MÁSODIK RÉSZ
KEDÉLYES ATYAFIAK

Az árkádos piacú Zsolna városában élt sok-sok esztendővel ezelőtt egy Trnowszky nevű vaskereskedő, akinek három fia volt, Péter, György és Gáspár. Mikor a fiúk fölcseperedtek, a haldokló öreg úr pályaválasztásra szólította őket. Péter, a legidősebb, azt mondta: »Én a méhekre vetem magam. Ezek a derék, szorgalmas állatkák majd engem is táplálnak.« És lett Péterből viaszkereskedő. Egy egész országrészből ő vette meg a sejteket és a mézet. Egy egész országrész méhei voltak az ő rabszolgái.

A középső fiú, György, másképp okoskodott:

- Én orvos leszek, apám. Az én elementumom az emberek. A méheknek csak mézök van; igaz, hogy abból lehet pénzt csinálni, de az emberek harisnyáiban már készen állnak a szép lázsiás tallérok. Én ezekre utazom. Amikor beteg az ember, kutyába sem veszi a pénzt. S egyszer valamikor mindenki megbetegszik.

Erre az okoskodásra is helyeslően bólintott a vén Trnowszky. »Jó, hát tanuld ki a doktorságot!« A harmadik fiú, a Gáspár, más nézeten volt, mint a testvérei:

- Az összes élőlények közül a legtiszteletreméltóbb, apámuram, a birka: húsa is van, gyapja is van, teje is van. És ha egy garast teszünk bele, visszaad helyette egy forintot. Hát én juhokkal fogok gazdálkodni.

Az apa mindenik fiának háromezer forintot hagyott - mondván a halálos ágyán:

- Helyeslem a terveiteket, csináljátok! Én majd az égből nézni fogom.

Nézte-e, nem nézte-e, nem az én gondom, de hogyha nézte, hát láthatta, hogy az a fia is meggazdagodott, amelyik mézzel-viasszal (»vostyinával«, ahogy a tótok mondják) dolgozott, az is, aki a birkákra vetette magát. - Könnyű volt ez, kivált azokban az időkben, mikor még a legelő nem volt elkülönítve.

A tót városokban és falvakban a szegény embereknek nem voltak birkáik. Néhány darab birkát talán szerezhetett volna egyik-másik, de azért nem érdemes juhászt tartani. Ha aztán valaki sok birkát összeszerzett, szabadon legeltethette a közös legelőn. A birkákat az egész város kosztolta, de a birkák azért csak Trnowszky Gáspárt jutalmazták.

Ami a méheket illeti, a méhek meg éppenséggel szocialisták. Bliktri azoknak birtok-viszonyok, telekkönyvek. Ahol egy virágot találnak, legyen ebben vagy amabban a határban az útszélen, vagy a pap kertjében, vagy a Vietorisz-kisasszonyok nyitott ablakában, az az övék - s aki ezek kiélvezésében meg akarná őket karhatalommal akadályozni, abba egyszerűen beleeresztik a fullánkjukat és punktum; nincs ellene apelláta.

A két testvér egy idő múlva megtollasodott, s jól elhelyezvén a pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárai lettek - rettentő gyűlölséggel viseltetvén egymás iránt; nem volt az a piszok (a »Matica« által kiadott szótárban), amit egymásra ne kiabáltak volna - de a nagy antagonizmus dacára mind a ketten inkarnátus pánszlávok voltak, s mind a ketten eljártak Turócszentmártonba a gyűlésekre, melyeket - zárójelben legyen itt megjegyezve - a múlt évben akként zavart meg a nedeci gróf Pongrácz István, hogy négylovas társzekéren állított be a főpiacra, ahol a gyűlés folyt szabad ég alatt (éppen az ifjú Hurban szónokolt); lerakatott pedig az inasaival a szekérről húsz ebet, nyakukra, farkukra kötött csörgettyűkkel. Széteresztették azokat a szónoklatot hallgató tót hazafiak közé, melyhez fogható ugatást és csörömpölést tanúk állítása szerint még nem hallottak emberi fülek.

De bocsánat a kitérésért, mert nem a Pongrácz gróf kultúrmissziójáról van itt szó (ahogy ő nevezte e rossz tréfát), sem arról, hogy az ifjú Hurban és a következő szónokok beszédjeit valóságosan a kutyák nyelték el (végre is, aki jobban győzi a szájával), hanem a két testvér egyenetlenségét volna feladatom kiszínezni, amely mindenben nyilvánult; követválasztásnál, ha az egyik Deák-párti jelöltet támogatott, a másik akkor okvetlenül Tiszáékra szavazott (akár megengedte Kubicza, akár nem), ha az egyik rétet vagy házat akart vásárolni és azt a másik megtudta, okvetlenül odament az eladóhoz, inkább ráígért egy csomó pénzt, csak hogy elkaparinthassa az orra elől.

Péter, a viaszkereskedő, sohasem házasodott meg, azt hozva fel indoklásul:

- Nem vagyok szamár, hogy amit keservesen szerzek, azzal az asszonyom az utcákat sepregesse (Péter selyemrokolyákra célzott).

Gáspár pedig szinte nem volt szamár, ámbátor háromszor házasodott meg, ekképpen vélekedvén:

- Az asszony mindig hoz valamicskét!

Két asszonyt temetett el, de csak egyszer keresztelt (jó is, mert az efféle sokba kerül). Az első feleségétől, Petrás Zsuzsannától maradt egy fia, akit úrnak taníttatott Selmecbányán.

Hogy a harmadik testvérről is számot adjunk, hát bizony a Gyuri szamár volt. Kitanulta a doktorságot, de el is költötte, amíg tanult a háromezer forintnyi örökségét (elnyelték a könyvek és a nagy leckepénzek az egyetemen), s azután se boldogult. Az emberek gyógyítása hálátlan mesterség Zsolnán. Micsoda idea is volt az tőle! Zsolnán, abban a jó hegyi levegőben, hol venné magát a beteg ember? S azonfelül is jó, szelíd nép a tót, ha jön a halál, nem kötekedik az vele, nem disputál, nem erősködik, hogy »nem megyek, maradni akarok, iszom azt, iszom ezt, még amazt is megpróbálom«, nem szalajt orvoshoz, patikába, hanem megadja magát »pod szmrty!« (gyere halál!) és behunyja szemeit az örökkévaló álomra. Ha éppen próbálna is valamit, hát legfeljebb áthajtat a rajeci fürdőbe, hogy egy pár marasztaló köpölyt tegyenek a másvilágra kérezkedő testére.

Szomorú, végtelenül szomorú viszonyok ezek orvosi szempontból. A paraszt mindenekelőtt nem beteg, de ha mégis beteg, nem gyógyíttatja magát, de ha mégis gyógyíttatja magát, nem fizet, mert nincs pénze. Ami az urat illeti, az ugyan szokott beteg lenni, és az néha gyógyíttatja is magát, és pénze is van néha, de mégse fizet néha se, hanem inkább azt mondja a doktornak jutalom fejében:

- Legyünk, barátocskám, ezentúl pertu.

Dr. Trnowszky tehát szerzett sok jó pertubarátot egy életen át tartó praxis alatt, de olyan szegényül halt meg, hogy a temetés is alig futotta ki a vagyonkájából, hátrahagyván egy csomó cókmókot, nehány rossz bútort, orvosi szerszámokat, és egy tizenegy éves kisleánykát, Apollóniát.

Gyönyörű leány-palánta volt, nemes, ovál arcán valami édes, szomorú kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, nedves fényben kéklettek; hát még az a szépséges kalászszín hajkoszorú a fején! Egy arra csatangoló híres festő meglátta, eszébe ötlött, hogy a Mi Asszonyunk, országunk patrónája, körülbelül így nézhetett ki gyermekkorában, lefestette, s képét (mely most egyik nemzeti gyűjteményünkben van) »Mária gyermekkora« címen sokat magasztalták akkoriban a hírlapok.

