HARMADIK RÉSZ
A TÚSZ

Igen, ő volt, s utána húzódék gazdag színpompában, hadias mozgalmasságában az egész tábor; gurultak a nehéz szekerek, ficánkoltak a paripák, csillámlottak a dárdák és lószerszámok, s pergett a dob, felharsantak a lapusnyai híres trombiták.

Minden lélekemelő volt és zordon, csak az élelmezési szekér lőcseiről csüngő oldalszalonnákban tett kárt a ragyogó verőfény, mert azok megolvadva csurogtak, két egyenletesen futó zsírvonalat hagyva az út porában.

Pongrácz gróf a vendéglő elé érve, kardjával tisztelgett a honvédparancsnoknak, aki már messziről integetett neki.

- Hová, hová, István? - kiálta rá vidáman a honvédparancsnok, ki hozzá volt szokva, hogy a gróf hadgyakorlatokat tartson. De hogy egész Zsolnáig eljött, ez mégis feltűnt neki.

Pongrácz István megállította szép fekete lovát, s kemény, ropogó hangon felelte, amiképpen illik egy haragvó hőshöz, villámló kardjával megfenyegetvén a messze kéklő zólyomi hegyeket.

- Beszterce ellen megyek, rokon.

- Ne beszélj!

- És vissza sem jövök, míg kő kövön marad, míg nem lesz egyenlő a földdel, s míg a területét sóval be nem vetem, hogy még fű se nőjön az egykori helyén.

A honvédparancsnok megijedt, mert szerette István grófot, de megütközését elárulni nem volt célszerű; egykedvűen látszott hát simogatni agyagsárgás harcsabajuszát.

- No, ez komoly dolog, de miért haragudtál meg annyira Besztercére?

- Megsértettek, vérig sértettek - felelte István gróf -, és még egyéb is van a dologban.

- Egyéb is? - kérdé rendkívüli érdeklődéssel. - Ugyan no, szállj le egy kicsit, igyunk meg egy pohár sört és beszéld el a sérelmedet.

István gróf hüvelyébe dugta a szablyáját, azután lepattant a nyeregből és odaszólt Kovács uramnak, az adjutánsnak:

- Nyargaljon végig kegyelmed és közölje a hadakkal a parancsot, hogy legyenek veszteg egy darabig, és mivelhogy békességes városba érkeztünk, harácsolni, zsákmányolni nem szabad. Senkinek se bántsák se ökrét, se szamarát, se szolgáló leányát és semminemű jószágát.

Ezzel kezet fogott sorba a tisztekkel, a jelenlevő Blázy polgármesterrel, aki régi barátja volt, és akit most is legott biztosított, hogy Zsolna városának semmi bántódása nem történik, majd karonfogta, és mindnyájan megindultak a vendéglő különszobájába. De bár a hátulsó szekeren guggolt Pruzsinszky Szaniszló, hamar észrevette éles sas-szemével a történendőket s nem sajnálta elindítani lábát, hogy ő is odaérjen s hozzájuk csatlakozzék. Nemsokára jött Kovács várnagy is jelenteni, hogy a parancsot kiadta, úgyhogy az extra-szoba küszöbénél még elcsíphette a budetini parancsnokot egy bizalmas suttogó szóra.

- Jaj, beszélje rá, méltóságos uram, valahogy az urunkat, az isten megáldja, hogy ne menjen, hogy mondjon le az eszeveszett tervéről (de istenem uram, hogy is ragadhat meg ilyesmi az eszében), mert isten úgy segéljen, megfogdosnak bennünket Besztercén és egyenesen Budára visznek a bolondokházába.

- Magam is azon töröm a fejemet, Kovács uram. Majd meglátjuk, hogy mit csináljunk.

Utánuk nyitott. Egy nagy tágas szoba volt ez, egyetlen óriási asztallal: a vendéglős, Jágovics Bogdán, egy lelógó bajuszú, fényes olajbarna arcbőrű örmény, egészben olyan kinézésű, mint egy szurokba mártott patkány, ezt a feliratot csinálta rá: »Úri söröde«.

Jágovics úr élelmes ember volt, ami már abból is kilátszott, hogy a szokásos Gambrinust (a legismertebb királyt a földgolyóbison) úgy »gazdálkodta« meg, hogy a saját édesapját festette le egy habzó sörserleggel a falra, így érvén el kettős célt az öreggel, aki amellett, hogy mint tiszteletreméltó ős tündökölt a falon, örömére az unokáknak, egyszersmind fia üzletét is szolgálta, mint sörivásra ingerlő agent provocateur. De, minthogy a néhai Jágovics úr híres kereskedő volt Zsolnán, meghagyta a piktornak, hogy kereskedői volta is okvetlenül meglátszassék, ami aztán akként oldatott meg, hogy a nyakába egy mérő serpenyő volt akasztva, az ölében pedig egy váltóűrlap. No, már nagy kópé lehetett az a piktor.

De még nagyobb volt Pruzsinszky, mert amíg a sört elhozták (»Ex frissibus« - kiáltá az élő Jágovics úr a nagy urak láttára a pincéreinek), addig egy széket húzott magának, hogy a magasan lógó néhai Jágovics urat elérje, s kihúzván a zsebéből a ceruzáját, egy hirtelen ötlettel odaírta a váltóűrlapra: »Elfogadom: Pruzsinszky Szaniszló.«

Lett nagy derültség, István gróf hahotázott, mint a zuhogó patak, még a könnyei is megeredtek, s mire a friss csapolású sört behozták, egész vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behenczy-fiúval, akik Besztercére menekültek, de a város nem akarja őket kiadni, meg kell tehát fenyíteni stb.

No, ez úgy volt elmondva, hogy lehetetlen nem inni egy pohár bort a Pongrácz-fegyverek győzelmére. A sör csak a németnek való, koccintani se lehet vele. Hozassunk egy kis vörös bort! Finom vágújhelyi van a Jágovics pincéjében.

A villogó, szikrázó gránátpiros bornál aztán szó szóba fűződék. »Ej, ej, az a gonosz Estellácska!« A honvédparancsnok az asszonyokról kezdett mesélni. Egyik nagyobb pillangó, mint a másik. Nagy téma ez. Kivált ha a honvédparancsnok kezeli, kinek kapitánykori híres kalandjait roppant szerette hallgatni István gróf. A velencei esetet a Canal Granden, mikor a férj léptei közelednek a kontessz budoárjához, s a kapitány kénytelen volt kiugorni mezítláb az ablakon a kanálisba. Hanem ehhez persze hozzá kell képzelni legalábbis - az olasz eget.

A tisztek sokszor hallották már, István gróf is, de azért mégis tetszett neki, Pruzsinszky meg éppen el volt ragadtatva.

- Bravó! bravó! - mondá István gróf és koccintott. - Világéletedben nagy lurkó voltál, édes rokon! Hanem most már halljuk a pozsonyi asszony történetét.

- Restellem a polgármester ősz haja miatt - évelődött a parancsnok, bajuszát pödörgetve.

- Hagyd el, bátya - vágott közbe István -, jól esik a mellének. Igaz-e, Blázy?

Blázy ráhagyta mosolyogva.

A kedve nőttön-nőtt, a palackok ürültek, a poharak csengtek, István gróf az ablakhoz ment és kikiáltott valamelyik emberére, hogy küldjék a lapusnyai bandát.

A parancsnok azalatt odahajolt Blázy fülébe súgni:

- Itassuk le mindenáron. Van egy jó tervem.

Az visszahunyorított a becsületes macskaszínű szemeivel.

- Hollá, urak, halljuk már azt a pozsonyi asszonyt!

- Halljuk, halljuk!

- Bogdán, bort! A legénységnek egy hordó pálinkát. De mármost igazán halljuk a pozsonyi asszonyt!

