1879
SZEGEDI NAPLÓ

VEZÉRCIKKEK ÉS POLITIKAI CIKKEK

147. sz. július 4.

SZEGED, JÚLIUS 3-ÁN

Nem apad a Tisza elég gyorsan; nem elég sebesen működnek a szivattyúk. Még most is víz borítja városunk jó részét, s ennek a következése, hogy maholnap az egész biztosi tanács ölbe hajtja kezét. Nem lehet dolgozni, mert hogy a még föl nem becsült házak, míg a víz levonul, hozzáférhetetlenek. S annyi sok jó, előkelő munkaerő parlagon hever majd, részben már is hever, amiért a Tiszának nem tetszik apadni.

Szinte elképzeljük, mennyire haragszik az egyik Tiszára e makacsságért az a másik Tisza. Nagy oka is van rá. Hiszen ez szörnyűség. Azt a munkában el nem fáradó, kifogyhatatlan buzgóságú biztosi tanácsot íme magasabb hatalom akasztja meg már-már példássá vált erélyességében.

Hát bizony ez nagy baj. A becslés munkáját, mint az egész dolog egyik fontos részét, kívánatos lenne mielőbb bevégezni. Hadd tudnók meg aztán az erős munkának célját, eredményét.

Az lesz-e az eredmény, amit mi kívánunk? Teljesen hû képe, csalhatatlan tükre annak a szomorú igazságnak, hogy nagyon sokat, hogy mennyit veszítettünk? Alig képzelhetjük ilyen végtelenül nehéz munka pontos eredményét. S mert nem képzelhetjük, hát meg is elégszünk az igazság lehetõ megközelítésével. Persze oly alakban, hogy a valóságtól szokott kénytelen eltérés inkább váljék némi hátrányunkra, semhogy a legkisebb túlzás által eljátsszuk a reánk nézõk föltétlen bizalmát.

Az lesz-e a célja, amit »illetékes körök« csudálatos némasága enged sejtenünk? Hogy elosszák köztünk igazságos arányban azt a két milliót, amit részünkre jóltevõ emberek könyörülete összehordott. Hogy kimutassák hiteles adatokban, megcáfolhatatlan számokban: minõ kötelességei támadtak irányunkban a kormánynak.

Mit ér ez a gyarló számok koldus seregébõl álló kimutatás? Megnézik, nem nézik, így is, úgy is eldobják s ellátnak tanáccsal, olcsó jótanáccsal, hogy milyen úton-módon lesz segítségünkre õseink erénye, a takarékosság.

Vagy nem ilyenforma következtetésre jutunk a kormánynak rejtett szándokáról, ha azt tapasztaljuk, amit tapasztalunk? Hogy a kárbecslésen túl a királyi biztos és tanácsosai egyetlen lépést sem tettek eddig, mely a jövõre szólna, melynek irányából, akárha merészül, következ­tetést lehetne vonni jövendõ dolgokra.

A jövendõ dolgok sorsunkat képezik. Ismerni akarjuk e sors készítõit. Tudni kívánjuk, hogy jót, rosszat várjunk-e attól a kezektõl [!] melyeknek hatalmát ismerjük csak eddig, jóltevéseit még nem. Vajon meg van-e hát az akarat, vagy a lehetõség, hogy rossz helyzetünket jobb irányba lökjék?

Hogy mi ezt nem tudjuk, maga a puszta tény elmehet szemrehányás számában. [!]

S azért akarunk örülni a Tisza folyam lassú apadásán, szivattyútelepek szörnyû fiaskóján. Kedvezõ véletlen, hogy »mindennél fontosabb« becslést az idõk járása félbe szakította. Legalább meglátjuk, hogy a kemény napi munkától egy ideig megkímélt tanácsosok fejében az üres órákban születnek-e újabb gondolatok. Kívánja-e tõlük, kinek [!] melléje adattak, hogy eszméket teremtsenek, tisztükhöz méltókat. [!]

Bevárjuk a végét. Annál több reménnyel, mert e mai napság, bárhogy kutassak is, nem született egyetlen idea, alapul, kezdetül annak a munkának, melynek sokat, nagyon sokat ígérõ neve: városalkotás. Ideje lesz már, hogy az intézõ fõk egyik-másik gondolata napvilágot lásson. Hadd bírálja a kíváncsi közönség annak az értékét, mire számíthatunk.

Hadd becsüljük most mi az uralkodó eszmék, õszinte szándokok - cél nélkül titkolt - valódi értékét.

Aztán ismét becsülhet a nemes tanács rombadõlt házakat, törött bútorokat.

Azután - meglehet - becsülhetjük egymást is.

155. sz. július 13.

ZICHY VIKTOR MEGGYALÁZVA

Tegnapi számunkban közöltük Asbóth nyilatkozatát a Zichy-ügyben. E nyilatkozat egész halmaza az adatoknak. S ez adatok egész bûnlajstrom.

Oly lesújtó vád emeltetik az államtitkár ellen (ki nemrég Szeged királyi biztosául volt kiszemelve s ki ellen akkoriban egész erejével síkra szállt a »Szegedi Napló«), melynek hatását nemcsak az érzi meg, akit közvetlenül illet, hanem maga a kormány is.

A Geszten tartózkodó Tisza Kálmánnak rossz pihenése esik otthon e vádak folytán. Rosszul eshetik neki, midõn közvetlen közelébõl rövid idõ alatt két rothadt emberre mutatnak ujjal.

Asbóth János e vádakkal és bizonyítékokkal a becsületbíróság elõtt akart elõállani, s míg a két fél megbízottai közt az alkudozások folytak,annak létrehozása iránt, mindaddig nem szólhatott nem védelmezhette magát, el kellett tûrnie a rágalmazás vádját, mellyel õt Zichy illette, de midõn Zichy gróf a sajtó útján történt sértés megtorlásának mind a három módja, a becsület­bíróság, a lovagias elégtétel és a sajtópör elõl meghátrált, és inkább bámulatos, mint irigylendõ merészséggel (nem akarjuk a »szemtelenség« szót használni) ismételte a »rágalmazó« kifejezést, akkor nem maradt fönn Asbóth számára egyéb, mint a nyilvánosság elé lépni adataival.

Pedig Zichy államtitkár úrra nézve mennyivel jobb lett volna, ha a becsületbíróságba belenyugszik, s Asbóth fölleplezései zárt ajtóknál, titoktartásra kötelezett gavallérok elõtt hangzanak el.

Nos, méltóságos államtitkár úr, vajon mi fog most már történni?

Vajon túlteszi-e magát Zichy e vádakon ezután úgy is, mint eddig, dacára hogy e vádak most neveket és összegeket említenek, levelekre és telekkönyvekre hivatkoznak?

Ez már nem »csaholás« többé, mint ahogy pecérdús államtitkári finom stílusban az ellenzéki hírlapírók kötelességteljesítését nevezik, ez már döfés, mely a velõkig hat.

Vajon a kormány nem fogja-e szükségét érezni annak, hogy egyik fõhivatalnoka tisztán álljon az ország közvéleménye elõtt - ha lehet, és vonuljon a háttérbe, ha nem lehet?

Hát a magyar hivatalnoki kar, e szorgalmas és becsületes testület, mely önmaga szokta erkölcsi ítéleteivel sújtani a kötelességrõl megfeledkezett kartársakat, nem fogja-e követelni, hogy a magas állás és fõnemesi rang ne szolgáljon védpajzsul akkor, midõn a szegény hivatalnokot jövõjétõl és kenyerétõl megfosztják kisebb foltért, mint amelyekre Asbóth János kíméletlen ujjal mutatott?

Vajon a Nemzeti Kaszinó, melynek fõúri tagjai elõtt az intézet egyik igazgatója, ifj. Károlyi István néhány hét elõtt oly hatalmasan hangsúlyozta toasztjában a becsületességet, vajon a nagy Széchenyi e legnevezetesebb társadalmi alkotása nem fogja-e méltányosnak tartani, hogy a sajtóban emelt vád alapossága épp úgy kideríttessék, amint pár nap elõtt kiderítették Rohonczy vádja folytán a Duka báró ellen emelt kártyastiklit?

