NEGYEDIK RÉSZ
AZ ÉJ

Villámhirtelen terjedt el Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban ül, amihez a legkülönbözőbb hírek és kombinációk fűződtek, kivált néhány nap múlva, mikor Kurka úr újra átrándult Nedecre, hogy a fölszerelt kérvényt bemutassa és aláírassa, amely alkalommal azt kérdezte tőle a gróf, hogy mi az a »capitis deminutio«?

Van-e még a jus gladii-nak valami hatályossága? S hogy mi a büntetése, aki jogtalanul él a régi pallosjoggal?

- Bizony halál - mondá Kurka úr.

Pongrácz István rábámult bambán, merev, üveges szemekkel, és csak nagy sokára kérdé:

- Hátha egy őrült teszi?

Ilyen vészjósló részletek szivárogtak ki ráadásul a meztelen tényhez, hogy fogva van, s addig-addig keringtek a Tarnóczy sopánkodó barátai közt, míg végre az egész eset belejutott, természetesen cikornyás hozzáadásokkal, valamelyik pesti lapba »Egy oligarcha garázdálkodása« cím alatt.

A lapközlemény éppen szűk időben jött, mindjárt nyakon fogta egy éhes ellenzéki képviselő és meginterpellálta a belügyminisztert, hogy tekintettel erre, meg arra, szándékozik-e valamit tenni?

A belügyminiszter azt válaszolta, hogy hivatalos tudomása nincs a dologról, a lapoknak pedig nem lehet hinni (már akkor se lehetett nekik hinni s mégis olvassák őket azóta is), hanem majd beszerzi a hivatalos adatokat s azok értelmében fog eljárni. (Élénk helyeslés jobbról.)

A ház, ez az óriási lomha test, egyet lépett tovább s ezzel vége volt - de a belügyminiszter még onnan az ülésből sürgönyzött a trencséni főispánnak, hogy azonnal tegyen jelentést.

A trencséni főispán már maga is hallott valamit a bebörtönzött ügyvédről, s nyomban lovas huszárt menesztett Nedecre atyafiságos levéllel Pongrácz Istvánhoz, hogy az elfogott fiskálist (ámbár csak örül az ember lelke, ha az effajta nép húzza a rövidebbet) haladéktalanul bocsássa szabadon, mert őtőle jelentést kíván a miniszter, s ezt úgy óhajtaná megkoncipiálni, hogy ez mindössze kedélyes vendégmarasztalás volt a régi idők szellemében, és a nevezett fiskális ez idő szerint már nem is tartózkodik a várban.

István gróf elolvasta a levelet, kétszer, háromszor egymásután. Már akkor fent járt, de nagyon halványan nézett ki és a szemei zavart tükrében ott ült egy idegenszerű rém.

Egy egész óráig hiába várt választ odalent, toporzékoló lovon, a megyei huszár.

Pruzsinszky lépett be:

- Nem akarsz a levélre felelni?

Összerezzent. A váll-lapockáit félénken húzta össze:

- Hát mit feleljek?

- Előbb azt kellene tudnom, hogy mire.

- Szemtelen vagy Pruzsinszky. Nem mondom meg, mi van a levélben. Mert mikor ezek a kutyák ugatnak, akkor az isten alszik. Lábujjhegyen járj olyankor.

Tétova tekintete az ősök arcképein bolyongott. A szavaiban alig látszott valami helyes összefüggés.

- Üldöznek, Pruzsinszky - mondá és a levelet összemorzsolta. Majd az ősök felé fordult és rájok kiáltott: »No hát, mit csodálkoztok, apuskák!«

- Nagyon izgatott vagy, István.

- Ah, dehogy. Hát adj egy ceruzát, Pruzsinszky.

Pruzsinszky előkeresett neki egy ceruzát és egy levélpapirost.

- Hahaha, milyen nevetség. Egy ceruzát! Ahelyett, hogy azt mondanám, adj egy kardot. Milyen világ ez! Az emberek megőrültek. De úgy kell lenni. Ide hallgass, Pruzsinszky! az éjjel azt álmodtam, egy öreg ember jött hozzám, ősz szakállal, ágyam fölé hajolt, szívemre tette a kezét, ezeket mondva: »Állj meg!« És azóta megállt a szívem, nem ver.

- Ugyan, ne képzelődj, az lehetetlen.

- Hát nézd meg, tapogasd meg, Pruzsinszky - és felgombolta a mellényét.

Pruzsinszky odatette a tenyerét és mennyre-földre esküdözött, hogy olyan szépen jár, akár egy malomkerék, ha sok vize van.

- Nem igaz. Megcsalsz. Esküdj meg!

Pruzsinszky elmondta az egész eskü-formulárét, csakhogy megnyugtassa, de István gróf búsan, elcsüggedten rázta a fejét:

- Mégsem igaz... mégsem.

- Ne is gondolj arra, kedves grófom, hanem inkább valami egyébre. Felelj inkább arra a levélre.

- Igaz, igaz.

Megfogta a ceruzát és izgatottan írta fel a papírra kuszált betűkkel, ördöngősen görbe sorokban:

A macska megfogja az egeret és megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a macska nem akarja.

Így szól hozzád, Kubicza, a cica. A prókátorból nem esztek.

IV. Pongrácz István,
de Óvár et Szent-Miklós.

Összehajtotta a papirost, aztán maga vitte le az udvarra, átadta a megyei huszárnak, de előbb megparancsolta a strázsán álló őröknek, hogy kerítsenek záptojásokat a kulcsárnétól és a főispán huszárját hajigálják meg vele, mikor a kapuból kilovagol.

Ahogy ezeket a szétfolyó betűket egyenkint felösmergette, összerakta és megértette a főispán, rögtön tisztában volt a szomorú helyzettel, de miután a fiskálist mégis csak ki kellett szabadítani a tömlöcből, a viceispánnal együtt elrendelték a brachiumot, útnak indítva a végzéssel egy csapat pandúrt, a csendbiztos vezetése alatt, Nedec ellen.

A toronyőr messziről megpillantotta őket a fölvert porfellegben s jelentvén a grófnak, az bezáratni rendelte a vár kapuját s elsüttetett elejükbe egy szakállas ágyút, mire azt jegyzé meg a csendbiztos a legénység előtt: »Furcsán csörög a szarka, fiúk!«

De azért mégis közelebb mentek. Hajh, vesztükre. Mert mikor a csendbiztos a delfint ábrázoló bronz ajtókopogtatóval megütögette a kaput, mogorva felelet jött a kémlelő lyukon:

- Mit akarnak?

- Bebocsáttatást a törvény nevében.

- Majd ide hívom a méltóságos grófot - felelte az előbbi pöszögő hang belülről. (Akárki beszél is, mintha kása lenne a szájában.)

Várták, várták, jó félóráig várták a választ, midőn végre megjelent a várúr képiben Pamutkay és kiszólt a nyíláson:

- Mi járatban vannak?

- Nem lészen bántódása senkinek - felelte a csendbiztos -, mi csak a rabot akarjuk. Nyissák ki a kaput!

- Mindjárt, mindjárt!

Nemsokára megcsikordult sarkaiban a roppant súlyos, vasszögekkel kivert kapu, de mekkora lett a rémület ott künn, mikor nyolc dühös bika csörtetett ki rajta a pandúrok közé a szuronyos karikákkal a szarvukon. Uccu, vesd el magad! Futottak őrülten a pandúrok, ki merre látott, néhányat felökleltek vagy letapostak a bikák, mások az erdő felé menekültek, némelyek a garádba lapultak meg, úgyhogy a bikák nyomában kirohanó kozákok játszva verték aztán kékre, lilaszínre az alabárdjaik nyelével. »Csak a fejét paskold, csak a derekát üsd, hogy meg ne sántuljon!« - kiabálta Pruzsinszky nagy gyönyörűséggel az emeleti ablakból. Néhány perc múlva szétszóródtak mindnyájan, mint a polyva, csak a csendbiztost fogta el Szlimák János (mert annak az elfogatására tíz icce törkölypálinka volt kitűzve), megkötözték ketten Sztercso Miklóssal és a várúr elé hurcolták, ki a toronyból nézte az ütközetet.