A szegény doktor halála napján Blázy Miklós uram, a polgármester, találkozott az utcán Trnowszky Gáspárral s annyira ellágyította, beszélgetvén a gyászesetről, hogy az késznek ajánlkozott a kis Apollóniát magához venni s gyámságát elvállalni; amiért legott dicsérni kezdték városszerte. Lám, mégis van a fösvény kutyában egy szemernyi szív.

Nosza, meghallván ezeket, dühbe jött Trnowszky Péter, rohan a városházára lóhalálban, hogy ő akarja a gyámságot elvállalni, neki úgy sincs gyermeke, de meg annál a gazembernél úgyis tönkremenne a gyermek stb.

Mire Blázy uram megnyugtatta.

- No, hát ön lesz a gyám. Gáspár úgyis csak ímmel-ámmal vállalkozott.

Híre ment Gáspárhoz a Péter lépéseinek. No iszen, az kellett, ízében csörtetett a városházára, miután ő vállalkozott elsőnek a lánykáról gondoskodni, magának követeli a gyámi tisztet, vagy különben vonja le ebből a konzekvenciákat a városi magisztrátus.

A polgármester, mint minden opportunista, zavarba jött, nem bírta magát többé elhatározni. Mind a két Trnowszky egyaránt hatalmas oszlop volt Zsolna városában, ha ők nekidőltek egy-egy tiszti széknek a közgyűlésen, ugyancsak ropogott, ha össze nem tört.

Tehát egyszerűen érintetlenül függőben hagyta a véletlen támadt, kínos ügyet. Sok mérges pattanás múlik el önmagától.

De ez nem múlt el - mert a temetési szertartás végeztével, visszajövet a temetőből, kézen fogta Gáspár nagybácsi a kis árvát, ott az egész gyászoló gyülekezet szemeláttára.

- Jöjj velem, gyermek!

Még el sem mondhatta az utolsó szót, már odaugrott Péter nagybácsi vörös paprika-arccal, vasvilla szemekkel, s kiszakítá a gyermeket Gáspár kezéből.

- Ne érintsd a gyámleányomat, te farizeus! Szeretnéd a becsületes testvért játszani ugye? Ez ni! (Fügét mutatott neki az ujjával.) Egy, kettő, három, lépkedj előre, Apolka!

A lányka szemeiből zápor módjára ömlöttek a könnyek. Hagyta magát rángatni érzéketlenül. Nem tudta, miről van szó, nem hallotta szavaikat. Még mindig azoknak a rögöknek a dübörgése zúgott a fejében tompán, zsibbasztóan, melyek a koporsóra zuhogtak.

- Add ide azt a leányt, mert összetörlek! - hörögte Gáspár.

- Azt szeretném én látni, hogy közelebb jöjj! A szemed közé köpök, te uzsorás.

- Huh, te tolvajok orgazdája! - ordítá Gáspár és rávetette magát Péterre, megmarkolva a fekete selyem nyakkendőjét, fojtogatni kezdte.

Nagy dulakodás támadt köztük, piff, paff, hullottak a pofonok és ökölütések, az istenfélő népek botránykozására.

Ilyen szégyen, éppen a temetés órájában! De jól járt az a szegény elköltözött lélek, be jól járt, hogy kitette a lábát. Oh, hogy nem nyílik meg nyomban alattuk a föld!

- Hát nem kellene az istent is sequestrum alá vetni - sopánkodott az istentelen vén eretnek Domák Mihály -, hogy ilyen embereknek hajigál le vagyont, tekintélyt, szerencsét?

Egy szegény írnokné (akinek férje, Klivényi József, rokonságot formált az Apollónia elhalt anyjához), miközben a két összetépett ingű, kékre öklözött testvért szétválasztották a barátaik, cipelve őket erőszakkal külön-külön lakásaik felé, felkapta Apollóniát a kezébe.

- Ne sírj, kis rubintom. (Megtörülgette a lányka szemeit gyöngéden, a saját ünneplő fekete kötényével.) Ne menj egyikhez sem. Mit keresnél, szegény pihegő galambka, gonosz ölyvek között? Gyere inkább hozzám. Szegény vagyok ámbár, mégis puhább ágyat vetek éjszakára, mert a szívem puha, kicsikém, tehozzád!

Megsimogatta a sárga hajú fejecskéjét, homlokán csókolta és a bámészkodó sokaság közül szinte észrevétlenül vezette el haza Apollóniát, míg a két nagybácsi mindenike dühtől zihálva, tajtékozva rángatta magát a békéltetők vasmarkától, hogy újra egymásnak rohanjanak, éktelen szitkokkal, fenyegetésekkel fújva, élesztve a bosszú tüzét:

- Kutyák isznak még ma a véredből!

- Pozdorjává törlek, pióca!

- Megmutatom, hogy én leszek a gyám.

- Az ugyan én leszek, ha az ég összeszakad is.

De ezalatt persze a gyermek eszükbe sem jutott. Csak másnap sürgette meg egyik is, másik is a polgármesternél, hogy váltsa be szavát vagy különben vele gyűl meg a baja.

- Akarom a gyermeket, punktum. Meg kell lenni - követelte Péter. - Nekem van megígérve.

- Ha Péter lesz a gyám - üzengette Gáspár -, lelövöm a polgármestert, mint egy hazug kutyát. Én ajánlkoztam elsőnek.

Ily nehéz viszonyok között ült össze harmadnapra az árvaszék, s tekintettel a Trnowszkyék versenyzésére (no, de ilyen parádét csapni egy mihaszna lány-kölyökért), tekintettel továbbá arra, hogy a Trnowszkyak hatalmas emberek, akiket a város ügyeitől elidegeníteni kár volna, s tekintettel végre azon körülményre (mely azonban nem említendő meg a jegyzőkönyvben), hogy a leányka hazafiatlan nevelésben részesülne a boldogult Trnowszky fivéreinél, magasabb motívumokra visszavezethető nemzeti szempontokból is határozatba hozatott, hogy inter duos litigantes egy harmadik személy, Trnowszky Apollónia anyai rokona: Klivényi József városi írnok neveztetik ki gyámnak, felkéretvén az árva nagybátyjai, hogy miután a gyám szegény ember, nemesszívű rokoni gondoskodásukkal járuljanak a gyermek neveltetési költségeihez és fenntartásához.

Mikor megkapta Trnowszky Péter a végzést, mérgesen szakította szét száz darabra.

- Egy krajcárt se adok. Hát bolondnak néz engem az árvaszék? Süssék meg most már a gyereket!

De haragja hamar elpárolgott; mert jól esett arra gondolni, hogy legalább Gáspár se lett a gyám.

Gáspár is éppen így gondolkozott és ő sem adott az Apolka fenntartásához egy garast sem.

Klivényi írnok, ez a vén korhely, ki a gyámságot azért vállalta, hogy a két gazdag testvértől csurogni fog a jóság, s abból neki is jut, csalódásában a gyermekkel éreztette bosszúságát. A szegény árvára szomorú napok vártak. Rongyokban járt, sokszor mezítláb, enni is csak lopva kapott néha a Klivényi nénitől, aki nem volt rossz szívű asszony, de a férjével, ezzel a vadállattal, ő se bírt.

A szegény kis Apolka, aki olyan szépen fejlődött az apja házánál, lesoványodott, elsatnyult; mert dolgoznia kellett napestig. Klivényi elbocsátotta a szolgálóját s vele végeztette a ház körüli dolgokat.

- Hisz ingyen tartlak, te rongyos!

