1879
SZEGEDI NAPLÓ

APRÓSÁGOK

149. sz. július 6.

MAKÓI DÍSZ-DOLOG

vagyis

Érdekes tanulmány az emberisme mezején

A »Szegedi Napló« múlt heti számában két csípõs közlemény jelent meg, kapcsolatban a fõispáni installációval, mely természeténél fogva és azok természeténél fogva akiknek szólott, sajátszerû benyomást tett Csanád megyében.

E benyomást nagyszerûen karakterizálja két levél, melyeknek véletlenül birtokába jutottunk. Egy ugyanazon kéz írása mind a két levél. Egy ugyanazon név van írva mind a kettõ alá. Ezt a nevet még most elhallgatjuk s pótoljuk álnévvel.

Az egyik levél Budapestre van intézve, egy ott idézõ Csanád megyei birtokoshoz, s így szól:

Makó, július 2.

Kívánságodra itt küldöm a »Szegedi Napló« azon két számát, melyben ama célzatok és gyalázatos rágalmak foglaltatnak õméltósága és a megye ellen. Valóságos skandalum! Bosszantó, hogy nem akad ember sat., sat.

Kajáry Márton

A másik levél a »Szegedi Napló« szerkesztõségének szól, s így hangzik:

Makó, jún. 30.

Tekintetes szerkesztõség!

Lelkesedve olvastam a sorokat, melyek az emberi méltóság nevében oly elragadóan ecsetelték érzelmeimet. Régen kellett volna mindaz! Nagy sebek, iszonyú fekélyek azok, amik itt vannak! Áldja meg az isten azt a ragyogó nemes tollat sat., sat.

Kérek küldetni a kiadó hivatal útján egy-egy példányt mind a két számból, hogy örök emlékül eltehessem.

Kajáry Márton

Mikor e két levél a kezembe került, s összehasonlítva konstatáltam, hogy egy és ugyanazon ember írta, nagyot dobbant szívem az örömtõl, arcom kigyúlt a boldogságtól, mert íme, ez egy igazi...ilyen egy igazi mameluk.

155. sz. július 13.

[ASBÓTH ÉS ZICHY VIKTOR]

Mintegy három nap elõtt együtt vacsoráltam a Szikszayban B. Kaas Ivor-, Szana Tamás-, Keszler- és Asbóth Jánossal.

A Zichy ügy is szóba került: mire valaki társaságunkból megjegyezte Asbóthnak.

- Az ilyen dolgokat nagyon nehéz bizonyítani. Félek János, nem fogod tehetni.

Asbóth nem felelt, elhallgatott; csak mintegy jó másfél óra múlva szólalt meg, mikor messze voltunk ettõl a tárgytól, hanem egy-két odavetõdött piktor kedvéért Keszler átvitte már a szót a képzõmûvészetekre.

Komoly disputává fajult az egész: maga Kaas is élénk részt vett benne.

Ekkor szólalt meg Asbóth, azon barátunk felé fordulva, aki elõbb a fentebbi megjegyzést intézte hozzá:

- Uram, nincsen valami könnyebb dolog, mint a piktorság.

Az egyszeri magyar ember elment Bécsbe, s beállított a festõhöz, hogy pingálja le az õ öregapját, aki a múlt napokban halt meg.

- Hozott-e az úr jó fotográfiát róla? kérdé a piktor.

- De már én fotográfiát nem hoztam mondja a magyar ember, hanem elhoztam ahelyett a pakszuszt, abból kedvére lefestheti az úr. Csináljon az úr fekete bajuszt, nagy orrt, tulipiros ábrázatot, sûrû fekete körszakállt, nyakig gomboló lajblit nagy gombokkal ennyi az egész.

A piktor nevetett az eredeti embernek, s azt mondta, hogy hát majd megpróbálja, nézzen be hozzá úgy tíz nap múlva.

Tíz nap múlva csakugyan elment az unoka a képért s mikor jól megnézegette, meg volt lepetve, s nagy elérzékenyüléssel szorongatta meg a piktor kezeit:

- Nagyon jó... fölségesen jó... no már ez csakugyan jó.

Kifizette az árát kétszeresen, s azután még soká elmerengett a szeretett családtag képe fölött, közbe-közbe felsóhajtva nagy keservesen:

- Szegény jó öregapám! De csak nagyon megváltoztál tíz rövid nap óta!

...................

Mikor Asbóth elmondta az adomát, csak én magam nevettem fölötte, a többiek inkább bosszankodtak, hogy minek szakítja félbe a disputájukat.

Valaki meg is jegyzé:

- Ez az adoma nem vonatkozik a dologra.

- Nem ám: de arra a másikra - mondá Asbóth.

Akkor még nem értette meg egyikünk sem: hogy miért vonatkoznék arra a másik (t. i. a Zichy Viktor-féle) dologra.

*

Most már világos. Asbóthnak nem volt meg Zichyrõl a teljes fotográfiája, hanem összegyûjtvén a pakszusokból, személyleírásokból, az „úgy hallom” és „azt mondják”-ból a kellõ színeket, azokból összeállította a jeles államtitkár arcképét.

És most Tisza azt fogja rá mondani Geszten:

- Csakugyan jó... egészen jó... teljesen hû.

És majd hozzáteheti azt is

- Szegény Viktor, de megváltoztál egy hét óta.

162. sz. július 22.

A HIRADÓ RÖPPENTYÛI

A »Hiradó« különös mesterségre adta magát. Humorizál a röppentyûkben. Nehéz dolog az, tisztelt Hiradó kolléga, s nem mindenkinek illik. Hozván azt akképp a természet rendje, hogy a tenyeres-talpas vaskos dajka vedlett patkós csizmában döcögjön, s csak az úri kisasszony lépkedjen finom evelasztin cipõben.

