfelsége.)

Még csak egy hiányzott a teljes boldogsághoz: az esküvő Cinnával.

S ennek sem állt útjában senki.

Az öreg Lestyák már rég kibékült az eszmével. A kis semmiházi jószág tudott neki kedvében járni, mikor esténkint megsimogatta a tüskés állát, azt hitte, a mennyországban van. De meg szépült is napról napra, kerekebb idomokat kapott, arca olyan lett, mint a barack, aminek vérszíne átveri magát a héján. Nem volt a Kunságban párja.

Kedvence, meghitt bizalmasa lett, »menyem«-nek, »lányom«-nak szólította, és sürgette Miskát, hogy siessen - mert bizisten ő veszi el.

Miska, amikor valami akadály volt, szinte tombolt a heves türelmetlenségtől, ha nem volt akadály, mindjárt félvállról vette; mindig volt valami szeszélye.

Az első határnap akkorra volt kitűzve, ha a szandzsák-basától fermánt eszközöl ki, mert anélkül mégse lehetne. Ámbátor a madár megépíti fészkét, még ha tart is tőle, hogy kegyetlen kezek összedúlják...

Megjött a fermán magától; ott volt a Putnoki talpán. Biztos, hogy a leányt sohase háborgatja többé a basa.

- Most már esküdhettek, gyerekek! - biztatá őket az öreg.

- Várjunk még, míg a Cinna haja megnő - felelte Mihály. - Kurta hajon furcsán venné ki magát a koszorú.

Egy év alatt megnőtt a haja, de milyenre! Egy este bizalmas édes suttogás közt kibontotta (mert úriasan viselte most koszorúnak a feje körül), és a Mihály két kezét megkötötte a két tömött varkoccsal, ahogy a rabokét szokás.

- Egy megkötözött főbíró! - enyelgett vele pajkosan.

Mihály elértette a célzást.

- Bizony itt volna az esküvő ideje, már alig várom, Cinna, de jól fölfogva a dolgot nem árt, ha még tanulsz egy ideig, hogy főbíróné lehess, nekem pedig szereznem kellene valamit előbb, hogy egy főbírónét eltarthassak.

Ugyanis a főbíró a nagytudományú Molitorisz uramat járatta tanítóul Cinnához, de alig egy félév múlva azt mondta a tiszteletes úr:

- Amit én tudtam, azt már ő is tudja.

Mihály is összekuporgatott egy kis pénzt addig, de éppen akkor jött a nemesi levél. A szerencse fia nagyobb lábon kezdett élni; a vidéki nemes urak cimboraságot kötöttek vele, eljártak hozzá látogatóba, ő viszont Cinnát elhanyagolta. Egy nemesember nem turbékolhat mindig, mert nevetségessé teszi magát. A nyomorult kutyabőr mintha átalakította volna, mintha csakugyan megkékülne tőle a vére, még szeszélyesebb lett. Beszélték szerteszét, hogy egy Beniczky-kisasszonyt akarnak vele elvétetni, s főispán lenne belőle - Thököly Imrének valamelyik olyan megyéjében, mely a császár kezén van... De ez mind csak pletyka! Maguk a kecskemétiek gyártják, mióta olyan naggyá lett a főbírájuk, hogy Kecskemét már kicsinek látszik hozzá!

Oh, hogy fájt a Cinna szíve. Azon a kis falócán a kertben a nagy körtefa alatt, ahol annyiszor suttogtak azelőtt együtt szép nyári estéken, ahol Cinna olyan boldog volt, ritkán ült már Mihály (néha hetekig odajárt az úri kastélyokban), ha eljött is, ha mondott is neki néhány meleg szót, a vége rendesen abban csucsorodott:

- Aztán ügyelj a szavadra, Cinna, édes kis galambom, ne beszélj arról a napról... hiszen tudod melyikről; ne mondd soha, hogy te voltál ott... Olaj bég előtt - mert akkor engem elveszítesz.

Mintha kést döfnének bele ilyenkor. Az a gyanúja nő, hogy Mihály fél tőle, de nem szereti, csak azért láncolja magához a mátka-gyűrűvel, hogy a hallgatását biztosítsa.