- Adjatok előbb egy cigarettát! Így, mármost jól van. Pozsonyban feküdtünk, nem is emlékszem már, hányadik esztendőben. Gyönyörű huszár voltam. Pruzsinszky megmondhatja. Igaz-e, Pruzsinszky? Mert Pruzsinszky ösmert akkor. Ösmert, mert sok pénzem volt. Elég az hozzá, egy tisztességes családnál voltam beszállásolva, bizonyos Vinkóczynál, ha jól emlékszem. A vámnál hivataloskodott a szegény ördög. Szép, fiatal asszonya volt, karcsú, mint az őzike, fitos orrú (az orroknak ez a fajtája mindig ingerlően hatott rám), de olyan szende, ártatlan és szemérmetes, mint egy madonna. Már hetekig voltam ott s alig láttam, de ha láttam is, észrevétlenül tudott elsuhanni előlem; ha köszöntöttem, biccentett a fejével s lesütött szemekkel menekült megszólításom elől... Rá sem gondoltam többé, midőn egy nap Bécsbe rándulok. A kupéban egy gyönyörű asszony ült, teljesen kifejlett szépség, a hervadás bizonyos poézisével. A Balzac asszonyaiból egy kedves darab, a harminc és negyven közt, a tudás minden bájával megkent asszonyka. Higgyétek meg, fiúk, hogy nagyon beleszerettem. Pedig az nagy szó, ha én mondom, abból az időből, mikor úgy szálltak rám az asszonyok, mint a legyek a mézre. - Hiszen te ösmertél, Pruzsinszky.

- Tovább, tovább!

- Elkezdtem neki udvarolni, egyre tüzesebben, hevesebben. Csak fogadta, fogadta eleinte és maga is visszakacérkodott egy kicsit, de mikor aztán látta, hogy nem tréfálok, bevallotta, hogy ne fáradjak, mert őneki egy imádottja van Bécsben, éppen most is ahhoz megy. S olyan ügyesen tudott lehűteni s átterelni a beszélgetést közönyös dolgokra, hogy csoda. Megkérdezte, hogy hínak, mint vagyok megelégedve Pozsonnyal, s hol, kinél lakom. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy valami Vinkóczyéknál lakom. »Vinkóczyéknál? - szólt meglepetve - hiszen ott igen csinos asszonyka van.« Mit ér - feleltem bosszúsan -, az egy szent, azzal semmit sem lehet kezdeni. A szemem közé nevetett: »No no, csak próbálja meg, kapitány!« A fejemet ráztam, hogy hasztalan, de ő csak egyre mosolygott hamiskásan és midőn kiszálltunk Bécsben az indóházban, odasúgta fülembe: »Jobban tudom én azt, kapitány, mert az én leányom a Vinkóczyné«.

- Pompás história! - lelkesedett Pruzsinszky.

- Rosszabb vagy Boccacciónál! - vélte nagy hahotával István gróf.

- De hát a folytatása! - sürgették a tisztek.

Mire a parancsnok leöblíté torkát egy pohár borral, megtörülgette óvatosan a nagy bajuszát; csillogó, kékes szemei kialudtak, mintha egy bántó szó koppantaná el lángjukat, homloka redőkbe gyűrődött, széles tenyerét szívére tette bűnbánón, s méltóságteljesen, de mégis szemrehányóan förmedt a tisztekre:

- Uraim! Én tetőtől talpig gavallér vagyok.

Erre a mondásra megint koccintani kellett, s István gróf intésére ráhúzta a lapusnyai hadi banda a Rákóczi korából maradt híres nótát, magyarba vegyített tót szöveggel:

Mikor még én kuruc voltam Rákóczi vojnában,
Jártam szattyánból varrt cserveni csizmában.

Ilyen vigadozás közben elmúlt a dél és megéhezének mind az urak, mind a hadak. Kovács jelentette, hogy a hadsereg enni akar.

- Hát vonuljanak valami térségre és főzzenek gulyáshúst a katlanokban. Egy ökröt ki kell fogni valamelyik társzekérből és meg kell enni.

A Vág mellé vonultak a hadak, annak a hancsikos, hompos partján gyújtottak tüzeket s ütöttek tanyát. Az urak pedig a vendéglőben ebédeltek, megoldott nyelvekkel folytonos rózsás humorban, mely csak fokozódott ebéd után. Aranyos köd szállott alá a dib-dáb földi bajokra, keservekre, mikor a feketét is behozták és rágyújtottak a Jágovics által megnemesített szivarokra. Jágovics ugyanis rendesen megvette a Motesiczky úrfiaktól a finom havanna szivarok dobozait, tíz krajcárért darabját, s e dobozokban, melyek évekig tele szedték magokat a drága havannaillattal, kassai négyeseket nemesített... (Ilyet is csak egy örmény eszelhet ki.)

Ha a bor gőze sírásó, a jelen bánatát elföldelő, piktor a szivarfüst, a jövő képét verőfényesen színező. Csak úgy bugyborékolt a jókedv. Pruzsinszky ledobta dolmányát és egy ingujjban kezdte járni a »podzabucskit«. Hip-hop! Hip-hop! A parancsnok egyre biztatta a tisztjeit: Hajrá, mulassunk, bajtársak! S egyre tartotta szóval, adomákkal Istvánt, ki, mint otthon a várában minden ebéd után, most is lehozatta a társzekérről a pénzeszsákot és az ablakon kihajolva szórta a járókelők közé a kétgarasokat, ami itt még jobban ütött ki, mert a talaj a fogadó ezen ablaka alatt csátéval, csalánnal és »Mária koronájával«¹ volt benőve, s ugyancsak mulatság volt nézni, hogy a pénzre rohanó pórnép mint szurkálja össze magát a harapós növények között.

Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a parancsnok is, nagy diplomáciával rávenni, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros lerombolásáról. Végre is egy olyan fehérszemély, mint Estella, nem érdemes arra, hogy egy várúr fölcihelődjék a seregével. Olyan perszónáért bizony nem való Besztercéig menni, piros vért ontani, dúlni, pusztítani. Hiszen minden nyomon akad olyan száz is.

De István gróf csak a fejét rázta gúnyos mosolygással:

- Nem az Estella kell. Utálom a nőket. Soha életemben egyet sem csókoltam, egyhez se vonzódtam (mert úgy van az, urak, Zrínyi Ilonával eltemették az utolsó asszonyt), de a jogomat nem hagyom a nyakukon, a sértést nem tűröm a címeremen; meg kell aláznom Besztercét.

Összehordtak aztán hetet-havat, mindent, hogy az okosabb enged, és arra is gondoljon István gróf, hátha Beszterce talál lenni erősebb, milyen szégyen éri a Pongráczok pajzsát.

Addig-addig beszéltek neki, egyik nagyobb elokvenciával, mint a másik, hogy lassankint elnémult. Kifogyni látszott az ellenvetésekből, mintha meglágyulna, mintha kezdené magát megadni, de csak a végén látták, hogy biz az szép csendesen elaludt. Elnyomta a sok bor, meg a sok beszéd.

- Makacs koponya - mondá Blázy. - Ezzel nem boldogulunk.

- Szép spektákulum lesz belőle, mondhatom, ha meg nem akadályozzuk - sopánkodott a parancsnok, ki Pruzsinszkyt is odaszólítá egy szögletbe tanácskozni. - Ki kell valamit gondolnunk, urak. Okvetlen tennünk kell valamit. Hátha sikerül.

A polgármester hitetlenül rázta a fejét:

- Én rátok bízom, urak. Bennem úgy sincs lelemény. És időm még kevesebb van; gondoskodnom kell a lánykámról. Ebédet küldtem ugyan neki, de most még el kell valahová helyezni. A kánya vigye a dolgomat, kisvárosban a polgármester még helyszerző is. Nemsokára visszatérek, uraim!

Blázy uram kicsoszogott az ajtón, piros, mosolygós arcával, apró, húsos lábaival és sorra vette a jobb házakat, Apolkát ajánlgatva, csak estefelé tért vissza a vendéglőbe bosszúsan. A tisztek még mindig ittak, István gróf még egyre aludt.