Várjuk a választ a kérdésekre. Kard nem adhat ezekre feleletet.

158. sz július 17.

SZEGED, JÚLIUS 16-ÁN

A nagyság relatív fogalom, minden olyan nagy, amilyennek látszik. Róma akkor imponált legjobban a világnak, mikor már rothadt belülrõl, s Berlin már nagy, erõs volt, mikor még Európa semmire sem becsülte. S ha az egész világ téved - mint Mirabeau mondotta, - az egész világnak mégis igaza van.

Szeged eddig egyike volt a legnagyobb magyar vidéki városoknak; múltja nem dicstelen, fekvése kedvezõ a Tisza mellett, s hivatása szembetûnõ a rácok mellett.

E város egyik nagyérdemû és mélyen gondolkozó fia, Osztrovszky József helyesen mondá magántársalgás közt egyszer, hogy: ha Szeged föl akarná és föl tudná használni szerencsét­lenségét, az a szerencse bõségszarujává változhatnék át »az Õ számára«.

Ezt pedig nem úgy kell értelmezni, hogy a királyi biztostól várjunk mindent, hogy töltse föl dombbá az üstöt, melyben a régi város állott, hogy az építse föl mindenkinek a ledõlt házát, vegye meg a tönkrement bútorait. Legyünk méltányosak. A kormány nem tehet annyit Szegedért, amennyit mi akarunk, mert nincs rá pénze, s ha volna is az ország pénztárában elég pénz, nekünk még akkor sem lenne elég »jogcímünk« hozzá. Az ország lakosait csak »önkényt« lehetett megadóztatni erre a célra.

Vannak, akik élesen hangoztatják, hogyha holmi boszniai hódításokra volt kétszer is harminc millió, Szeged fölépítésére is lehetne legalább félannyi. Igen, csakhogy a hadiköltségek födözésének terve törvényileg háramlik az adózó nemzetre, ha még hétszer annyit adna is meg a delegáció; de honnan, mibõl vegyen a kormány Szegednek elajándékozandó pénzt?

Mondjuk, hogy tekintve, miszerint a parlament kedvezõen van hangolva irántunk, egy ezt célzó törvényjavaslattal tesz kísérletet miként indokolja azt a kormány, hogy nekünk tíz-tizenöt milliót (amennyire körülbelül szükségünk lenne) adjon az ország. Nem lehet fölhozni azt, ami a fõvárosi sugárút kiépítésénél fölhozatott, hogy egy ország fõvárosának kinézésére súlyt, fényt kölcsönöz, nem lehet fölhozni semmit. S mi több, ha indokolni lehetne is, nem szabad praecedenst alkotni, s drága pénzen a viszály magvát vetni el a jövõbe. Ha a leégett Kolozsvár városa nem kapott államsegélyt, nem lehet kívánni, hogy az elpusztult Szeged is kapjon.

Egyetlen érv hozatott föl az államajándék mellett, a helyzet rendkívülisége, s az, hogy a régi szegedi adóképességet nem szabad megcsonkítni hagyni.

Ami a helyzet rendkívüliségét illeti, az mindenesetre kell, hogy meglágyítsa a szíveket, aminthogy meg is lágyította s mozgásba hozta világszerte, de az állam az egyedüli, amelynek érezni nem szabad, sem ellágyulni, az államnak gondolkozni kell s igazságosnak lenni.

Az adó-alap csökkenés érve pedig laikus agyvelõk szüleménye. Ha Szegedre tizenöt milliót fordít az állam az adókból, amennyire ezáltal Szegeden növekedik az adó-alap, annyira fogy az egyebütt az országban. A nemzetgazdászati pointe tehát merõ abszurdum.

Dacára a fölhozottaknak - mi tagadás benne - mégis szerettük volna, ha a kormány valami­kép­pen államsegélyt eszközöl ki számunkra, mert megvalljuk, hogy még édes magyar hazánknál is jobban szeretjük talán szûkebb hazánkat, Szegedet. S nincs okunk magunknak e szeretetért szemrehányást tenni.

Épp ezért egyetlen egyszer sem érintettük e tárgyat, csakis most, midõn bizonyosságot szereztünk az iránt, hogy a kormány nem szándékozik államsegélyt adni, hanem mindössze államkölcsönrõl gondoskodik számunkra. - Most már ki merjük mondani, hogy a kormányt emiatt nem lehet szemrehányásokkal illetni, a kormány még eddig föladata magaslatán maradt.

Ezt elismerni annál inkább sietünk; mert a túlzó követelések nemcsak hogy imelygõsek, hanem a szimpátiát (mely Szeged leghathatósabb emeltyûjévé lehet) könnyen változtatják át bosszankodássá és antipátiává.

Másra, egészen másra célzott az, aki Szegedet arra utalta, hogy szerencsétlenségébõl merítse szerencséjét.

A tabula ráza, mely most Szegeden van, a hír, a nagy rokonszenv, mely Szegedet körülöleli, alkalmat ad nekünk, hogy az épülõ város alapját úgyszólván vázlatát úgy tegyük le, hogy az idõvel világvárossá is lehessen.

Nagyszabású cselekedetekre van szükség, mert azok most lehetségesek, úgy tegyünk, mint az, aki két szoba bútornak is négy szobát épít - építsünk a jövõnek: építsünk egy modern nagy város számára, helyet hagyva középületek-, mulatóhelyeknek, mert már magához a gombhoz is könnyebb kabátot varrni -, mintha még a gomb se lenne.

S a gomb mindig emlékeztetni fog, hogy hiányzik valami hozzá; s ez ösztönt ad a - törekvésre.

160. sz. július 19.

NOVIBAZÁRBA!

Nem panaszkodhatunk mi szegény magyarok egyhangú életrõl, vagy pedig örökös egyfor­maságról. Fõleg a most folyó »áldott« esztendõben. Ahány napja forog le ennek az évnek, annyi új bajt hoz ránk hol az Isten keze, hol meg az isten után egyedül hatalmas nagy urak szeszélye.

Isten keze ellen sohasem zúgolódunk. Békével viseljük., amit elemi csapásokban ránk mér a mindenható természet, türelemmel várjuk jöttét jobb idõknek. Árvíz pusztítását, viharok, zivatarok, jégesõk, tûzvész rombolásait megadással tûrjük, s új munkára készen, hogy kitartással, fáradhatatlansággal helyrepótolhassuk, amit elvett tõlünk ez vagy az a csapás.

Van, amit pótoljunk. Szinte elmondhatjuk, mit a költõ zengett más idõkrõl, más körülmé­nyekrõl: »Megnehezült az idõk viharos járása fölöttünk!« Csak gyõzzünk feledni, gyõzzünk meggyászolni jólét eltûnését, javak pusztulását. És a sok emberéltet, mely itt is, ott is áldozatául esik a nekivadult elemek kiszámíthatatlan hatalmának.

Akár le se tegyük a gyászt. Gondoskodnak róla azok a hatalmas urak, akik rendelkeznek velünk életre, halálra.

Ismét új csapás jön. Napok óta telve a levegõ rá vonatkozó hírekkel. Ki van adva a hang, melyre, embereinket ismerve, régen kellett várnunk. Hogy Ausztria folytatja a megkezdett hódítás nagy mûvét, hogy a novibazári expedíció még ez év õszén meg kell, hogy történjék.

Sokáig titokban tartották ezt a szándékukat a külügyminiszterünket dirigáló bécsi katonai hatalmasságok. Sokáig rejtegették a Monarchia népe elõtt, hogy a nagy hódítási buzgalom nem nyughatik bennünk még jövõ esztendeig sem. Most van az ideje országfoglalásunknak. S halommal készülnek hetek óta azok a rózsaszín papírra rózsaszín betûkkel írt hivatalos értesítések, melyek kimutatják elég világosan, hogy a bölcs katonák még bölcsebb tervei úttá és boldoggá teszik a birodalmat.

Mennyi elõnye lesz az új foglalásnak, azt bizonyítgatják hiteles adatokkal, hatalmas érvekkel. Csakhogy mi laikusok, kikre szakértõ katonáink terveiket igazabb, rosszabb színben mutató földerítéseinkért kígyót, békát kiáltanak, tapasztalásból tudjuk már, minõ értéke van azoknak a tetszés szerinti idomítható adatoknak, azoknak e körülményekhez képest forgatható alapos érveknek.

