1879
FÜGGELÉK

13. sz., január 17.

SZEGED, JANUÁR 16.

Az orosz cárok szeretik a szolemnitást, s önimádó pöffeszkedésükben még a végzetnek is azt a látszatot akarják adni, mintha az hiúságukat szolgálná rabszolga módra. Önáltatás ez, vagy pedig a fanatikus orosz nép bolondítására szánt rafinéria, mely a cári hatalom dicsfényét s misztikus nagyságát csillogtassa.

Egy év elõtt a cár nevenapján tervezték Plevna bevételét. Ez lett volna a hadsereg ajándéka az uralkodó számára, mely úgy jó, hogy a cár nevenapját körítse nimbusszal.

A sors az idén is respektálni tartozik a mindenható cár névünnepét, s újra egy nagy esemény fog történni e nap alkalmából, t.i. megköttetik Törökországgal a végleges béke.

A cárizmus tehát olyan, mint a mesebeli sárkány, mely a saját nevenapján mindig egy országot fal föl. Szomorúan fog kelleni e névnapok elé nézni az emberiségnek ezentúl, mert úgy van megszabva, hogy azok igen drágába kerüljenek.

S az a legmegdöbbentõbb, hogy az egész Európa mintegy elhagyja magát, szabad kezet engedve azon borzasztó és véres munkának, mely a cári palotából indul ki.

A berlini szerzõdés szinte nem egyéb, mint a hatalmak fegyverlerakása a cári omnipotencia elõtt. A hatalmak, kik a szolgaságot inaugurálják lefelé, ez egyszer következetesek valának, s maguk is beadták derekukat a cárizmusnak, részint elámítva, részint kényszerítve. A népeket illette tehát a föladat ellenszegülni a jövõben rájuk nehezedõ kéz mahinációinak.

S a népek is megcsalták önmagukat.

Néhány nap múlva fog tárgyaltatni a bécsi Reichsrathban a berlini szerzõdés. Az osztrákok derekasan küzdtek eleinte ellene, s várni lehetett, hogy azok elvetik erõs tiltakozások között orosz irányú politikánk ellen, s íme, minél jobban közeledik a tárgyalások ideje, annál közelebb lép azon eshetõség, hogy a Reichsrath is el fogja fogadni a berlini szerzõdést. Legalább a szerzõdés megbírálására kiküldött bizottság azon határozatot fogadta el, hogy a berlini szerzõdés minden észrevétel nélkül elfogadtassék.

Bámulatos dolog az, ami nálunk történik! A sors bünteti-e meg azzal a nemzeteket, hogy bizonyos döntõ pillanatokban megfosztja elméjüktõl és cselekvési képességüktõl! Egyébben nem lehet kimagyarázni amaz állapotokat, amelyek Monarchiánkban elõfordulnak, amidõn megdöbbenve ijed vissza mindenki valamely eszmétõl, tudja, hogy azt nem szabad helyeselnie és mégis helyesli.

Sohasem volt fidúciánk Sturm indítványának elfogadásához, mely a szerzõdés visszavetését tárgyazta, mert annak gyakorlati értelmet nem bírtak tulajdonítani, annál kevésbé, miután bevégzett tényekkel álltunk szembe. A Monarchia képviselõje a berlini kongresszuson elfogadta az ott létrejött pontozatokat, azok tehát el vannak fogadva, azokon változtatni többé lehetetlen, mert Andrássy gróf minden kellékével bírt annak, hogy ott helyettünk végérvé­nyesen cselekedjék. Azon viszony, melyben Andrássy az itteni alkotmányos testületekkel áll, egészen külön dolog, s a berlini szerzõdésben nem változtathat legkevesebbet sem.

Azonban biztosnak vettük a Herbst indítványának elfogadását. Ez méltó lett volna az osztrák nép érzületéhez, s méltó azon érdekekhez, melyeket a Reichsrathnak védelmeznie kötelessége. Herbst nem tagadta meg a berlini szerzõdés érvényességét s törvénybe leendõ becikkelyezését, õ csak azt kívánta utasításul adni a külügyminiszternek, hogy jelenlegi politikáját változtassa meg, és az annexió eszméjérõl tegyen le.