A sovány, vézna teste tele volt kék foltokkal, mert az írnok, mikor este részegen jött haza, mindig megverte őt is, a feleségét is. S az írnok mindig részegen jött haza. A szünnapok csak azok voltak, amikor nem jött haza és valahol a korcsmában aludt el az asztal alatt.

Két hosszú esztendeig nem történt az árvával semmi nevezetes eset; ki törődnék egy kis féreggel? Az emberek egy ideig szidták a két pogány nagybátyát, de azután másért szidták, és a kis féregről mindenki elfeledkezett. Úgy elvegyült már ő a többi szegény gyerekek közé, akiknek a piciny lábai öreg emberek levetett cipőiben tipegnek-topognak a földgolyóbison, hogy már benne is csak mint homályos álom élt az apai hajlék. Azt még hallotta néha-néha, hogy ez meg amaz a gazdag ember az ő nagybácsija, de ez is csak egy közömbös fogalom volt neki, nem egy olyan forrás, amiből keserűséget merítsen a jelenre vagy reményt a jövőre. Tudta is ő, mi a nagybácsi, és mi a jelen vagy a jövő. Semmit se tudott. Csak élt, mert még meg nem halt. Élt, mert reggel felrángatta Klivényiné: »Tisztítsd ki hamar fiacskám, a bácsi csizmáját.« Elaludt, mert elnyomta este a fáradtság. Sírt, ha megütötték, mert fájt neki. De az életről nem tudott semmit, azt hitte, így kell annak lenni, csak a halált sejtette, hogy az rejtelmes, különös. De hogy örök-e, arról nem gondolkozott. Talán ha Klivényi néni felráncigálná a halottat: »Tisztítsd ki hamar a bácsi csizmáját«, az is fölkelne. Talán a szegény apa is fölébredt volna.

A gyermek egy napon a nagy piacról jött, egy tököt cipelve, mikor a Volek csizmadia inasa (aki megfódott csizmákat vitt Buronka szenátorhoz) oldalba lökte.

- Eredj, Apolka, ott megy a bácsikád, csókolj neki kezet.

Csakugyan Trnowszky Péter jött a templom táján, jókedvvel lóbázva csontgombos sétabotját, mert egy jövedelmező üzletet bonyolított le a várossal, mikor eleibe kerül a leányka, és az inasgyerek szavára abban a hitben, hogy annak úgy kell lenni, elkapja a fütyürésző öreg úr gyűrűkkel rakott szőrös kezét és megcsókolja.

Az öreg ránéz a rongyos gyermekre s fölismervén Apolkát, hümmög egy darabig.

- No, no, hát te vagy? Ejnye adta, adta.

Keresgél a zsebében az aprópénzek között, de nincs egyetlen ezüstpénz se, pedig illenék ilyenkor egy fényes hatos. Kinyitja a tárcáját, hátha találna benne egy szép ropogós egyforintost. De csak ötösök vannak. Az sok, nagyon sok. Mit csinálna ez a gyerek egy ötforintossal?

Szerencsére éppen szemben van a mézeskalácsos bolt. Hopp! Ez jó lesz.

- Gyere utánam, te kis fruska!

Bementek, az ajtó tündériesen csengett, s a mézeskalácsos a nagybácsi egyetlen szavára egy nagy paksaméta mindenféle formájú nyalánkságot összerakott, zsinórral összekötött, és mindez az Apolkáé volt. Végtelen örömet érzett szívében. Azt gondolta, hogy mindjárt elájul a boldogságtól. Szemei meghomályosodtak és a homályban egy falka kutyát látott csörtetni maga felé, akik megrohanják, szétmarcangolják, kihúzgálják a kalácsokat a pakétból.

De mindez nem volt igaz, a nagybácsi hangja fölrezzentette:

- A kezedbe is válassz egyet-kettőt, leányocskám, amit útközben megeszel.

Künn az ajtónál aztán elváltak. Péter nagybácsi a vendéglő felé ment, Apolka pedig hazafelé és mindenkinek eldicsekedett útközben, hogy a jó nagybácsi mit vett neki, és ebből mindenki valami szerencsét jósolt, csak otthon Klivényi mondá sötéten:

- Mutasd, hogy mit vett a gazember.

Felszakította a spárgát, kibontotta a mézessüteményeket és elkezdte őket falánk étvággyal ropogtatni, egyiket a másik után, minden falatnál felkiáltva:

- Oh, a gazember, a gazember!

Zsolna városában ez a nevezetes esemény csakhamar szájról-szájra járt azon megjegyzés kíséretében: »Kezd már a világ felfordulni«, s eljutván Trnowszky Gáspár füleibe, nagy bosszúságot okozott neki. Egész éjszaka nyugtalanul hánykolódék fekhelyén s reggel korán a Klivényiék lakása előtt leste az árvát, kit is megkerítvén, vitte egyenesen egy cipészhez, egy szabóhoz s egy fehérnemű-árushoz, összevásárolván annyi portékát, hogy két boltoslegény cipelte az Apolka után, mialatt Gáspár nagybácsi megelégedetten morogta:

- Egyél most mérget, utálatos fösvény kutya. Ez aztán a tromf!

Hanem iszen nem könnyű lefőzni Péter urat sem, ha egyszer »virtusra« kerül a dolog. Alighogy tudomására jutott a »tromf«, felbizsergett a kevély, gonosz vére:

- Micsoda, te akarsz itt szuszogni? Egy pár ronggyal akarsz port hinteni a világ szemébe? Velem akarsz kikötni? No, gyere hát!

Rögtön elküldött a leánykáért és elvitte egyenesen az aranymíveshez, összeválogatván gyöngyöt, smaragdgyűrűt, aranynásfát, karperecet, függőket egy halommal, ami csak szép és drága volt az üvegszekrényekben. Egy kastélyos kisasszony sem kap annyit a kelengyéjében.

E fordulatok megjavították egy kicsit a leányka sorsát, de jobban a Klivényiét, mert az értéktárgyak többnyire folyékony anyagokká változtak át, de nem csodamódon, egyszerűen a zsidó közvetítésével, kihez a derék gyám rendre elhordozgatta zálogba.

Volt dinomdánom az »úri-vendéglőben«, bor, puncs, muzsikaszó, forintos bankók a Gongoly cigánynak, akivel aztán éjjelenként bejárta a pánszláv házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt:

Cserveni kantár, bjeli kvon!
Predav szom ország, Bozse moj!

(Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!)

Ez a merész célzás Szvatopluk király őfelségének szomorú kalandjára mindenha erősen bosszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott. Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy magyart elcsapni bűnhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt. Klivényi nem volt ostoba; mindég jól tudta, hogy mitől döglik a légy. Annak a bizonyos »veres kantárnak« bizony több hasznát vette ő, mint Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.

Az árvára most már nagyobb gondot fordított és iskolába is küldte. Egy napon, mikor a rubintos karperecet adta a zálogba, hozott a kicsikének egy darab kókusz-szappant.

- Zsuzsanna - szólt a nejéhez -, ma jól megnéztem a gyermek arcát. Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy, semmit se mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes az arcában.

Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a selyempapírba göngyölgetett szappant.

- No, kutyamája - fordítá a hangját szelídre, enyelgőre -, mit hozott a gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.

A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arcán, hanem a szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arcra való szappan. Elpirult egész a füle hegyéig és elfutott. A kis szappan-kocka annyi mindent mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt, az orrán keresztül, betölté egész lényét, minden porcikáját, átszivárgott az erein a vérébe és dörömbözött a szívén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kígyó, dermedten, élettelenül alszik még a bakfisban - a kacérságot. Éva leánya, kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?

Apolka a tizennegyedik évébe lépett és szemlátomást szépült - midőn egyszerre még váratlanabb fordulat állott be életében.