És tudjuk szomorú, drága tapasztalatból, hogy a »csekély áldozatok« míly nyúlós termé­sze­tûek. Hogy az elõirányzott minimális tételekbõl minõ maximális, elõreláthatatlan szám­csopor­tok lesznek pénzben és emberben.

Hiszen oly közel van a boszniai hódítás vaskos példája. Annál is lent kezdték egész szerénységgel, csekély igényekkel. De csak azért, hogy késõbb föllicitálhassanak az ország népének kimerüléseig. Több mint százmillió forint s nehány ezer emberélet lett az ára annak a sikerben, eredményekben oly nevetségesen meddõ vállalatnak, melyrõl az utolsó perig úgy beszéltek, mint holmi kedélyes katonai sétáról. Késõbb természetesen sírva néztünk utána ennek a kedélyes dolognak, s viseljük e terhét mind a mai napig.

Mert viseljük, mert az elpazarolt milliókat még ki sem fizettük, mert még le sem telt a gyász elhullott fiainkért - azért siettetik a második fölvonást? Kár lesz úgy sietni e tragédia lebonyolításával. Hadd heverjük ki legalább elõször a bevezetés nehéz izgalmait.

Dehogy várnak vele. Aki tán még tekintettel lenne a népek kívánatára, annak nem mondják el a népek kívánságát. S megy a maga útján az országfoglalás. Akik érte áldozatot hoznak, õk maguk lesznek áldozatai is. Ez a világ sora erre mifelénk.

Megszólal maholnap megint, úgy mint tavaly, a dob mindenfelé. Zászló alá hívják fiainkat ismét, a mi rovásunkra diadalmaskodik a muszka politika. A mi rovásunkra, kik lelkesedéssel ontanók vérünket az ellenkezõért.

Andrássy Gyula külügyminiszter, nemkülönben Tisza Kálmán, az õ Felsége személye körüli elnök - belügyminiszter úgy találják, hogy Magyarország fölötte jól érzi magát a jövõ dolgok várásában. Úgy találják, hogy mi is elhisszük, amit velünk elhitetnek, az olcsó hódítást.

Hej, nagy Tamások lettünk ám Bosznia óta mi, hiszékeny magyarok! S így haladva tovább a kételkedésben, kevés idõ múlva kérdésnek vetjük föl miniszter uraim, még jóhiszemûségüket is.

S akkor? Önök mégis tovább uralkodnak.

163. sz. július 29.

A SZEGEDI ZSIDÓK

Innen-onnan egy évtizede lesz, amióta Csernátony megindította hírhedt cikksorozatát a zsidók ellen: a vallásgyûlölet mezején ez volt az utolsó elvetett mag; nem kelt ki: még csak csírája sem támadt. Azóta aztán feléje sem ment ennek a mezõnek senki; nem termõföld az többé... legföljebb dobálózni lehet a rögeivel - de az, akire rádobják, bízvást nevetheti, mert a rög a levegõben málik szét - a rövidebbet okvetlenül az húzza, aki dobálódzik, mivelhogy piszkos marad utána a keze.

Legföljebb egy-egy provinciális lap, vagy valamely ponyva literatúrai termék bölcsessége bicsaklott el annyira, hogy egy kis »hep-hepet« inszcenírozzon; minthogy pedig provinciális újságlapokat ritkábban olvasni, megmaradt a zsidógyûlölet a buták kultuszának.

Szeged azonban nem Kospallag, ahol a »gugyi« mögül dirigáltatik a közvélemény, az ország második városában megjelenõ lap nem szólhat a béresek nyelvén. A Mokány Bercik politikája mulatságos lehet, mint specialitás, de nem kérünk belõle ha komoly dolog, - mert kompromittálja azon intelligenciát, melyrõl »álapostolok« baklövései miatt máris furcsa fogalmak szivárogtak ki a nagyvilágba.

Régi gyenge oldala az már a »Szegedi Hiradónak«, hogy a zsidógyûlöletnek hangot ad koronkint. Kiüt rajta itt-ott akaratlanul is, mint a vészkóros arcán a piros foltok. Piros foltok, egészséget hazudó színei a legfeketébb betegségnek.

Ilyen fekete betegségben szenved a Hiradó; s ezt a betegséget ki nem gyógyítja semmiféle doktor e földön, mert az a tudatlanság és irigység. Sokszor nyilvánult nála zsidók elleni gyûlölet, de egyszer sem ilyen durva alakban, mint most.

Nyilvánvaló dolog, hogy mikor a Hiradót említem, értem ezalatt nemcsak magát a lap szerkesztõjét és személyzetét (mert ezeket csakis pro formam értem), hanem legfõképp ide számítom azt a klikket, mely a Hiradó billentyûin furulyázni szokott. Ezek az obskurus flótások a valódi zsidófalók, kik ahol csak tehetik, játsszák Istóczyt, irtóznak a vereshagymától, s mintha nyakig ülnének benne abban a bizonyos »egy bödön zsírban« (melyet annak cáfolatául, hogy a XIX-ik században csodák nem történnek, a mélységes föld nyelt el), oly hájtól zsíros eszmékkel szaturálják a levegõt.

Ezek üldözik, gyalázzák, gúnyolják a zsidóságot, s fenyegetik, mint a múlt választások alkalmával is, agyonütéssel, persze amiért a zsidóság nem szavazott arra a pártra - amelyre õk önérdekbõl engagiroztatni engedték magukat.

Ösmerem e klikk embereit egyenkint. Elvek nincsenek latba [!] mellettük, hanem a múltból egy sötét darab a hátuk mögött. Szavaiknak nincsen nyomatéka, mert nincs meg azon a meggyõzõdés zománca, hanem a butaság rozsdája.

Azt hinné pedig a be nem avatott, látva e zsidók elleni hecceket, hogy az a kék vér harca; a »kék vér« nyargal szilajon keresztül az ereken, s az üsztökéli [!] a karokat, hogy döfjenek; azt hinné, hogy a honalapító õsapák sarjai bosszankodnak föl a bevándorolt idegenek jólétén.

Oh dehogy!

A Reiznerek, Kauserek, Kratochvilek és Podhraszkák tarka hada lázong itt! A bevándorolt proletárizmus kezdi ki a zsidókat, s õ készül azokat elkergetni innen.

Az ország nemessége polgártársainak fogadja el a zsidókat az alsóházban, az Eszterházyak, Károlyiak, Zichyek, Széchenyiek szívükre ölelik a felsõházban, s a nemzettestbe olvasztják, hanem a Reiznerek, Kauserek, Kratochvilek és Podhraszkák Szegeden nem ilyen nagylelkûek, õk nem tûrik meg, hanem kilökik a társadalomból a nyilvánosság gúnytárgyául.

S bizony inopportunus dolog volt a Hiradó-beli »Röppentyûk« írójának, K. H. úrnak, aki senki más mint Lévay Ferenc állami reáltanát úr, ilyen irányzatok eszközeivé lenni.

De még Trefort miniszter úr is jobban megválogathatná azokat az embereket, akiket nyilvános katedrákba állít az ifjúság vezetõivé, hogy azok vallási gyûlölet szószólóivá ne váljanak ebben a szegény elnyomorodott országban, melynek elég baja van a vallási villongások nélkül is.

Kétszeres megrovást érdemel ez a dolog éppen Szegeden; itt, ahol romokat tapos minden láb, ahol egy hullámsír fogadott be mindenféle vallásbelit, ahol ledõlt minden oltár; hol mindnyájan azért imádkozunk, hogy ez a város még egyszer legyen, - ott, ahol a halottakat siratjuk, ahelyett hogy az élõkkel ráérnénk civakodni.

Aztán miért Szegedet rossz hírbe hozni?

Szeged legnagyobb érdeme az õ beolvasztó ereje, mellyel az idegent amalgamizálja, és legfõbb büszkesége az õ polgárias mûveltsége; az a csodálatos rutin, mellyel a magasabb, modernebb eszmékhez hozzásimul: Szeged egy tükördarab a jövõ Magyarországból, melyben meglátszik a polgári osztály majdani uralkodása. Szeged fáklyavivõje az iparnak, s e címeken nyerte meg a világ rokonszenvét, s az ország gondoskodó segélyét.