S ehelyett a Reichsrath bizottsága egyszerûen belenyugszik mindenbe. De hát mi történhetett e néppel? Fölfelé folynak már a folyamok, s változtatják a meggyõzõdést, mint az inget? A seb, mely tegnap fájt, gyönyört okoz ma? Vagy kihaltak már azok a férfiak mind, kik még csak héttel elõbb a férfias fölháborodás harsogó hangján tiltakoztak a gyalázatos politika ellen?

Nem; az osztrák parlament érzelmei nem változhattak ennyire; a bizottság határozata bizonyára csak véletlen eset, mely magában a parlamentben meg fog hazudtoltatni, véletlen, mely onnan eredhet, mert az intrika és a mesterségesen csinált közvélemény mindig ébren van, míg az igazi nem ügyel annyira magára.

Az osztrák parlament tárgyalásai elé nagy érdekkel tekintünk, hisszük, hogy a Monarchia érdekei meg fognak védelmeztetni, hogy a kormány perfid eljárása szigorúan megrovatik, s hogy fõleg itt történik meg az elsõ elhatározó lépés a delegácionális intézmény jogainak megcsonkítására; mert ez intézmény az, mely a mai helyzetet teremtette, mely összezavartatni engedi a kormányoknak és a népeknek a fogalmat az alkotmányosság szent elvei és a hatalom omnipotenciája között.

A cár nevenapjának elõestéjén azt kívánjuk, hogy kövesse azt nemsokára a szabadság nevenapja: amely akkor lesz, ha a jelenlegi szentpétervári politikát eltemeti a fölháborodott nemzetek szörnyû haragja.

[A politikai tárgyú cikk »gerincé«-ül szolgáló irodalmias gondolat a despotikus orosz cárok nevenapjának népeket megalázó megünneplése és az orosztörök háborúnak az 1877-es Mikszáth-cikkek szellemével azonos megítélése vall sok tekintetben MK-ra, s az erre épülõ csattanó, amely a nemzeti fölháborodás mindent elsöprõ erejére apelláló megfogalmazásban is ismerõs. Ugyancsak MK írásaiból ismerjük a »fölfelé folyó folyamok« képét: A Duna Krk 53. köt. Viszont kérdésessé teszi MK szerzõségét a cikk kissé fontoskodó hangja s néhány föltûnõen nyakatekert, nehézkes mondat pl.: 233. l.

A cikk könnyebb megértéséhez szükségesnek tartjuk az alábbiakat közölni: A berlini szerzõdést melyet Andrássy a Monarchia nevében 1878 nyarán, a parlamenti szünetben írt alá csak 1879. január 15-én tudta a Reichsrath napirendre tûzni. A vitában heves bírálat érte a kormányt. A szembenálló két indítvány, amelyekre a cikk is utal, a következõ volt: Sturm azt javasolta, hogy a Reichsrath tekintse érvénytelennek a szerzõdés aláírását, mert az osztrák alkotmány értelmében nemzetközi szerzõdést kötni a Reichsrath elõzetes hozzájárulása nélkül nem lehet. Így azok a kötelezettségek, melyek a szerzõdés értelmében Ausztriára hárulnának, nem emelkedhetnek jogerõre. Herbst szerint nincs mód a befejezett tényeken változtatni, de a Reichsrath követelje elítélve a múltban követett külpolitikát a Monarchia külpolitikájának radikális megváltoztatását. Az ellenzéki indítványok ellenére a Reichsrath 1879. január 27-én jelentéktelen módosításokkal szótöbbséggel elfogadta a kormány javaslatát.]

32. sz., február 6.

SZEGED, FEBR. 5.