- No, hát sikerült? - kérdé a parancsnok.

- Dehogy! Hiába koptattam a csizmámat. Egy helyen nem kell, mert már nem elég kicsi a gyerekekhez játszópajtásnak, más helyütt nem kell, mert még nem elég nagy a munkára. Kurka fiskális a Róza lánya mellé keres társalkodónét, de az Apolka nem alkalmas, mert - úgymond - nagyon konfidens lenne, minthogy idáig barátnék voltak. Luby uraméknál nem fogadják be, mert nagyon szép és a fiok már lányok után nézeget. Egy ötödik helyen (Sztraka Györgyéknél) az asszony féltékeny. Egy hatodikon a férj kikapó. Szegény gyerek, no, azt ugyan megverték az istenek azzal a nagy szépségével.

- Tehát nem adtál túl rajta? - kérdé a parancsnok.

- Mindenütt kikosaraztak.

- Hála istennek!

- Hogy-hogy?

- Mert a leány a tervünkhöz kell.

- Nem értem.

A parancsnok kihítta Blázyt a mellékszobába.

- Nagy dolgot fundáltunk ki azóta. Ez a Pruzsinszky nagy mester. Istvánt meg kell menteni. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi meg másképp, ösmerem a dölyfét, hacsak Beszterce egy hódító küldöttséget nem meneszt elébe és nem hoz Estella helyet túsz gyanánt egy másik leányt; hogy ez addig nála legyen, míg a másikat visszaadják.

- De hisz ez lehetetlen! István gróf lehet bolond, de Beszterce nem az. Hol vegyünk mi neki besztercei küldöttséget.

- Hol? Nagyon egyszerű. Magamra vállalom, rendelni egyet estére.

Blázy nagy szemeket meresztett.

- Küldöttséget? Még ha ma belemenne is a város a tréfába, ide nem érhet már estére.

- Csak bízd rám. Este tizenegy órára itt lesz.

- Küldöttség Besztercéről?

- Nem éppen Besztercéről, de az mindegy.

- Nem értelek. Hát hol veszed?

- Egyszerűen megrendelem a színigazgatónál, Lengeffynél. Öt tagból állhat, tehát bele kerül huszonöt forintba. Ámbátor három színész is elég lenne. Az egyik füvet hoz tálcán, a másik földet, a harmadik lesz az orátor. De csak hadd legyen mégis öt. A hatodik lesz a túsz, az Apolka.

- Nem, nem, az Apolkát nem adhatom - kiáltott fel, kellemetlenül érintve Blázy. - Kegyetlen játék lenne az ártatlan gyermekkel.

A budetini parancsnok kelletlenül vágta rosszul szelelő szivarját a falhoz, amelynek semmi nemesítés se használt, azután megfogta a polgármester kabátgombját.

- Ne okoskodj, Blázy. Azt szeretném én látni, hogy nem adnád a leányzót. Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helyre akkor se esne. Tudod, milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem lát nála szükséget, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szemefényére, hogy a hadi túsznak baja ne történjék.

- Hiszen igaz, igaz - hagyta rá Blázy -, de mikor mégis bolond. Bolondoktól sok bolond telik.

A parancsnok a fejét rázta:

- Nincs az ő elméjének más baja, csak a vesania; gyakran találkozol idős asszonyokkal is, akiknél egész betegessé fajul el a cicomázási ösztön. Átmegy a szertelenbe. István agyvelejét az ősök életmódja és fényessége impregnálja. Káprázatok uralkodnak fölötte. De ebben mi végre is laikusok vagyunk; csak egyet mondok neked, Blázy, hogy például a keresztes hadjáratok után mint ragály mutatkozott Európában e hadjáratok eszméje, levegője, fanatizmusa. Aachenben száz meg száz ember kapta egymástól a Szent Vitus-táncot. Ami valamikor ragály volt, hogy azt ne mondjam, divat, az ma sem lehet őrültség. Ne félj te Istvántól, nem bolond az!

- Jól van, jól - mosolygott Blázy -, a kedvedért most már nem félek attól, hogy bolond, de mit nyertél vele, mert most már attól félek, hogy nem bolond. S ha nem bolond, előbb-utóbb rájön, hogy megcsaltuk.

- Nem fog vele törődni, mint ahogy minden mániátikus ember tenné. Ott vannak a kleptománia betegei. Ha megakadályozzuk a kleptománikust valamelyes módon a lopásban, utána már nem bánja, mert nem az ellopott tárgyat akarta, hanem a pillanatnyi élvezetet, hogy lop. A rábeszélésnek nem enged, hogy ne lopjon, ha alkalom nyílik rá, de a lopás meggátolásáért nem haragszik, ha utólag tudja meg. Ösmertem egy püspököt Besztercén, akinek az anyja lopott, bár maga az öregasszony is jól tudta, hogy minden boltban lopni engedik a püspök meghagyásából, s hogy az ellopott tárgyakat egy óra múlva visszahordják az inasok a kereskedőknek. Lopott, mert egy csodálatos kényszer ösztökélte. Istvánt is egy csodálatos kényszer vezeti Beszterce ellen.

- Úgy beszélsz, parancsnok, mint egy doktor. Én végre is nem bánom, de semmi felelősséget se vállalok.

- No, én elvállalom. Hiszen okvetlenül bezárnák a bolondokházába, ha Beszterce alá eresztenők. S hogyan akadályozzuk meg egyébbel? Az okos beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a saját nyelvén.

- A hódoló deputációval?

- Azzal; te pedig, édes öregem, eredj haza, és tanítsd ki a szép Apolkát, akit természetesen fehér ruhába kell öltöztetni, nemzetiszín pántlikákkal.

- Igen, de hol vegyük a fehér ruhát?

- Azon te ne búsulj. Majd mindent elvégez Pruzsinszky. Nagy lurkó az. Már azóta ott jár a színi-direktornál és nyilván nyélbe ütötte az egész parádét.

*

Míg vidáman fürdött a nyári délután verőfényében a szelíd Garam partján a szép öreg Beszterce város, nem is sejtve, nem is álmodva a feje fölé tornyosuló veszedelemről (talán csak most éntőlem fogja megtudni), addig Pruzsinszky Szaniszló mindent elkövetett a megmentésére. (Isten küld barátokat a szorongatottaknak.)

Lengeffy Elemér (hajdani nevén Nawratil Samu) kalandos természetű ember volt, aki még maga fizetett volna azért (ha pénze lett volna), hogy valami nevezetes csíny elkövetéséhez jusson, mert örökösen ilyenek után szomjazott, természetesen örömest vállalta a feladatot, Beszterce város magisztrátusát eljátszani, de amint látta, hogy itt valami haszon is lehet, föltette cvikkerjét, összeráncolta a homlokát és így szólt:

- Van-e hozzá valami szöveg?

Ha azt mondta volna Pruzsinszky, hogy van szöveg, ő azt felelte volna: »Hja, az nagy baj, mert azt meg is kell tanulni, az nehéz dolog, az sokba kerül, mert a többi négy színésznek is fizetnem kell, minthogy proporcióra dolgozunk.«

De Pruzsinszky így szólt:

- Szöveg nincs, de minek is? Mindössze egy pár szót kell mondani a szónoknak, hogy a nemes város meghódol, kegyelmet kér s addig is, míg az onnan elmenekült Estellát megkeríti, ezt a másik leányzót hozza túszul.

A Lengeffy szemöldökei felszaladtak egész a homloka közepéig.

- Tehát nincs szöveg. Hja, az nagy baj, mert akkor komponálni kell. Hiszen ha legalább szöveg volna. Aztán a négy színésznek is fizetnem kell, minthogy proporcióra vagyunk.

- Hiszen a többi négy színésznek egy szót sem kell szólniok. Azok csak szenátorok lesznek, átnyújtják a vizet, a földet és a füvet, meg a leányt.

A kis eleven, vézna emberke méltatlankodva terjesztette az ég felé a kezeit.