István gróf nyomban haditanácsot hítt össze a fogoly fölött a címer-terembe, ahol ő elnökölt egy trónszerű széken, de Pruzsinszky vitte a szót, ő maga szenvtelenül, mereven bámult egy pontra és egy szót se szólt. Kovács a csendbiztos szabadon bocsátását óhajtotta, Pamutkay uram ellenben odáig ment, hogy azt mondja, most már megvan a győzelem, megmutattuk, mit tudunk, legyünk nagylelkűek és tegyük szabadlábra Tarnóczy ügyvédet is.

István gróf vadul fölugrott erre, nekirohant Pamutkaynak és fojtogatni kezdte vérben forgó szemekkel s a körmeivel egészen benn vájkált a nyakában.

- Hallgass, gazember! hallgass, hallgass! Hát nem tudod - hörgé -, hogy az Apolkát el akarja tőlem venni.

S e nagy indulatkitörésből úgyszólván átmenet nélkül zokogásra fakadt, beült egy kuckóba, griffalakú vasfigurákkal megvasalt ládára és sírt hangosan, mint egy gyermek, a könnyei sűrűn folydogáltak le rőt szakállán.

Sápadtan, megdöbbenve néztek össze az emberei és összesúgtak: »vége van«. Néhányan átsompolyogtak a szomszéd szobába tanácskozni, hogy mit tegyenek vele.

A káplán azt tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik, jelentést kellene tenni a hatóságnak és értesíteni a rokonokat, vagy pedig meg kellene csalni és elvinni Bécsbe, esetleg a budai tébolydába.

- Hogyisne! - vágott közbe Pruzsinszky méltatlankodva. - Ellenkezőleg, el kell titkolni a dolgot, amíg lehet. Ha jelentést teszünk, vagy elszállítjuk, a rokonok rögtön ráteszik a kezüket Nedecre és elkergetnek bennünket. Nekem pedig semmi kedvem sincs tél idején az országúton találnom magamat. Ha az urak szeretik az ilyesmit, megtehetik. De én nem látom be, hogy ha ő megbolondult, mi is bolondot cselekedjünk. Csak a lenfojtó vadóc teszi meg, hogy ha len között él, olyan alakúra nő, mint a len, de még ez a hitvány plánta se butaságból teszi, inkább ravaszságból, alakoskodásból.

Azután példákat hozott fel: Ott van a XVI-ik században egy kassai prépost esete, kinek a holttestét egy félesztendeig tartották jégen a rokonai, hogy a jövedelmeket húzhassák.

- Higgyék meg, uraim - tette hozzá -, hogy a legokosabb, ha mindent eltitkolunk, s ha becsukjuk a kaput és nem eresztjük be az idegeneket, hogy semmi hír ki ne szivárogjék az állapotáról.

Az öreg Kovács helyeslőleg integetett a fejével, Bakra is ehhez a felfogáshoz csatlakozott, csak Pamutkay dörmögte panaszkodóan:

- Hiszen igaz, igaz, de egészen felhasogatta a nyakamat. Becsületemre mondom, föl nem venném mástól ezért az egész várért.

Mire visszatértek a címer-terembe, István gróf már egészen élénk volt és szinte ruganyos. Gyorsan váltakoztak nála a kedélyhangulatok. Volt olyan lucidum intervallumja, hogy visszatért élénk szelleme, okosan beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett. Különösen, ha sok feketekávét ivott. Egy nagy öblös ezüst ibrikkel állt mindig készen az asztalon, úgy hogy tizenöt csészényit is megivott egymásután.

- Nos, urak - szólt majdnem vidáman -, határoztam a fogoly csendbiztosra nézve.

- Várjuk a méltóságod parancsait - szólt alázatosan Kovács uram.

- Személyesen fogom elintézni.

Lement a várudvarra, megveregette a megkötözött csendbiztos vállát, mondván szelíd, kegyteljes mosolygással:

- A hadiszerencse forgandó, jó uram. Egy csöppet se restellje a helyzetet. Ön szabad lesz. Adja át alázatos tiszteletemet a méltóságos főispán úrnak és a tekintetes alispán úrnak.

Azután az ott álló kozákok felé fordult és elrendelé, hogy a foglyot, miután a lovát ledöfte az egyik bika, így megkötözve egy szamár hátára ültessék, s a hatodik határig kísérje két kozák, egy papír-táblácskát ragasztván a nyakára hátul, amelyre Bakra uram ezeket a szavakat írja fel, olvasható nagy betűkkel, tótul:

»Én vagyok a nemes vármegye.
Lovon indultam el, szamáron érkezem.«

A csendbiztos fölszisszent, rimánkodott, könyörgött, hogy inkább lője főbe a nemes gróf, de ezt a csúfságot ne kövesse el rajta.

- Nem, nem - toppantott a lábával Pongrácz -, hadd olvassák azt a táblácskát a falvakban. Hadd lássa a világ, hogy mi lesz azokkal, akik egy Pongrácznak az akaratába belecsukorítják a kezüket.

A nemes vármegyét vérig háborította ez a violencia. Ez sok volt tréfának. Ezt nem lehet többé zsebre tenni. Erre már az aludttejes köcsög is felforrna. Megmozdult tehát a vármegye, pörbe fogván Pongrácz Istvánt a Tarnóczy jogtalan letartóztatásáért és a hatóság elleni lázadás bűntetteért. De hát az hosszú nóta. Előbb még a bíróságnak ki kell őt kérni a méltóságos főrendiháztól, hogy engedi-e odaállítani a törvény sorompói elé? A főrendiház talán engedné is, de van annak egy mentelmi bizottsága, előbb ahhoz utasítja a dolgot, s e mentelmi bizottság tagjai arról nevezetesek, hogy nem szeretnek egymással találkozni. Bizony meg is őszülhet Tarnóczy, míg ezen a réven a levegőre kerül.

Hanem addig is, míg István grófot kiadja a méltóságos ház, katonai erőért fordultak a budetini honvédparancsnokhoz. Nem lehet másképp, ostrommal kell bevenni Nedecet és úgy szabadítani ki az ügyvédet. Nem az ügyvéd miatt - jegyezte meg az alispán -, mert piócát a nádasban is lehet kapni, de a rend és a vármegye becsülete miatt.

- Igaz - szólt a parancsnok -, az ügyvédet ki kell szabadítani. Különben is igen becsületes fiú, személyesen ösmerem.

- Eszerint a parancsnok úr rendelkezésünkre bocsátja a szükséges erőt?

- Természetesen, hiszen felsőbb parancs van erre a kezemben.

- És mikor?

- Most mindjárt.

- No, az derék, és hány embert?

- Hát egyet.

Az alispán idegesen mozdult meg a székén s különben is tudván a parancsnok rokoni viszonyát a nedeci várúrhoz, gyanakodva nézett a szemei közé.

- Egyet? Ön is gúnyolni akar bennünket?

- A világért sem. De a szükséges erő ehhez a hadiművelethez éppen egy ember, még az sem egészen.

S ezzel kiszólt az előszobába, hogy rendeljék ide a »Vakarcsot«.

A Vakarcs volt a legkisebb honvéd, azért hítták így, tömzsi, apró cigánylegényke egy posztócsillaggal az atilláján. Bejött és szalutált.

- No, ugye, nem egészen egy ember - szólt kedélyesen a parancsnok -, valami híja van még, és mégis kiszabadítja a foglyot.

- No, azt szeretném én látni.

- Hát pedig igen egyszerű, kedves alispán úr. Budetintől Nedecig járható föld alatti út vezet, amelyet a Vakarcs igen jól ösmer. Ha szorult a kapca hajdan az egyik várban, ezen az úton menekültek a népek a másikba.