A katonai körökkel hiába áll szóba az ember. Nem egyszer, ha százszor emelt szót már a sajtó azon félszeg szokás ellen, hogy a katonák szolgálaton kívül is fegyvert viselnek.

Hány-meg-hány garázda eset fordult elõ, hol a katonaság korcsmai verekedésekre használta fegyverét, éppen az állampolgárok ellen, kiknek keserves verejtékébõl lett fölfegyverkezve, és akiknek védelmére volna hivatva.

Sehol a világon nincs az a merev katonai rendszer, mint itt a »copfos« Ausztriában. Másutt mindenütt azon dolgoznak a katonai körök, hogy minél jobban elenyésztethessék a fegyelem fönntartása mellett azon különbséget, mely a katonák és a polgárok között fönnállott. Különféle intézkedések által döntik el egyenkint a válaszfalakat, mert már arra régen rájöttek, hogy a hadsereg az állampolgároktól meríti erejét, nagyon természetes tehát, hogy elõnyére válik, ha minél közelebb áll a forráshoz, ahonnan erejét veszi.

Ausztriában természetesen be nem látják ezt a vaskalaposok, s szinte édelegnek abban, hogy külön osztályt teremtenek az uniformis által, s mintegy úgy nevelik a katonaságot, hogy az az állampolgárnak ellenségévé váljék.

S ez részben sikerült is nekik. Európa egyetlen államában sincs olyan közöny a hadsereg iránt, mint itt nálunk. Legjobban tûnt ez ki a boszniai hadjárat alkalmával, amikor ami kis részvét mutatkozott a Boszniába vezetett harcosok iránt, az inkább lokális értékkel bírt s testvéri, baráti s másnemû rokoni kötelékbõl folyt.

S mindez azon otromba rendszer kifolyása, hogy még mindig a copf dirigál, hogy a katonaságot még mindig félig az állampolgárok ellen gyûjti a hatalom, vagy legalább úgy tesz, mintha azok ellen gyûjtené.

Ha lett volna is értelme ennek, midõn a katona-kenyér még pálya volt, midõn azok, kik egyszer katonasorba kerültek, nyolc évig szolgáltak ott, s férfi-koruk legszebb szakát töltötték ott; azonban mi értelme van most, midõn minden épkézláb ember keresztül megy a hadiszolgálaton, midõn a katonáskodás minden polgári foglalkozásnak mintegy kiegészítõ része.

Ha nem volna is semmi egyéb a fegyvereknek szolgálaton kívüli használata ellen, már magából az intézménybõl önként folyik, hogy most a katona jóformán csak hadiszolgálatokat tevõ polgár, kinek a fegyverhez semmi köze, ha szolgálatot nem teljesít, hanem hiszen van elég ok ellene; az, hogy mint számtalan példa mutatja, a fegyver veszedelmes és skandalózus célokra használtatik föl igen sokszor.

Alig van hét, hogy a sajtó ne közölne eseteket, midõn hencegõ katonák békés polgárokat szurkálnak meg gyíklesõikkel.

Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a fegyverviselés fejleszti leginkább a kasztszellemet, s különbözteti meg polgártársától a katonát, lehetetlen kicsinyleni az okokat, melyek a fegyver szolgálaton kívüli használásának eltörlését sürgetik.

S ez okok még nyernek erõben azon körülmény által, hogy egyetlen ésszerû ok sincs, mely a fegyverviselést támogathatná, hacsak azon üres csillogást nem vesszük, mely azok elõtt bírhat értékkel, kik a katonaságot a fejedelmi fény kiegészítõ részének, az uralkodó szolgaseregének veszik, melynek már külsõ megjelenésével imponálnia kell a trón ragyogásának öregbítésére.

De a katonát ma már, hála istennek, nem nézheti a koreszmék világítása mellett senki sem a király bérruhás szolgájának, hanem az államénak. Az az idõ régen lejárt, mikor a porosz Frigyes a »lange Kerl«-eket gyûjtötte össze, s mikor XII. Károly svéd király egy század félszemû lurkót válogatott össze magas passziójában.