A »Hiradó« e röppentyûiben mindenekelõtt azt a szerszámot emlegeti, amelyikhez nemigen szeret nyúlni, t.i. a kardot.

De dacára, hogy a kardot emlegeti, mégis szalonnától csepegõ bicsakot nyit a zsidók, vagy mint az elmés röppentyû nevezi a »jakhecek« ellen.

Kár pedig a »Hiradónak« a kardot disszertálni. Nemes emberek fegyvere az! s azok nem használják azt a szemétdombon való turkálásra. Ott van a spanyol kardok fölirata:

»Ok nélkül ki ne ránts, becsülettel tégy a hüvelybe!«

*

Hát van nekünk valami bajunk a zsidókkal? És nincs nekünk elég dolgunk, mint zsidóhecceket arrangirozni.

A nem repülõ röppentyûk költõjének az fáj, hogy hogyan fognak ezentúl Szegeden kóser földre házakat építeni, és így fohászkodik föl az egek urához: Ne vígy minket kísértetbe, Uram! mert pereputtyostól kiverjük a zsidókat!

Ez pedig bátor program a »Hiradó-tól.

Vajon betartja-e?

*

Románia szele csapkod ki a Hiradó soraiból. Gyûlöletszító pestises lég, itt, hol a szerencsétlenség keze által letarolt mezõn a kölcsönös szeretetnek és a békének kell lenni az elsõ rügynek... az elsõ fûszálnak, mely kikel, önként támad, s hímmel födi be lassankint a pusztulás nyomait.

Aztán meg impraktikus is volt a szörnyû fenyegetés! Amitõl most már a szegény szegedi zsidók megijedve nyakra-fõre sietni fognak kiköltözködni a városból.

Hanem bezzeg mit csinál majd a Hiradó a zsidók nélkül? nem lesz aki megvegye tõle jó pénzen gyapját.

Értem azt a gyapjút; amit nem õ nyír a vele bajoskodó birkákon, hanem amit azok nyírnak (nem õrajta) hanem innen-onnan õbele.

*

A röppentyûk költõje továbbá áttér a Dáni adomakörre, s egyik munkatársunk (Kákay Aranyos) ellen kockáztat meg egy bádog elméskedést.

Legalább az akar lenni hanem véletlenül annyira homályos, hogy a Karácsonyi jutalmat bátran ki lehetne tûzni egy olyan egyéniség számára, aki ezt a viccet megérti.

Különben munkatársunk nem szorul arra, hogy idegen toll vagdalkozzék helyette ilyen szellemtelen ostobaságok ellen. Erre hát nem is reflektálunk; hanem egyszerûen figyelmeztetjük a szerzõ »K. H.« urat ki úgylátszik kezdõ az irkálás mesterségében, hogy hagyja abba, sose lesz belõle nagy harang.

Ahelyett pedig, hogy az ellenséges indulatok tengerét fölzavarja maradjon inkább a tenger mellett csõsznek.

Elég szép foglalkozás az is!

175. sz. augusztus 6.

A HIRADÓNAK

kár váltig hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy õ abban erõsebb, mint egyebütt.

Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörûsége van a közönségnek.

Hogy polémiát kezdhessen a Hiradó, a tegnapi számban inkább együgyûnek teteti magát, elhiteti magával is, hogy a Rosenberg-féle indítvány a tisztelettudás elvén, s a franciák kitüntetése végett született, míg ellenben Szekerke indítványa csak légbõl kapott állítás. Holott a Rosenberg-féle indítvány mint azt mindenki tudja egyenesen a Szekerke indítványának kiparírozására lett inszcenírozva. S eszerint a Szekerke tervbe vett indítványa nélkül Rosenberg indítványa teljesen elmaradt volna, s ez az ügy talán szóba sem jön.

Minthogy személyekrõl van szó, nem feszegetem tovább a dolgot, dacára, hogy nagyon jól tudom »ki« vetette el ennek a »kozmopolitikus« gondolkozásnak a magvát, mely e különben lényegtelen ügyben a közgyûlést uralta. De hát ‘iszen majd rákerül a sor: fölrovom annak, akit illet!

A legfurcsább dolog az, hogy a »Hiradó« most kezd hozzászólni ehhez a kérdéshez, mikor annak már vége, mikor azon már változtatni nem lehet, s mikor annak feszegetésébõl csak kellemetlenségek származhatnak, mert az az udvariasság ténye akart lenni.

Én hozzászólottam ehhez a kérdéshez azért, hogy azt a lapban szõnyegre hozzam, s avval a franciák iránti lelkesedést ébren tartsam, és hozzászólottam akkor, mikor még senki, s mikor még valamit el lehetett érni a hozzászólással.

Elmondtam a magamét; az illetékes fórum nem úgy döntött, ahogy mi szerettük volna, s ezzel vége, nekem többé semmi szavam hozzá.

Hogy a Hiradót bosszantja a franciák érdemeinek kiszínezése, azt nem értem hanem az engem nem alterál, és meglehet, a franciákat se.

Egyébként utólagosan beszélni meg a lapban a közgyûlési dolgokat, nem nagy virtus.

Mert, ha valaki az idén csinálná a tavalyi kalendáriumot, az bizony olyan nagy talentum lehetne, hogy az idõjárást is pontosan eltalálná.

176. sz. augusztus 7.