- Ezer ördög - kiáltá az alispán -, hogy ezt nem tudtuk előbb.

- Miért nem kérdezték tőlem? Hanem mármost gyújtson rá, alispán úr, egy csibukra, te pedig, Vakarcs barátom, rakd meg a tarisznyádat eleséggel, vedd a kulcsokat, aztán menj isten hírével a föld alá és hozd ki nekünk a fiskálist.

- De hogyan jut el a börtönbe? - aggódott még mindig az alispán.

- Hisz éppen az egyik vár börtönéből a másik vár börtönébe vezet az alagút, csak egy ajtót kell felnyitni, amit a fogoly észre nem vehet a falban a szuroksötétség miatt. Szunyogh István csináltatta valaha titokban a nedeci börtönhöz, hol fogva tartották a szép Nedeczkynét, Czobor Erzsébetet. Erre hozta ki a kópé. No iszen, érdemes is volt egy ilyen lyukat ásatni egy asszonyért.

...Igaz, ami igaz, nagy bolondok voltak azok a régiek is.

*

Szállj, szállj, zümmögő méh, aki ott szívod a nedeci kertben vadszegfű édességét, veled mit beszéljek? Te már a huszadik méhöltőben vagy, mit tudsz te már arról, hogy a huszadik őseiddel még egy szép leány osztozkodott itt a virágokon... Talán éppen erre járt, ezen a barázdán... kis cipője nyomán hogy zörögtek azok a sárga, lapos kavicsok; de te nem tudsz erről. Ezek az öreg fák még talán hallották bánatos sóhajtásait: »Mikor megy el innen?« Később is hallották még bánatosabban: »Mikor jön el ide?« Bizony, nem értették, miképp búsíthatja az is, hogy itt legyen, az is, hogy ne legyen. Pedig volt értelme mind a kettőnek, mikor még Tarnóczy szenvedt rabságban s mikor már szabad lett, csodálatos módon eltűnve egy napon a börtönből.

Ezek a növények is milyen álnokok, hiúk, fennhéjázók. Valaha teljesek voltak e violák, ezerrétűek a rózsák, most már elvadultak, mióta nem nézi női szem, elhagyták magokat, elzüllöttek, egy szoknyában jár a virágjuk. Mindezt te nem bánod, zümmögő méhecske, szállj, szállj, nincs kérdeni valóm.

De te, öreg bagoly, aki most ott huhogsz a düledező toronyban, ahol hajdanában a Korenyák kürtje hítta össze a hadi népet, te talán mindent tudsz, te már talán akkor is így huhogtál valahol a bástyaromokban és hívogattad azokat a kísérteteket, árnyakat, melyek a becsukott kapun át is, mikor már ide a madár se röpülhetett, belopóztak, besuhantak, rémítgették, üldözték a várurat, utána lépegettek, hítták, ingerelték.

Ki küldte azokat? Alaktalan árnyékok, fantazmagóriák, honnan jöttetek akkor és hová mentetek azóta? Mert ha egyszer vagytok, itt vagy ott, mindig lennetek kell valahol.

Milyen szelídek voltak azok a saskeselyűk, amelyek megették a Prometheüsz máját, ti falánkok, az agyvelejét ettétek meg ennek az embernek.

És miért? Ej, hogy miért? Hát ki tudhatja azt, hogy a nagy fazekas, a végzet, mit miért csinál? Hiszen az ő fazeka az emberek. Az ő dolga az, hogy hol és miképp tetszik neki azokat összetörni.

Te talán többet tudsz, öreg bagoly, aki ott huhogsz most, ahol Korenyák kürtje szólt, de tőled sem akarom megkérdezni.

Hiszen csak az kell nekem, hogy mi történt, s nem, hogy miért történt.

A fogoly Tarnóczy kimenekülése, melyet senki nem tudott a várbeliek közül megmagyarázni, egészen összetörte Pongrácz Istvánt. Félelem fogta el és csodálatos sejtelmek kezdték kínozni.

- Elveszik tőlem a leányt - mondá és a fogai vacogtak.

Hiába magyarázták neki, hogy először nem veszik el Apolkát, de ha elvennék is, hát az se lenne olyan nagy szerencsétlenség. De ugyan ki is venné el? Bizony örül Tarnóczy, hogy a saját irháját megmenthette, nemhogy még egyszer eljönne. Van annyi lány Zsolnán, mint pipacs a rozsban, talál magának.

De a várúr a fejét rázta; az ördög szabadította ki Tarnóczyt, az ördög segíti és nem földi erő. Az ördög bosszút áll, egyszer csak itt toppan és elviszi őt is, t. i. István grófot. Apolkához hozzá nem nyúlhat. Oh, hogy is nyúlhatna Apolkához. De Apolkáért eljön a szerelem, ami az ördögnél is erősebb. Rokonságban is van vele, unokaöccse az ördögnek anyai ágon (apain az égé).

Hallucinációi voltak, víziói; éjjel nem aludt, fel-felriadt és segítségért kiáltott, néha nappal is lefutott az udvarra, egyszer egy rohamban teljesen ruha nélkül, s Kovács uram és Pruzsinszky utána iramodának, erővel lefogták és elvitték a szobájába, jeges borogatásokat rakván a fejére, ettől lecsillapodott.

Napról-napra soványodott, nem volt már emberi formája. Panaszkodott, hogy egy kígyó lakik benne, hogy érzi néha, s annyira félt, hogy a káplánnak mindenüvé utána kellett mennie, s ha leült a kertben vagy a folyosón, egy szentelt kört kellett csinálnia körülötte, amin az ördög át ne léphessen.

- Asmódi - szólíta meg egy-egy láthatatlan árnyékot -, ne okoskodj, ne gyere közelebb, mert megjárod.

Szánalmas volt ránézni erre az összegémberedett, megtört, együgyű alakra, aki még daliás, életerős volt nemrég. Napról-napra sápadtabb lett, a szemei beestek s valami tompa szürke réteg ült rajtok, csak akkor villogtak rémletesen, zöld fényben, ha ingerült volt. A szemek alatt egyre nagyobbak lettek a kék karikák. Néha megnézte magát a tükörben és észrevette a foltokat: »Az Asmódi csizmapatkói - panaszkodék -, egész éjjel rugdalta a pofámat.«

Csendes, nyugodt napjaiban (mert még voltak ilyen napjai) órákig merengett, nézett a semmibe és jó volt. Órákig elfeküdt hasmánt a szőnyegen, kártyát kevert, osztott s kiadogatott. Ha Apolka bejött és megkérdezte, hogy érzi magát, fontoskodva susogta: »Kártyáztam az istennel és nyertem.« Vigyorgott, víg volt, ha nyert, és végtelen levertség látszott rajta, ha vesztett.

Kérdezte Apolka, hogy mibe játszanak. Lesütötte a fejét, olykor sírva fakadt, de nem vallotta ki. Jámbor hangulatában még dudorászott is, egészen ki lehetett vele jönni, nézte a keresztes pókját, hogy mit csinál (biz az semmit se csinált). Délutánonkint betekintett az istállóba, cukrot vitt a Waterloo-nak, simogatta a sörényét, veregette a lapockáját; néha meg is csókolgatta az okos, fehér lámpásos fejét; vagy lement a kertbe, hol hozzá nem nyúlt a nemes kertészeti növényekhez, a kaméliákhoz, a jácintokhoz, a magnoliákhoz, hanem ahol mezei virágokat látott a barázdákon, füvek között, azokat letépdelte, körültűzdelte vele a kalapját.

A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen összevissza. A bolondok gondolatai az érzésnek az ész által meg nem nyesegetett vadvirágai. Testvérek.

A várkert alsó részén, túl a filagórián, egy kiszáradt patak kavicsaiból kiválogatta a színeseket, teli rakta velök a zsebeit. Különösen a sáfrányszínűeknek örült, fenn aztán kiöntögette a címerterem közepére; már egy egész garmada volt, s mikor Pruzsinszy jött vagy Pamutkay, kevélyen mutogatta, mintha India kincsei volnának.