S valaki egyszer kiáll egy lapban, mely magát »Szeged lapjának« nevezi, s mint a közvélemény visszhangja a zsidók kikergetésére példálózik.

No iszen szépen mutatjuk be magunkat, s háláljuk meg a rokonszenvet, mely nem indult meg sem a római pápánál, sem a lutheránus Berlinbõl, sem a kálvinista Genfbõl, hanem átszökött a könny egyik szembõl a másikba, átlopózott a részvét az egyik szívbõl a másik szívbe; és a zsidó nevekbõl az »adakozási lajstromokban« olyan hosszú névsort lehetne összefûzni, hogy még talán a »Hiradó« is világlap lenne, ha mindnyáját megfoghatná - praenumeransnak.

Szerencsére azonban a »Hiradó« nem világlap, s amit õ ír, az mindig csak a saját »köz­véle­kedése«, az idevaló közönségnek ahhoz semmi köze; józan, szorgalmas, derék nép ez, melynek esze ágában sincs a zsidókba kötni, sõt inkább õ maga is tanult tõlük, ért a kupeckodáshoz, becsüli a vagyont, s nem fumigálja azokat, kik azt fáradsággal, szorgalommal s megfeszített igyekezettel szerzik.

Nincs Szegeden zsidó hecc, s hála istennek nem is lesz soha. Mert nem is lehetne!

Csernátony, Istóczy támadásai azon a vádon alapultak, hogy a zsidóság nem magyarosodik, s mintegy elkülönzi magát a társadalom egyéb rétegeitõl, németül beszél, s kevés hazafiságot tanusít a közügyekben, melyek nem is érdeklik. Többé kevésbé indokolt szemrehányások; hibák, amikben magának a magyar társadalomnak is része van, mert pesszimista velök szemben, s arisztokrata közöttük.

Másként van azonban a szegedi zsidósággal. Szegeden már nincsenek is zsidók. Csak egy külön tradicionális héber vallás van s annak hívei. Az emberek magyarul beszélnek és magyarul gondolkoznak a Jehova végtelen nagyságáról. A bigottéria megszûnt egészen. És senki sem keresi, melyikünknek az istene volt az, aki mindnyájunkat olyan nagyon megbüntetett. Olyan nagyon és olyan egyformán. Pedig jó volna tudni, a keresztényeké volt-e vagy a zsidóké?

Ha hazafiságban nem járhatnak elõttünk, hát nem is maradnak el mögöttünk. Magyar prédikáció hangzik a zsinagógában Vörösmartytól vett alapige fölött, magyar nótában sírja el bánatát a szerelmes lányka, s nemzeti színekbe behúzva õrzi meg a család a portól benn a vizitszobában a megboldogult öreg rabbi arcképét. Még tán a Jehovát is úgy képzeli már az ifjabb szegedi nemzedék, hogy aranyzsinóros mente lóg a vállán...

Városunk legtiszteltebb polgárainak a közügy tevékenyebb és legönzetlenebb férfiainak tetemes része a zsidókból telik ki.

Angliában Erzsébet királynénak e szavakkal ajándékozták Shakespeare összes mûveit: »Ime, fogadja fölség, ami valaha Britföldön a legdrágább, a legtöbbet érõ termett.«

Ha egyszer Szegedet megkérdeznék, hogy vajon mire a legbüszkébb, legkevélyebb, Szegednek oda kellene mutatni zsidó polgártársaira méltó önérzettel megveregetve mellét: »ezeket én változtattam át ilyenekké«.

És akkor egyetlen fõn sem maradhatna rajta a kalap, távol, közel, akárhol, - ha Szegedet említenék.

166. sz. július 26.

NAGY SÁNDOR ÚR

»Zsidó hecc« címû cikkére vonatkozólag megjegyzem a közönséghez, hogy õ (Nagy Sándor úr) nem jár el korrektül, midõn a zsidókról mondottakat egyéniségem, származásom, s privát viszonyaim összehasonlításával kívánja megdönteni. Hogy õ rólam miképp gondolkozik, arra nem reflektálok, egész életem a nyilvánosság deszkáin folyt le, hiába fújnám föl magamat nagyobbra, vagy hiába lapítana valaki kisebbre, mindenki látja milyen vagyok.

S ha jól tudom, nem is énrólam van szó.

Célozgatással, mintha én érdekbõl írtam volna az illetõ cikket, - nem érinthetnek. Õ maga sem hiszi el komolyan.

Ami pedig magát a zsidó kérdést illeti, arra nézve én most utólag elhiszem Nagy Sándor úrnak, hogy õ nem akart zsidóheccet, mert hiszen mondja, hogy nem akart - hanem azt meg viszont õ ösmerje be, hogy az illetõ »Röppentyû«-bõl a zsidógyûlöletet ki lehetett olvasni.

Én legalább - figyelmeztetve lévén rá - kiolvastam azt, s a közönség véleményének akartam kifejezést adni cikkemben, melyet rendes szokásom szerint alá is írtam; mert én azt tartom, hogy polemikus természetû cikk alatt mindég ott legyen a név, mint ahogy az ott van a Nagy Sándor úr cikke alatt is.

Hogy K. H. úr nem írta ki a nevét, azt õ tehette, de viszont nekem is jogomban volt megnevezni, mert nem látom át, ha én vagy Nagy Sándor úr viseljük annak a súlyát amit írunk, az aki álnév alá rejtõzik, ne viselje. Ez a korlátlan sajtószabadság mérséklése, s nem nekünk íróknak jó, kik kedvünkre válogathatunk az álnevekben, hanem a közönségnek.

Azt én szívesen elhiszem, hogy K. H. úrnak kényelmetlen lehet, ha az inkognitó lepattan róla: mert õ az állam szolgálatában az ifjúság nevelõje - amely tényt én különösen is kiemeltem - s fogom is azt tenni mindig az olyan eseteknél, ahol ezzel az incompatibilitást konstatálhatom.

A zsürire tett propoziciót fölöslegesnek tartom, s éppen ezért abba tagokat nem küldek. [!] A megírt dolgok két különbözõ fölfogás eredményei. Én a magamét föl nem adom! Nagy Sándor úrtól pedig szintén nem kívánom, hogy fölfogásával meghódoljon a zsürinek. - A meggyõzõ­dések fölött egyetlen fórum sem áll.

És elég ennyi. Pontonként lehetne reflektálni Nagy Sándor úr elég ildomtalan, epés, és sok helyütt rabulisztikus megjegyzéseire - de nem szeretek szeméttel hajigálkozni.

A puskaporért pedig kár lenne ebben a kis dologban.

169. sz. július 30.

SZEGED, JÚLIUS 29-ÉN

Öt éve elmúlt már, hogy az országban megindultak a földadó kataszterek. A »proletár elemek« hivatalhajhászatának fényes eredményéül egész légiója a bukott földesuraknak szerveztetett beamterhaddá, azon lucus a non lucendo föltétellel, hogy ezek majd dolgozni fognak, sõt - horribile dictu - három rövid év alatt végrehajtják az egész földadó kataszteri törvényt, bevégeznek minden munkát, s igazság lészen nyomukban az adókivetésben, hogy minden magyarországi száj egy óriási »éljen«-re lesz kitátva, mikor a földkataszteri intézmény és annak megteremtõi szóba jönnek.

Nyolc millió forintot emésztettek föl már eddig, s az új adókataszter még nincs készen, de még kilátás sincs, hogy egyhamar készen legyen. Mert még feléig sem értek a munkának. S miként e földesurakhoz illik, nem is igen tudnak, s akik tudnak is, nem is igen igyekeznek haladni.

Hát hiszen okosan teszik, van az országnak elég kihajigálni való pénze, ami a boszniai okkupációból fönnmaradt. Az állami gondviselés leleményes, el tudja költeni a fölösleges milliókat, hogy valahogy bajunk ne legyen velük. Tej és méz csurog a földbõl, melyen a kataszterek méricskélnek, hát csak hadd méricskéljék, a tej és méz sohasem fogy el.