A polgármester, látván egyrészről a nagybácsik jóindulatát, másrészről, hogy az írnok a Trnowszkyak ajándékait - a polgármester hivatalos megjegyzését idézve - a saját céljaira fordítja, említést tett egy ízben a leány helyzetéről a főispánnak (kinek a megboldogult dr. Trnowszky háziorvosa volt); őméltósága élénken méltóztatott érdeklődni, és megígérte, hogy az árva ügyét szívére veszi s kiragadja a korhely írnok kezei közül.

A legközelebbi főispáni ebédre mind a két Trnowszky meghívást kapott, s ebéd közben a pezsgőnél, mikor minden szív ellágyul, ravasz diplomáciával előhozván az ügyet, rávette a testvéreket, hogy a leánykát ne hagyják gonoszul veszni, vegyék magukhoz, mégpedig egyenlőképpen felváltva, mindenik egy-egy félévig tartsa és neveltesse.

Bezzeg lett ebből ismét világraszóló spektákulum.

Péter nagybácsi, akihez először került a leány, nyomban egy professzort hozatott hozzája Turócszentmártonból, egy francia leány játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, cipőket Besztercebányáról, sőt képeskönyveket halomszámra Prágából, s olyan fényben, pompában nevelte, mint egy hercegkisasszonyt, hogy az egész városnak elállt a szeme-szája. A félév elteltével aztán elküldte a professzort, meg a kis bonne-t, elcsukta a szép szalagos ruhákat, csecsebecséket a szekrénybe, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos perkál szoknyácskát, a rongyos cipőt, a színehagyott pepita kendőt és maga kísérte el a Gáspár házáig, egész a kiskapuajtóig, ott érzékenyen megölelte, megcsókolta.

- No, eredj mármost ahhoz a gazemberhez.

Gáspár nagybácsi még nagyobb káprázatba hozta a várost; nemcsak rálicitált Péter úrra, mert ő Bécsből rendelte meg a gyermek ruhaneműjét s egy póni-fogatot vásárolt neki Galiciából, hanem azonfelül vérig megbosszantotta Pétert, egy olyan lépésre határozván magát, mely bár meggyőződésével ellenkezett, de szíven találta az ellenséget. Nem Turócszentmártonból hozatta a nevelőt a leányka mellé, hanem Debrecenből egy tősgyökeres magyar tanítót, akire szigorúan ráparancsolt, hogy magyar szellemben kell nevelni a kis Apolkát. Egy elveszendő lélek ide-oda. Többet ér, hogy az a föld szemetje mérget eszik egy félévig.

A nevelő, Szabó Pál, el is követett mindent, hogy a gyermek szívét megnyissa a magyar rokonszenveknek s elutáltassa vele a tótokat.

Tromf tromfra. A harmadik félévre Péter nagybácsi megtudván Bécsben, hogy ott a kontesszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos ruhákat Párizsból és Turócszentmártonból két nevelőt, akik belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.

De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!

Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon cifra, sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárruhában, mind magyarok, s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A nagykertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó szökőkutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, egzotikus növények köröskörül; drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak. Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor tetszett ez a Gáspár úr Miloszláv fiának is, aki éppen vakáción volt otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók, bakfisok között.

A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: »Megőrült az öreged, mindenedet elveri arra a fruskára! Ki látott már valaha ilyen szamárságot a világon!«

De a kis fruska olyan szép volt! Karcsú, nyúlánk, olyan előkelő úri volt a drága selymekben, csipkékben s olyan szépen tudott ránézni azokkal az édes szemeivel mindenkire, még a Miloszláv gyerekre is, hogy csak helyeselni lehetett, ha nem hagyják szükséget szenvedni semmiben.

Az apát is váltig figyelmeztették a pánszláv barátai, ismerősei:

- Ej, ej, Gáspár! Hová lett az eszed, vén Gáspár! Tréfa, ami tréfa. A leánykáért nem kár, de hátha a fiadra is ráragad az a veszedelem, amit a Péter bosszantására a házadban összehoztál.

És csakugyan, a fiatal Trnowszky nagy barátságban látszott lenni mind Apolkával, mind a debreceni nevelőjével, Szabó Pállal. Némelykor ott üldögélt a leckék alatt a leányka szobájában.

De az öreg Trnowszky mégis csak makacsul rázta azt a nagy, kopasz fejét és vállat vont:

- Az mindegy. Ha az ember lő, hát lő. A serétekből oldalvást is eshetik valami... oldalvást is. De azért mégis csak lő. Hát én is csak lövök arra a zsiványra, míg csak el nem pusztul, meg nem pukkad a mérgében.

Az egész város kíváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter, ha újra hozzákerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig győzik ezt az oktalan licitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig következhetik magasabb skála. Rotschild kellene már ahhoz.

A jó isten tudja, mi lett volna, ha egyéb események nem jönnek közbe. Az például, hogy a zsolnai pánszlávok az Apolka magyar szellemű neveltetése miatt orrolván, Péter által is felizgatva egy este macskazenét adtak Gáspárnak és beverték az ablakait. Mire dühbe jött Gáspár és másnap mindjárt folyamodott, hogy nevét és törvényes örökösét Tarnóczyra változtathassa. (Jaj, megfordulnak sírjaikban a becsületes Trnowszky ősök csontjai.)

S így fokozatosan belekergetve a magyarságba, a fia pályáján is fordított egyet: ahelyett, hogy elküldte volna, mint előbb tervezte, még egy évig a szentpétervári egyetemre, beválasztatta Zsolna városánál vicejegyzőnek, mondván:

- Szagold meg egy kicsit itthon a közügyeket, fiacskám; két év múlva jön a követválasztás, s te mégy fel Budapestre a parlamentbe, ha én mondom. - S kevélyen ütött a mellének azon helyére, ahol a bugyellárisát tartotta, a mellény belső oldalán levő zsebben.

Tarnóczy Miloszláv tehát otthon maradt Zsolnán és hozzászagolt némileg a közügyekhez, de ki tehet arról, hogy a közügyeknél is édesebb illata volt az Apolka hajának.

Hát ott legyeskedett a lányka körül, labdázott vele a pázsiton, a kertben, együtt lovagoltak ki a budetini erdőcskébe, segítette tanulmányaiban is, bogarakat gyűjtött, lepkéket fogdosott a gyűjteménye számára, kirándult a hegyek közé, hogy ritka növényeket hozzon lenyomtatni, megszárítani az Apolkának. A lányka rajongott a természetrajzért. Szabó Pál, aki nagy botanikus volt, csepegtette bele ezt a tudományt.

Miloszláv úrfi pedig valóságos üzletet vitt a talált ritkaságokkal. Minden szokatlan kinézésű növényért kapott egy közönséges rózsát vagy szegfűt, ami éppen akkor a hajában volt Apolkának; egy hibiskus-virágért, minthogy az egy soha nem látott csoda-szépség volt, kapott egy szőke hajtincset. De én istenem, mennyi huzavonába, alkudozásba került ez, míg végre megtörtént a vásár.

Szinte nem tudott betelni örömében a sáfrányvörös virágfürttel.

- Hol jutottál hozzá, Miloszláv?

- A nedeci várkertben szakítottam.

- Jaj, de nagy ördög vagy! (És rámosolygott hálásan arra a nagy ördögre.) Jaj, de kár volt letépni szegénykét.

- No, csak meg ne sirasd, hiszen nő majd a tövén másik.

- És mennyi idő alatt nő meg a másik?

- Esztendőre ilyenkor.

Apolka elkezdett tapsolni, ugrándozni széles jó kedvében az udvaron, mennykék köntösének hasított, bő ujja libegett-lobogott kétoldalt, mint két tündérszárny.