A HIRADÓNAK

kár váltig hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy õ abban erõsebb, mint egyebütt.

Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörûsége van a közönségnek.

Ma ismét a »Töprengések« címû cikkembõl néhány szójátékot kap ki (s úgy teszi magát, mintha nem értené!), s az ellen polemizál szokott modorában.

Pedig tulajdonképpen, ha igazán polemizálni akar a királyi biztosság általam fölsorolt mulasztásai ellenében, annak tevékenységére és mûködése tényeire kellene utalnia.

De fájdalom én most a »Hiradó« cikkének megjelenése óta se látom, mit cselekedett a királyi biztos. És a publikum se látja.

Hát ez aztán egészen olyan polémia, amibõl nemcsak hogy a publikumnak nincs haszna és gyönyörûsége, de a királyi biztosnak sem.

Ami engem illet, fölvettem tegnap a polémiát a francia dologban, de már mikor ma (mielõtt elvégeztem volna az egyiket) új polémiát kezd ismét a Hiradó, arra, hogy két polémiát, s esetleg holnap talán még egy harmadikat vigyek, nem vállalkozom, mert az idõmnek sokkal jobb hasznát is vehetem.

Inkább beösmerem tehát, hogy mindazt, amit a »Hiradó« megirt, úgy kellett megírnia ahogy megírta.

Legyen egyszer igaza abban a »Hiradónak« hogy sohasem »lehet« igaza.

178. sz. augusztus 9.

A HIRADÓNAK

kár hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy abban erõsebb, mint egyebütt.

Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörûsége van a közönségnek.

Ma ismét »Nem K. H.« aláírással jelenik meg egy cikk, mely személyeskedésbe csap át.

Én a piszkolódások terén nem követem azt az urat, de még másnemû polémiába sem, mert nem lévén sem dominiumom, sem államhivatalom, egyedül irodalmi foglalkozásom után élek nagynehezen, s nem érek rá vidéki újságlapok egyes munkatársaival hosszantartó polémiákat folytatni; de meg ambíciómat sem képezi.

Mert mi célja is lenne?

Hiszen az illetõ úr nem tesz egyebet, minthogy meglehetõs rossz stílusban parasztikus hangon és ponyvai ízetlenséggel kiérezteti cikkébõl, hogy õhozzá képest én csak zöldeket tudok írni, s hogy õ annyira összezúz eszmékkel, nagy gondolatokkal és hatalmas írói tollával, hogy meg se bírok moccanni.

Vajh ki õ, ki ilyen magasan ragyog fölöttem a magyar literaturában és az írás mesterségében?

Jókai, Gyulai, vagy tán az õsz Csengery? Óh nem! Õ, ha nem csalódom, Lévay Béla vagy Lévay Ferenc úr.

...Hát csak hadd higgye ezt is. Nekem még a csendes téboly fölött sincsen rosszalló szavam, mert csak azt veszem ki belõle, amit már úgyis tudtam, amit Madách mond: »hogy az ember gyenge...gyenge«.

180. sz. augusztus 12.

A HIRADÓNAK

kár hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele, hogy abban erõsebb, mint egyebütt. Pedig a polémiákból igen kevés haszna és gyönyörûsége van a közönségnek. Vasárnap ismét egy névtelen közleményben azért köt bele egy munkatársunkba, amiért az hol nevének kezdõbetûit[!] a (-th-n), hol pedig elõbetûit az (M K betûket) használja. Kevés olvasója van lapunknak, ki e betûkbõl rá ne ösmerne Mikszáth Kálmánra, s ki õt azzal vádolhatná, ha e betûket aláírja, hogy a névtelenség álarca alá menekült. S míg a Hiradó a névtelenségre csipkelõdik, azalatt õ napok óta névtelen elmeficamokat ereget a levegõbe, s éppen a vasárnapi névtelen közleményében is azt írja ki, hogy a pénteki polémia írója után nem jól puhatolózunk. Nem az akire gondolunk, hanem a jó isten tudja kicsoda. Már aztán az ilyen eljárásra csakugyan nem lehet felelni egyebet, mint azt, hogy: a Hiradónak kár hajhászni a polémiát. Valaki alaptalanul elhitette vele stb.

225. sz. október 7.

A TERV

Most már az emberiség közül nemcsak Besze János bátyánk van olyan szerencsés helyzetben, hogy madártávlatból nézheti Szegedet, hanem a kis Maszák is úgy látja.

Mindnyájunkat ilyen magas szempontra emelt a királyi biztosság, mely a jövõ kor házait tüneti föl hatalmas képzelõdésének ilyen erejével.

A képzelõdés mûve sikerült. A „mákony-ivók” élvezik hatását. A fényes luteránus templomban már hallani vélik az orgona hangjait, az állandó színház csarnokaiban bûbájos balerinák ugrálnak kecses, ingerlõ mozdulatokkal. A Béla gyerek máris Harkányi Pepinek álmodja magát. Mert ha balerinák lesznek, Harkányi Pepiék is lesznek.

Csak az egyetemi épületet és a csongrádi megyeházát feledte ki Rauscher úr. Meg még az országházat.

Ebbõl csak a nagybundájú kapus látszik a madártávlati képen, azon a talapzaton, ahol most a jó Dugonics András fordít hátat a mûszaki osztálynak.

Van a szegedieknek egy eredeti szavuk, melyet gyerekekkel szintén olyan fogalom kifejezésére használnak, amit maguk sem értenek, de amit azoknak meg akarnak magyarázni mégis.

Hát az olyan dolognak »tengeri herkentyû« a neve.