Valóságos szatirikus hangulat fogja el az embert, ha látja, hogy dacára a sors és viszontagságok ránk nehezedõ súlyos balkezének, mely minden alakban sújtja a nemzetet, a kormány egyre könnyelmûbb, gondtalanabb, s úgyszólván minden intézkedése egy-egy újabb csapás.

Tagadhatatlan, hogy a földkataszteri munkálatok meddõsége is valóságos szerencsétlenség, vagy legalábbis káros állapot. S honnan ered ez a szerencsétlenség? Magából az intézménybõl.

A kataszteri hivatalnok személyzet tudvalevõleg csak ideiglenesen van alkalmazva. Addig fizetik õket, míg a munkálatok tartanak. Amint elkészül a kataszter, elbocsájtják valamennyit. Érdekükben áll tehát, hogy húzzák, halasszák a dolgot, amennyire csak lehet. S történik is huzavona annyi, hogy a hideg szemlélõ is bosszankodik. Hát még az érdekelt fél? Az még jobban. Hát a kormány? Az észre sem veszi.

A pénzügyminisztérium miatt akár a világot is fölfordíthatják, és akár évekig homokba ásott fejjel sütkérezhetnek a napon, mint a struccmadarak. Budapesten a központban a kataszteri ügyek élén egy derék szakavatott, de beteges ember áll, ki állása teendõit nem képes végezni. Most is fürdõben van, s csak a legsürgõsebb folyó ügyeket intézi ímmel-ámmal helyette egy másik tanácsos. Maga a kataszteri munkálatok központi vezetése egészen szünetel, s a hiányzó vezetés folytán országszerte is szünetel jóformán minden kataszteri munka.

Pedig az államnak évenkint két millió forintjába kerül a kataszteri személyzet, s naponkint hatodfél ezer forintot költ a kincstár oly egyének díjazására, akik ez idõ szerint jóformán semmit sem dolgoznak.

Szapáry miniszter nem sok gondot fordított eddig a kataszter-ügyre. (Ebben csak az az egy menti meg, hogy ha bármely más ügyet veszünk is, arra sem fordított gondot.) Jó lenne, ha ezután több figyelemmel kísérné e nem kis fontosságú dolog ügymenetét - mert el nem képzeljük, ha majd számon kérik, miként fogja a kataszteri munkálatok desperátus helyzetét az országgyûlés elõtt igazolni.

Legjobb lenne, véleményünk szerint, egy záros terminust tûzni ki, amely alatt minden kataszteri igazgatóságnak kötelességévé tétetnék a területén fekvõ munkálatokat befejezni.

172. sz. augusztus 2.

JAJ NEKED, SAJTÓ!

Az ellenzéki sajtó óriási diadala haragra lobbantotta a kormányt. Ezen körülmény nem lephet meg senkit. Tisza Kálmánnak egyik jellemzõ vonása, hogy õ feltétlen párthíveit védszárnyai alá veszi. Bármily nagyra becsülnénk ezen jellemvonást egy magánemberben, kinek lehet és szabad magát egyéni hajlamai, rokon- és ellenszenve által vezéreltetni, egy államférfiútól követel­hetjük, hogy magasabb álláspontot foglaljon el. Az országnak és a nemzetnek semmi köze azon baráti vagy kortes szolgálatokhoz, melyeket Zichy tett a Tiszák személyes uralkodása érdekében. A közvélemény leszámolt az államtitkárral és képviselõvel, ki a múltban szennyes üzelmekbe bocsátkozott, ki százezrekre menõ »borravalókat« elfogadott, és nemesi okleve­lek­kel üzérkedett, s ennélfogva, mint a nemzet bizalmára nem méltó egyén, nem tarthatta tovább elfoglalva a magas állást, melyben elég hatalma lett volna ezentúl is a múltban elkövetett visszaélésekhez hasonlókat praktizálni.

Tisza saját testével födte Zichyt. Örülhet, ha a kapott seb könnyû és nem halálos. Tiszának mint kormányelnöknek nem lett volna szabad egy percig is habozni a leleplezésekkel szemben, s a megingatott közbizalom talán helyre áll; míg látva, hogy Tisza csak a legfelsõbb körökbõl jött figyelmeztetés után adta föl lejárt államtitkárát, magát is belekeverte a gyanúba, mintha õ a korrupció bûnrészese s védõje volna.

A politikában egyik hiba a másikat szüli. Zichyt a sajtó buktatta meg, tehát Tiszának haragja a sajtó ellen fordul, amely csak kötelességét teljesítette, s éppen ez ügyben minden õszinte és elfogulatlan hazafi elismerését érdemelte ki.

Ha az országgyûlés ma együtt van; valószínûleg már az elsõ ülésen találkozott volna egy száj­kosár törvényjavaslattal. És nem tudhatjuk, a mameluk többség milyen magatartást követne azzal szemben, s korántsem vagyunk arról meggyõzõdve, hogy megtagadta volna a »szabad­elvû« párt hozzájárulását a sajtó szájának begyömöszöléséhez. Mert nagy ám a düh a mame­lukok közt a sajtó ellen. Hogyisne! Hisz majdnem minden csatlósa a kormánynak fölvétetett a »Bolond Istók« albumába, amelyben nem éppen rózsaillatot tartottak az orruk alá; ezen élclapban, de az ellenzéki politikai lapokban is leplezetlenül ítélet mondatott a kormányról és pártjáról.

E lesújtó ítélet érlelte meg Tisza Kálmánban a sajtó, ez egyedül »le nem kenyerezhetõ ellenfél« elleni merénylet eszméjét, melynek hírét legelõbb az »Egyetértés« hozta.

Szinte lehetetlen volt elhinni, hogy Tisza Kálmán ennyit »merjen«. Ez már sok volt. A galád vakmerõség hatványra emelve.

A fenyegetõ vész azonban mindig láthatóbban dugta ki lólábait a kormánypárti lapokban. A »Hon« egy cikket hoz, melyben egész világosan céloz a sajtó rakoncátlanságával szemben a sajtótörvény revíziójára. E cikk sugalmazott. A »Hon« elment a lehetõ legnagyobb határig a szolgaiasságban, midõn saját maga ellen küzd. Ez a renegátok tulajdonsága.

Úgylátszik, alig lehet már kételkedni, hogy Tisza Kálmán csakugyan meg akarja szorítani a sajtószabadságot.

S ezen lépésnek végzetes következményei nem fognak elmaradni.

Ha Tiszának a Zichy-ügyben meg kellett kapitulálnia a legmagasabb állami tényezõk akarata elõtt, úgy ha meg meri támadni a sajtószabadságot, a polgári szabadságnak legszentebb palládiumát, úgy meg kellend hajolnia a népfönség akarata elõtt, és elsõ vereségét, mely fölülrõl jött, követendi a második.

Ha pedig a fönség mindkét tényezõi elõtt elvesztette tekintélyét, úgy bukásában többé kételkedni nem lehet.

Már elõtte is követtek el merényleteket bukófélben levõ államférfiak az alkalmatlan sajtó­szabadság ellen. De a történelem bizonysága szerint ezen eljárásuk csak siettette a katasztrófát.

Tisza Kálmán gyõzedelmeskedett a nemzet fölött, és megszavaztatta parlamentével Boszniát és a kiegyezést.

De a sajtószabadság azon szikla, melyen hajótörést fog szenvedni, ha a viharban vakmerõen szerencsét próbál.

173. sz. augusztus 3.

A HOLNAPI KÖZGYÛLÉSEN

A holnapi közgyûlésen, értesülésem szerint, Szekerke József fogja indítványozni, hogy a szegedi ünnepélyeket rendezõ franciák végrehajtóbizottságának három legkiválóbb tagját, Le Serurier gróf, Gouzien Armand és Massenet urakat Szeged városa díszpolgárainak válassza meg.

Helyes indítvány; s szépen jellemzi Szegedet, hogy egyszerûbb polgárai is színvonalán állanak az eseményeknek s a kornak. Az elõzékeny Franciaország iránt udvariasak akarnak lenni. A hála fejedelmi érzés. A lesújtottakhoz ez az egyedüli méltó dísz.