Napról-napra szomorúbb lett, a piros rózsák hulladoztak arcáról, a szemeiből kialudt a bódító fény, szelíd borulat váltotta fel. Szép volt ő még így is.

Az öreg Lestyák megijedt, hogy beteg; kitalálta, miért beteg.

- Ne töprengj. Ne öld magad, kis rezedaszálam. Szeret az téged, ha mondom, meg is esküdne veled mindjárt holnap, ha pénze volna. De ami van is, elkockázza a Fáyakkal, Beniczkyekkel. Ösmerem én Misit, tele van hóborttal, de a szíve becsületes. Hiszen persze hogy itt nálam is elélhetnétek, szegényesen, de tudod, milyen a bolond, ha úrhatnámja van, még a szamócát se eszi meg, bár éhes, ha nem teheti ezüsttányérra. Miska pedig éppen ebben a nyavalyában szenved most. Hagyjuk, míg jóllakik a címerbeli rókájával. Vagy őt eszi meg a róka, vagy ő a rókát. Általában ezek a különféle állatok a nemesi címerekben nagyon sokat esznek, Cinna fiam.

Cinna sóhajtott ilyenkor; nem volt az ő sebére balzsam a sok szép szó.

- Ne sóhajtozz, mosolyogj már egy kicsit, mint azelőtt; hiszen ha szólhatnék, tudnék én mondani olyat, hogy táncra perdülnél.

Titokzatosan hunyorgatott, dünnyögve biztatta magát: »Pszt, Mátyás, ne járjon el a szád, Mátyás!«

Mi lehetett az a titokzatos dolog, Cinna el nem bírta gondolni. Mindössze egy körülmény volt feltűnő, néhány nap óta két idegen úri ember járogatott Lestyákhoz; este későn jöttek, majdnem lopva, sokáig súgtak-búgtak a hátulsó szobában bezárkózva, és az öreg sohasem említette, kik és mit akarnak, hanem elmélyedve, begombolkozva járt-kelt az övéi közt.

Végre egy este, aznap, mikor végképp elmaradtak, vidáman vette ölébe a Cinna fejét, és a nagy fekete hajában babrált. (Kedvenc mulatsága volt ez őkegyelmének.)

- Örülj, Cinnus, örülj! Megjött már a te napod is. Most már meglesz az a lakodalom, aki lelke van; olyan kelengyét csináltatok neked, hogy a Fáy-kisasszonyokat kiveri tőle az irigység szeplője. Nevess no, Cinna, mert annyi pénzed van, hogy a kis gyerekeid, ha lesznek (nem kell ám azért pirulni, mit szégyenled az unokáimat!), aranyakkal fognak gurigázni.

Az öreg egy csomó aranyat markolt ki a zsebéből, megvillogtatva Cinna előtt.

- Hol vette azt a rengeteg kincset? - hüledezék a leány.

- Mi ez még a többihez képest? Ide vigyázz, gyerekecském, mindent elmondok neked. Érted teszem egyrészt, amit teszek, mert tudom, hogy Miska pénz nélkül el nem vehet. Egyrészt mondtam, igenis, mert a magam hiúsága szintén belejátszik. Én egy alkotást akarok hagyni magam után, hogy ezer év múlva is emlegessék a szabók: »Élt valamikor egy Lestyák Mátyás nevű ember, az csinálta ezt a ruhadarabot.«

- Még csak nem is sejtem, miről van szó.

Az öreg suttogva folytatá:

- Két idegen ember jött hozzám e napokban, hiszen láthattad őket, egy kicsiny tömzsi és egy Góliát. Egy város nevében jöttek, de hogy melyik nevében, előttem is elhallgatták. Nem kérdeztem, egyre megy, akármelyik. Fölkerestek, mondom, és így szóltak: »Mester! szabók szabója, minden szabók között a legnagyobb! Azért kerestünk fel, hogy gazdaggá és halhatatlanná tegyünk.« - »Mit akartok?« - »Varrj nekünk egy a Kecskemét városáéhoz hasonló kaftányt, de hogy azzal tökéletesen egyezzék, mint két tojás vagy két búzaszem; képes vagy-e rá?« »Az én tűm mindent megvarr - feleltem -, amit az én szemem meglát.«

Cinna fázékonyan bújt az öreg szabóhoz.