Ilyen tengeri herkentyû a cifra kép. Hadd örüljenek neki egy kicsit a gyerekek, úgyis elég a siratni valójuk.

Hanem az igazi mappa aztán nem tréfa s leginkább errõl akarunk szólani.

A királyi biztos lojális „republikánus”-a, Bakay úr garantírozta ugyan, hogy ez a mappa vérré és hússá válik három év múlva.

Bizonyára Lechner úr csodálkozhatott e dolgon legjobban, s Jankovich Miklós bosszankodhatott leginkább, hogy immár mindenféle laikus ember is beleszólhat az inzselléri tudományokba.

Véleményünk szerint két jeles mûépítésze volt a kormánynak, Lechner és Reiter úr.

Reiter kitûnõ terveket csinált, követte a fantáziáját, szépészeti eszményeit gazdagon szórta a papírra, szép volt aztán az õ tervében minden, de nem lehetett keresztülvinni, mert a Dárius kincse kellett volna hozzá.

Lechner ellenben praktikusabb. Tudja magát mérsékelni. Tekintetbe veszi a pénzügyi viszonyokat is, s aszerint fundálja ki a terveket.

E szempont vezette Szeged város tervezetében is. S õ kitûnõen felelt meg e szempontnak.

Lehet, hogy munkájában sok hibát találhatnának és fognak is találni a szakértõk, egyet azonban lehetetlen megtagadni, hogy ez a terv zseniális.

Zseniális, mert annyira világos, mint egy hatalmasan kidomborodó eszme valamely képen, mely szinte magával ragadja a nézõt. A laikus szem elõtt is a girbe-gurba város mintha valami sajátszerû varázslat lenne, egyszerre szabályossá válik, redõit leveti, kiálló bordái kisimulnak, utcái kanyarodás nélkül futnak a körutaknak, s ez mind olyan egyszerû, olyan természetes, hogy az ember önkénytelenül kiált föl: »No, ezt én magam is így csináltam volna meg. Hiszen olyan könnyû volt!«

...S éppen az a Lechner dicsõsége, hogy amit õ itt kivitt; az nekünk olyan könnyûnek látszik.

Különben az egész terv éppen olyan csak, mint az a mese; hogy aki Szent Mihály éjszakáján talált gyíknak a máját megeszi, tudni fogja, hol keresse a Plutó kincseit.

Hát már most mi is tudjuk, hogy kellene fölépíteni Szegedet...

Egy tekintélyes biztosi tanácstag azonban a következõként jegyezte meg:

»A királyi biztos fölépíti a rakpartot és az állandó hidat: a többi meg majd kiépül magától.«

S ebben van is valami vigasztaló, kivált Zombory Tónira nézve.

226. sz. október 8.

AZ AZ »EGY« SZAVAZAT

Ma délelõtt egy sajátságos úriember kopogtat be szobámba, arca piros volt, mint a karmazsin, alakja összegörnyedt, az egyik szürke nadrágszára be volt gyûrve a csizmájába, a másik egészen anständig lelógott a stiblire.

- Mit akar? kérdém?

- Ön az a Kákay Aranyos?

- Én. Hát ön kicsoda?

- Én Bakay Nándornak vagyok egy tisztelõje.

Megdöbbenve pillantottam az idegenre, ha nincs-e megõrülve.

- Ugye csodálkozik? Pedig én mégis tisztelõje vagyok e nagy férfiúnak, ki államférfiaink között egy fejjel válik ki. Bakay eszményképem, uram, ... több..., õ mindenem, büszkeségem, reményem..., szememfénye. Remegve figyelem pályáját és csodás emelkedését.

- Engedje meg uram, de ... ön mégis õrült.

- Au contraire, ha ön meghallgat, meggyõzõdik róla, hogy nem. Uram, én valaha szerencsés és magas állású, boldog ember voltam, mígnem a közvélemény tönkretett.

- Nos aztán?

- Én hát megharagudtam a közvéleményre, arra a fogalomra, amit úgy neveznek, s életem föladatává tettem bebizonyítani, hogy a közvélemény nyomorult, megbízhatlan; még önmagát is csalja.

- Ahá! Ebbõl a szempontból figyeli ön Bakayt? Értem már. Igen, ön a közvéleménynek segít tévedni. Bocsánat, amiért õrültnek tartottam önt. Ön igazán szellemdús ember. Miben lehetek szolgálatára?

Az én emberem leült s így szólott.

- Olvasta ön a tegnapi országgyûlési tudósítást, amelyben a ház alelnökeit választotta meg?

- Olvastam.

- Akkor tudja, hogy Bakay Nándorra is beadatott egy szavazat.

- Tudom.

- Nos uram, az az egy szavazat nem tréfa dolog. Én meg voltam lepetve és bizonyára meg van lepetve az egész ország. Mit gondol ön ki adta be azt az egy szavazatot?

- Hát én azt nem tudhatom.

- Hehehe kacagott föl gúnyosan az én ijesztõ arcú emberem, én se tudom hanem tudni akarom. Azért jöttem önhöz. Írja ön ki a lapban, hogy ezer aranyat tûzök ki azon úr számára, aki Bakayra szavazott, ha magát ezen ezer arany fölvétele végett jelenti s képes beigazolni is, hogy a szavazatot õ adta be.

Ismét meglepetve fordítám szemeimet a furcsa emberre, ki egy nagy zacskóból kezdte kifelé olvasni az aranyakat.

- Ön mégis csakugyan, hogy ugyancsak meg van bolondulva. Ennyi tömérdek pénzt kockáztatni?