- Hm, no, gyűjtöttem valamicskét a leányomnak. Lesz mit aprítania a tejbe, ha én behunyom a szemeimet.

Mindig arra a leányra gondolt... Sajátszerű lázas ragaszkodás volt ez, mely kivált akkor nyilvánult, ha rossz napjai voltak. Ilyenkor zúzott, tört, borzasztó volt. Káprázatok kínozták, hangok támadtak a falból, a bútorokból, tompák, zuhogók. Alakok jártak-keltek előtte, akiket más nem látott, csak ő, ősapák szellemei szólították, csak ő hallotta és beszélt velök, birokra kelt láthatatlan ellenségekkel, sorba vagdalta hozzájuk a drága vázákat és mindent, amihez ért. Ilyenkor aztán futottak Apolkáért, aki bejött és szemrehányóan megfeddte:

- Az isten szerelméért, negyedik István, mit csinál ön? Ej, ej, IV. István!

Különösen ez a »negyedik István« megszólítás imponált neki. Az Apolka tekintetétől megjuhászodott, lázban villogó szemei megteltek könnyekkel, karjai leestek, melle megszűnt hörögni és zihálni. A fenevadból gyámoltalan ember lett, akit a leányka kezén fogott s elvezetett, mint egy kezes bárányt, az előszobába, ahol mindig volt készen egy vödör jeges víz, amiből hideg borogatást tett a halántékaira. Iszonyodott a hideg víztől, de mégis állta, didergett, a foga vacogott, de mégsem mert ellenkezni, csak a kiaszott kezeit tette össze könyörögve:

- Kegyelem, Apolka!

A káprázatok és látományok csak kivételesen voltak némi összefüggésben a valósággal. Egy este azzal futott ki a szobájából, hogy a holdat lelopta az égről Makovnyik és Komár, éppen most lopták le, maga látta az ablakon át, mikor egy nagy létrán másztak fel érte. A zsivány Makovnyik a csizma sarkával lerúgott egy csillagot is. Egészen föl volt emiatt háborodva s elrendelé, hogy verjék vasba Makovnyikot és Komárt.

Hát biz azt meg kellett tenni, mert a hold csakugyan nem volt a helyén (valami apró felhő alá csúszott hirtelen). István gróf látni akarta, hogyan vasalják meg őket, másnap is kíváncsi volt, hogyan ülnek vasban, többször megnézegette, de mikor aztán a következő éjjel ismét feljött a hold, hanyatt-homlok rohant le, hogy kiszabadítsa őket, mert a holdat visszatették.

- Igaz, hogy egy jó nagy darabot már megettetek belőle, gazemberek!

Mikor aztán levették a vasat a lábukról, magához intette Makovnyikot és nagy hamiskásan, pajtáskodón kacsintott rá a bal szemével.

- Nagy oktondik vagytok. A hold nem sokat ér se nektek, se a világnak. A hold a békák gyertyája. Hanem, ha már valamit akartok - súgta a Makovnyik fülébe -, lopjátok el a napot. Hallod-e fiam, Makovnyik, a napot. Ez lesz a nagy parádé.

A hű Makovnyik kezet csókolt engedelmesen és a fejével bólintott, hogy jó, el fogja lopni a napot, ha a méltóságos úr úgy parancsolja.

Ennek aztán annyira megörült, hogy behítta nagy bizalmasan a szobájába Makovnyikot és Pamutkayt is.

- Ez nagy dolog lesz, hallod-e! Ez egy kitűnő eszme. De persze, ezt maga nem érti, »ezredes«. Te ellopod a napot, Makovnyik, de nem holnap, se holnapután, hanem majd én megmondom, mikor. A Pamutkaynak sok pénzt adok, de igen sok pénzt, hogy ami csak kész gyertya van és faggyú a gyertyamártáshoz az országban, azt mind összevásárolja előbb, s mikor bekövetkezik az örök éj, akkor azt borzasztó áron eladjuk. Hát nem vagyok én furfangos ember, Pamutkay? Hát szóljon már, mi?

Tapsolt, ugrándozott, hogy ilyesmit kigondolt, széles jó kedvében zsebébe nyúlt és megajándékozta Makovnyikot egy kék kaviccsal.

- Itt van neked egy kis előleg, Makovnyik.

Látszott, hogy bizonyos vékony szálak még kötik az egyik gondolatát a másikhoz, de mennyire vékonyak. Jaj, ha azok is elszakadnak!...

Azontúl gyakran emlegette Makovnyikot, hogy hol van, mit csinál, mindig titkosan, suttogva, mint ahogy egy cinkos tudakozódik a másikról. Amellett egynéhányszor szólott Bakrának és másoknak is a bekövetkezendő nagy változásról. Egyszer valami szó volt a kalendáriumról, komolykodva ütötte fel fejét, mint egy professzor.

- Ostobaság! Az emberek együgyűek, Pruzsinszky, a színek után számítanak. Egy darab fehér világ egy nap, egy darab fekete világ egy éj, a másik darab fehér világ két nap, a másik darab fekete világ két éj, de majd meglátnád, ha a világ mindig egyszínű lenne, hogyan számítanák össze a napokat. Mi is lenne az, hehehe! Pedig az így lesz, Pruzsinszky, neked megmondhatom, ha tovább nem adod.

Több ily jel mutatta a beavatottak előtt, hogy az agyrendszere még nem mondott fel minden törvényt. Az egyik kerék küllője még itt-ott beillik a másiknak a rovátkáiba. Még örültek is neki, hogy olyan következetesen várja az örök éjt.

És jött is az lassan, lábujjhegyen és mégis biztosan, egyre közelebb-közelebb, de csak az ő számára.

A külső események csak elősegítették. Levél érkezett Zsolna polgármesterétől, Blázytól, hogy a Nedecen tartózkodó Trnowszky Apollónia megörökölvén az elhalt Trnowszky Péter vagyonát, számára gyámul és a végrendelet végrehajtójául ő (t. i. Blázy) neveztetett ki, minek folytán felkéri a méltóságos grófot, méltóztassék a nevezett kisasszonyt a törvényes kezekbe kiszolgáltatni, joga lévén azonban felszámítani összes költségeit, kiadásait és a tartási díjat. Ellenesetben pört volna kénytelen indítani stb.

Pongrácz István fölkiáltott:

- Hát indítsa meg a pört, Blázy uram. Én az Apolkát ki nem adom, mert az nálam haditúsz és nem kosztos leány. Maholnap a saját leányom lesz, Pongrácz grófkisasszony.

S ezzel tizenkét pálcaütést rendelt vágatni a levél hozójára és két-két fegyveres őrt állíttatott éjjel-nappal az Apolka lakosztályának ajtaja és kívül az ablakai elé, hogy el ne lophassák.

Most már aztán Blázy uramnak se maradt más útja, mint a törvény; összefogóztak Tarnóczyval, egyik a gyámleányát akarta, másik a menyasszonyát. A dolog egyre sürgősebb lett, amint kiszivárogtak a vészjósló tünetek a gróf elmeállapotában. Nem szabad tovább ott hagyni. Vétek volna. Ki tudja, mi történhetik. Mindenekelőtt meg kell akadályozni az adoptálást. És ez könnyen is ment. A miniszter már magától nem terjesztette fel a kérvényt a felség elé, hanem egy széljegyzettel, mely valószínűleg a trencsénmegyei képviselők informálásából támadt, s melyet, pro memoria, maga őexcellenciája írt ceruzával ilyen bürokratikus formában: »Elméje részben távol van«, hevert az örök pihenésre szánt akták között.

Jártak ketten Bécsben a királynál, jártak a minisztériumnál, a képviselőknél, de a szánandó alak, ez emberroncs, akinek már a saját cselédei is csupán kíméletből, meg a saját, ideig-óráig tartó jólétükért engedelmeskedtek, még mindig nagy, félelmetes hatalom volt ott, ahol pedig egy szál ember olyan kis súllyal esik a latba. Hja, a kilenc szarvú ember másképp számít. A kilenc szarvával kilenc felé döfhet.

