Rész,  Esztendo/Fejezet

 1    I,  1873|          mint ilyen kitéve, mindig felsóhajtott: »Hiszen ne volnék csak
 2    I,  1878|           ágyban fekvõ beteg volt, felsóhajtott:~- Csak még egyszer mulathatnánk
 3   II,  1883|         ülni négy óráig!~Harmadnap felsóhajtott:~- Borzasztó ezeket hallgatni.~
 4   II,  1883|       játékimat«.~Dobránszky Péter felsóhajtott: »Elmúlt pohár, mibõl fogom
 5   II,  1884|        lebecsmérelje a kiállítást, felsóhajtott. - De mit ér, ha arany hamutartó
 6   II,  1883|            fölnézett a plafonra és felsóhajtott.~Kivette a kendõjét, s halálos
 7   II,  1883|           fogasáról a kalapját, és felsóhajtott. Ez volt az utolsó törvényhozói
 8   II,  1884|        gonoszaim...~Most egyszerre felsóhajtott.~- Ott ama két szoba a legszomorúbb
 9   II,  1884|      ezernyolcszáz hol maradt?...«~Felsóhajtott erre Prileszky Tádé szomorúan:~-
10  III,  1886|             A volt külügyminiszter felsóhajtott. Persze könnyû annak jól
11  III,  1886|         folyosón, amidõn szomorúan felsóhajtott:~- Mik lesznek a fõispánok?
12  III,  1886| Szokatlanul érezte magát odalent s felsóhajtott:~- Szinte fáj már elszakadnom
13  III,  1887|     ballagott az izzó aszfalton és felsóhajtott magában, hogy minek is nagy
14  III,  1888|      elborult egy percre és mélyen felsóhajtott:~- A Tisza Kálmán pártján
15  III,  1892|         felesége kedveért.~Szapáry felsóhajtott:~- Tehát még egy nap. Még
16  III,  1893|        Valaki, talán Dániel Gábor, felsóhajtott a hátam mögött: »Immár Miskolcból
17  III,  1894|           a füstölgõ kéményeket és felsóhajtott:~- Oh te szegény város,
18  III,  1895|         harmadik az égre nézett és felsóhajtott, mintha mondaná, hogy legyek