- Az isten áldja meg, kedves uram, egy szót se szóljon többet. Ön nem ismeri a színészeket. Hiszen ha én azt mondom az embereimnek, hogy egy-egy szerepet kell eljátszanotok, amelyikben egyetlenegy szó sem fordul elő, hát meglincselnek és felrúgnak, hogy minek nézem én őket. Az émelygésig gőgös nép ez! Jupiterre mondom, halálos veszedelemben forgok, uram. Vagy pedig fizetnem kell, mint a köles, legalább öt-öt forintot egynek-egynek. De még a kellékek beszerzése is pénzbe kerül.

Pruzsinszky dühbe jött:

- Ne prézsmitáljon annyit, Lengeffy, hanem mondja meg egyszerűen, mit akar. A kellékek megszerzése? Ne tegye magát nevetségessé! Földet, füvet és vizet. Ön egy fiskálisnál is rosszabb, Lengeffy. És azonfelül együgyű, mert azt hiszi, hogy egy balekkal van dolga. Pedig tudja meg, hogy már én is voltam komédiás. Nézzen csak meg jól.

Lengeffy csodálkozva meresztette rá a szemeit, azután egyszerre felordított és a nyakába borult:

- Oh, no! Jaj, no! Az ördög ismert volna rád, cimbora, Tarcsay László, ha nem szólasz. Persze, húsz éve, hogy elváltunk a Pataky József társulatától. Sok felhő vonult el azóta Albion felett. Egy tenger feküdt közöttünk és egy szakáll. Mert szakállt növesztettél, cimbora. Oh, én azóta is szerencsétlen vagyok. A természetben nincsen más vesztes, csak én, csak én.

- Jól van, jól, öreg - mondá Pruzsinszky, kibontakozva az ölelésből és elfogadva a pertut -, de térjünk a dologra, vállalod-e a dolgot, vagy nem?

- Vállalom, hogyne vállalnám, de bizonyos föltételek mellett.

- Hadd halljam őket.

- Hát igen olcsón csinálnám meg a komédiát, sokat engednék az árból, pedig szabott ár, barátom, szabott ár, ha az a súlyos föltétel nem volna, hogy az árva lánykát visszük a Pongrácz grófhoz túszul. Tudod, az emberben mégis van valami, ami megmozdul, van egy kis lelkiismeret. Én ugyan nem ismerem a hajadont, de a szívem fáj, igazán fáj. Nem lehetne-e mással pótolni?

- Például?

Lengeffy elgondolkozott, hegyes borostás állát nyomkodva, azután behunyta apró szemeit és szelíden mondá.

- Például a feleségemmel.

Pruzsinszky kirúgta maga alól a széket és elkezdett kacagva keringeni a szobában.

- Jaj, üss hátba, hamar üss hátba, Lengeffy, mert asztmatikus vagyok, mindjárt megfúlok. Oh, akasztófára való kékszakáll! Hát a feleségedtől akarnál megszabadulni a mi révünkön? Nos, lássuk, mennyi esztendős és csinos-e? No, már nagy zsivány vagy, Lengeffy. De reménylem, nem igazi feleséged.

- Tudod, amint nálunk szokás; most harminc éves, elég csinos, de...

- De meguntad, és már más van kinézve; értelek, Lengeffy.

- Látni akarod? Behíjjam?

Felugrott és kikiáltott: »Katharina!« - de Pruzsinszky a szájára nyomta a kezét.

- Nem, ne bántsd! Maradjunk egyelőre az eredeti terv mellett. Meglehet, hogy reflektálni fogunk ajánlatodra, meglehet, de most még a kisleánnyal együtt megy az alku. Hát mit kérsz?

- Ötven forintot.

- Egy garast se többet harmincnál.

- Becsületemre mondom, nem lehet.

Pruzsinszky megfogta a kilincset:

- Hát ördög vigye, legyen harmincöt.

- Lesz negyven - szólt a direktor, a Pruzsinszky tenyerébe csapva.

- Harmincötnél nem mehetek tovább, csak annyira hatalmazott fel a budetini parancsnok. Így is öt-öt forint jut a színészekre, neked magadnak tíz, s mondjuk, hogy apró költségekre öt, összesen harmincöt forint.

- Hát a titoktartásért? - vágott közbe Lengeffy. - A titoktartás se lehet ingyen; azért is számíts fel öt forintot.

Pruzsinszky a fejét rázta.

- A titoktartásért semmit se fizetünk, hékás. Majd bolond vagyok én, ugye? Bátran beszélheted a dolgot holnaptól kezdve.

A lengyel (aki színész is volt valamikor) ravaszul mosolygott, jól ösmerte ő a maga emberét; olyan általános hazug hírében állott Lengeffy, hogy annak a fecsegése nem veszedelmes. Csodaszerű kalandjaival azon időkből, mikor mint szerződés nélküli vándorszínész végigkóborolta az országot, azon táplálkozván egész nyáron, hogy ahol legelő tehenet látott a mezőn, alájakuporodott és megszopta: úgy elrontotta örökre a szavahihetőségét, éppen csak az szükséges, hogy ő mondjon el valamit, arra nézve, hogy azt senki se higgye.

Megállapodván a részletekre is, Pruzsinszky vígan sietett a vendéglőbe. Éppen jó szerencse, hogy az ébredő István gróf ott látta a környezetben.

A nap már alacsonyan járt, a Jágovicsék óráján kijött a kakukk és hetet kiáltott egymásután.

- No, ez bolond dolog - káromkodott a gróf, kitörölve szemeiből az álmot -, átaludtam az időt; de a »menetelés« végre is kellemesebb éjjel, mint nappal. Eredj, Pruzsinszky, add ki a parancsot, nyergeljen a tábor!

A honvédparancsnok közbeszólt:

- Megálljatok! Megállj, Pruzsinszky, nem mehettek! Nem eresztelek!

István gróf felugrott és a kardja után szaladt, mely egy szögletbe volt támasztva. Aztán felfortyanva kérdé:

- Mit akarsz ezzel mondani? Erőszak ez, vagy mi?

A honvédparancsnok ünnepélyes pózba vágta magát:

- Üdv a fegyvereidnek, kedves rokon! Nem arról van itt szó, hogy én akadályozzalak, csak a hadi szokásokra akarlak figyelmeztetni, a lovagi erkölcsökre. Biztos forrásból jelenthetem, hogy Beszterce város táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledéséről, még azon órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára. A követség útban van, azt tehát itt kell bevárnod.

Szemlátomást gömbölyödött arca, majdnem olyan pufók lett, mint Báthory Istváné a Matejko képén, s a szemeiben is megcsillant valami zöldes, diadalmas zománc.

- Megszeppentek hát a gyávák! Tudtam. Gondoltam. Nos, tehát bevárjuk őket a hadi szokások értelmében.

Egészen felvillanyozta a hír; mintha kicserélték volna, tett-vett, rendelkezett, legott összehívta Bakrát, Kovácsot és hadnagyait, haditanácsot ülni. A honvédparancsnok is részt vett a megbeszélésekben, ahol is sok szó és még több bor ontatott, a körül forogván az eszmék, hogy hol és miként fogadják a hódoló követeket. Pruzsinszky a hricsói dombot mondta a legalkalmasabbnak, ott a festői várromok mellett, lobogó fáklyák fényénél impozánsan venné ki magát a sereg, mert úgy lehetne elhelyezni, hogy nagyon soknak látszassék. Kovács uram a Vág partját ajánlotta (ahol most fekszenek a hadak), és ahol az égő fáklyák kísérteties fénysávokat vetnek majd a Vág tükrére.