- Hohó uram! Van nekem annyi eszem, hogy nem szórom ki. Jegyezze hozzá a pályázati föltételekhez azt is hogy õ, maga Bakay nem pályázhat.

- Az ördögbe is! - kiálték föl ámulva és kacagva ön csakugyan nem kockáztat semmit.

229. sz. október 11.

ÉLJEN BAKAY!

Tegnapi postával kaptuk egy Bakay imádótól e következõ, helyben keltezett anonim levelet, mely tegnapi számunkból térszûke miatt maradt ki; s melyet oly mulatságosnak találunk, hogy egész terjedelmében közöljük, nem akarván t. olvasóinkat megfosztani azon élvezettõl, melyet olvasása által e levél nekünk is szerzett. A levél így hangzik:

Uraim! Önök különös kosztosai az istennek. Egy darab idõ óta sûrûn foglalkoznak Bakayval, pellengérre állítják, mégpedig méltatlanul (oh-oh!) mint oly egyént, aki híven és becsületesen megfelel polgári és képviselõi állásának s kötelmeinek (? [!]), akit a polgárság bizalma emelt azon polcra, melyen most van (Nem tudtuk, hogy Bakayt a polgárság bizalma emelte a Tisza Lajos hintójának polcára illetve bakjára, mert most ott van. Köszönjük a szíves fölvilágosítást.)

Látszik minden lépten-nyomon, hogy önökbõl az irigység szól Bakay ellen (van is miért?); az irígység pedig »nem erény«. (Ne mondja!) Én évek óta tisztelõje vagyok Bakaynak, akinek a szekerét toltam is (talán »húzta«) csak úgy csöndesen, kéz alatt, ezt még nem is volt okom megbánni, pedig én nem tartozom a tisztelt iparos osztályhoz (ezer szerencse ez osztályra nézve).

A tegnapi számban gúnyolódnak azzal, hogy Bakay is kapott »egy« szavazatot az alelnöki állásra és ráfogják (? [!]), hogy bizonyosan Bakay Bakayra szavazott és úgy kapott egy szavazatot (no, ezt ugyan így aperte nem mondtuk, hanem úgy látszik; ön mondja, mi meg egy szavára elhisszük), tehát a belgrádi szerbek módjára: »hajde da, ubiemo«, »üsd« Bakayt szóval, amiért Bakay (milyen mélység! Gatt über die Welt! mondaná rá Bõrzeviczi).

Hiszen Irányi, Királyi Pál is kaptak egy-egy szavazatot, tehát önök észjárása szerint, õk is önmagukra szavaztak, úgye? »Oh, sancta simplicitas!« (Talán tükörbe nézett?) Sed nune ne ora pro nobis. Parva sapientia scribitur »Szegedi Napló«. Denique csak aki a habarékpárthoz tartozik, össze is habar az sok mindenfélét úgy, hogy utoljára a malacok eszik meg (ön csodásan emésztette meg cikkecskénket, mely ilyen gerjedelembe hozta).

A Szeg. Hiradó kormánypártisága dacára nem mocskolja Bakayt (van oka rá. A derék férfiú ennyit csak kiérdemelt e párttól, kivált, hogy a lapnak is munkatársa lett újabban), pedig ismert természeténél fogvást csakugyan pellengérezné Bakayt, ha tudna rá valamit sütni (talán »billogot«?!), de nem tud, minthogy nem is tudhat.

Az a bajuk önöknek, hogy sok diplomás egyént megelõzött és háttérbe szorított Bakay (az az õ bajuk). Irígylik állását és tekintélyét, punctum. Ezt a legegyügyûbb ember is már észre vette (de elszólta magát!), az önök lapjából, melynek azért is szorgalmas olvasója (pedig nem a »legegyügyûbbek« számára szerkesztjük)

egy régi, hû Bakay-párti.

233. sz. október 16.

A SPICLI

Az is van már. Ilyen is termett már Szegeden a paprika és fehér cipó hazájában, mely most a »colstok« hazájává avanzsírozott.

A spicli magos, vékony ember, szemei vörösek, mint a házi nyulaké és a sötétben is látnak. A válla kissé elõrehajlott, orra mint a kostól volna kölcsönözve, egész a szájába ér: lehet vele szimatolni igen sokat.

A spicli bejáratos a Zsótér házba, s otthonosan jár ott föl s alá a folyosón. Arca alázatos, homloka redõs, apró szemei úgy csillognak, mint az ezüst lemez, valahányszor egy-egy ajtó nyílik.

Õ érzi az ajtónyíláson átszivárgó dicsfényt, mely az excellenciás úrtól ered, sõt melegíti az a fény. Melegíti, s mégis fázik tõle. Fázik tõle, s mégis reszket érte.

Csodálatos egy betegség!

A spicli mindent tud, mindent hall, mindenüvé befúródik. Legelõször kitudja az apró emberek gyöngéit, s az apró emberek útján gyakorol befolyást a kegyelmes úrra, mert a nagy ember is semmi egyéb, mint az apró emberek rabja. Ezt igen jól tudja a spicli, s az apróbb emberek szolgája igyekszik lenni, hogy egy circulus viciosusnak a láncszeme lehessen.

Görnyedve hajlik meg még Kende Pali elõtt is, s mély alázattal veszi ki szájából a szivart.

Az utcán örök mosolyt hord ajka, s vidám kedélyességgel érdeklõdik minden iránt. Sétálni leginkább a Kovács patika elõtt szeret, mint az egér az asztag tájékán.

Keze mindig a mellénye gombjain kotorász, s az egyik füle gyapottal van betömve, nehogy amit az egyiken hallott, a másikon kijöhessen.