Egy Pongrácz grófot kímélni kell. A kilencágú korona mögé nem üti be okos ember az orrát. S a magas állású férfiak mind okos emberek, vonogatták tehát a vállukat:

- Igaz, igaz, és ennélfogva majd meg is ítéli a leányt önöknek a bíróság.

Meg, de mikor? Egy egész halmaz vád került már együvé a bíróságnál Pongrácz István ellen, de mit ér, ha a főrendek mentelmi bizottsága sohase bírt együvé kerülni.

Végre mikor már mindenfelé jártak, mikor már hírlapilag is szellőztették a »zsolnai fogolyleány történetét«, és az se használt, azt a jó tanácsot adta nekik a budetini parancsnok:

- Hiszen semmi sem könnyebb, mint a leányhoz hozzájutni, csak a módját kell eltalálni. Én ösmerem István öcsémet, most nem tudom, hogy van, mert engem se eresztenek be a kapuján hónapok óta, és ez gyanús körülmény, egyébiránt az egész környezete léhűtő, élősdi nép, de ha megmaradt valami az eszéből, akkor megvan a férfias karaktere is, egy bizonyos hóbortos becsület. A leány túsz nála, hát ki nem adja, csak ha az Estellát hozza neki vissza a besztercei magisztrátus, de akkor, a fejemet teszem rá, szó nélkül kiadja. Fogadj erre, Blázy!

- E biz igaz lehet! - kiáltott fel a fiatal ügyvéd, mohón kapva az egyszerű gondolat után. - Hogy ez eddig eszembe nem jutott.

- Hm! - felelte Blázy. - Megpróbáljuk a dolgot. De hol találjuk meg Estellát?

- Egy gombostűt is meg lehet találni, ha az ember nem sajnálja érte a fáradságot. A besztercei magisztrátus előkerítése meg éppen könnyű. Tegnap olvastam valamelyik lapban, hogy Lengeffy Losoncon tart előadásokat.

A terv megtetszett Tarnóczynak s mindjárt másnap elindult Estellát fölkeresni Besztercebányára. Ott csak annyit bírt kinyomozni, hogy évek előtt elmentek innen lakni Érsekújvárra.

Egy tehetős varga beszélt neki róluk, odatevén a végére:

- No, ha találkozik vele, ugyan említse meg, hogy már megküldhetné a száz forintomat.

Érsekújvárt is csakhamar találkozott egy kollégájával, aki emlékezett rá, hogy régente csakugyan lakott itt Behenczy egy figyelemre méltó hölgyecskével, hanem csak rövid ideig, később átköltözött Vágújhelyre. Neki magának is adósa maradt hetven forinttal.

- Ugyan, említse meg neki, ha valahol megtalálja.

Tarnóczy ennek is megígérte, hogy megemlíti és Vágújhelyre ment. Ott arra a hírre, hogy valaki Behenczyt keresi, mindjárt összeszaladt vagy negyven zsidó, akiknek mind tartozott Behenczy. (Itt, úgy tetszik, hosszabb időt töltött őméltósága.) Ahelyett azonban, hogy ő kérdezősködhetett volna a zsidóktól, azok rohanták meg ravasz kérdésekkel annak a kiszimatolására, hogy miért keresi.

A zsidók egyébiránt mindent tudtak. Hogy most éppen az az idő van, amikor a Behenczy bárók a Krivánka melletti ócska kastélyban tartózkodnak, bizonyosan ott lesz Estella is, ha azóta meg nem szökött valami katonatiszttel.

- Hogyan? Ismeretsége volt itt valami katonatiszttel?

- Nem is eggyel.

- Tehát azt gondolják, hogy talán elszöktette valamelyik?

- Az csak rajta fordult meg.

Az egyik hitelező, Brüll Ármin, lovagiasan közbevágott:

- No, az nem igaz. Én még két év előtt láttam Kassán a Behenczy báróval.

- Bah! De hátha azóta szökött meg...

- Nem hiszem - felelte Brüll úr rossz magyarságával -, mert az most már a katonatiszteken fordulja magát.

Tarnóczy tehát minden pihenés nélkül azzal a reménnyel indult a krivánkai ócska fészket felkeresni, hogy Estellát megtalálja.

Egész Krivánkáig tengelyen lehetett utazni, de azon túl csak gyalogösvény vezetett szűk hegyhasadék közt, sziklába vájt grádicsokon, hegynek fel, mélységeken át a Behenczyek kastélyához. Úgy el volt az rejtve, fellegbe nyújtózkodó hegyek között, az ember szinte kiérezte, mire volt jó a Behenczyeknek hajdanta; valami kincset eldugni benne, teszem azt, egy szép asszonyt, akit szerettek, féltettek, de nem mutogattak, mert nem volt törvényes feleség.

Mélyen bent, a sztrahói völgyben volt egy púp, egy pörsenés, vagy négy holdnyi, beültetve szelíd gesztenyékkel. E domb közepén, néhány százados fenyőtől körülvéve, mintha szuronyok strázsálnák, állt ez a kis kastély. És éppen az volt a baja, hogy állt. A jelenlegi Behenczyek sokszor kívánták magokban, bárcsak minduntalan át lehetne tolni más vidékre.

Talán, hogy nem tetszett nekik ez a vidék? Dehogy. A vidék elragadó volt, de nekik be nem vágott, mert már nagyon ösmerték itt őket. Mindig más-más helyen vígan lehetett volna éldegélni.

Tarnóczynak gyalog kellett indulnia Krivánkáról, ott hagyva a fogadott szekerest a falusi korcsmában, hadd bámulja addig az ivóban felakasztott Jánosik képét, ki itt valamikor népszerű zsivány volt és nagy gavallér: hét likra kapcsolódott a hasszíja.

Egy suhancot vett vezetőnek maga mellé, aki azt állítá, hogy jól ösmeri az utat és a bárókat.

- Voltál már náluk?

- De hányszor!

- Hát azt a szép leányt is ösmered?

A legényke csodálkozó szemeket meresztett:

- Nincs ott más, csak egy gazdasszony, de az csúnya, ráncos.

- Tudom, tudom, hallottam róla, valami Rozsákné, de azonfelül...

- Ej no, a Rozsákné régen letette már a kanalat.

- Mit értesz ezalatt?

- Hogy már nem eszik többet. - Ámbátor akkor se evett őkelme, isten nyugosztalja, amikor még élt.

- Hát meghalt?

- Hiszen váltig azt beszélem. Alkalmasint azért halt meg szegény, hogy nem evett.

- Hát miért nem evett?

- No, mert nem adtak neki a bárók.

- És miért nem adtak?

- No, mert maguknak se volt.

- Úgy? És most új gazdasszony van?

- Az van.

- Más nő nincs a háznál?

- Nincs.

Tarnóczy kedvetlenül harapdálta a kis szőke bajszát, s nyakazta egyre-másra botjával a dércsípte fonnyadt növényeket az út két szélén.

- Az új gazdasszonyt hogyan hívják?

- Estellának.

- Akkor hát siessünk isten nevében.

S vígan, ruganyosan kettőztette meg lépteit, fel a »Kokol« hegyre. Innen már meg tudta mutatni a suhanc a kinyújtott kezével, hogy merre van a Behenczy-kastély.

- Ott, ahol az a füst látszik?

- Idébb. A kastélyban ritkán van füst. Az pásztortűzből való.

Kis negyedóra múlva elérték a »Blato« nevű fenyőerdőcskét, ahol egy kanyarodónál előbukkant egy torzonborz ember nagy csizmákban, kopottas télikabátban, a báránybőrsapka egészen le volt húzva a tarkójára.

A suhanc megdöfte az ügyvédet.

- Ni, az öreg báró!