- És mibe állapodtak meg?

- Megalkudtunk. Sok huzavona után megalkudtunk, ötezer aranyat fizetnek, ötszázat előre adtak. Mind a tied lesz, gyerekecském.

- De meg tudja-e úgy varrni?

- Én? (És a szemei kigyúltak.) Menj, te bohó. Hát minek tartasz engem? Egy remekmű lesz, ha mondom.

- De nem lesz-e valami baj? - kérdé a leány félénken.

Az öreg nevetett.

- Mi baj lehetne? Hát annak a bizonyos városnak is lesz egy kaftánya, ez az egész. Meg az, hogy a török, aki most talán kétszáz várost rabol, harácsol, kénytelen lesz beérni százkilencvenkilenc várossal. Éhen azért nem hal.

- Igaz, igaz - szólt Cinna szórakozottan.

- Te majd ideadod a kulcsot, kis menyem, nem kell arról soha senkinek tudni e világon, körülnézegetem, kitanulmányozom a kaftányt, megvarrom a párját gyorsan, mint a karikacsapás, s olyan lakodalmat csapunk, mint a pinty; bizony szeretném már táncban látni azokat a piskóta lábaidat.

Úgy megterveztek apróra mindent, milyen lesz a menyasszonyi ruha, milyen lesz a koszorú, a cipellő, hogy adnak oda Mihálynak az ötezer aranyból négyezret: »Itt van, ne mondd, hogy a feleséged semmit sem hozott.« Erre ő megkérdi: »Hol vettétek?« Erre mi azt mondjuk: »A lyukas hídon találtuk.« Végre kigondolnak egy örökségi mesét, s elkezdődik a soha meg nem szűnő boldogság.

Cinna víg lett, nevetett, még a kezecskéivel is tapsolt, annyira tetszett neki a jövendő képe abban a szivárványos tükörben, amit Lestyák elébe tárt.

Másnap a vén szabó hozzáférkőzött Cinna kulcsa révén a városházbeli vasládához, körülnézegette még egyszer a kaftányt, aztán elindult Szegedre, hol előkelő török kereskedők voltak, megvásárolta a finom sötétzöld bársonykelmét, a skófiumot, a sújtást, a paszomántot, a bélésre való medvebőrt. S mikor minden anyagot beszerzett, a teremtő elmék lázas mohóságával hozzálátott a munkához.

Nem volt az tréfadolog. Minden este elhozta titokban köpönyege alatt a kaftányt, hajnalban visszavitte. A főbíró szobájába szabad bejárata volt; föl se tűnt senkinek; hátha a főbíró maga küldé valamiért?

Estétől hajnalig dolgozott hátulsó szobájába bezárkózva, egy művész ihletével és szenvedélyével. Néha felköltötte Cinnát, és megmutatta az egyes darabokat, amint fölvenni kezdték a fölséges minta formáit. Szeme lángolt, homloka izzó volt, orrlyukai ziháltak, a hangja a gőgtől rezgett. »Nézd ezt az elejét, ez itt a gallérja, ez az ujja!«

Hát még mikor tizenöt nap múlva elkészült a másolatkaftány, az utolsó öltésig, s végigtekintvén művén, szíve megtelt édes érzésekkel: »Lehetséges-e tökéletesebb alkotás ennél?«

Éppen éjjel volt. A kakasok kukorékoltak. A szabó kihajolt az ablakon. Éjfélre rendelte oda embereit, kik a környéken lappangtak addig, míg ő a köntöst varrta.

A kakasoknak Bodri kezdett felelgetni a vakkantásaival, ami azt jelentette, hogy idegen emberszagot érez.

Csakugyan jöttek. A szabó beeresztette őket.

- Nézzetek oda!

A csodálkozás fölkiáltása hangzott ajkaikról.

Két aranyos kaftány volt kiterítve az ágyon, olyan egyforma, mint két tojás, mint két búzaszem.

- Mit szóltok ehhez? - kérdé a mester.

Az egyik azt mondta: »Csakugyan te vagy a szabók szabója, a legnagyobb szabó a világon« - a másik nem szólt semmit, csak fogta a nagy tüszőjét, és egy garmada aranyat öntött ki az asztal közepére.