Ha sok besúgni, elpletykázni való dolga van, megelégedetten s gyors léptekkel suhan el az emberek között, s elefántcsont fogantyús botjával izgatottan szeldeli a levegõt.

De nem folytatom tovább. Hiszen annyira ugyis lefestettem már, hacsak úgy vonásokban is, hogyha közelébe jön, mindenki ráösmerhet, addig is, míg a hivatalos lap nyilvánosan közli nevét a legközelebbi rendjel osztáskor.

234. sz. október 17.

AZ ELLENZÉK SZAPORODÁSA

I. Dáni szüretén

A fõispánék is csináltak maguknak egy jó napot. S az õ jó napjuk az, ha a nagy úr köztük van, és nincsenek haragosan összevonva a szemöldei.

Sohasem taposta homokját annyi nagyságos láb, mint tegnap.

Megélénkült a fõispán tanyája, s bürokratikus rossz viccek és esetlen nyájaskodások kerekedének kelet, nyugat és dél felõl.

Nappal volt, és mégis éjjel, mert hiszen ott volt maga a tündöklõ csillag, Tisza Lajos is, és körülötte a göncöl szekér fényes kerekei Bakay, Kovács Albert s még nehány bennfentes.

Föltálalták az arisztokratikus birkahúst kásával, jöttek azután a pecsenyék is. Mindenki nyugodtan evett és ivott, és senki sem hitte, hogy olyan közel van egy rettenetes bomba, mely, mint a villám lecsap, és összezúzza a kedélyeket.

A mi jó öreg Dáni Ferencünk emelkedék föl helyébõl, poharát fölemelte ünnepélyesen, köhintett egyet-kettõt, Tiszára sandított a balszemével és stentori hangon kezdé.

- Véghetetlen öröm fog el...

- Ohó, hohó! Vág bele a kir. biztos csak azon föltétel alatt jöttem, ha nem lesz toaszt!

- Ezer bocsánatot kérek, de: Véghetetlen öröm fog el...

- Semmi esetre sem engedem akadékoskodik Tisza.

- Akkor hát véghetlen sajnálat fog el - mondá a fõispán és leült nagy dünnyögve, elégedetlenül hordozva körül szürkés szemeit.

Bántotta ez a dolog, kikéredzkedett belõle a hazafiúi harag; hol a homlokára ült ki, hol az erein nyargalt keresztül.

Lemondatták; nem fájt neki annyira.

Elvették hatáskörét, tekintélyét: békén tûrte.

De hogy a toasztját meg nem hallgatták, az õ okos, szép toasztját, az már valami rettenetes.

Azt várta, hogy elmenjen a kir. biztos; egy disszidens természetû vendégét kihítta az udvarra, körülnézett nagy óvatosan, ha nincs-e ott valaki aztán halkan, szomorúan suttogá:

- Gyermekem! Most már én is azt mondom, hogy nincs szabadság.

II. A kulacs

Ez volt az egyik esemény. A másik esemény a kulacs története.

Derék fõispánunk more patrio egy kulaccsal akarta megajándékozni õexcellenciáját. A kulacs gyönyörû mû, hogy bízvást megénekelhette volna Csokonai.

De akármilyen cifra volt is a kulacs, mégsem adaték meg neki azon tisztesség, hogy egy excellenciás úr lehessen a gazdája, mert Tisza csak ez esetben ígérte azt elfogadni, ha szegedi.

A kulacs azonban nem volt szerencsés szegedinek lehetni, és a fõispán maga is indigenának nyilvánítá az alkotmányos jószágot.

Akkor hát valami szegedi dolgot adok excellenciádnak... például egy dohányzacskót.

- Nem bánom, - mondá a kegyelmes úr csak azt az egyet kötöm ki, hogy anyabirkából legyen.

Kerestetik egy ilyen birka.

S ezzel aztán ki is van jelölve a szegedi fõispánság legközelebbi munkaprogramja.

240. sz. október 24.

CORIOLÁN BÕRKÖTÕBEN

Bakay hangja hallik a volscusok táborából, Szeged ellenzéki követét a kormánypárti sajtó védi az ellenzéki sajtó ellenében, Bakay kezdi átlépni a Rubicont s Róma ellen indul...

No-no, Bakay uram! Coriolán így tett, az igaz, hanem Coriolán nem járt bõrkötõben, Coriolán a kardjára ütött sértett, haragvó kevélységgel, s annak a kardnak nagyon kemény, nagyon éles volt az acéla.

És valamiképpen Coriolánt, akikhez pártolt: a volscusok ütötték agyon, amiért azokat is megcsalta, úgy önt is agyon fogják ütni ott, ahová köpenyeg forgatása közt eljutott, s ahol most védelmezõkre lel.

Mert ha mindent képes is kijátszani Bakay Ferdinánd, az immoralitás logikai következményei elõl el nem siklik.

Hát nem is igen törõdném a Bakay úr chassez-croissez lépéseivel, tudván, hogy õt úgyis utol fogja érni a nemezis, ha Bakay úr megmaradna csupán nagy államférfiúnak, hanem Bakay úr ezenfelül csevegni is szeret... mégpedig sokat szeret csevegni.

Márpedig aki sokat beszél, vagy sokat tud, vagy sokat hazudik...

Mivel pedig Bakay nem tud sokat... engem azon kényszerûségbe hoz, hogy magam beszéljek el egy kis epizódot, melyet addig csupán az õ szájából hallhattak nehányan azok közül, kik tegnap Tisza Lajosnál vacsoráltak.