- Hiszen akkor én jól megcsaltalak téged, te Miloszláv, te csacsi, mert az én hajam két hét alatt is kinő.

Miloszláv mosolygott és nemsokára szerzett valami besztercebányai professzortól egy amerikai skarabeust; egy akkora bogarat, mint egy csíz. Egy igazi óriást a bogárvilágban; két fényes gránátszín szarva van; barna, kétfelé osztott felső teste olyanformán néz ki, mintha a mi cserebogarunk ükapja lenne, az pedig mellette csak szopósgyerek.

Mikor Apolka meglátta a bogarat, oda lett szenvedélyében:

- Meghalok, Miloszláv, ha ide nem adod.

Miloszláv pedig játszotta a makacsot, sopánkodott, esküdözött, hogy oda nem adhatja, mert így, mert úgy, ő is bolondja a bogárnak, de meg olyan bogár kettő sincs Magyarországban. Amerikai bogár! Az ördögbe is, az nem tréfa. Mennyi ideig kellett annak utazni, míg idekerült Zsolnára! Az igaz, hogy holta után tette meg az utat, és ilyenkor kisebb fáradság, hanem azért mégis valami. Még ha esetleg odaadná is a bogarat Apolkának, bizony nem teheti olcsón.

- Hát mit kívánsz érte, Miloszláv?

- Nem tudom én. (Pedig már tudta, mert mosolygott a selyma.) Hát mit adnál?

- Nem tudom én. (Pedig már sejtette, mert elpirult.)

Végre is aztán egy csókban történt a megállapodás, sok titkos, néha megzavart tárgyalások után.

Először csak elvben lett elfogadva az alku. Azután jött az első kérdés, hogy hol? A kertben. De hátha látják? No, és ha látják is. Hát nem ér meg ez a bogár egy csókot, még ha látják is?

A skarabeus az Apolkáé lett. (Bolond ez a Miloszláv, gondolta Apolka, hiszen talán ingyen is megcsókoltam volna.) S azontúl minden »régi pénz« kivétetett a forgalomból. Beállott a "csókvaluta". A jelentéktelen bogarak és növények is, amiket Miloszláv talált, csókokra váltattak fel. S az is mind kevés volt. Miloszláv eleget sopánkodott: »De szegényes, de hitvány ez a felsőmagyarországi flóra!«

Az öreg Tarnóczy nem sokat vett észre ezekből a dolgokból, mindössze a fia növénygyűjtő szenvedélyére tett néha egy-egy csípős megjegyzést:

- Gyerek vagy, nagy gyerek, Emil. (Utóbb már a fiú szláv hangzású keresztnevét is átfordította - hátha ez is bosszantaná Pétert.) Milyen ostobaság! Egész nap bogarak és növények után mászkálni. Hát egyáltalán nem gondolsz arra, hogy innen-onnan képviselő lesz belőled s akkor nem növények, hanem helyiérdekű vasutak után kell futkároznod?

Nem, az öreg Gáspár semmi mást nem sejtett, és csak az utolsó napon világlott ki minden. A félév utolsó napján. Amikoron is Péter emberei: egy társalkodóné, »szlecsinka Skultéty« (Skultéty kisasszony) egy vén talp, a már említett kis néger (azóta se láttak Zsolnán szerecsent) és egy angol komornyik nagy pofaszakállal, hosszú, vállig érő hajjal, megjelentek Gáspár házánál, hogy a kisasszonyt elvigyék a másik nagybácsihoz. Künn a régi póni-fogat várt, a régi kocsissal, ki vígan pattogott ostorával, míg a kis pónik lesütötték okos fejeiket, mint tavaly ilyenkor. Semmi se volt új, csak a méltóságos, komor magatartású komornyik, csatos cipőkben, térdig érő harisnyákban. Csak olyankor látni ilyeneket Zsolnán a marquisek körül, ha valami francia vígjátékot adnak a színkörben.

Apolka elsápadt, midőn beléptek a tornácra, lassú reszketegség fogta el a lábait, kénytelen volt leülni.

- A kisasszonyért jöttetek? Úgy van, válnunk kell - mondá Gáspár nagybácsi nyugodtan, egy gyűlölt pillantást vetve a testvérbátyja cselédjeire. - Hát eredj fiam, Apolka, a szobáidba, vedd fel a legrosszabb gúnyáidat, azután menj isten hírével és vigyázz magadra, gyermekem, hogy abban a zsiványfészekben el ne pusztulj egy félév alatt.

Apolka lehajtotta a fejét az asztalra, zokogott és nem mozdult.

- No, hát mért nem mozdulsz? Mért sírsz? Hiszen majd visszajössz.

- Itt szeretnék maradni - lihegte a leány csendesen, tompán.

- Ej, lári-fári - mondá keményen a nagybácsi -, menned kell, punktum. - Mire visszajössz, már hosszú ruhák fognak rád várni. Hallod-e, Apolka, hosszú ruhák!

Ezt azért mondta és tótul mondta, hogy a cselédek megértsék és elmeséljék otthon Péternek, s hogy Péter, aki már megvarratta a félévre való holmit, új költségbe ugorjék, csakhogy őt megelőzze. Vidáman dörzsölte a kezeit e jó ötlet felett.

Apolka föltápászkodott, kitörülte szemeiből a könnyeket, aztán odatántorgott a nagybácsihoz, kezet csókolt neki, az visszacsókolta homlokán, majd a Miloszlávnak nyújtott kezet, aki az apja mellett állt, sápadtan, szótlanul:

- Ej, no, Miloszláv - mondá és még mosolygott is, de fájdalmasan -, most már úgyis tél van, nem szerezhetnél nekem növényeket.

- Hát persze - motyogta a fiú síri hangon.

Pedig dehogy volt tél, már éppen kezdődött a tavasz. A télikertté alakított folyosó üvegein az első szűzies napsugarak mászkáltak kívülről, mintha bekéredzkednének a fűtött helyiségbe. Bent a sorjába rakott kaktuszok, fikuszok és leanderek álomból látszottak ébredezni. A külső melegtől mintha észlelni kezdenék, hogy egész eddig rá voltak szedve. Szegény hiszékeny virágok!

A macska kint az udvaron nyújtózkodott, a napfényen melengette öreg hátát. Egy gesztenyeszínű tyúk ma vezette ki először kicsinyeit s gangosan sétálgatott velök a hó alul kiszabadult különféle száraz kórók, csutkák között. Olyan egyformák most, a fehér hó mind sárgára festette. Ki bírná megkülönböztetni, hogy melyik himbálta tavaly a tulipánt, melyik a basarózsát, vagy a pimpót. Szegény rövidéletű virágok.

Mindenütt a tavasz langyos lehelete suhogott, csak Apolka szívében volt tél, azért mondta a Miloszlávnak: »Most már úgyis tél van«.

És azután indult, tántorgó léptekkel, elöl eresztve a hosszú folyosón a Péter nagybácsi cselédjeit, csak az ajtóban fordult meg s nézett vissza még egyszer.

- Elfelejtettél valamit? - kérdé Gáspár úr közömbösen.

- Nem, semmit - susogta elhaló hangon, s nyúlánk termete kígyószerűen meggörbült, mintha össze akarna törni. Szeme behunyódott, mintha két nap aludna el egyszerre, és a két nap helyén két patak nyitódnék.

Oh, de szép volt így. Nem is bírta ezt tovább megállni Miloszláv; egyszerre felugrott s utána kiáltá:

- Megállj, gyere vissza, Apolka.

A lányka néhány lépést tett befelé, önkéntelenül, gépiesen, mintha egy láthatatlan, erőszakos hatalom kényszerítené:

- Mit akarsz?

Miloszláv arca égett, szemei fénylettek, hangjában soha nem hallott érc csendült meg.

