BEVEZETÉS
Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István
főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly
képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten
ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, amely szivarjaink füstjéből
szövődik, s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szívesen
csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé.
Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.
Sok, sok év alatt egyszer is, másszor is fölemlegette Pongrácz
István grófot, az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész
excentrikus lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz; azok ismét új meg új vonást
fedtek fel előttem Pongrácz Istvánról. Egy napon rájöttem, hogy a
megboldogult gróffal magam is találkoztam volt egy ízben, láttam szemtől
szembe és beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a megírás
szempontjából. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; akik
őt közelebbről ismerték, mind azt mondták:
- István grófnak volt esze, de nem sok, ambíciója is volt,
de sok; szerepelni akart mindenáron, de látta, hogy mint okos ember nem
szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember.
Ebben igen sok ráció van. Nálunk a buták és okos emberek
egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurrencia van. István gróf a hálásabb
térre vetette magát; beállott bolondnak. S itt gyönyörűen hagyták nagyra
nőni, nem előlgetett senkinek.
A Pongrácz-család története tele van középkori fénnyel,
ragyogással. Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői,
Pongrácz Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt
boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója, megannyi
vitéz ős, annyi délceg Pongrácz-kisasszony, harmatos arcú, tollas kalapú,
aranyos cipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később,
fehérruhás várkísértetek a legkésőbb...
Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki
belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak
nem volt erős feje, és nagyon mélyen belenézett...
Elhatároztam, hogy egy elbeszélésre terjedő anyagot
kiszakítok az életéből - mint mikor egy vég posztóból kihasít valaki egy
mellényre valót.
Csak még az engedelmet kellett megnyernem a család
tagjaitól, mert a történet igen friss, hőse nem por, még csak az első
álmát alussza a varini sírboltban; még el sem száradtak a koszorúk, amikkel a
koporsót befedték a temetés napján.
A család azon tagjai, akiknek szólottam, szívesen
beleegyeztek, s mikor az volt a kérdés, hogy költött nevet adjak az elbeszélés
hősének, így szólt Károly gróf, a legidősebb Pongrácz:
- Csak hadd legyen az ő valódi neve alatt. Ha ma
felkelne a sírjából, ő maga örülne a legjobban, hogy a dolgot nyomtatva
olvashatja. Hiszen alkalmasint valami effélére vágyott.
Így aztán, isten nevében, belekezdhetek ebbe a középkori
történetbe, melynek egyes szereplői még ma, a XIX. század végén is élnek.
|