Ezen kis epizód Bakay úr és énköztem folyt le.

Igen ártatlan és igénytelen. De mivel Bakay úr ért az anyagok tetszés szerinti földolgozásához, s azt akként beszéli el, mintha õ engem, hogy saját államférfiúi kifejezését használjam, lefõzött volna, hát én magam mondom el a dolgot, hogy Bakay uram ne toldhasson hozzá semmit.

Múlt szombaton történt. Mocsáry, Verhovay és Herman voltak itt.

Bakay a szokottnál vörösebb orral ült a Hétválasztónál az étterembeli asztalnál. Bizonyosan azért volt ma vörösebb az orra, mert ma mint republikánusnak kellett fungálnia.

»Szeged bölcsének« a politikai ebédnél, hogy csorbát ne szenvedjen a történelmi hûség, pompás étvágya volt, de rossz kedve. Úgy érezte magát »elvtársai közt«, mint Károly király a parlamentben barátai közt, kiknek ajkain ott lebegett a végzetes szó, a halálítélet ellene.

Valami ösztönszerû idegenkedés fogta el az embereket. Komor homály borongott a teremben. Bakayhoz alig szólt valaki, akinek a szeme rátévedt, az hirtelen lesütötte azokat gyöngéd­ségbõl, hogy ne okozzon neki, az eltévelyedettnek, zavart a szúró pillantása. Csak ritkán szólította meg valaki. A legyeket vigyáztam: még azok közül sem röpült rá egyik sem. Még a »similis simili gaudet« sem igaz már.

Kényelmetlenül izgett székén: szomszédságom sem lehetett nagyon ínyére, mialatt derék vendégeink az ország szomorú tönkremenetelérõl beszéltek.

De hogyisne menne tönkre az olyan könnyelmû állam, mely a Bakay tudományos képzettségéért tizenöt osztrák értékû forintot fizet naponkint!

Ebéd végeztével én és K. I. barátom bementünk a Verhovayék szobáiba azok meghívására. Ott aztán elhatározták, hogy mielõtt valamihez kezdenének, némi tanácskozást tartanak.

Távozni készültünk, Verhovayék azonban marasztaltak, mire Tisza Kálmán [Lajos!] »per tu« pajtása azon hõsiességet követte el, mellyel tegnap dicsekedett s mely abból áll, hogy így szólott:

- Önök mégsem tartoznak szorosan a párthoz...

Elértettem Bakay úr intencióját, hogy szeretne lerázni a nyakáról, s azt feleltem:

- Mi sehogy sem tartozunk a párthoz. És mégis sokkal jobban, mint ön.

*

Ekképp esett ez az eset.

Eltávoztunk a marasztalások dacára is, s én igen természetesnek találtam azt, hogy Bakay énbelém nem szerelmes.

És igen természetesnek találtam azt is, hogy Bakay csak titokban zárt falak között mer szélsõbaloldali lenni.

245. sz. október 30.

RENDÕREINK

...Légy erõs múzsám, mert férfiakat énekelnek, rettentõ hõsöket, nagy sisakokkal, vagy pediglen kék sapkákkal, oldalukon szörnyû fegyver, gyíklesõ fekete tokban, vállukon nehéz kacagány petróleum foltokkal, lábukon leventés csizma, melynek a talpa, hogy ott ne maradjon a sárban, madzaggal van odakötve a fejéhez.

E szörnyû alakok alatt megdobban a föld, amint szilajan el-el robognak, a zúgó szélvész megáll... az ég villáma megszelidül, tolvajok, gyilkosok rémülten futnak...

Phoebus napszekerén amint tova hajtat az égen, magát attilájuk gombjának fényén gyönyör­ködve nézi, s Achilles imádottja, a kék szemû Athéné szerelmesen kacsingat utánuk... s lágy fuvola hangon suttogja:

»Oh ti dicsõ, nyalka szegedi rendõrök!«

S Athéné kisasszony õnagyságának csakugyan jó gusztusa van. A nyalka fiúk csakugyan nyalka fiúk, s annyiban valóban õk is hasonlítanak az istenekhez, hogy sehol sem láthatók.

Nekem magamnak azonban van egy ismerõsöm, aki azt mondja, hogy õ már látott eleven szegedi rendõrt.

Hanem az az egy is részeg volt. Aztán az az ismerõsöm sem egészen szavahihetõ ember.

Jókai Mór valamelyik regényében azt mondja, hogy ez az a város, amelyben nincs rendõrség, de van rend a »polgárok közt«.

Nemrég, amikor világhírû írónk itt Szegeden idõzött, s ellopták a vasútnál a plédjét, szemrehányást tettem neki azért a kifejezéséért, mire aztán úgy igazította azt ki:

Hja öcsém! Az én úgy értettem, hogy itt csak a rendõrök lopnak.

...Csodálatos dolgok történnek egy idõ óta. Olasz brigantik vadásznak az emberekre esténkint a legnépesebb utcákon, gödrök támadnak a trotoárokon, két rendõrrõl úgy lopták le egy éjjel az inget a Keméndy bácsi kapujában, hogy a dolmány rajtuk maradt, egy rendõrrel meg pláne az esett meg, hogy amint a tolvajt a városházára cipelné, útközben elálmosodék, s ezt fölhasználván az illetõ tolvaj, hirtelen átöltözött a rendõr ruháiba s õ vitte be tolvaj gyanánt a rendõrt. A szegény ártatlan most is ott sínylõdik a börtön fenekén! S ez még hagyján! De a szennyfoltot ki mossa le a rendõr névrõl, mely ily véletlenül tapadt arra?