- Én felejtettem el valamit, Apolka. Elfelejtettem megmondani apámnak, hogy te nem mehetsz el többé innen.

Az öreg Gáspár megnyomkodta pipájában a hamut:

- Miféle beszédek ezek, te fickó? Hogy azt mondod, nem mehet? Hát hogyne mehetne?

Skultéty kisasszony, ki az ajtónál állt, meleg, cobolyprémes bundát tartva a karján, átadta a finom ruhadarabot a komornyiknak, s maga Apolkához közeledve, megrángatta kissé a szoknyáját.

- Gyerünk már, kisasszonyka! A pónik fáznak odakünn.

- Mindjárt, mindjárt!

Miloszláv odalépett az öreg elé, lehajolt és kezet csókolt neki.

- Apuka - mondá behízelgőn, azon a régi gyermekes hangján, mellyel mindent ki tudott vinni.

- Non, no, ne érzékenyíts el, kölyök, mert pofon ütlek, beszélj világosan, mit akarsz?

- Azt akarom, hogy az Apolka ne menjen el többé tőlünk.

Az öreg csodálkozó szemeket meresztett rá.

- Ne menjen? És ugyan miért ne menjen?

Miloszláv lesütötte a szemeit, mint egy leányka. Hiszen csak huszonhárom éves volt, bajusz még csak most kezdett serkedni ajkai fölött. Zavartan keresgélt a feleletek közt, végre is ezt az egy, gyerekes, makrancos mondatot találta:

- Hát csak.

- Ez nem felelet.

- Megmondjam?

- Meg.

- Igazán megmondjam, apuka?

- Természetesen.

- De ígérd meg, hogy nem haragszol meg.

- Jó, nem haragszom.

- De látod, még neki sem mondtam meg.

- Kinek?

- Az Apolkának.

- Mit?

- Azt, hogy elveszem feleségül.

Mondjam-e, ne mondjam, hogy lett erre a szóra Apolka bíborpiros s hogy rohant el egyszerre, feldöntve vázát, virágcserepet, futott-futott végig az üvegfolyosón, ki az utcára, kis kezét szívére szorítva, az öreg Gáspár pedig az indulattól hörgő hangon ordított fel:

- Hol a korbácsom, hol a korbácsom!

Hanem iszen nem várta a korbácsot Miloszláv, futott ő is az Apolka után, kit éppen akkor emelt fel a kocsira Skultéty kisasszony. A komornyik is elhelyezkedett már a bakon, hanem jó szerencse, a szerecsen még nem kapaszkodott volt fel a kocsi hátuljára.

Miloszlávnak volt még ideje megkérdezni suttogva izgatottan:

- Mikor láthatlak, Apolka? Mikor válthatok veled egy pár szót?

- Jaj, minek volna az, Miloszláv? Minek tettél olyat, te rossz fiú?

Apolka teste reszketett a meleg cobolybundában, melyet Skultéty kisasszony ráterített.

- Mikor, mikor? - sürgeté a fiú kétségbeesetten.

Apolka lehajolt hozzá és magyarul súgta, hogyha hallanák is a cselédek, meg ne értsék:

- Tíz órakor este Péter nagybácsi le szokott feküdni, akkor kinyitom az ablakot s beszélgethetünk, ha odajössz.

- Szeretsz? - lihegte vad szenvedéllyel.

- Nem tudom - felelte a leányka elhaló hangon, végtelenül szomorúan.

A kocsis megsuhintá ostorát, s a két kis póni megindult vígan kocogva, keresztül a piacon, a Trnowszky Péter háza felé.

A kíváncsiak, az ácsorgók, akik meglátták útközben a fényes fogatocskát, a fejedelmi szolgaszemélyzettel, egymást figyelmeztették:

- Ni, ott megy a »hercegkisasszonyka«, az egyik bolondtól a másik bolondhoz.

A főpiacról betértek rézsút a Búza-utcába, átmentek a kis kőhídon, ahol már hallani lehetett a nyíló kapu csikorgását a Trnowszky-portán.

- Itthon vagyunk - selypíté Skultéty kisasszony.

Apolka szétnézett, hogy merre van Péter bácsi, de ezúttal nem várta az udvaron a cselédek között, mint máskor. Az angol komornyik segítette le a kocsiról, azután elöl eresztve végigvezette a szobákon. Skultéty kisasszony utánok tipegett s kesernyés arccal szórta az útbaigazításokat.

- Ez az ön lakosztálya, kisasszony.

- Tavaly is ez volt.

- De most szebb.

Csakugyan remekül volt bútorozva a budoár; pici rokokó-székek, faragott apró asztalkák, szekrények. Minden oly kedves, olyan liliputi volt. Babának való szobák.

- Ezekben a szekrényekben vannak a kisasszony ruhái.

- Jó, jó, a ruhákat ráérek megnézni, de hol a bácsika, édes Skultéty kisasszony?

- A bácsika? Nem tudom, kisasszony.

- Keresse fel, édes Skultéty néni. Talán nem tudja, hogy már megjöttünk. Vagy talán nem akar engem látni?

Az öreg kisasszony elcsoszogott, csak a hosszú hajú, zordon angol komornyik állott ott némán, miután szépen lerakta a kocsiról lehozott plédeket.

- Ön is elmehet már!

- Nem gondolnám, te kis kígyó - szólalt meg dörgő hangon, s egy rántással letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát.

- Szent isten - sikoltott fel Apolka, elfehéredve -, maga az, Péter bácsi?

- Nos, igenis én vagyok, kisasszonykám. - S gúnyos alázatossággal hajtotta meg magát. - Persze, én vagyok, a jó bolond Péter bácsi vagyok. És a jó bolond Péter bácsinak az az ötlete támadt, hogy csinál egy rossz tréfát és megnézi az ő szeretett öcsécskéjének a háztartását színről színre, úgy, hogy azt soha senki se tudja meg. A testvéri szeretet vonzott. S azonfelül gondoltam magamban, a húgocska fészkét is megnézem, a szegény ártatlan gyermekét. Látni, hallani akartam egyet-mást. De nem ennyit, nem ennyit.

Apolka egy székbe roskadt.

- Csak kelj fel, leány - förmedt rá, a gúnyolódó hangból egyszerre átcsapva a haragosba. - Ebben a házban nincs helyed többé!

A »Dudu« papagáj a mennyezetes nyoszolyácska feletti kalitkából rikácsolni kezdte e percben: »Jó napot, Apolka, jó napot«. Az óra csendesen, kimérten ketyegett.

- Hát azért hizlaljalak én itt könyörületből, hogy azé a gézengúzé légy, a halálos ellenségem fiáé? Láttam, hogy sirattad, hallottam, mikor az ablak alá híttad. Szégyen, gyalázat! Az utcán nem akartam botrányt csinálni. De nem tűrlek itt egy percig sem, hálátlan teremtés. Fel is út, le is út, takarodj rögtön a házamból!

A szegény Apolka keserves sírásra fakadt, még összetette a kis kezeit, még ráemelte könyörgő tekintetét, de szólni nem bírt; hasztalan is lett volna, az öreg kegyetlen kézintéssel mutatott az ajtó felé.

Mit tehetett, ment, ment úgy, mint jött, ki az ajtón, ki az utcára egy szál kendő nélkül, egyetlen szó nélkül. Még a koldus is visz valami kis batyut, de neki semmije nincs. Elfogta a bizonytalanság rémülete. Lábai megcsuklottak, alig bírt lépkedni. Mintha még mindig várná, amint végigment az udvaron, hogy visszahívja az öreg. »Gyere no vissza, Apolka, ne bolondozz«, hiszen csak kell szívének lennie. Zsibbadt piszmogással nyitotta ki az utcaajtót, még mindig figyelt, de semmi hang se szólította, csak a papagájé. »Jó napot, Apolka, jó napot!«

Künn volt az utcán, a széles, nagy világban. Hogy háborgott, hogy zajlott az a szegény szíve. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad.