Ezek az urak, kikrõl szó van, mind nem tették ezt kitüntetésért. Serurier grófnak, ki egy nagy párisi bankintézet elnöke, annyi rendjele van, mintha csak Váradyval állana sógorsági viszonyban. Gouzien és Massenet pedig világhírû nevek. A »gloire« fénye övedzi homlokukat. Ahonnan a nap kél, és ahol lenyugszik, amerre útja visz, mindenütt ismerõsen cseng ez a két név... ahol érzõ szívek vannak.

Nem kell, hogy ezekre fényt vessen a díszpolgári oklevél. Õk vetnek fényt Szegedre. Mert ami Párizsban történt miérettünk, az egy csoda, az egy rege...

Nem azt veszem, hogy mintegy negyedmillió frank gyûlt egybe, (beh sok búbánatnak, könnynek lehetne letörlõje), nem azt veszem, hogy az egész mûvelt világ arcát Szeged felé fordítá e nagy mûvészi mozgalomban. És le nem írom édességét a testvéri csóknak, mellyel a földkerekség legelsõ nemzete símult a magyarok szívéhez. Mámorító volt, elkábította a velõket, s elfelejteté velünk, hogy kisebbek vagyunk, csak azt hittük, hogy szegényebbek.

Hanem ami legjobban növeli az ünnepélyeket rendezõ bizottság iránti hálánkat az, hogy ezek az urak egész küzdelmet állottak ki.

Hogy a magyarok iránt ellenséges hangulatú Beust grófot (drágalátos nagykövetünket) kizárják a rendezõ bizottságból, melybe erõvel be akart furakodni, határozatba vették, hogy csupán franciák lehetnek a komité tagjai.

S ezek a franciák lettek aztán legjobb magyarok, mint aminõket nagy nemzeti elnyomatásaink­ból vet föl a múlt; kik minden talpalatnyi tért nagy fáradsággal foglaltak el, kiknek küzdelmeket kellett folytatni egy nemzeti csokorért, egy színért, egy szóért. Magyarok, akik érzik, hogy minden apróság fontos, ami jogos. Kurucok, kik nem átallanak ravaszkodni sem, hogy kifog­has­sanak a labancokon. Rajongók, kik a porszemet, mely a szent korona rovátkáin leülepedett, többre becsülik, mint a gyémántdarabot, mely idegen föld rögei közül termett.

Egy darab volt ez ott Párizsban a mi történelmünkbõl. Egy darab a legszebb részeibõl, miniatûr kiadásban.

Beust gróf kieszközölte a köztársasági kormánynál, hogy a plakátok egy része sárga-fekete papírra nyomattassék: a komité kiragasztatta a swarzgelb plakátokat valahol a külvárosokban, hanem mire a párisi lakosság fölébredt, akkorára már be voltak meszelve - fehérre.

A kormány (persze megint Beust közbenjárására) elrendelte, hogy az opera-palotán ha ott lesz a magyar zászló, ott lengjen a sárga-fekete birodalmi lobogó is. Nagy lett az elkeseredés a komité tagjai között. Gyûlést tartottak, s azt végezték, hogy azért sem lesz ott a sárga-fekete szín, inkább lemondanak a »vörös-fehér-zöldrõl« is - hanem a tündérváros legszebb palotáján hadd lengjenek impozánsan a Szeged színei.

Szeged színei Párisban! Még gondolatnak, még sejtelemnek is milyen vakmerõ, kevély szó.

Ott, hol I. Napoleon zászlói lobogtak, ott a gladiátorok városában, melyre büszkeséggel néz mindenki ha mosolyog, és megrendül a világ ha haragszik, ott fogja csókolni Szeged színeit a levegõ... az a levegõ, melynek atomjai annyiszor reszkettek már égostromló diadal-kiáltásoktól.

Pázmándy országos képviselõ volt megbízva, hogy Szeged színei iránt tudomást szerezzen. Azonnal táviratozott az itteni városi hatóságnak, de feleletet nem kapott. A szegedi hatóság, meglehet, nem ért rá válaszolni (a nagy státus-gondoktól), de az is meglehet, hogy nem kapta meg elég jókor a sürgönyt. Elég az, hogy nem tudván Szeged színeit, visszatértek a nemzeti zászlóhoz, csináltatván egy óriási lobogót, mely a szédítõ magas palota homlokzatáról leúszott a földig, míg ellenben amellé odatûztek egy zsebkendõ nagyságú sárga-fekete rongyot mutató­nak. A szegény emberséges Beust grófot mérgében majd elvitte az ördög. (Aminthogy bárcsak vitte volna el.)

Több zászlót aztán nem volt szabad kitûzni. Jól van no, gondolta magában a komité s nem tûzött ki egyetlen zászlót sem a magyar államiság kitüntetésére, hanem díszmagyarba öltözött bérelt embereket állított a foyerbe, s mindenik egy magyar lobogót »tartott« a kezében. Így lett a rendeletnek elég téve betû szerint.

A teremre nézve is az volt a rendelet, hogy abba is csak úgy lehet magyar zászló, ha birodalmi lesz mellette. A komité azt mondta; nyugodjanak meg, semilyen zászló sem lesz, aminthogy nem is volt semmilyen, hanem egy óriási középluszter be volt húzva veres fehér zöld fátyolba.

Ezek voltak bár apró, de érdekes részletei a szegedi ünnepélyek rendezésének. Ami a kulisszák mögött történt, majdnem megindítóbb, mint a nagy produktív eredmény, melyhez hasonlóról még álmodni is túlságos lett volna.

De mégsem arról a negyedmillió frankról van itt szó. Mi volna még az! Olyan pénz ez, mint a középkorban a Johannita rend által vert rézgarasok, melyeket különösen a kármelita atyák kedveltek a kártyánál. Minden rézgarasban egy arany volt elrejtve, s egy kis rugó megnyomása mellett nyílt. Még magamnak is volt gyermekkoromban egy ilyen példány. (Hanem az aranyat már akkor kivették volt belõle a veres barátok.)

Ilyenek a Franciaország által nyújtott részvét fillérek. Mindenikben egy arany van elrejtve - a rokonszenv nemes magva.

Nagy hasznát vehetjük ennek az »arany«-nak valaha, ha majd eljön az idõ, hogy »vas«-ra lesz szükségünk. Pedig tudom, hogy eljön.

S Szekerke indítványa a hétfõi közgyûlésen mégis ellentállásra fog találni, ha értesüléseim nem hibásak.

Maga Dáni fõispán is ellene van Gouzien, Massenet és Serurier megválasztásának. Szeged az olyan pénzért, amelynek a belsejében arany van, még olyat is vonakodva bíz jóltevõire, amelyiknek a belsejében nincs semmi.

Az ellenpárt - ha ugyan lesz - (originális, hogy még ilyen dolog is pártkérdés, de amikor a 250 000 frank fölosztásáról van szó, akkor egy párt sem szeret elmaradni) azzal kívánja indokolni a meg nem választást, hogy a díszpolgári intézmény már elévült, amennyiben ma már a polgári jogok minden lényegesebb része átruháztatott a köztörvényhatósági bizottság tagjaira; s e megszabott számú tagok közé csak kétféle módon lehet bejutni, vagy a birtok utján a virilistákhoz, vagy pedig választás útján, de akkor is csak a törvény által rendelt idõben.

Ez mind igaz. És ha csak azt akarják bizonyítani, hogy Massenet, Gouzien stb. nem lehetnek s municipális törvény értelmében rendes polgárai Szegednek, hát azt akkor elösmeri mindenki. De miért ne lehetnének tiszteletbeli polgárai?

Mi egyéb a díszpolgárrá avatás, mint egy köznapinál különösebb kifejezése a rokonszenvnek vagy tiszteletnek.

Vagy ha azt akarják ellenkezésükkel kimutatni, hogy õk a municipális törvényt keresztül olvasták, hát én bizony azt a vékony dicsõséget sem vonnám meg senkitõl; hanem azért kár volna kompromittálni a várost és az országot azzal a ripõkséggel, hogy egy ilyen külsõ udvariassági tény sem vihetõ keresztül civakodás és hercehurca nélkül.

Ha Szeged nem tünteti ki rokonszenve kinyilvánításával a párisi komité vezéreit, a király fogja jóvá hozni e hibát.