Óhajtandó lenne, hogy a fõbb katonai körök belátnák végre, hogy nem az állam van a katonák kedvéért, hanem megfordítva, s hogy ha a katonságot erõsíteni akarják, azt ne ott kezdjék, hogy minden évben ellátjuk újdivatú ágyúkkal, különféle pityke- és hajtókákkal, hanem vigyék egészen közel a polgársághoz.

Szoktassák meg a népet arra, hogy a katona az õ szolgájuk, s hogy a fegyverhez csak akkor van joga, amidõn az õ védelmükben nyúl ahhoz, s a nép szeretni fogja a katonát.

S a szeretet kihívja a viszontszeretetet. A katona is szívesebben fog a polgárhoz simulni.

S akkor aztán nem jut olyan gyakran eszünkbe Sadova.

[A katonatiszti kasztszellem kárhoztatása, az osztrák militarizmus bírálata ismerõs MK publicisztikájából: A »Wherzeitung« a magyarok ellen. Krk. 55. köt. 80., 204. l. Ugyancsak az õ szerzõségének föltételezése mellett szól Nagy Frigyes kedvenc gránátosainak, a »lange Kerl«-eknek emlegetése is. MK írja a szegedi rendõrséggel kapcsolatban: »A fõkapitány éppen olyan büszke volt rájuk, mint a porosz Frigyes hajdan az õ válogatott hosszú fickóira.« Krk. 35. köt. 105. l.

Ugyanekkor a cikk sablonos nyelvezete nem nyújt további fogódzót a szerzõség kétségtelen bizonyítására.]

40. sz., február 15.

SZEGED, FEBR. 14.

Ausztriában elérte a bonyodalom a tetõpontot. Gróf Taaffe, aki az osztrák kabinet megalkotásával bízatott meg, nem bírt eredményhez jutni. Ausztriában nem kínálkoznak, mint Magyarországon, úton-útfélen olyan emberek, akik készek magukat s reputációjukat egy gyûlöletes politikai eszközül dobni. Taaffe úrnak kár volt innsbrucki palotáját otthagyni, hogy kudarcot valljon a miniszter-kereséssel, s megkosarazva térjen vissza helytartói állására. Az »osztrák Tiszá«-nak nincs annyi szerencséje, mint a mienknek.

Mi fog most Ausztriában történni, ez a napirenden levõ kérdés. Az Auersperg-minisztérium, mely már rég leköszönt, nem szívesen viszi tovább az ügyeket s az osztrák parlament nem szívesen érintkezik vele. Minélfogva az alkotmányos élet jóformán szünetel, egy új minisztérium megalakulásáig.

Csakhogy honnan vegyenek új minisztériumot?

Azok, akik hajlandók volnának tárcavállalatra, egy vagy más okból nem képesek kormányozni, azok pedig, akik képesek, vagy egyáltalán nem vállalkoznak, vagy olyan föltételeket szabnak, melyek alapján Ausztria külügyi politikájának merõben meg kellene változnia.

Az osztrák nemzet, éppúgy, mint a magyar, föltétlenül elítéli a foglalási politikát; a legmérsékeltebb a Lajtán túli politikai pártok között az alkotmánypárt.

Ha a jelenlegi külügyi politika irányelvei mellett alkotmányos kormány lesz Ausztriában, e párthoz kell fordulnia támogatásért.

Lássuk, mit akar ezen párt, és azonnal tisztába[!] leszünk azzal is, milyen szél fúj Lajtán túl.

Az alkotmánypárt olyan kormányt kész támogatni az adott helyzetben, mely legalább a pénzügyi egyensúly helyreállítását tûzné ki jelszavul zászlajára. Hogy mi által lenne az elérhetõ, világosan fejtette ki a Dumba képviselõnél tartott értekezlet.