Végre is szavazattöbbséggel a Kovács indítványa győzött, azon indokolással, hogy ez már azért is alkalmasabb hely, mert ha a követek netalán illetlenül viselnék magokat, mindjárt ott be lehet őket hajigálni a folyamba. De felmerült ott sok más kérdés is, a ceremóniára nézve. Csatarendben legyen-e a sereg, lovon üljön-e István gróf, vagy valami fatönkön? Igen ám, csakhogy a fatönkhöz tigrisbőr kellenék, amivel be lehetne teríteni. Az pedig nincs, hát csak hadd üljön a vezér nyeregben. Meghányták, megvetették a legapróbb részleteket. István gróf előre megy, seregét elrendezi és élére áll, míg ellenben Pruzsinszky és Kovács uram a vendéglő előtt várják meg a besztercei követeket és elvezetik a táborhoz.

Úgy elröpült az idő, mintha madár volna, leszállott az éj csendesen, andalogva, kacérkodón, nem a nagy, nehéz, sűrű fekete palástját hozta, hanem lenge fátylát, melyen átlátszanak a föld bájai, a buja fák, füvek, virágok.

A Vág kéklő vizén ott szaladgál egy ezüst emberi képmás, a hold. Mintegy odalehelve reszket a füzek árnyéka a fodros habokon. A parton lobogó tábortüzek égnek. Néha egy-egy paripa nyerít fel. A tábortüzek körül marcona alakokra veti fényét, amint kékszegélyű piros lángra lobban a megbolygatott zsarátnok. Csend, nyugalom ül azonkívül a tájon, csak egy-egy tovaúszó, fával rakott tutaj hallat csobogást, mintha selyem vásznat hasogatnának suhogással, midőn egyszerre lódobogás hallik, megcsillan a lópatkó szikrája az éjben. A város végére kiállított őrszem lihegve hozza István grófnak a hírt.

- Méltóságos gróf úr, érkeznek a követek.

- Nyeregbe! Rendbe! - kiáltja a gróf. - Meg kell gyújtani a fáklyákat.

Egy perc alatt talpon van a sereg, kozákok, gyalogosok, két sorjában a muskétáságyúk. István gróf paripára pattan; a két apród fogja a lova kantárját.

Azután, mintha kétfelé hasadna a sötétség, egyszerre kibontakozik a besztercei küldöttség, elöl egy vézna, fürge alak, a nagy kucsmájából alig látszik az arca, csak az ősz hajából lengedez ki néhány fürt. Mente lóg a vállán panyókásan; lehajtott fejjel jő, lassú méltósággal, fringiáját hóna alá fogva, hogy a csapadékos fűben be ne sározódjék.

Utána két hosszú szakállas aggastyán lépdel, ezüstkorsót hoz az egyik (voltaképpen a Trnowszky Péter kölcsönkért teáskannáját) vízzel megtöltve, a másik füvet tart egy tálcán; közönséges réti lóhere, de egy kis lúdnyelvű fűvel és ördögcérnával² keverve. A negyedik követ is fehérhajú öreg úr volt. (Már jó levegője lehet annak a Besztercének, ha ilyen sokáig élnek benne az emberek.) Rókaprémes csurapét viselt, rezes végű egyenes kardot, mint a katonaorvosok és ezüst tányéron egy maréknyi földet hozott, de olyan meggörnyedve, mintha egy házat cipelne maga előtt.

Mi több, még az ötödik ember is egy megtört, megtöpörödött, ráncos agg volt. (Ejnye, talán már nem is szülnek az anyák Besztercén hetven év óta.) De bezzeg megfejtődött a rejtély, mihelyt a fáklyafény odavetődött a sugár leányalakra, akit az ötödik követ vezetett a kezénél fogva. Világos dolog az, hogy ez a gyönyörű teremtés csak aggastyánokra volt bízható. Van ám ész a besztercei magisztrátusban!

Istenem, de szép volt azzal a leeresztett hajával, mely mint az olvasztott arany csurgott le hátul végig a derekán, végig a szoknyáján, majdnem egész földig. Hát még az a finom arcocska, azzal a szomorú homlokkal, azokkal a nagy szempillákkal. Őzike tekintetében ijedelem és elszánás, szoknyája suhogásában varázslat volt, mintha egy hűs fuvalom jönne és illanna el. Minden szív megdobbant szorongva. Így visznek egy mesebeli királyleányt a fekete posztóval bevont városokban a sárkánynak.

Az utolsó sorban a mieink jöttek, a honvédparancsnok, Pruzsinszky, Kovács uram és egy kicsit kótyagos állapotban a zsolnai polgármester, ki egyre biztatta a leánykát, nyájas szeretettel:

- Csak ne félj semmit, Apolka. Csak ne törődj semmivel, fiacskám. Mindenben úgy tégy vakon, ahogy mondtam, meglásd, jóra fordul a szomorú sorsod.

István gróf lova egy pár lépést tett előre, amint az apródok vezették, azután megállt, csak a fejét hányta nyugtalanul és az első lábaival kapálózott, túrva fel a földet úgy, hogy szerteszét frecsegett a közelállók szemei közé.

- Jöjjenek kegyelmetek közelebb - mondá a várúr emelt, méltóságteljes hangon, kivont kardjával is intve. - Mit kívánnak tőlünk?

A követek közelebb jöttek és meghajoltak.

Az apró, öreg emberke egyet köhintett és elkezdé szavalni kopott jambusokból összeállított dikcióját, nagy pátosszal, stentori hangon:

Hatalmas várúr! Nagy s nemes vezér!
Vizet, füvet, földet hozánk neked,
Előtted hódolók. Kegyelmezz Besztercének!
A kívánt hölgy helyett, míg kicseréljük...

- Mert nem lehet kérem alássan megtalálni! - szólott közbe az ezüstkorsós aggastyán.

A vezérszónok dühösen fordult hátra: »Ej, ugyan hallgasson, szenátor uram!« s aztán zavartalanul bömbölte odább:

A kívánt hölgy helyett, míg kicseréljük,
Fogadd e mást, az istenek remekjét,
Túszul s kegyelmezz városunknak!

Ezzel leoldá kardját a szónok, hogy a ló lábaihoz tegye a földre, a többiek is azonképp kezdték lekötözgetni, de Pongrácz intett nekik, hogy nem szükséges, látható módon hatotta meg a néhány mondat, középkori emlékeken élődő lelke megittasodott a daliás idők e kirívó ügyetlenséggel mázolt képétől is. A káprázatok közt, amelyekben fiatal kora óta élt, ez volt neki az első valóság. Igen, ez. Ez a nagy hazudozás. Szíve tombolt a diadalérzettől, szeme kevélyen siklott végig a hódolókon, míg hirtelen rajtaveszett az utolsó látományon, Apolkán. Hah, mi ez? Csoda ez! Mintha Beszterce város bűbájos címere lenne megelevenedve. A négy folyamos pajzsból kiemelkedő szent női arc. Ő az, ő. Csak a pajzs hiányzik alúla és a szárnyak a vállairól...

- Hogyan - szólt mintegy felocsúdva, szelíden, csendesen -, Estellát nem tudták kegyelmetek megtalálni?

Lengeffy (mert ő volt a vezérlő szónok) újra meghajolt a földig és felelt:

- Nem, nem, uram, pedig kerestük éjjel és nappal. Leskelődve rá, mint űzött vadra.

- De hát hová lett?

- Ég tudja azt!

- Pedig szeretném tudni, hova vitte onnan az a pernahajder Behenczy.

- Előkerítjük, bár a föld alól.

- S addig e gyermek marad nálam túszul, ha jól értettem?

Lengeffy erre is keresett egy feleletet, hirtelen végigfutott esze az összes színdarabokon, de nem talált egyetlen illő mondatot sem, hát csak a fejével bólingatott alázatosan.

- Ám jól van - felelte Pongrácz István jóakaratú korholással -, bár az a sértés, ahogy levelemmel bántak, példás büntetést érdemelne, én mindamellett kegyelmet adok ez egyszer városuknak és hadaimat visszavezetem.

Lassan, ünnepélyesen bedugta kardját hüvelyébe és leszállt a lóról, hogy a hódolati jelvényeket átvegye.