De hát mit adjon egy király a köztársaság embereinek, akik nem akarnak tudomást venni a királyokról? Azoknak a király csak egy ember! Míg ellenben Szeged közgyûlése hetvenezer ember.

S innen van az, hogy a párisi komité mûködésének méltatását nem szabad a királyra hagynunk, mint a sokat fáradott katonákét; - ez egyenesen Szeged kötelessége.

Becsületére válik Szekerkének, hogy neki jutott legelõbb eszébe figyelmeztetni bennünket arra az egyszerû dologra, hogy becsüljük meg magunkat. Éljen Gouzien, Massenet és Le Serurier!

Hódoló tisztelettel hajlik meg Szeged e három név útján a nagy Franciaország elõtt, s hálától könnyes szemeit fönséges arcáig emeli... ahonnan annyi jóság sugárzik le felénk.

Milyen történet volt az! - Az oroszlán megsajnálja a megtapodott hangyafészket, s gyöngéden egyengeti körmeivel a szétrugott rögeket......

Mitologia ez? Mese ez?

Nem! Hanem az oroszlán ez.

174. sz. augusztus 5.

TÖPRENGÉSEK

III. Napoleon fölvésette a Tuilleriák palotájának homlokzatára az N. E. betûket.

»Napóleon - Eugenie« mondá a betûk jelentõségérõl, midõn nászkocsija a díszkapun berobogott szép menyasszonyával.

»Nouvel Emprunt« (új kölcsön) mondá a párizsi nép, mikor az új, ragyogó betûket meglátta.

Ezeket a betûket látom én fölírva idehaza, és valahányszor valamely miniszteri palota elõtt végigmegyek: az N. E. betû vigyorog le a büszke homlokzatokról és semmi egyéb. Még a Klauzál téri Zsótér-házon is mintha ott lebegne valahol ködbetûkkel a »Nouvel Emprunt«.

Minden új intézmény új kölcsönt jelent. Ha a szerencsétlen állam valamit ki akar vinni, legyen az közigazgatási reform, legyen az Szeged rekonstrukcója, legyen akármi, ahhoz - a szakácskönyvek receptjeként - végy elõször egy mágnást, azután egy új kölcsönt.

S ez így megy évrõl évre, esetrõl esetre. Pedig nem ártana, ha egyszer a receptet legalább odáig egészítenék ki: és harmadszor végy egy lat bölcsességet.

Mióta Montecuccoli gróf kitalálta, hogy a háború viselésére három fõbenjáró dolog kívántatik: »pénz, pénz és pénz«, azóta a mi államférfiaink mind megokosodtak arra nézve, hogy milyen eszközökkel fognak a dologhoz.

Hanem hát Montecuccoli gróf (akire ügyesen csinálták azt az anagrammát, hogy »centum oculi«) okos ember volt, s õ pusztán a háború viselést értette, amit pénzzel vihetni, de nem egyszersmind gyõzelmes hadjáratot, amihez bizony ész is kell és haditerv.

Mikor Szeged rekonstrukciójának eszméje a nemzeti közvélemény pressziója alatt beledisputáltatott a miniszterelnök fejébe, õ is a kitaposott nyomon indult, hogy majd szerzek hát Szeged számára egy kölcsönt és egy királyi biztost - a többi aztán megy magától.

S a kettõ közül meg is szerezte a könnyebbiket - a királyi biztost.

Most itt van. Láthatja minden ember - az ekvipázsát naponkint. Cselédei ott sürögnek a Zsótér-ház udvarán. A díszbaka marcona ábrázattal méregeti a kapualjat.

És itt van már két hónap óta, és nincs egyéb jele a városban az õ ittlétének, mint az, hogy a Klauzál tért és Iskola utcát minden áldott éjjel kisöprik, s akkora porfelhõt támasztanak, mint amekkorát Tisza Kálmán a nemzet szeme elé minden dologban.

S ez az óriási porfelhõ jellemzi Szeged rekonstrukcióját... por elõttem, por utánam. A por miatt nem látunk belõle semmit.

Egész kis állam, státus a státusban lett Szegedbõl. Légió hivatalnokból áll a biztosi apparátus. És mindezek az urak folyton dolgoznak. Sokat dolgoznak. Csak azt nem tudja senki, hogy »mit«.

A finn mesék hõsei végeznek olyan dolgokat, hogy az apró kása közül kiválogatják a mákszemeket, amiket megint összekever valami rossz szellem. - Nincsen annak célja, vége.

A királyi biztos lejött ide terv nélkül, aminthogy nem is jöhetett le másképp. Tisza Lajos nem produktív tehetség. Tisza Lajos nagyobb dolgokat is végezhetett jól ott, hol tulajdonai, az erély, a szívósság, a tapintat, a mûveltség, a mindennapinál kiválóbb értelem és az ambíció untig elegendõk, de nem hiszem, hogy sokat végezhetne itt, hol az elsõ sorban teremteni kell.

Így fogta föl e biztosi intézményt maga a kormány és országgyûlés is, midõn a biztos mellé rendelt tanácsnak befolyást nem adott. Itt csak egy embernek kell gondolkozni, határozni és parancsolni. A diktátor szerepkörét [!]. S a diktátornak tudni kell mindent...

De a diktátor nem diktál semmit. A tollat rágja. Virraszt, hogy gondolkozhassék. S a gyertyának, mely íróasztalán ég reggelig, sok hamva marad, s a gondolatnak csak árnya sem.

Hatalma nagy, mert fivére a miniszterelnöknek, de kötelezettsége is nagy, éppen ezért. Az egyiknek nem veheti hasznát, mert nem felelhet meg a másiknak. A tehetetlenség átka ül a háta mögött, mint ahogy a sötét gond a Horác lovagjának nyergében.

Ha nincs is még eddig a rekonstrukcióban elhibázva semmi, - de nincs is megtéve semmi - s éppen azért minden el van hibázva.

Elpocsékolták az idõt. S Szegednek az ideje a legdrágább. Fél éve már a katasztrófának, az õsz bekopogtat maholnap, csípõs idõk jönnek, s az emberek födél nélkül maradnak. Akkor lesz csak igazán jól megvetve a nyomor ágya...

Építkezni nem lehet. Nem lehet, mert nincs készen a leendõ Szeged térképe, s mert még odáig sem jutott Tisza Lajos, hogy számot vetve a rendelkezésére álló eszközökkel a talaj fölmagasítása iránt tisztába jött volna. Pedig ezek csak mind olyan dolgok, amik rég készen lettek volna - még a királyi biztos kinevezése elõtt.

S hasonlóan rég készen kellene lennie a jelzálogos hitelezõk és adósok közti ügyletek rendezésérõl szóló törvénynek is. De ez még, úgylátszik, eszébe sem jutott sem a kormánynak, sem a biztosnak, mert még nem is pengetik. Élõ bizonysága ez annak, hogy még komolyan át sem gondolták, miként kell Szegednek fölépülnie. Mert akkor tudniok kellene, hogy ez ügyek elõleges rendezése nélkül az építkezés meg nem indulhat itt, hol oly kuszált jogügyletek vannak.

De ha már átestünk volna is mindezeken, ha ki is volna osztva az építkezési segély, melyet még elõbb meg kell szavaznia a »ház«-nak, s fölhajhászni Szapárynak valahol, ha tegyük föl, föl volna magasítva a talaj, ha rendezve lenne az összeomlott házakon levõ teher, még mindig nem lenne célszerû letenni, ha egyetlen tégladarabot se Szeged város területén, mert hiányzik a biztos vízvédelmi mû, s könnyen megérthetjük, hogy a jövõ tavaszkor még egyszer idelátogat a tenger, s elviszi magával emlékül a »gyõzhetetlen« szádfalat, melyet Horváth Gyulától kezdve Jókain keresztül le egész Bakay Ferdinándig, minden mameluk agyba-fõbe dicsért, s a világ csodájává fújt föl. Hanem azért házat, jót állok érte, egyetlenegy se épít mögéje.

A város nincsen megvédve. S míg megvédve nincs, addig abszurdum építeni.