A párt 10 millióval kívánja apasztani a hadügyi költségvetést, s a legnagyobb takarékosságot követeli az államháztartás többi ágaiban is; a foglalási költségeket a lehetõ legcsekélyebb összegre kívánja redukáltatni s követeli Bosznia szervezési kérdésének megoldását a Monarchia jelenlegi államjogi viszonyainak megfelelõen.

Csakhogy e jogosult követelésekkel képzelhetõ-e, hogy ki fognak békülni a mérvadó körökben? Képzelhetõ-e, hogy a bécsi Burg kõlépcsõit olyan miniszteri láb tapossa, ki e pártban van megtámaszkodva?

Bizonyára nem. De hát mi fog akkor történni?

Mint legújabban értesülünk, Taaffe fiaskója után a régi kormány »fejeltetik« meg. Auersperg herceg távozni fog, s új miniszterelnök, valószínûleg Stremayer, elnöklete alatt a volt miniszterek egy (kevesebbet érõ) része kiegészíttetik néhány (még kevesebbet érõ) új emberrel.

S ekkor aztán ott lesz Andrássy ahol most van; a miniszter-, illetve parlament-válság állandósíttatik csak, ahelyett hogy elodáztatnék.

Ha az Auersperg minisztérium képtelen volt alkotmányosan kormányozni a jelenlegi viszonyok közt annak dacára, hogy az Auersperg minisztériumot egy tekintélyes többség szülte, hogyan foghatna akkor alkotmányosan kormányozhatni az új kabinet, melynek nincs alul semmi támogatója.

Az új kormány tehát csak provizórius lehet, amibõl az a tanúság[!], hogy Ausztriában senki sem akarja az Andrássy külügyi politikáját. S az, ha rá lehet is tukmálni mesterségesen toldott-foldott kabinetek útján a népekre egy ideig, szomorú következményeket fog maga után vonni a trónra nézve a birodalom belsejében is.

(Mindenekelõtt a cikk irodalmias képanyaga »megkosarazva«, »a bécsi Burg kõlépcsõit olyan miniszteri láb tapossa«, »toldott-foldott kabinetek« rátukmálása a népekre ad okot MK szerzõségének föltételezésére. Emellett szól »az osztrák Tisza« kifejezés és a 238:913 sorok okfejtésláncolata is. A cikk egyébként az egyesült ellenzék külpolitikai elképzeléseinek visszhangja az alkotmányosság erõteljes hangsúlyozásával és Andrássy-ellenességével. Ennyiben MK ekkori álláspontjával is egybeesik. E cikkben tárgyalt kérdések megértéséhez jegyzeteink bevezetésén kívül maga a vezércikk segít hozzá.)

136. sz., június 21.

SZEGED, JÚNIUS 20-ÁN

A biztosi tanács bizottságai szorgalmasan végzik a kárbecslés terhes munkáját.

A kárbecslésnek azért kellett a biztosi tanács egyéb teendõit megelõzni; mivel ott, ahol a víz lehúzódott, a lakosság rögtön hozzá lát a rekonstrukcióhoz, az építkezéshez. A kárbecslés természetesen sokkal nehezebb és sokkal kevésbé közelítheti meg a valóságos kárt, ha a rom felépült, s helyét ismét egy lakható, bár ideiglenes alkotmány elfoglalja.

Azonban, bár elismerjük, hogy aránylag a kárbecslés elég gyorsan halad elõre, mégis aggódunk afölött, hogy ha a kárbecslés hónapokig igénybe veszi a biztosi tanácsot, a többi nem kevésbé sürgõs teendõk nem lesznek kellõ idõben elvégezhetõk.

Ezen teendõk közé sorozzuk elsõ helyen a város tervét. Nem mintha azt képzelnénk, hogy nagyobbmérvû építkezések és a romba dõlt városnak újjáalkotása már az idén vehetné kezdetét. Az nem a készítendõ új tervtõl függ, hanem függ a segélykiosztástól és azon áldozatok nagyságától, melyeket az ország Szegedért hozni fog, s függ az építkezési kölcsön összegétõl és föltételeitõl. De ha ezen elõzmények már valamennyire meg is volnának, az elõrehaladott évszaknál fogva is az idén már lehetetlen a nagyobb szabású építkezés.