A kancsó után nyúlt, megízlelte a benne levő vizet; rossz, poshadt víz volt, csak éppen hogy a száját nedvesítette meg vele, a többit kiönté a gyepre; Lengeffy rémült tekintetet vetett rá, hogy hátha az ezüst kancsót elviszi zsákmánynak. Minden hajaszála égnek meredt. Teremtő úristen! Ennek a meggátlására aztán csakugyan nincsen idézet a világirodalomban. De a győztes vezér visszaadta a kancsót és a füvet vette el a tálcáról, odatartva azt a harci paripájának; a lovacska tenyeréről falta fel és megelégedetten majszolta, ropogtatta, jobbra-balra csapkodván a farkával. Most már rákerült a sor a besztercei földre, melyet leszórt és a lábával megtaposott a legyőzetés jeléül. Mire távolabb, a hídfőnél eldördült három mozsár és a lapusnyai legények megfújták a harsonákat.

Végre a túszhoz lépett; az remegett fázékonyan, mint széltől meghimbált liliomszár, mikor maga felé látta közelegni és behunyta a szép, szomorú szemeit, talán egy imádságot is rebegett halkan, titkon; úgy érezte, hogy az utolsó pillanata jött el, talán fejét vágja le most mindjárt az a fényes ruházatú vezér, akihez került, azt se tudja, miért, azt se tudja, hogyan; mindez valami megfoghatatlan volt előtte; de a különös hadvezér éppen nem bántotta, csak a fejét simogatta meg gyöngéden.

- Hogy hínak? - kérdé.

Kinyitotta a szemeit és csodálkozott, hogy semmi baja se történt; amint lopva ránézett a vezérre, már nem talált rajta semmi ijesztőt. Hiszen ez is csak olyan, mint más ember. S amint körülhordozta álmatag tekintetét a festői csoportokon, a fényes jelmezekbe bújtatott alabárdos katonákon, mintha megannyi királyok állnának ott, ama hamupipőkék egyikének képzelte magát, kikkel most egy mese történik. Csak mikor már ezt mind elgondolta, azután jutott eszébe felelni:

- Apollóniának hívnak. - Úgy mondta ki, mintha restellné, hogy így hívják.

És ahogy látta az aggastyánoktól, ő is éppúgy meghajlott, olyan mélyen, de mégis másképp; mennyi kecs, mennyi grácia volt abban. És amint meghajlott a baltérde, milyen szemvesztő vonalakat nyomott ki a láb a harmonikás ráncokra szedett szoknyácska szövetén.

- Szép neved van, báránykám - felelte István gróf. - Ne félj semmit. Nem haragszom rád. Ki meghoztad az áldozatot városodért, leszel a váramban illő tiszteletben.

Pongrácz István most újra a követekhez fordult, kik még mindig ott állottak félkaréjban, üres edényekkel, mereven; kezének egy királyi mozdulatával mondá:

- Vigyék a békét és jóakaratomat küldőiknek!

Mire az apródok poharakat hoztak fehér borral töltve és megkínálták a besztercei urakat is, mert úgy volt a programban, meg kellett inni a békepoharat.

Lengeffy fölemelte a magáét és így szólott:

- Uram, uram, tekintetes Blázy polgármester uram, szállok az úrnak.

- Állok elébe!

Lábait szétvetette, karjait kiterjeszté befelé görbítve, úgy nézett ki most a derék besztercei vezérszónok, mint egy kinyitott olló, aztán elkezdte mondani a tósztot:

Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel, távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörűségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van olyan csillagod...

mint gróf Pongrácz István úr őméltósága, akit az úristen az emberi kor legvégső határáig éltessen!

- Gyönyörű! - kiáltá elragadtatva az odafurakodott káplán s majdnem a nyakába borult a szónoknak.

Felhangzott lelkesen a »vivat«. István gróf összeütötte a poharát az övékkel.

- Nagy szónok, roppant nagy szónok! - bólingatott álmosan a fejével Kovács uram.

Az apródok újra töltöttek, most Pongrácz Istvánon volt a sor, viszonozni a felköszöntőt.

- Emelem poharamat Beszterce város békés fejlődésére és jólétére.

Kitört a rivalgás: »Éljen Pongrácz, éljen!« A mozsarak újra megdördültek, a banda megszólalt, s miután előbb egy kirendelt csapat elkísérte az elbúcsúzott követeket fáklyákkal, zeneszóval a város szélső házáig, táncra kerekedett az egész tábor, s lett széles jókedv, olyan dinomdánom, győzelmi lakoma, hogy a Kinizsi Pálé is csak azzal különbözött hajdan a Kenyérmezőn, hogy ő két törököt tartott a kezében és azokkal táncolt, míg ellenben Makovnyik két oldalszalonnát tartott és azokkal táncolt - márpedig, ha úgy vesszük, két holt töröknél testvérek között is többet ér két oldalszalonna.

Bezzeg emelgette a szíveket a győzelmi mámor, mint a fazékfödőket a gőz. István grófba is beleszállott a hejehuja kis ördöge, erőnek erejével le akarta inni Blázyt és a parancsnokot, aki nagy csoportnak mesélte a tűz körül az olaszországi kalandjait, asszonyok csókjáról, csapodárságáról.

- Eredj, kis Apolka, ne hallgasd ezeket. Vessetek neki valami ágyfélét a kocsiban.

A káplán szintén jól ki volt »készítve« - világi nótákat énekelt. »No, abból se lesz soha püspök!« - vélte Bakra Ferenc és ivott ő is, szalonnát pirítva a parázson.

De ki győzné leírni az egészet? Annyi tény, hogy a legjobban mulatott a Krizsán Katka, a pirospozsgás gömbölyű szolgálóleány, aki a szakáccsal és káplánnal jött a kocsiban; egymaga lévén a szépnemből, képzelhetni, a megindult táncban mennyire kapós volt, minden katona megforgatta egyszer: elég volna ennyi szerencse, ha fel lehetne osztani, otthon Varinban húsz farsangra. De az is tény, hogy a legrosszabbul mulatott Szlimák János (a Csák Máté-korabeli vitéz), kit fényes egyenruhája és a pálinkában lakó kígyó bujtogatása arra a vakmerőségre vitt, hogy a szép Apolkát kérte táncra, átcsípve őt derékon - amiért aztán ott mindjárt vasra verette őkelmét Pongrácz István. (Úgy kell Szlimák, úgy kell; a macskának is körmére koppintanak, ha az egér helyett a kanárira pislant.)

Száz szó is csak annyi volna, mint egy; valamennyi csillag pislákolni kezdett álmosan, már a hajnal, ez a hű futár is előjött jelenteni, hogy Nap úr közeledik, mikor végre a várúr megfúvatta az indulót, előre küldvén nyargoncnak Sztercso Miklós kozákot az otthon maradt Pamutkayhoz, híradással a győzelemről, s hogy mihelyt feltűnnek a varini dombon, húzassa meg a vártoronyban a harangokat.

Így indultak vissza, ugyanolyan rendben, amint tegnap jöttek; csakhogy az egyik pónin most az apród helyett Apolka ült (vittek volt női nyerget is az Estella részére), elmélázva, álmodozva nézte a tájékot, a suhogó kukoricákat, a rozsvetéseket nevető pipacsaikkal; míg a lovacska csendesen lépkedett, gondolatai zűrzavarosan nyargaltak. Mi lesz belőle? Hová viszik? Miért viszik?

Egyelőre csak annyit tudott, hogy valami várba mennek. Igen, egy várba! Még sohase látott igazi várat. A kíváncsiság elűzte a félelmét. Hiszen még gyerek volt. Egy várat fog látni. Vajon milyen lesz? Kacsalábon fog-e forogni, vagy lúdlábon? És türelmetlenül kérdezgette csengő hangján a mellette lovagló Rátky Pál apródtól: »Messze van-e még a vár? De nehezen várom.«

*

Nagy harangzúgás közt vonult be Pongrácz István a nedeci várba, magával hozván a szép túszt. A felvonó-híd előtt örömtüzeket gyújtatott Pamutkay uram, ő maga a kapuban levett föveggel üdvözölvén a vár urát szép latin orációval, melynek az volt a magva, hogy valamiképp Caesar ment, látott és győzött, azonképp ment Pongrácz István és győzött, mégpedig erősebben mint Caesar, mert őneki látnia sem kellett Besztercebányát.