- Éppen négyezerötszáz darab. Olvasd meg mester, ha nem hiszed!

- Olvassa meg a kutya! Nem a pénzért dolgoztam, hanem a dicsőségért.

- Melyiket vigyük? - kérdé a Góliát a két kaftányra mutatva. - Melyik a mienk?

Lestyák habozva állt meg a két ruhadarab mellett.

»A magam munkáját adjam oda? Ne lássam többé? Elviszik isten tudja merre, és nem tudom meg soha a szereplését. Kínos bizonytalanság emészt fel, hogy mi lett vele. Nem látom a törököt, aki leborul a szegélyét összecsókolni, és aki akkor előttem, az én művészetem előtt borul le? Nem nem! A siker biztos. A munka tökéletes. Látni akarom, fürödni akarok a dicsőségben.«

- Ej, hát mért nem mondja már, melyik az új? - türelmetlenkedett a Góliát.

- Miért kérdi kelmed éppen az újat?

- Mert tudom, hogy azt adja ide.

Lestyák sértődve pattant fel.

- Nem... nem - hebegte tompa, rekedt hangon -, azért is vigyétek el a régit... az igazit. Az új... az új megmarad Kecskemétnek.

A Góliát sietve gyúrta a köpönyege alá.

Egyet csikordult a retesz. A két alak eltűnt az éjhomályban, örökre.

Az öreg lefeküdt, de üdítő álom nem jött szemeire. Gonosz víziók gyötörték. Az aranyak, melyeket egy szakajtóba söprött, és az ágy alá dugott, elkezdtek vékony póklábakon fölfelé mászni a falon. »Ne, te ne, másztok le, vissza mindjárt!« Az egyik közülök a mellére ugrott, ott járt őrült táncot. »Ejnye, megállj, megfoglak!« Kapkodott utána, de lehetetlen volt elcsípni, pedig a hideg lábai szúrták, borzongatták, mint valami jéghegyű gombostűk, hogy megvacogott a foga tőlük. Majd úgy rémlett előtte, hogy az ördöngös aranyat megfogja egy vigyorgó sátán, katlan izzó tüzén hirtelen megolvasztja, a fülébe önti, és a forró folyadék ömlik, nyargal az ereiben, feszíti a halántékait. S míg vére lázasan forr, a szobagerendák repedéseiből rémes hangok kelnek: »Lestyák Mátyás, mit cselekedtél, jaj, mit cselekedtél!«

Felugrott, felöltözött, fejét a hűs ablaktáblához nyomva várta be a reggelt. Nagy lelki nyugtalanságot érzett, de magának se merte bevallani. Ej, iszen minden rendben van. Biztos a dolog, egészen biztos.

Elvitte a kaftányt a városházi vasládába, aztán a Cinna hálókamrájába nyitott be, átadni a kulcsot, és a fülébe súgni gyöngéden:

- Minden jól van, szívecském; ott nyerít már az ágy alatt a négyezer sárga csikó. Van már mit fogni a lakodalmas szekér elé.

De hiába erőltette a nyugodt hangot, feldúlt arca ellentmondott annak. Nem találta sehol a helyét. Mint a szédült légy ődöngött ide-oda; míg végre hirtelen elhatározással betoppant a fiához, ahol már ott találta Pintyő hajdút egy levéllel.

A főbíró kitűnő színben volt, ragyogott az arca az életkedvtől. Éppen most végezte be öltözését. Az is egészen más, mint azelőtt; nemes úrhoz illő; dolmány helyett hasított ujjú atilla, a hasadékban meggyszín selyembetéttel.

- Jó reggelt, apám uram! Mi az újság?

- Meg akarlak kérni valamire.

- A kecskeméti főbírónak csak egy ember parancsol Kecskeméten.

- Már mint én...

- Eltalálta ked. Nos, mit parancsol?

- Csekélység, egy kis szeszély. Ha legközelebb ellenséges csapat lesz Kecskeméten, én szeretnék elibük menni a kaftányban.

- Teringette, nem utolsó mulatság. És nekem is kapóra jő, mert ma úgyis mást kellett volna küldenem.

- Van valami? - kérdé a szabó mohón.