Tarnóczy ösmerte az öreget, látta egypárszor Zsolnán, de esze ágába se jutott, hogy ez legyen az az elegáns, finom monoklis alak, ezzel az elhanyagolt hajjal és szakállal. De amint közelebb jött és jobban megnézte, kezdett apródonkint ráösmergetni. Hm, persze, itt nincs kéznél se fodrász, se divatkereskedés.

- Jó napot, báró úr! - üdvözölte kalapját leemelve.

- Pszt, pszt! - sziszegett a báró és a kezeivel mutogatott, hogy menjenek odább.

Tarnóczy és a suhanc szót fogadtak, mire Behenczy is követte őket vagy negyven lépésnyire, ahol nyájas mosollyal tette kezét a fiatal ügyvédébe:

- Kihez van szerencsém?

- Én Tarnóczy Emil zsolnai ügyvéd vagyok, azt reméltem, ösmer a báró úr.

- Hogyne, hogyne! - szólt örvendezve, bár látszott rajta, hogy nem emlékszik rá - isten hozta, isten hozta! Milyen szerencse, kutyamája! (És a kezeit dörzsölte.) Bocsássa meg, hogy olyan udvariatlan voltam... de féltem, hogy elhessenti a fenyvesmadarakat... pedig nagy fogás lesz, nagy fogás...

- Ah igen, a báró úr...

- Nos, igen, igen, féltem, hogy belelép a hurkokba, hogy elrontja a vesszőimet...

- A vesszőit?

- Ej, én istenem. Annyi az üres időm itt a birtokon. És valami sportot csak kell csinálni. Végre is nem vadászhatok oroszlánokra. Egyszerűen abból az okból...

Végigtekintett piszkos kabátján, s ez megzavarta némileg, szórakozottan egészíté ki a mondatot:

- Abból az okból, mert puskaporom nincs. Azaz, hogy ez nem volna elég ok... ámbátor az is elég ok volna, de az ördög vigyen el, ha nem azt akarom mondani, hogy azért, mert oroszlánok nincsenek.

- Hát persze.

- Azért hát csak a fenyvesmadarakra vetem magam. De az is igen szép mulatság. Az ember nem öl, nem ont vért. Ez a humánus század sportja. A madarak maguktól mennek be a hurokba. A többi főurak is az ilyen sportot csinálják Budapesten, a bankok, pénzintézetek élére állva. Hát nincs igazam, spektábilis?... De ne beszéljünk erről, mondja inkább, hol veszi itt magát, ahol csak a madár jár?

- Éppen a báró urat keresem, azaz hogy inkább a fiatal bárót.

- No, no - szólt gyanakodva -, valami adósság?

- Oh nem, egészen más természetű ügy.

- Titok?

- Nem.

Behenczy a fiatal ügyvéd karjába fűzte a magáét, olyan bizalmasan, melegen, mintha örökké ismerték volna egymást.

- Hát halljuk. Hozott nekünk valamit? - unszolá finom mosollyal.

- Nem. Vinni akarok valamit.

De már erre meghökkent Behenczy, ez megzavarta; kereste elméjében, hogy mit vehetne ...ez el... tőlük, de nem talált semmit.

- Az Estellát akarom elvinni.

A báró szája nyitva maradt bámészkodásában. Az Estellát? Mintha azt mondta volna, hogy a mohot jött leszedni a kastély fedeléről, hogy elvigye. Azon gondolkozott, hogy mire való lehet az Estella valakinek?

- Az Estellát? - szólt és még egyszer a szeme közé nézett. - Igazán?

- Azért jöttem.

- Hm. És minek önnek az Estella?

- Boldogságom függ tőle.

A báró akaratlanul elmosolyodott, hajlandó lett volna a fejét csóválni, de csak mégis tartóztatta magát, végre is de gustibus non est disputandum. Vannak különös szenvedélyek a világon. Flugentius Artos a maga nagyanyjába volt szerelmes, James Clartont egy csonka lábú asszony gerjeszté gyöngéd érzelmekre, még talán Miss Pastrana is tetszett valakinek. És ami fő, a dologból valami jó is cseppenhet. Bizony, rájuk férne most egy »véletlen«, mert nagyon »gyengén« vannak. Sőt napok óta várt valami ilyen égi mannát, de mégis a kétely és félelem egy nemével kérdé:

- És mikor látta ön Estellát utoljára?

- Sohasem láttam.

- Akkor egyszerűen nem értek egy szót sem azokból, amiket ön mond, fiatalember - jelenté ki kesernyés, csalódott hangon.

- Majd elbeszélem útközben.

Intett a suhancnak, hogy maradjon el és csak messziről kövesse őket.

Így mentek karonfogva, le a völgynek, a borókaillatos erdei úton, miközben Tarnóczy elmondott őszintén mindent, miként került az ő menyasszonya a Beszterce ellen induló Pongrácz István kezébe túsz gyanánt, Estella helyett - s hogy az egyedüli mód hozzájutni, az Estella visszavitele.

Pál báró egészen nekiderült arccal helyeselte tervét és így szólt:

- Valóban, igen praktikus gondolat, de félek, hogy a fiam nehézségeket fog csinálni. Ő, tetszik tudni, nagyon megszokta a szegény teremtést annyi év óta... Ah, ők meglehetősen össze vannak fűződve.

- Tehát azt hiszi a báró, hogy hasztalanul jöttem?

- No, no, azt éppen nem mondanám, hanem hogy...

- Legyen, kérem, őszinte hozzám.

- Hogy lesznek különféle akadályok.

- Például?

- Hát teszem azt, hogy csak egyet említsek, Estella ez idő szerint a házvezetőné tisztét teljesíti. Mit csináljunk mi egy ilyen ügyes, kipróbált házvezetőné nélkül, ha ön elviszi? Hol kapunk helyette másikat? Mi szegény emberek vagyunk, uram, nekünk Estella sokat ér, ki kárpótol érte?

- Ha csak a pénzbeli kárpótlásról van szó, báró úr, arra én kész vagyok.

Az idősebb Behenczy a kezeit dörzsölte, de amellett méltatlankodó arcot vágott.

- Oh nem, uram. Nem a hitvány materiális szempontot veszem, oh nem; de veszem azt a szeretetteljes ragaszkodást, mely melegített, azt a lelkiekben esett rövidséget, mely távozásával érne. Ami a pénzt illeti, pokolba a pénzzel! Sem én, sem a fiam el nem fogadnánk egy garast sem. Csak még az kellene, uram! Nem mondom azonban, hogy pillanatnyi helyzetünkben egy kis kölcsönt visszautasítanánk, ha jó baráttól jön.

- Parancsoljon velem.

- Nos, kedves barátom, én rajta leszek - szólt a báró, s hirtelen elhatározással kezét a Tarnóczyéba csapta -, én megvallom, rokonszenvet érzek ön iránt, s ahol egy jó tettre nyílik kilátás, ott én sohasem hozakodom elő az önérdekkel. Mindig a fiatalság barátja voltam, s az is maradok, kutyamája...

- Köszönöm, báró úr. Eszerint lesz kegyes pártfogolni kérésemet a fiatal bárónál...

- Itt a szavam rá, s még ma, vagy legkésőbb holnap, megkapja Estellát. Hova vigyem önnek?

- Nem mehetek most mindjárt érte?

- No persze! Ne legyen annyira türelmetlen. Juventus ventus. Minden legyen s mindjárt legyen. Türelem, édes fiam. Azt tartja a tót közmondás: Nye kazal sa Pan Boch blaznit. (Az isten nem ajánlotta a bolondozást.) Lassúság és okosság. Idő kell és rábeszélés kell. Csak bízza ön rám és menjen vissza nyugodtan a szállására. Hol van szállva?

- A krivánkai korcsmában.

- Hát ott lesz az Estella ma vagy holnap, punktum.

A fiatal prókátor boldogan hálálkodott az öregnek, mire meleg kézszorongatások között elváltak a Palugyai-féle akolnál, ahol nagy csatarával csörtettek eleibök az ugató juhászkutyák; Tarnóczy visszafordult Krivánka felé, a báró pedig a kastélyba indult, de alig tett pár lépést, mintha véletlenül ötlene eszébe, rákiáltott a fiatalemberre:

- Hophó! Vissza csak egy kicsit, kis spektábilis! Elfelejtettem valamit.