István gróf megköszönte vidám fejbiccentéssel; üdvözletet intett a szintén ott várakozó Forget őrnagynak, aztán a várudvaron leszállott a lováról és a kis pónihoz lépve, saját karjaival vette le arról Apolkát.

- No, most már itthon vagyunk, kis »hadizsákmánykám«. Fölvezetlek a szobáidba.

A kulcsár előre ment csörgő kulcsaival és az Estella volt lakását nyitotta ki.

- Nem, nem - ellenveté István gróf összerázkódva. - Nem akarom, hogy azt a levegőt szíja.

S szeretetteljes pillantást vetett a hadizsákmányra, akinek a képét rózsapirosra marta a csípős reggeli levegő. Diadalának élő jelképe volt most ez a gyermek.

- Keveset aludtál kicsike - mondá gyöngéden, aztán a kulcsárhoz fordult: - Balra tarts, öreg Matyko, nyisd ki a Pongrácz kontesszek szobáit.

- Sok por van ott, méltóságos uram.

- Tisztogassátok meg azonnal, addig pedig elvezetlek az én szobáimba, Apolka.

Egész napi gondja a leányka körül forgott. Minduntalan eszébe jutott valami, s jött új rendeleteket kiadni.

- Vigyetek fel virágot a szobáiba. Rezedát, rózsákat, de mégis inkább sok rezedát...

Barokk fénnyel berendezett szűzi szentélyek voltak ezek, hófehér muszlin függönyökkel, filigrán selyem székek, öltözőasztalkák, aranycirádás szekrények, szentképek, bársony imazsámolyok, velencei tükrök s a sok mindenféle csecsebecse közt imakönyvek szétszórva az asztalokon, beléjük nyomtatott levendula-levelekkel. (Talán minden ilyen száraz levél egy-egy édes regény.) A falakon szöszke, barna grófkisasszonyok arcképe, vagy négy generáció sorjában. Ezekben a szobákban éltek egykor. Ebből a fészekből repültek ki a világba. Még talán itt suhog mostan is a lelkük.

Apolka úgy érezte magát, mikor bevezették, mintha templomban lenne (még oltár is volt az egyik szobácskában), szinte félt itt, de a fáradtság mégis elnyomta, elaludt.

István gróf nem győzte figyelmeztetni a cselédeit:

- Lábujjhegyen járjatok, ti marhák. Úgy kopogsz te, Jutka, mintha egy medve lépegetne. Hadd aludjék a hadizsákmány. El van fáradva szegényke.

Estefelé ébredt fel. A szakács beküldte neki az ebédet a kulcsárnétól. A kulcsárné volt szolgálatára rendelve.

Apolka jóízűen evett, azután kijött a folyosóra és félénken nézegette a komor falakat, a puszta udvart, az ismeretlen embereket, akik az udvaron járkáltak. Minden olyan idegen, hideg volt. Csak fent az északi négyszög fedelén mászott a torony felé egy iromba macska. Apolka szinte megörült neki. Olyan ismerős volt ez a macska. Trnowszky Gáspáréknál is éppen ilyen macska volt. A macska is ránézett, mintha ösmerné. Apolka a kendőjével integetett neki üdvözletet.

- Hogy érzed magad, Apolka? - rezzenté fel e pillanatban egy hang.

István gróf állt a háta mögött.

- Jól - felelte tétovázón, elpirulva.

- Mégis olyan szomorú vagy. Nem akarom, hogy szomorú légy. Tudod, nem akarom.

Apolka szelíden hajtotta meg fejét.

- Nem leszek szomorú.

- Hiszen még a hangod is az. Talán unatkozol, Apolka?

- Meglehet - mondá kurtán -, de mindez talán azért van, mert még nem szoktam meg a helyet és hogy olyan egyedül vagyok...

- Hát nem leszel egyedül.

István gróf egy pár nap alatt összeszedett Varinból, Lapusnyáról, Podzamekról nyolc egykorú leánykát játszópajtásoknak. Elhozatta Trencsénből a női szabót, Kotlányi Sámuelt három legényével, két láda mindenféle kelmével; azok azután ott varrtak négy hétig éjjel-nappal, míg minden elkészült az utolsó öltésig, s meglett az Apolka udvara.

Gyönyörűség volt elnézni, mikor a szobából kivonult sétálni a kertbe, vagy a rétre, s mint egy kis királynét, nyolc kicsiny udvarhölgy követte egyforma ruhában; csak az övé volt még finomabb kelméből, aranyos csipkéjű, módosabb szabású. Egyik a kendőjét vitte, másik a labdát hozta, harmadik a labdaütőt.

István gróf most már igazán csendesen éldegélt, a lányka nevelésével bajlódván. (Bakra és a káplán felváltva adtak neki a tudományokból órákat.) A nedeci várra nyugalmas epocha látszott kezdődni. Az volt az ambíciója István grófnak, hogy a túszt kicsiszolva adja vissza Besztercebányának.

- Milyen kiköszörült gyémánt lesz ebből - mondogatta -, elcsodálkoznak majd a besztercei urak, ha érte jönnek.

Szokott hóbortjaival alább hagyott (hosszú szabadságra hagyván hadi népét), ehelyett természetesen másutt ütöttek ki az elmebeli pörsenések. Hozzáfogott a gazdálkodáshoz, mert a nyomasztó adósságok sarkantyúzták, de sajátságos észjárását ide is áthozta. Durvasága csodálatos gyöngédséggel volt összekeverve. Az állatokhoz való nagy vonzódás egész betegességgé fajult néha. Az volt a vesszőparipája, hogy az állatokat össze kell hozni és egy állat-társadalommá fűzni; különösen a háziállatokat. Azért minden eke elé egy lovat, egy szamarat és egy ökröt kellett fogni. Hadd szokjanak össze az állatok.

Pruzsinszky, aki minden ideáját támogatta, még egy tehenet is javasolt, de arra dühbe jött Pongrácz István:

- Pfuj, Pruzsinszky! Nálunk a tehenek nem dolgoznak. A tehenek nőnemű állatok, tejet adnak, borjút szoptatnak. Elég az tőlük. A magyar paraszt gavallér arra, hogy a tehenet dolgoztassa.

Az állatok magasztalásában kifogyhatatlan volt.

- Látod, milyen szép az, hogy a tyúk kikölti a kacsa tojásait és felneveli a kis kacsákat, anélkül, hogy valami haszna lenne belőle. Ingyen teszi a beleoltott becsületességnél, jóságnál fogva. Az ember sokkal hitványabb, mintsem megtenné.

De bár valószínűleg jobbak az állatok az embereknél, még ezek is rászedték István grófot és visszaéltek jóságával.

Két szamara volt, Juci és Rebeka, akik a sajtot szállították be a várba a közelfekvő aklokból, minden pénteki napon. Fölséges úri dolguk volt, éppen megfordítva az emberekével; hat napon legelésztek, pihentek a várkastély melletti pagonyban és csak a hetedik napon dolgoztak. Meg is tették ezt a kis robotot egy ideig becsületesen, hanem azután nem tudni, hogy hol kerítettek kalendáriumot, hol nem, egyszer csak egy pénteki napon nem voltak találhatók sehol sem. Elvándoroltak a nagy makkos erdőbe és csak másnap kerültek újra vissza, mikor a sajtot már behordták az igás lovak. A következő pénteken és azután is minden áldott pénteken újra megtette Juci és Rebeka ezt a csínyt István gróf nagy mulatságára, aki összecsapta kezeit álmélkodásában.

- Mennyi eszük van, mennyi eszük! A szamarakat okvetlenül rehabilitálni kell a világ előtt.

Ekkor fogant meg eszében nagy munkája, melyet esténkint tollba mondott Bakrának: »A szamarak talentumáról«.