- Kara Musztafa nagyvezér egyik csapatja fekszik a Talfája alatt, éjfél óta. Belgrád alól mennek Kékkő alá, és élelmiszerekért üzentek be hajnalban. Éppen az ő levelüket hozta most Pintyő. Persze nem adunk.

- Pompás! - rikkantott fel nekividulva. - Én megyek eleibük!

- Nagyon jól van. Pintyő, nyergeltessen apámnak egy hátaslovat!

- Melyiket? A Büszkét?

- Talán jobb lesz a Rárót, az jámborabb. Ma nem mehetnék magam, sok dolgom van, törvényszéket tartunk. Képzelje, apám uram, ki a panaszos. Nem kisebb személy, mint a kalgai tatár szultán. Egy falka birkáját hajtották el duhaj kecskeméti legények a félegyházi határból, és a négy tatárt, aki őrizte, agyba-főbe verték. Egy meg is holt.

- Felfordított világ!

- A legszebb benne - folytatá a főbíró széles gyönyörűséggel - a Kecskemét nimbusza, hogy immár a kalgai szultán a mi törvényeink szerint kér orvoslást, ahelyett, hogy elégtételt venne magának a saját szeszélyei szerint. Ezt se csinálta más, csak a köntös. De hohó, várjon csak Pintyő, majd elfelejtettem. Mindenekelőtt menjen kend a piacra, és fogjon négy bírónak való személyt, lehet köztük török is, ha akad.

A vásár első napja volt (mert mióta a kaftány megvan, Kecskemét is visszakérte I. Lipóttól a vásárait), az öreg Pintyő bekukkantott a sátrak alá, utánaszaladt a jó bekecsű embereknek, s ha valamely tekintélyes perszónát megcsípett Szegedről vagy Halasról, szajkó módjára darálta el a formulárét:

- Nemes nemzetes és vitézlő Lestyák Mihály uram, Kecskemét város főbírájának nevében! Adassék tisztelet kegyelmednek nagy jó uram, s ne legyék terhére átfáradni a mi szerény székházunkba, ottan bölcsen és igazsággal, mint illendő, törvényt látni a mi népeink felett. Az engedelmetlenség nem javaltatván!

Csakhamar megfogta a szegedi Börcsök Pált, nótáriusságot viselt embert, Szentesről a nagyeszű Balogh Ferencet; ott találta a Laci-konyhán már a hatodik gombnál⁴ (de jó lesz ő még így is). Úgyszintén becitálta a ceglédi mézeskalácsost, Korda Istvánt, és mivelhogy a főbíró uram törököt is mondott, magával hozta a nagyszakállú Mollah Cselebit Budáról, aki asztrakán prémeket árult, és a poklok mélyére kívánta az olyan várost, ahol kötéllel fogják a kádit.

Ekképpen végezvén a dolgát, bement a városház istállójába, megvakarta, kifésülte a Rárót, megetette egy kis zabbal, aztán rácsatolván a nyerget, átüzent Lestyákékhoz, hogy az öreg úr jöhet már.

Lestyák Mátyás uram virgonc léptekkel sietett a városházára, hol már össze volt gyűlve a fogott bíróság, kikhez azonfelül két ítélő szenátort osztott be a főbíró, Porosznoki Gábort és Ágoston Kristóf uraimékat, ő maga elnökölvén hetediknek.

Meglátva édesapját, elküldte Pintyőt a város pecsétjével Cinnához a kulcsért, aztán kiemelvén a köntöst a vasládából sajátkezűleg, két ott álló szenátor rásegítette az öregre. Ez volt a hivatalos ceremónia.

- Menjen kend isten hírével!

Künn hetykén rakta be lábait a kengyelbe, mellét kidüllesztvén, fejét hátravetette daliásan, mint egy igazi levente.

Az idegen vásárosok kíváncsian futottak össze, látni a hatalmas főbíró apját, kinek vézna tagjain a tavaszi szélben csillogva hullámzott a világhírű köntös.

A kecskeméti cívisek mosolyogva emelgették előtte a kalapjaikat: a gyerekek harsányan kiáltozák:

- Vivát, vivát, Lestyák bácsi!