A város megállapított tervére azért van szükségünk, hogy a nép gondoskodhassék saját részére téli hajlékokról, éspedig saját erejébõl.

Hisz a nyári hónapokban csak meghúzódhatott a nép valahogy a barakkokban, azonban a téli idõ viszontagságaival azokban nem dacolhat, s kénytelen volna vagy elszéledni, s így Szeged rekonstrukcióját hosszú idõre nehezíteni, sõt lehetetleníteni, vagy pedig magát betegség által megtizedeltetni.

A szegedi nép tud magán segíteni, s szeret is. Nincs az hozzá szokva a hatóság túlságos atyáskodásához, s megáll a maga lábán. Ha azonban megkötjük kezét, lábát szigorú szabályok által melyek elkerülhetlen voltát különben elismerjük, s ha nem támaszkodhat önerejére, úgy csakugyan gondoskodni kell róla.

A gondoskodás ne álljon egyébbõl, mint hogy állapíttassék meg Szeged városának terve, s minden háztelek tulajdonosa mielõbb nyerjen arról tudomást, telkének melyik része marad az övé, melyik esik kisajátítás alá, hol lesz az utca, s merre néz majd építendõ házának homlokzata.

Ha mindezekre nézve tisztában lesz, úgy képes lesz Szeged népe saját erejébõl gondoskodni téli hajlékról, s a lakosságnak csak a gyámolatlan, elaggott és elhagyatott része szorul állami segélyre a télen át.

Nem lehet a biztosi tanács szemére vetni, hogy nem dolgozik eleget. Sõt fáradhatlanul mûködik kiküldetése körül. Nem is a tanácsban találjuk a hibát.

A királyi biztosságnak erélyes mûködése meg van bénítva azáltal, hogy a kormány elmulasztotta elkészíttetni a szükséges elõmunkálatokat. Hónapok múltak el a katasztrófa óta. A királyi biztosnak Szeged tervét már készen kellett volna elhoznia magával, volt annak elkészítésére elég idõ.

Most, midõn égetõ szükség volna az új tervre, a végrehajtás megkezdésére, még most keresik csak elõ a régi poros terveket, melyeket Szeged levéltárában valahol a szú ette.

Mikor lesznek már most a hajléktalan szegediek azon helyzetben, hogy tudhassák, hova állíthatják föl legalább ideiglenesen a legszükségesebb kis gunyhójukat?

(A névtelen vezércikk ugyan megfogalmazásában, stílusában nem hordoz föltûnõ Mikszáth-jellegzetességeket, a Függelékbe illesztését azért tartjuk mégis indokoltnak, mert a királyi biztosság késedelmesnek tûnõ, az elõzetes terveket ekkor még nélkülözõ, az egyéni építkezések megkezdését hátráltató mûködésének itt megfogalmazott bírálata szinte teljesen egybeesik az 1879 nyarán e tárgyban írott hiteles Mikszáth-cikkek kifogásaival. Lásd: Krk 57. köt. Töprengések, Amibõl egyetlen szó sem igaz.)

138. sz., június 24.

SZEGED, JÚNIUS 23-ÁN

Dacára, hogy lapunk elvül tûzte ki: amennyire lehetséges csakis szegedi dolgokkal foglalkozni, kénytelenek vagyunk némelykor olvasóink érdekében a világeseményeket követve, legalább annyit mondani, amennyi okvetlen szükséges.

A keleti kérdésnek, mellyel még sok bajunk lesz valaha nekünk magyaroknak, ismét egy új ágazata kezd fakadni: az »egyiptomi kérdés«.