Az utcaajtó félig nyitva maradt. Visszanézett önkéntelenül, talán minden utógondolat nélkül, vagy talán remélte még, hogy kinyílik az ablak, s a nagybácsi inteni fog. De egy lélek sem mutatkozott az ablaknál, a nyitott ajtón is csak a Garam kutya sompolygott utána nagy lomhán, hozzáért, körülszaglászta és visszafordult morogva. Ez a morgás volt a búcsúztató.

Hát mármost hová menjen? Azok a többi házak két sorjában olyan ismeretlenül, idegenül meredtek rá. A kémények hogy füstölögnek. Mindenik házban főznek ilyenkor a városban. Hát neki hol főznek? A füst vidáman szállt, szállt a felhők közé. Minden kéményből oda szállt a füst, minden füst tudja az útját, csak ő nem tudja, hová menjen.

Hova egyebüvé, ha nem a másik nagybácsihoz?

Meggyorsítá a lépteit, mert fázott, didergett. Vékony májszín ruhácska volt rajta, s bár a napfény nyájasan nevetgélt, még annyira sem vitte, hogy elkergette volna a telet. Makacs kutya az, kivált itt a felvidéken, harapdál, incselkedik, nehezen jön, még nehezebben megy: vissza-visszafordul, s mikor már a tavasz azt hiszi, hogy ő az úr s zöld selyembe öltözteti a vidéket, még akkor is megteszi azt a hóbortos tréfát, hogy bekukkan s nagy hirtelen bemeszeli fehérre.

Futva érkezett a Tarnóczy Gáspár házához s megrántotta a kapuajtón a csengettyűt.

Gáspár nagybácsi éppen künn az udvaron őgyelegvén, maga jött ajtót nyitni s óvatosságból kinézett előbb a kémlőlyukon. Csodálkozva pillantotta meg Apolkát, de csak félig nyitotta ki az ajtót.

- Mit keresel itt? - kérdé haragosan, de egyszersmind csodálkozva.

- Eresszen be, bácsikám, eresszen be!

Halk nyöszörgő hangja szívrepesztő volt.

- Mondd meg előbb, mit akarsz?

- Könyörögni akarok, hogy fogadjon be; a Péter nagybácsi elkergetett a házából.

Gáspár úr méregbe jött, a szemei szikrát szórtak.

- Úgy? Elkergetett a zsivány? És most ide akarsz jönni végképp az én nyakamra? Persze, persze. Hát olyan nagy szamárnak tartasz te engem? Ugye jó volna, még jobban behálózni a fiamat? Nagyon korán kezded a mesterséget, kis pondró. Elpusztulj innen, mert a kutyákat uszítom rád. Hallani se akarok többé felőled.

Ezzel becsapta az ajtót, s Apolka künn maradt a hidegben.

Még egy óra előtt irigyelt kisasszony volt, a két testvér gyűlölködő szeszélyének eszköze. Még fényes fogaton robogott az imént, most félénken lapul meg a házak mellett, amint a mellékutcákon át egyenesen Klivényiék felé tart. A korhely írnokban van egyetlen reménye. Talán befogadja. De hátha az sem fogadja be? Több rokon, ismerős már nincsen, csak még a Vág, az örökké siető vén folyam. A Vág befogad mindenkit, a Vág nem válogatós. Akinek földanyánk azt mondja: »Nem kellesz itt, mit keresel itt, nincs számodra semmim« - vízanyánk sokkal jobb, gyöngéden odainti: »Hát gyere hozzám!« s ezüst-fodros ágyat vet az elfáradtnak.

Klivényi otthon volt és amint megösmerte Apolkát a küszöbön, elébe futott, összecsókolta, a néni pedig sírva fakadt örömében.

- No, hát eljöttél - szólt Klivényi. - Meglátogattál. Szép volt tőled. Kutyamája, de megszépültél. Hallod-e Apolka, olyan vagy, mint egy feslő liliom. Hát mit hoztál nekünk, édes galambocskám?

A leányka szomorúan rebegte:

- Bizony csak magamat, csak magamat.

S aztán elbeszélte egész terjedelmesen, hogy bántak el vele a nagybácsik. És irulva-pirulva bevallotta azt is, hogy a Miloszláv az oka mindennek. A szegény Miloszláv, aki azt mondta az apjának, hogy feleségül veszi; ezért haragudott meg Gáspár bácsi s a komornyiknak átöltözött Péter bácsi. Jaj, olyan gyerekes ez a Miloszláv; micsoda bajt csinált, istenem, istenem.

Az írnok csak hallgatta, hol összeráncolt homlokkal, hol fölkacagva. »Oh a zsiványok, a zsiványok« - azután így szólott nyájasan:

- Okosan tetted, fiacskám, hogy derék gyámatyádra gondoltál. Nagy szatiszfakció az nekem. Ezentúl megint a mi leányunk leszel, punktum.

Szép agátköves ékszert pillantott meg a füleiben. Vígan dörzsölte meg a kezeit, míg ellenben a szemeit az égre emelte:

- És így minden nélkül eresztettek el a zsiványok, így minden nélkül!

- Dolgozni fogok, bácsika.

- Ugyan ne izélj! Dolgozni, ezekkel a te remek fehér kezeiddel. Hiszen csak ösmerek talán istent, hogy ne hagyjam.

- De hisz a bácsika szegény és nem tarthat el ingyen.

- Szegény az ördög, gyerekecském, mert lelke nincs; de nekem van lelkem s meg tudom becsülni, mi mire való. A csizmatalpba a király se veret aranyszögeket. Az volna, fiacskám, a nagy pénzpocsékolás, ha dolgoznál s kemény munkában rontanád a karcsú derekadat, finom varrásokban a ragyogó szemeidet. Az volna a nagy pénzpocsékolás, kutyamája!

A lányka csak hallgatta, de nem értette meg, mosolygott is hozzá.

Apolka Klivényiéknél maradt, és most a korhely sokkal szelídebben bánt vele, mint két év előtt. Miloszláv mindjárt másnap kiszimatolta hollétét és sokat őgyelgett a ház körül, hogy egy-egy percre láthassa, hogy egy pár szót válthasson vele titokban, mert Klivényi ellenezte a találkozásokat.

- Meglövöm a fattyút, ha itt látom, sóval lövöm meg - fenyegetőzött minduntalan. - Nem hozzád való, ha mondom. Vigyázz, vigyázz, Apolka, ez nem úr, ez tolvaj, ez lopni akar.

- De bácsikám, hiszen unokatestvérem - és szemérmetesen elpirult.

Klivényi fölemelte ökleit s ajkai rángatóztak.

- Nem engedem, hogy engem meglopjanak, azaz hogy téged, azaz hogy engem is. Nem, nem! Ha még egyszer látlak azzal a tacskóval beszélni, Apolka, abból baj lesz.

De a szerelem leleményessé teszi az embereket. A szerelemhez ravaszságot is ád az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek egy kis rókazsírt is csöppentenek.

Klivényi szívéhez könnyű volt hozzáférni, és Miloszláv csakhamar eltalálta ezt az utat. Ez az út egy pompásan kiszívott szivarszipkán keresztül vezetett. Az írnoknak ugyanis többféle mellékkeresete volt. A város fösvény, nem ad elég fizetést, de az embernek azért van esze, hogy használja. Klivényi az átírt bélyegekből ki tudta venni valami vegyi szerrel a tintát, s ez is hozott valamicskét a konyhára, de a főjövedelmét a tajtékszipkája képezte. »Körülbelül annyit hoz - szokta mondani -, mint egy kisebbfajta falusi birtok.« A szipkát minden hónapban kijátszatta száz ötvenkrajcáros numerusra. Ez ötven forint havonkint, csinos kis összeg és nem verheti el a jég, nem moshatja el a víz. Biztos jövedelem. Mert aki nem tesz, az egyszerűen pánszláv és komisz ember, abban az egész hónapig turkál a Klivényi gonosz nyelve.