Némelyek irigykedve suttogták:

- Boldog apa, boldog ember!

Valóban boldog volt most. Tele tüdővel szítta be a balzsamos levegőt. A Ráró kevélyen ficánkolt alatta. A házak előtti kis kertekből nyíló jázminok és liliomok nevettek rá, a saját ablakukból Cinna integetett neki fehér kendővel.

Minden nyugtalansága elmúlt, se bágyadt nem volt, se izgatott. A katona csataelőtti trémája megszűnik a csatában. S ő most ott volt, a tűzben volt, szinte hallani vélte a levegő halk rezgésében láthatatlan trombiták vérpezsdítő harsogását: »Előre, fel a diadalra!«

Míg az ő alakja eltűnt az út porában, a szenátorok és a főbíró ezalatt nyugodtan ültek a fogott bírák közt, hallgatván a tényálladékot a kalgai szultán birkanyájainak elhajtásáról, a tanúk és a vádlottak nagy feneket kerítő unalmas előadását. A sok zagyva beszédbe nem ritkán vegyült egy-egy ásítás is a tekintélyes szájakból. Az ugyan egy csöppet sem infesztálta őkegyelmeiket, hogy a város előtt zsaroló éhes ellenség áll. Csigavér! Az ellenség most csak éppen olyan közönséges »folyó ügy«, mintha egy megdühödt tojásáruló kofát kell a piacon ráncbaszedni. Ehhez egy ember kell, meg egy mogyorófabot, amahhoz pedig szintén egy ember, meg egy köntös.

Csak a főbíró uram feszengett a széken kényelmetlenül, mióta a teremben megjelent a kalgai szultán képviseletében Olaj bég, s körülhordozván héjatekintetét az érdemes bírákon, megütődve kérdé, melyik legyen közülök a híres főbíró: Lestyák Mihály - mire Ágoston Kristóf uram odamutatott könyökével az asztalfőre.

- Nem lehet az - mormogta Olaj bég élénk fejrázással.

- Pedig én vagyok Lestyák Mihály - bizonykodott a főbíró fojtott, érctelen hangon.

A nagy termetű bég bosszúsan mordult fel.

- Vagy az én szemem káprázott harmadfél év előtt, mikor táboromban találkoztunk, vagy a kelmed feje cserélődött ki azóta.

- Öregszik az ember, hiába.

- Egyébiránt levelet hoztam kegyelmednek.

A levelet a kalgai szultán írta, majdnem mézes náddal:

»Édes fiam, vitéz Lestyák Mihály! Büntesd meg, kérlek, e gonosz farkasokat, mert ha elrettentő példát nem szolgáltatsz, hidd meg, embereid még a turbánomat is lelopják a fejemről. Szeretném, ha egy kosár fejet küldenél (a tolvajokból kitelik kettővel is). Régen nem gyönyörködtem már levágott kecskeméti fejekben.

Emberemet, Olaj béget, aki megadja nektek a szükséges felvilágosításokat, nagy tisztességben lássátok,

maradok a te hatalmas urad
és barátod a krimiai vice-kán
(kalgai szultán).«

Lestyák zavartan, szórakozottan futotta át a levelet, aztán odatolta sorba a bíráknak, hadd lássák, vigyék szét hírét, hogy a kecskeméti főbíróval milyen szőrmentében beszélgetnek a potentátok.

Eközben fülig vörösödve vette észre az Olaj bég vizsga, fürkésző tekintetét, mely még mindig rajta nyugszik.

Tűkön ült, kellemetlen érzések közt, ehhez járult az órákig tartó vallomásözön, a terembeli gőz; a szédület környékezte már, s éppen átadni készült az elnökletet Porosznokinak, körülbelől déltájban, midőn a rémület ordítása hangzott, hömpölygött az utcákon, mindig közelebb-közelebb, megreszkettetve az ablaktáblákat.

A bírák megriadva rohantak az ablakhoz, és holtra sápadva tántorodtak vissza.

A Ráró nyargalt szilajan, megvadulva a városház felé, rajta ült odakötözve az öreg Lestyák a kaftányban - de fő nélkül.

A csonka, kísérteties törzsből a vér csepegett. A paripa, a kaftány befecskendezve piroslott messziről.