Az egyiptomi bonyodalmak pénzkérdésbõl származnak. A hatalmak nem értettek együtt[!] az alkirállyal az egyiptomi államadósság törlesztésére nézve; ezen kívül az alkirály kormányát pénzügyi ellenõrzés alá helyezték, melybõl Izmail basa egy mesterségesen csinált rendelettel akart kibújni.

Innen datálódik a surlódás a francia, angol és egyiptomi kormnányok közt. De emellett mindenféle apró kérdések miatt a két nagy európai hatalomnak nemcsak a fáraók birodalmával volt eltérõ nézete, hanem egymással is.

Ebbõl aztán diplomáciai tárgyalások és jegyzékváltások támadtak Anglia és Franciaország közt, anélkül, hogy e csendes szóváltás messze hatott volna.

S el is folydogált volna a csendes szóáradat talán évekig is, anélkül, hogysem eldöntetett volna, vajon melyiknek legyen a két nyugati hatalom közül több befolyása Egyiptomban, ha váratlanul közbe nem lép a mindenütt jelenvaló úr, Bismarck herceg.

Hogy kelet legfõbb kereskedelmi pontján kinek legyen legnagyobb befolyása, ezt fontos dolognak tartotta Bismarck herceg, aminthogy igaza is volt, s váratlan fölléptével váratlan fordulatot idézett elõ ez ügyben.

A két diplomatizáló kabinet közt létezett véleménykülönbség azonnal háttérbe szorult, Salisbury és Waddington közösen, Németország értesítése nélkül, fölszólították a szultánt, hogy az egyiptomi alkirályt lemondásra bírja. És ezt alig lehet magyarázgatni egyébként, mint hogy Anglia és Franciaország határozottan meg akarja tartani az Egyiptom-kérdés megoldá­sában a vezérszerepet, s hogy semmi szándékuk azt Németországgal megosztani.

Bismarcknak (kinek esze ágában sem volt a Khedivét leköszöntetni) most már három út közül kell választania.

Vagy szembeszállni a nyugati hatalmak akciójával s ez veszedelmes.

Vagy elejteni az egész dolgot s ez káros.

Vagy végre csatlakozni utólagosan Anglia és Franciaország akaratához s ez szégyenletes.

Néhány nap alatt eldõl, melyik utat fogadja el a vaskancellár. De az nem oly fontos reánk nézve, mint az, hogy mit fog tenni Monarchiánk, mely föl van szólítva Anglia és Franciaország által, hogy csatlakozzék az õ akciójukhoz.

Fontos kérdés ez, mely könnyen a szerencse vagy a szerencsétlenség forrásává válhat Ausztria-Magyarországra nézve.

Bárcsak ez egyszer eltalálná a külügyminiszter, midõn a két titkos szelencéhez nyúl, hogy melyikben van az áldás.

Azon érdekszövetség hatása, melyet a két nagyhatalom egymással kötött az egyiptomi kérdésben, nem-e vajon a legkedvezõbb perc, hogy mi e két nagy nemzet szövetségébe lépjünk; ez biztos lenne a jövõben és alapját vehetné az erõnek, mely egyedül képes fönntartani az egyensúlyt Európa államai közt.

Félünk azonban, hogy Andrássy Gyula, ki tudvalevõleg bele van szeretve Bismarckba, s nem bír, vagy nem mer kibontakozni ezen kártékony szimpátiákból, most is el fogja ejteni a kedvezõ alkalmat s hordjuk a Bismarck szennyesét nemes megelégedéssel.

(A SzN szerkesztõségének összetételét figyelembe véve MK szerzõségére enged következtetni a BismarckAndrássy külpolitikai együttmûködés kárhoztatásán kívül a három lehetõség íróra valló csoportosítása: veszedelmeskárosszégyenletes közötti választási kényszer. Ugyanígy fogjuk föl az »áldás«-t tartalmazó szelence szerepeltetését és a zárószakasz erõsen MK-ra valló megfogalmazását is. Kétségtelen bizonyítékunk azonban MK szerzõsége mellett nincs.)