De igaz is, talentumos állat a szamár, sokkal különb a lónál, mert a ló ostoba; ha a kovács beleveri a szöget az eleven húsába, mikor patkolják, azért csak szépen odább megy a megnyilazott lábával s jár, fut vele a kocsi előtt, míg csak meg nem gyűlik, de a szamár makacsul megköti magát s herkópáternek se mozdul a kovács-műhelyből, okos szemeivel mintha csak mondaná: »Nem megyek, dehogy megyek addig, míg ezt a szöget a kovács ki nem húzza, mert másképp, isten úgy segéljen, baj lesz a lábammal«.

Aztán amilyen egyszerű, szürke, igénytelen állat, józan az életben, minden képmutatás nélkül való (nem játssza ő magát se gyorsra, se erősre), éppolyan tapintatos a halálban. Minden más állat szeret valami nagy éclat-val kimúlni. A beteg oroszlán bőgésétől reszket az erdő, az eb fájdalmas vonítása kísértetiesen veri fel az éj csöndjét, a hiú hattyú egyet énekel a halála előtt a nagyobb parádé végett (azokról az állatokról nem is szólok, amelyek nem szoktak természetes halállal kimúlni, mint az ökör, a birka stb.), de a tapintatos szamár senkinek sem akar kellemetlenséget, bánatot okozni s úgy elmegy, úgy eltűnik haldokolni erdők sűrűjébe, hegyhasadékok közé, emberi lábnyomoktól messzire, hogy igazán finom dolog tőle. Innen van aztán, hogy ritka ember látott holt szamarat.

István gróf művében egy egész külön fejezet volt szentelve a szamarak tapintatosságának.

- Tegye oda, jegyzet alatt, amice Bakra, hogy az emberek társadalmában is a szamarabbak erénye a tapintatosság.

Ilyenforma mulatságnak élt ezentúl a nedeci várúr. Csendesebbé, szelídebbé vált egész lénye. Vadászott, lovagolt, s látogatásokat tett a szomszédos kastélyokban.

Apolka ezalatt gyönyörű, nyúlánk hajadonná fejlődött. Szépségének híre messze eljutott, túl Trencsén határain, még a gazdag Nyitrában is sokat emlegették a »nedeci rózsát«. Fiatal emberek sáskaszámra környékezték a várat. De Pongrácz István gróf olyan féltékenyen őrizte, mint egy nagy gyémántot, alig lehetett hozzáférni. Legfeljebb az ebédnél láthatták egy percre. A fiatal embereknek nővéreik voltak, a nővéreiket rávették (mert a nővér jó közbenjáró), hogy azok is látogassanak el Nedecre, a leányaik kedvéért eljöttek a mamák is, és a nedeci vár, mint azelőtt régen, újra megtelt a környék előkelő nemességével, selyemtopánkájú kisasszonyokkal, délceg, kevély tartású matrónákkal. Nagy tivornyák helyére vidám bálok jöttek és a lapusnyai banda feje elfelejtette lassankint a harcias indulókat, bocskortalpak alá valókat; - csárdásokat és négyeseket tanult meg játszani a podzameki vén cigánytól.

Honnan került a várba Apolka, hol vette Pongrácz, senki se tudta bizonyosan.

Ködbe veszett az igazság fele, a sok fecsegésbe fúlt a másik fele. Igazi mítosz támadt belőle. S ez a rejtelmesség, ez a sejtelmes homály még csak ingerlőbb volt a fiatal nemeseknek.

A kényes, csinos gavallérok, akik ott legyeskedtek a várban, könnyű kalandot reméltek. Nem nehéz a galambot kivenni a dúcból, ha magasan van is - csak meg kell vele előbb kóstoltatni a búzát. Az első szem édes belőle, a második kívánatos, a harmadikért már leszáll és a tenyeredről eszi meg.

Az egyik Ordódy-fiú, huszártiszt, próbálta megkóstoltatni Apolkával a szerelmet, az első szem búzát.

Egy keringő alatt szerelmet vallott neki, a leány fehér lett, mint a hó, az ifjú izzó lett, mint a tűz, és öntudatlanul lehajolt a vállához, ahhoz az almavirág-színű vállához és megcsókolta.

Apolka fölszisszent, mintha kígyó marta volna meg, kiszakította magát a táncosa karjából s István grófhoz rohant reszketve panaszkodni.

- Mi bajod? - kérdé ijedten a várúr. - Mi történt veled?

Apolka a fülébe súgta:

- Jaj, nagy bajom történt. Az a katona megcsókolt.

István gróf nem vette valami tragikusan a dolgot, mintha közönyös lenne egészen, megsimogatta a gyémántdiadémmal leszorított haját.

- Ej, ej, te kis árulkodó! No, lássa meg az ember. De csak nem csókoltad vissza, mi?

- Hogy gondolhat olyat felőlem? Hiszen nem szeretem.

- Látta-e valaki? - kérdé csendesen.

- Nem tudom - felelte a leányka bizonytalanul.

- No, semmi az. Gyakran történik ilyesmi fiatal leányokkal, ha egy kicsit csinosak.

Egy szót se szólt többet. Apolka újra a mulatók közé keveredett. Vége is lett a bálnak, szét is oszlottak a vendégek, mégse vett észre senki semmit, csak hajnalban kerekedett aztán nagy lárma a várban, amikor véresen hozták haza István grófot a pagonyból egy saraglyán.

Apolka felriadt álmából a zajra s felnyitván az ablakot, leszólt:

- Mi történt?

- Az úr meg van lőve, megsebesült.

Hirtelen magára rángatta szoknyácskáit, a papucsokat sehol se találta, rohant ki mezítláb, s gyertya helyett (mert még sötét volt a folyosón) ijedtében felkapta az ezüst állóórát, azt vitte maga előtt, ámbátor annak sehogy sem akaródzott világítani.

Szembe találkozott a kulcsárnéval, aki a kezeit tördelve siránkozott.

- Oda van, vége van! Már az isten se jó, hogy mindent megenged.

- Hogyan történhetett a szerencsétlenség? - kérdé Apolka és ő is elpityeredett.

- Jaj, ne is kérdezze kisasszonyka, mert maga miatt volt a dolog.

Mintha leszögezték volna, rémült tekintettel meredt a kulcsárnéra.

- Énmiattam? - motyogta. - Hogy énmiattam?

A kulcsárné megröstellte, hogy kiböffentette, mentegetőzni kezdett:

- A Pruzsinszky úr mondta, lelkecském. Ne ijedjen meg azért. Hiszen nem mindjárt igaz minden, amit a Pruzsinszky mond. De ha úgy volna is, bizony maga nem tehet róla. A nagy urak bolondsága is a szegény emberek bűne legyen? Ha úgy tetszik neki, hogy kiáll az Ordódy-fiúval életre-halálra, gyilkos golyóbisra: hát itt van ni az eredmény, itt van a pecsenye. Jaj istenem, csak bele ne haljon. De bizony minek is emésztené magát szívecském emiatt, hát tehet-e arról, hogy olyan csinos, olyan takaros és megtetszett az urunknak? Hja, mondtam én mindig, hogy minden élő palánta előbb-utóbb kinyílik egyszer; ha nyáron nem, hát ősszel. Lássa, galambocskám, még az a vén áloe is kivirágzott a kertésznél, pedig még a mostani kertész öregapja ültette, s azóta nem mutatott semmi kedvet a fakadásra. Tudtam én azt, kisasszonyka, mihelyt magát idehozták, hogy ez lesz a vége. De nem így gondoltam, jaj, dehogy így. Verje meg az Isten azt az Ordódy-gyereket.

Apolka szédülni kezdett attól a világosságtól, mely a fejébe áradt. Azért az egy csókért történt. Azért az egy csókért volt ez.

A kulcsárné csak egyre sírt, vinnyogott és a garádicsok piros foltjaira mutogatott.

- Ehol ni az áloe virága!