Tarnóczy készségesen fordult vissza és futott feléje.

- Parancsoljon kérem!

- Nos, igen - szólt kissé zavartan -, kényes ügy, kellemetlen ügy, de túl kell esni rajta... azt gondolom, jobb lesz, ha túlesünk... A kölcsönkéről van szó... (s fitymálva biggyeszgette az ajkait.) A fiú könnyelmű egy kicsit, könnyelműen van nevelve, az én hibám is, de az övé is. Egyébiránt ezen most már nem lehet segíteni. A kölcsönt okvetlenül meg kell neki említenem. Én istenem, ez már a század, ez az átkozott század! A legszebb tettekhez is hozzá kell tapadnia egy kis prózának. Az isten verje meg ezt a XIX-ik századot! Hát hány forintot mondhatok neki?

Tarnóczy habozva felelt:

- Nem tudom. Igazán nem tudom. Talán kétszáz forintot.

Behenczy Pál gúnyosan felkacagott:

- Bagatelle! Kétszáz forint! Az egy napra való a kölyöknek. Oh, istenem, önnek nincsen fogalma, hogy mennyire rosszul van nevelve ez a fiú. Aztán tessék meggondolni, hogy az Estellát már maga Pongrácz István hatszáz forintért vette Zsolnán. És kitől? Egy közönséges komédiástól! Nem, nem, ön túlságosan fösvény, édes fiam, egy Behenczy báróval szemben. Ön egy igazi Harpagon (s tréfásan veregette meg az ügyvéd vállait). Kutyamája, ön egy hatszáz forintos jószágért kétszázat akar ígérni.

- Igen, de akkor még valószínűleg szebb volt - jegyzé meg az ügyvéd kedélyesen.

- Bah - pattant fel Pál báró -, de ön nem a szépségéért akarja bírni. Mert igaz, hogy szebb volt akkor, de most okosabb, kövérebb.

Ez a tónus felbőszíté kissé az ügyvédet, akaratlanul is csípős lett:

- Csak talán nem akarják font számra eladni?

- No, no, fiatalember. No, no. Nem az eladásról van szó, de egy kölcsönös szívességről. Becsületemre mondom, semmi másról. Mikor én a walesi herceggel vadásztam, ezelőtt egypár évvel, akkor így szólt hozzám a walesi: »Egy róka, kedves Behenczy, amelyiknek a farka még nincs a kezünkben, senkié.« A dolog még szétmehet. Tegyünk úgy, mintha semmit se beszéltünk volna.

- Hát jól van - kiáltott fel az ügyvéd -, szívesen szolgálok a hatszáz forinttal.

- Top - mondá hirtelen a báró s újra belecsapott az ügyvéd tenyerébe.

Ezzel ismét az előbbihez hasonló meleg kézszorítgatások közt váltak el, s Pál báró meg sem állt többé, csak otthon, a kastély gyommal, labodával benőtt udvarán, ahol Estella tinora-gombát terítgetett egy szalmagyékényre.

Hanem bizony nagyon beleharapott az idő a fizimiskájába, petyhüdt volt az arcbőre, a festék látható marásaival, ráncon ránc: a termete is összeesett, úgy nézett ki, mint egy csutak. Csak a hajdan szép álla viselte magát derekasan, eresztvén magából egy vice-állat. Talán hogy az egyiket a Pál báró csipkedje, a másikat pedig a Károly báró.

- No, hol a madarak? - kérdé a betoppanó Behenczytől.

- Nincs kincs! - felelte jókedvűen, majdnem sugárzó arccal.

Estella kedvetlen képet vágott s erre még csúnyább lett, az orra lefittyedt, mint a pulykáé, mialatt a két tenyerével (de milyen kérgesek voltak már azok is) rácsapott a cafatos, foszlányos szoknyáira.

- Hát azt hiszi, hogy ezeket a rongyokat adom el húsért a zsidó mészárosnak, hogy maguknak vacsorát főzzek? Hát elfelejtette, hogy ma gombát és fenyvesmadarat kell vinnem neki Krivánkára?

- Ugyan ne hápogj. Ma úgysem mehetnél Krivánkára. Hol a kis báró?

Estella mély alázattal hajtotta meg magát, ahogy a nevelőbeli lányok szoktak a madame előtt s gúnyos pátosszal felelte:

- A báró úr őméltósága bent az ebédlőben zsákot foltoz, amiben a gombát és a madarakat kellene elvinnem. Nagyon meg fog örülni az uraatyjának.

Valóban ott ült a kis báró az ebédlőben. A gonosz Estella gúnyosan nyomta meg előbb ezt a szót, mert inkább a denevérek tanyája volt ez, mint a báróké, s a denevérek se ebédlőnek használták, hanem hálószobának. Károly úr még törékenyebb, véznább volt, mint mikor utoljára láttuk, s csakugyan egy lyukas zsákon öltögetett egy szögnyi vastagságú tűbe szúrt fonállal.

- Hozol-e madarakat, öreg? - kérdé mogorván a belépőt.

- Nem igen - felelte az öreg hősies nyugalommal, s ez önérzetes egykedvűségében volt valami rejtélyes, amit Károly úr rögtön észrevett.

- Egyet sem?

- Egyet sem - ismétlé vidor tekintettel. - Ki az ördög bíbelődnék efféle madarakkal? Már a szagukat is utálom.

- Hm. Hát mit hoztál akkor? - és kíváncsian tette le a tűt.

- Hahaha, hogy mit? Hát minek is nevezzem? Egy elefántot hoztam, legalább is egy elefántot. Nem, egy rinoceroszt!

- Te be vagy csípve, apuskám!

Az öreg fáradtan ereszkedett le egy vén karszékbe, melynek hepehupás talajából kíváncsian kandikált ki itt-ott egy lószőr.

- Ugorj fel, fiú, és csukd be legelőbb is az ajtót, hogy a leány ne hallja, töltsd meg a pipámat és hozd ide, aztán nyisd ki a füleidet.

- Hát miből töltsem meg? - szólt a kis báró habozva.

- Van dohányod.

- Egy csöpp sincs. Ugyan hol venném?

- Eltagadod előttem, gazember!

- Nincs, ha mondom.

- Így görbülj meg? (karikába hajlította a mutatóujját.)

Erre aztán elnevette magát a kis báró és megadta magát.

- Az utolsót is kicsalod tőlem. Igazán rossz apa vagy. Visszaélsz a puha fiúi szívemmel.

Kihúzott egy disznóhólyagot, akkor csimbókkal, mint egy pogácsaalma, a padlózat alúl, mert a padlózat redves volt és hiányos, itt-ott a puszta föld látszott, s alája lehetett nyúlni a felszakadozott deszkának.

- Ej, hát oda szoktad dugni?

- Hát nem jó hely? Nyirkosan tartja a dohányt.

Megtöltötte az öreg úr cseréppipáját, melynek meggyfaszára egy lúdtollban végződött, odavitte neki, a szájába dugta, kedveskedően, mint ahogy illik egy jó fiúhoz, még fidibuszt is csinált az asztalon heverő számlák egyikéből:

- No, tata, most már hallgatlak.

Az öreg megvárta előbb, míg jól lélegzik a szerszám, aztán fontoskodva kezdé mese alakjában:

- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek a menyasszonyát egy várban őrizte egy bolond ember és semmiképpen se akarta kiadni, hacsak úgy nem, hogy visszaviszik a bolond embernek egy elszökött kedvenc majmát. Erre elindult a vőlegény. Nyakába vette a világot, a majmot feltalálni. Hát amint megy, mendegél, találkozik egy másik bolond emberrel, aki fenyvesmadarakat fogdos egy erdőben. Kérdezi a bolond ember az utastól, mi járatban lenne; elmondja az utas a szándékát, hogy egy majmot keres, amely ilyen és ilyen embernél van. Feleli erre a bolond ember: »Jó helyen jársz, hékás, mert az az ember az én fiam!«

Behenczy Károly élénken ugrott fel:

- Az Estelláról van szó?