Ami a szipkát illeti, azt gondolnátok, valami műtárgy, valami remek. Dehogy; hisz akkor nem érne semmit, mert aki megnyerné, zsebre vágná és vége lenne, de a Klivényi szipkája egy koromfeketére szítt, török pasát ábrázoló locskos, szutykos jószág, amit úriember utálna a szájába venni. A nyerő tehát ősidőktől fogva mindig visszaajándékozza a szipkát Klivényinek, mert mindig valami kényes, finnyás úr nyeri.

Egy nap Miloszlávhoz került az ív, ez az örök vándor, s a vicejegyző úr ötven numerusra írta rá a nevét. Ötven numerus nagy dolog! Hisz akkor kétszer is ki lehet játszani a szipkát ebben a hónapban! (Éppen a szép május volt.) Klivényi ezen szipka szerint osztályozta az embereket; aki két számot tett, arra már azt mondta, hogy jó ember, a három szám azt jelentette: »ritka becsületes ember«. A négy számból nagy jövőt jósolt az illetőnek, de ötven számot megtenni, az olyasvalami volt, ami elkápráztatta, ami minden haragját, epéjét elsöpörte.

- Ohó! - kiáltá - hisz ez egy fenomenális fickó, egy aranylélek! - s mikor este meglátta az úri vendéglőben, nyakába borult elérzékenyülve, asztalához ültette, »pertu« lett vele. Természetesen Miloszláv fizette a borokat.

És azután mindennap találkoztak. Elválhatatlan barátok lettek. Néha most már elmehetett Miloszláv az írnok házához is s beszélgethetett Apolkával (ámbár Klivényi Árgus-szemmel figyelt). Apolka teljesen beletörődött az új állapotba, s ha kérdezték, elfelejtette-e már az elmúlt fényt, mosolyogva vont vállat: »Hisz az csak komédia volt«.

A nyár elejével színészek érkeztek Zsolnára, Lengeffy Elemér kitűnő társulata, kik egy deszkából összetákolt nyári színkörben játszottak. A város megélénkült általuk, a vidékről be-bejöttek az előadásokra az előkelő urak, a budetini honvédtisztek meg éppen mindennaposak voltak.

Klivényiné már hetek óta beteg volt, negyven fokos lázban feküdt, midőn egy délután fütyörészve jött haza az írnok a hivatalból.

- Apolka - szólt -, egy derék, finom úrral ösmerkedtem meg a napokban. Egy igazi főúrral, aki az utcán látott téged és nagyon megtetszettél néki. Azt mondja, olyan vagy, mint Tündérszép Ilona. Egy kedves, jó bácsi az, aki két jegyet vett a mi számunkra a színházba. Csinosítsd fel magadat, Apolka, mert elmegyünk. És légy nyájas iránta, gyermekecském.

Apolka szabadkozott, hogy a nénit kell ápolnia.

- Igaz-e, néni?

De a néni nem felelt, a szegény, kiaszott asszony átlátszó sárga arcbőrrel, öntudatlanul feküdt vánkosain.

- Csitt, egy szót sem, meg kell lennie - felelte Klivényi keményen. - A szomszédasszonyt, a Kubiknét elhívjuk, az fog vigyázni a betegre. Mi haszna volna annak, ha itt zörögnénk az ágya mellett? Ha az isten akarja, hát nélkülünk is meggyógyítja. No, hát nem igaz?

Kubikné, egy bagolyképű özvegy tímárné, eljött este.

- Vigyázzon, Kubikné - rendelé az írnok -, és ha vizet kérne, adjon a betegnek, ha pedig egyebet kérne, azt is adjon, ha talál.

Azután karon fogta Apolkát és elmentek.

- Szépen, magasan tartsd a fejedet, délcegen lépkedj, szívecském, hogy lássanak, hogy bámuljanak. Kijjebb dülleszd egy kicsit a melledet... Hm, értem azt a selyma Ádámot, hogy ilyen nagy étvágya volt az almákra. Így ni. Így vagy te gyönyörű.

Zártszékjegyeik voltak, mindjárt az első sorban. Az idegen úr már várta őket; finom arcú, előkelő magatartású férfiú volt, már egy kicsit idős, de élénk és ruganyos. Nagyon, nagyon kedves úr volt, minden szava ropogott és olyan édes volt, olyan kellemes volt, mint a cukor.

Felkelt, mikor az Apolka jött és bemutatta magát.

- Én báró Behenczy Pál vagyok.

S mindez olyan előkelően, finoman csengett, a cipője talpa recsegett, a monoklija fénylett, ragyogott a szemén, s a zsebkendőjéről, az egész ruhájáról rezeda-illat áradt szét a környéken.

A leányka félénken húzódott el tőle, lopva tekintett rá és megborzongott, ha megszólította, pedig egyre megszólította; összerezzent, felelt kurtán, idegenszerű hangon, olyan furcsának tetszett neki a saját hangja, hogy rá nem ösmert, aztán figyelt, figyelt a darabra, melynek az volt a címe: »Mátyás király lesz«. Ah, milyen szép volt a kis Mátyás virágos, szoknyás köntösében, hát még az anyja, a fölséges Szilágyi Erzsébet, ki egy közönséges paraszthalinát viselt, mely arany papiros-szalagokkal s apró, szinte papírból kivágott csillagokkal volt díszítve.

A második felvonás utáni közben eltűnt a báró és csakhamar egy csomag bonbont és cukros mandolát hozott Apolkának.

A leány Klivényire nézett, hogy elfogadhatja-e, az beleegyezőleg hunyorított a szemével. Apolka azonnal ropogtatni kezdte a mandolákat, fogacskái az alabástrom fehérségével ragyogtak a sötétpiros színű ajkak között.

- Ah! - sóhajtott fel minduntalan. - Haza kellene már mennünk, bácsika. A néni talán nagyon rosszul van.

Klivényi bosszúsan felelt rá:

- Ugyan ne prézsmitálj örökké! A néni olyan szívós, mint a macska; nem lesz semmi baja, ha a házon hajítod is át. Ha már itt vagyunk, nézzük végig a darabot. Sőt tovább megyek; ha a néni beteg, az annyit jelent, hogy nincs otthon vacsora, vacsorálni tehát elmegyünk a vendéglőbe.

- Én is, bácsika? - kérdé félénken.

- Te is, fiacskám.

A színházban ott volt Miloszláv is, aki a felvonásközök alatt átjött beszélgetni; előre mondott egyes részleteket a darabból, hogy negyvenezer ember fogja kikiáltani a kis Mátyást királlyá a Duna jegén.

- Oh, de gyönyörű lesz! - kiáltá Apolka elragadtatva, ki együtt érzett a rabságban levő Hunyadi-gyerekkel.

Azt is megújságolta Miloszláv, hogy a primadonna miatt holnap párbaj lesz a Szmialovszky Antal és Kalina Gyuri között, és hogy ma az egész színész-trupp ott fog vacsorálni az »úri vendéglőben«.

- Mi is oda megyünk, Miloszláv. Reménylem, velünk tartasz?

- Természetesen.

- Ha megengedik - szólt közbe Behenczy Pál -, én is önökhöz csatlakozom.

- Nagy szerencse lesz - felelte Klivényi és bemutatta Tarnóczy Miloszlávot a bárónak.