Nem tagadhatom meg Tisza Lajostól a jóakaratot, õ, aki asszonyszíveket vadászott, s pedig sikerrel, õ, aki tigrisekre is vadászott szintén sikerrel, nem vetheti meg azt a sportot, hogy most a dicsõségre tartson vadászatot - ha siker nélkül is.

Õ mindazt, amit fölsoroltam, s azonfölül is sokat, szóval mindent meg fog tenni a rekonstrukció érdekében, ami s a »hogyan« tõle telik.

De amíg õ arról töpreng, hogy mi legyen ezekben a teendõkben a rendszeres »egymásután« - azalatt már azokat a dolgokat mind el kellett volna végeznie - »egyszerre«.

S ezen nyugszik a súly. Itt a nagy pótolhatatlan mulasztás. Mert a rekonstrukció természete az, hogy az alaprészeit gyorsan kell végrehajtani, ha a népet a szétszéledéstõl, s jobb esetben a nyomortól és sanyarúságoktól meg akarta kímélni. Ezért diktátor a királyi biztos, s ezért nem adtak hozzá, az alaposság rovására bár, befolyásoló tanácsosi apparátust, hogy annak a nehézkessége ne akadályozza a gyorsaságban. Mert a villámgyorsaság volt az a pont az újjáteremtés mûhelyében, amit biztos kézzel meg kellett volna legelõbb nyomni, hogy az új város kipattanjon belõle fényesen, emelkedõen...

Ehhez nem volt Tisza Lajosnak elegendõ ereje.

Úr; hatalmas, s amint fényes termeit végigméri lépteivel, ahova mi nem juthatunk be, bizonyosan a mi javunkra gondol, s ami bajainkat vizsgálja, hiányainkat keresi, viszonyainkat kutatja - s mindezt tõlünk hermetice elzárva, magasan.

De mert olyan magasan tartja magát, azért is lát mindent csupán madártávlatból. Pedig a tárgyaknak néha két, három oldala is van.

Mohameddel ugyan megesett, hogy egy szelíd fehér galamb súgdosta neki fülébe a tanácsokat. Az igazhivõ muzulmánok meg is voltak ezekkel a tanácsokkal elégedve, s hittek a fehér galambban. Hogy Tiszának is van-e ilyen fehér mennyei galambja Horváth Gyulában, vagy a hozzá dörgölõzõ Bakayban, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy mi Szegediek nem vagyunk igazhivõ muzulmánok.

Félünk, hogy Tiszát is az a tõr ejtette meg, amelynek a neve hízelgés, s amelynek áldozatául már annyi jeles ember esett.

Zenghetnek neki zsolozsmákat udvaroncai, írathat érdemeirõl hasábos dicsériadókat [!] az Ellenõrben és a Honban.

De nem ez lesz az igazi kritika!...

Hanem mikor majd zimankós télen, utcasarkon, rongyokban fognak dideregni a hajléktalan Szegediek. Mikor besüvít a szél a rongyos barakkok hasadékain... Mikor majd megcsillan egy-egy szelíd mécsfény valamely halott fejénél, ki úgy pusztult el, hogy nem volt rendes életmódja: s mikor a kínos nyomor sóhaja ellebben, senkitõl meg nem hallgatva, pusztába veszõ szelíd panasznak - az lesz az igazi kritika.

174. sz. augusztus 5.

RENDES KÖZGYÛLÉS

Hétfõn, augusztus 4-én

Az árvíz óta több ízben kénytelenek voltunk panaszt emelni a városatyáknak a közügyek iránt tanusított közönye miatt. Már ezt úgy látszik ezentúl mint jelszót írhatjuk minden köztörvényhatósági bizottsági ülésrõl szóló referádánknak élére. Ezen közönyre nincs mentség. Mert bármennyire is legyen minden polgár a saját ügye, baja által elfoglalva, azért a választói vagy törvényes institúció által ráruházott jogok- és kötelezettségrõl megfeledkezni nem szabad senkinek, de legkevésbé olyan válságos idõkben, amilyeneket élünk, s amelyekben az alkot­mányos hatásköre a törvényhatóságnak annyira meg van szorítva, hogy csak tömeges föllépés kölcsönözhet határozatainak némi tekintélyt és foganatot. Vagy éppen a tehetetlenségben rejlenék a közöny indoka?

A mai gyéren látogatott közgyûlés napirendjére pedig több fontos tárgyak voltak kitûzve, melyekben részint Szeged város becsülete, részint vagyona és jövõje vannak érdekelve.

Elsõsorban említjük a percsórai társulati ügyeket. Szeged közgyûlése kiküld egy bizottságot, melyet fölhatalmaz a többi érdekeltekkel a külterület jövõ védvonalának megállapítása iránt alkudozásokba bocsátkozni. Ezen alkunak föl kellene oldania e várost a percsórai társulat kötelékébõl, meg kellene állapítania az új társulat védvonalát és elõkészíteni a percsórai társulattal szemben függõben lévõ óriási követeléseink tisztázását. A közönség a helyi lapokból jól ismerhette az ügy állását, s tudhatta, hogy ismét elkövettetik az érdekeltek részérõl minden arra nézve, hogy Szeged a percsórai láncokat le ne rázhassa, és a jogos követeléseivel elüttessék, vagy a hosszas peres útra tereltessék. S íme, midõn megakad a küldöttség az alkudozásokban és a köztörvényhatóságoktól újabb utasításokat, engedélyt újabb áldozatokra kér, tizenkét bizottsági tag van jelen s egyetlen szakértõ sem. Vajon hol késik ilyenkor városunk mérnöki kara? Ki nyugtatja meg a közönséget aziránt, hogy nem adja-e beleegyezését egy oly védvonal kiépítéséhez, amely a célnak meg nem felel? Senki. Mert mûszaki kérdésben a fõjegyzõ szava csak nem vehetõ szakvéleménynek, s az õ hosszasan, a közgyûlésen egyik bizottsági taggal folytatott párbeszéde nem felel meg a tárgy komolyságának. Amikor ilyen életbevágó tárgyak ilyen felületesen üttetnek el, a hatóságnak és közgyûlésnek tekintélye a közönség, úgy mint a királyi biztosság elõtt aláásatik, s az nem lephet meg senkit, ha végre határozataink alig vétetnek tekintetbe, hanem határoznak mások rólunk - nélkülünk.

Egy másik nevezetes tárgya lett volna a közgyûlésnek Szekerke úr elõkészített indítványa, amelyben õ azon jeles francia polgárokat, kik a párizsi nagyszerû ünnepélyeket rendezték a szegediek javára, városunk díszpolgáraivá választatni javasolni szándékozott. Azonban mielõtt még Szekerke úr indítványát megtehette volna, egy másik az ügy elodázását, vagy legalább hatásának kisebbítését célzó indítványt terjesztett elõ, mely szerint egy háromtagú bizottság kiküldhetik azon külföldiek névsorának összeállítására, kik a város háláját kiérdemelték. Ezen tárgybani jelentéstételre határidõ ki nem tûzetik; azaz a jelentést elnapolják ad graecas calendas.

Az indítványozó és akik ezen indítványt elõkészítették, nem látják azon különbséget, mely a franciák által rendezett ünnepély és tüntetésbõl eredt összegek, és egyéb könyöradományok közt van. Azoknak a garas garas marad, jöjjön bárhonnan, és legyen az bármiképp nyújtva.

Azonban, mi, kik a franciák díszpolgárságát melegen fölkaroltuk, másképp fogtuk fel. Mi a franciák adományában egy szabad nemzet rokonszenvének nagyszerû nyilvánulását láttuk; láttunk abban egy oly tüntetést, melyet a csupán humanizmus által nyújtott adományokkal egy sorba nem állítunk. Azért Szeged kifejezheti háláját, s kell is hogy kifejezze mindazon nemzetek iránt, kik érte áldoztak. De Franciaországban nem hivatalosan elrendelt gyûjtések történtek, amelyeket rendjelekkel és elismerõ iratokkal hálálnak meg. Párizsban, a világ fõvárosában elsõrendû, világhírû írók és mûvészek hónapokon át foglalkoztatták a francia nemzetet Szeged és Szegedben a magyar nemzet veszteségével. A francia adomány nemzet által nemzetnek, nép által népnek nyújtatott.