- Őróla.

- Teringettét! Ugye a Pongrácznak keresik? Hallottam valamit arról a zsolnai lányról. Pompás egy komédia volt.

- Igen, a leány visszavétele miatt kell a mi Estellánk.

- De csak nem ígérted oda?

- Már hogyne ígértem volna! Hát minek nekünk? Hiszen már úgyis ráuntál, el akartad kergetni. Gondold meg, milyen szerencse? Hatszáz forint kölcsönt ad az amice. Szerelmes a szamár. Egy olyan üzlet ez, Karcsi fiam, amely föltétlen becsületes, mert mindenki jól jár mellette. Jól jár a zsolnai ügyvéd, mert a menyasszonyához jut, jól járunk mi, mert egy kis pénzmag csordul, és végül jól jár Estella, mert olyan helyre kerül, ahol élhet, úszkálhat tejben-vajban, ahova úgyis egyre visszavágyik.

- És hol van az az ügyvéd? - kérdé Behenczy tompán.

- Krivánkán van a korcsmában, és amint odavisszük a leányt, rögtön kész...

De nem végezhette be a mondatot a meglepetéstől, mert a kis báró villámgyorsan felugrott, és leakasztván a falról egy vén karabélyt, az egyetlent, mely a megfakult zöld rámán lógott, ádáz haraggal fölordított:

- Lelövöm azt a gazembert, felnyársalom, huh, megeszem!

- Az egyetlen jóltevőnket, Károly! - csillapítá az öreg. - Ilyet egy kannibál se tenne.

S megfogta a fia kezét szelíden, szeretetteljesen.

- Károly, Károly, legyen eszed!

De Károly kiszakította magát dühösen, a hangja reszketett a felindulástól, közbe a fogait is csikorgatta.

- Menj, hagyj engem! Csodállak, hogy nincsen érzéked az ilyesmihez. Ez a fickó meggyalázott, azt tételezve föl, hogy egy Behenczy pénzért adja el a megunt szeretőjét. De teneked semmi a fiad becsülete. Ilyen mocskot nem tűrök, nem, soha! Meg kell halnia a kutyának.

S fogván a kalapját, kirohant s futott, futott tüskön-bokron keresztül, Krivánka felé.

Az öreg utána iramodék, de utolérni nem bírta, hát inkább elmaradt, kétségbeesve kiáltozván:

- Fordulj vissza, fiacskám, ne okoskodj. Károly! Károly!

Estella pedig ezalatt még egyre terítgette a gombákat a gyékényre s egykedvűen mondá:

- Már megint össze méltóztattak veszni?

*

A kis báró elérvén Krivánkára, megtalálta Tarnóczyt a korcsmában, udvariasan köszöntötték egymást, bemutatkoztak, mire Behenczy félrehítta egy szögletbe és így szólt:

- Ma este megkapja ön Estellát, de rögtön menjünk el innen Privodára (Privoda volt a szomszéd falu), ott különben is jobb korcsma van.

Tarnóczy befogatott s átmentek együtt Privodára, de a Klopanka felé vezető úton, a mezőkön fordulván el ellenkező irányba. Privodán volt Behenczynek egy bizalmas vénasszonya, aki dajkálta valamikor, bizonyos Zubek Andrásné, azt elküldte nyomban titkos megbízásban két sornyi írással Estellához, hogy azonnal jöjjön és az öregnek ne szóljon, ha otthon volna.

Dehogy volt azonban otthon az öreg Pál, az anyóka egyedül találta már Estellát, az öreget elűzte a belső nyugtalanság Krivánkára, hogy ott nyélbe üsse a dolgokat, de miután Krivánkán hűlt helye volt az utasnak is, Károlynak is, rosszat sejtve, ballagott át a falusiak beszédje nyomán a pléhtornyú Klopankára, csak mikor ott se találta az embereit, tért vissza késő éjjel, a csudálatos rejtélyen tűnődve, a Behenczy-kastélyba.

Csendes és szomorú volt: kapuja, minden ajtaja nyitva-tárva. Csak a denevérek röpdöstek pajzánan és a bagoly huhogott kísértetiesen.

- Estella! - kiáltá az öreg. - Hol vagy, Estella? Fiacskám, Estellácska!

De senki sem felelt.

Benyitott a hálószobájába, üres volt a szegényes vacka, keresztülszaladt a szobákon, de sehol sem volt az Estellácska. Szuroksötétség volt, de az elméjében világosság kezdett derengeni.

»Kutyamája, az az átkozott kölyök kijátszott a hatszáz forinttal.«

- Tolvaj, tolvaj! - bömbölte dühösen, ide-oda száguldva a szobákban, ahol nem kellett félnie, hogy megbotlik a fölösleges bútorokban.

Privodáról egyenest Zsolnára vitte Estellát Tarnóczy. (Behenczy Károly pedig meg sem állt a hatszáz forinttal Budapestig.)

A polgármester annyira megörült a fonnyadt komédiásnőnek, hogy maga emelte le a kocsiról.

- No, ez derék dolog, öcskös, hogy elhoztad, de még nem elég. Mert olyanforma ez, mint a régi kolostorok pecsétje, hogy két részre volt szedhető, az egyik része Lengeffy. Hát most már eredj Losoncra Lengeffyért. Addig én vigyázok az izére... hogy is mondjam csak, mert nem egészen merem kisasszonynak szólítani.

- Pedig bátran szólíthat - szólt Estella tréfás hahotával.

- Hm - morogta a polgármester -, hm - és még egyszer megnézte a »kisasszonyt«.

Tarnóczy nem akart időt veszteni, rögtön indult Losoncra; azalatt a polgármester hozzáfogott az Estella kiruházásához, hogy illő módon vihessék Nedecre. Szép májszín selyemruhát varratott neki, s minthogy soha életében nem látott divatképet, odavitt a női szabóhoz, Limpa Valeriushoz egy amerikai Kossuth-bankót, azon volt egy női kép, a legszebb asszony az ő fantáziájában és az egyetlen, akiért szenvedett. Két esztendeig ült érte Kufsteinban.

- Ilyent varrjon - rendelé s még a frígiai sapkát is megcsináltatta, hogy tökéletesen olyan legyen. Bizonyára vegyült egy kis hiúság is a polgármester úr cselekményébe, egyrészt megmutatni, hogy milyen nemes ízlése volna, ha ő akarná, másrészt hadd lássák az asszonyok, hogy milyen férj lett volna őbelőle.

Limpa mester megnézvén és megmérvén Estellát, nagyon kedvezőtlenül nyilatkozott a délelőtti sör mellett, mondván a polgármesternek:

- Nehéz belőle valamit csinálni!

Míg a ruhát varrták, azalatt levél jött Tarnóczytól, hogy Lengeffyvel megalkudott. A jövő pénteken Zsolnára jön a »szenátorokkal« egyetemben úgyhogy szombaton megtörténhetik a »nagy eset«. U. i. »Az akasztófára való Lengeffy nagyon meghúzott az árra nézve s addig is az egész truppot traktálnom kell, de semmi, csak aztán foganatját lássuk.«

Erre a jó hírre mindjárt pennát fogott Blázy is, értesítvén gróf Pongrácz Istvánt, hogy minekutána őméltósága túszul tekinti Trnowszky Apollóniát, ezen kijelentésének mindenki meghódol, s akarata szerint a jövő szombaton hazaviszik neki a beszterceiek Estellát, akit sikerült immár előkeríteniök.

István gróf éppen kártyázott (valószínűleg az istennel) a szoba szőnyegén guggolva, mikor a kapuőr felhozta a levelet, nem eresztvén be a levelet hozó lovast, mert Pamutkay szigorúan eltiltá idegen embernek a várba lépni.