E kaotikus zürzavar közt valóban nehéz konstatálni, hogy vannak-e hát Szegeden rendõrök, vagy nincsenek?

Minden azt mutatja, hogy nincsenek, mert ha rendõrök volnának, észrevennék a járdákon támadó lyukakat és betömetné a magisztrátus. És ha rendõrök volnának az olasz brigantik nem mernének esténként a fõutcákon az emberekre lövöldözni. Napnál világosabb tehát, hogy nincsenek, nem lehetnek rendõrök.

És mégis, ha rendõrök nem lennének, ki lopta volna el a posta-csomagot?

E jelentéktelen stikli szörnyû üdvös dolog volt, mert azon megnyugtató tapasztalatra vezetett bennünket, hogy mégis kell rendõröknek létezni.

Emellett szól még az a körülmény is, hogy létezésöknek csakugyan nyoma van a városi költségvetésben is.

Félre tehát hamleti tûnõdés! Bizton kimondom: csakugyan vannak rendõrök!

De hát hol vannak?

Néhány vézna vánszorgó, uniformisba öltözött rongyos ember tûnik föl imitt-amott sunyi ábrázattal, nagy ijedten suhanva el a sikátorokban. Ugy néznek ki, mint a szomorú alakú manchai lovag, Don Quixotte. Szegény emberek! Az egyik minden lépten-nyomon megáll köhögni, nyolcvan év terhe alatt roskadozik, a másik alig bírja húzni a lábait, még a szavakat is szaggatottan, elhalóan ejti ki. Kék mondur van az embereken, azt lehetne hinni, hogy valamely aggastyán-egylet tagjai. A halál ott ólálkodik a hátuk mögött, el is küldte már elõre a vizitkártyáját a »tehetetlenséget«.

De ha megkérdezed valamelyiktõl

- Ej hó; micsoda kend, százesztendõ öregapám?

Az agg apó kivicsorítja ilyenkor fogait, vagyis inkább szájának azon vidékét, hol régenten a fogai voltak elültetve s azt rebegi.

- Én városi rendõr vagyok!

Csodálkozva mereszted a szemeidet és persze nem jut eszedbe azon gaukléria, hogy mindennek Taschler fõkapitány az oka.

Amilyen zseniális ember, csak õtõle telhetett ki az az idea, hogy a szegedi nyalka rendõröket öreg tehetetlen fickókká öltöztette át, miszerint ilyen álarcban könnyebben teljesíthessék rendõri teendõiket.

De a fickók is talpraesett pompás gyerekek! Fölületes nézõ valóban azt hinné róluk, hogy tehetetlen elagottak, s az ördög sem gondolná, hogy megannyi tûzrõlpattant szálas legény, mindegyik egy-egy Lecoq, ki még csírájában megszagolja a tolvajt s röptében lövi meg a rosszakaratot.

280. sz. december 11.

SUBLIMIOR MATHESIS

Esmétlen Bakay! Mert hát Bakayval mindig történik valami, s ami õvele történik, az mind nagy politika.

Képzeljen el a nyájas olvasó egy mitológiai mérõ-serpenyõt, az egyik serpenyõben Tisza Lajos ül, a másik serpenyõben Bakay Ferdinánd ül.

S a mérleg alá nem billen, hanem mozdulatlan mint a nap, amióta Bakay vagy akarom mondan Józsua megállította.

Valóban uraim, e jeles státusférfiú pusztán azért látszik születve lenni, hogy szegény Tisza Lajost mindenütt contracarirozza.

Ha Tisza Lajos a vödör, mely leereszkednék a közösügyes kútba (ahonnan Bakay is iszik titokban), akkor Bakay Ferdinánd nehezék a kútgémen.

Múltkor szemrehányást tettek neki, miért nem vett részt az adóügyi javaslatok szavazásánál, ahol az ellenzék távolmaradása biztosította csak a többséget a kormánynak.

A nagy státusférfiú ravaszkásan mosolygott:

- Minek vettem volna részt? - mondá Mi ketten Lajossal (Tisza Lajossal) nem numerálunk. Õ igennel szavaz én nemmel. Egy az egybõl, nem marad semmi. Megyeztünk Lajossal, hogy egyik sem megy szavazni, s így annyi, mintha mind a ketten leszavaztunk volna.

S aztán, teszi hozzá még Bakay úr, mit keressen õ most Budapesten, az õ ereje idelenn van.

E magas politika ormain ül idehaza jó Bakay Nándor, szedve a nyomorúságos öt forintokat ott, s a hitvány tízforintokat itt.

De azért õ tevékeny ember. S mint a borbélymûhelyek réztányérja, minden szellõre mozdul. Hanem persze úgy mozdul, ahogy a szél fúj.

Nem régiben a behozatali vámokról volt szó idehaza. S mint mindennek, e dolognak bölcsõje is a királyi-biztosi rezidenciában rengett. Bakay mosolygó arccal fogadta a kisdedet, altatódalt dúdolt neki, s ha igaz a fáma, megígérte, hogy népszerûsége megmaradt pelenkáit rendelkezésre bocsátja.

Már, hogy tudniillik õ maga támogatni fogja s híveivel is támogattatja...

De azonban, mint minden világi dolog, a behozatali vám is csak olyan.

Vannak halandók, akiknek tetszik és vannak halandók, akiknek nem tetszik.

Bakay Nándor azonban mindenekfölött vallásos férfiú, aki a biblia nyomán örül az örvende­zõkkel és siránkozik a sírókkal.

Így hozza ezt magával az illedelem és a keresztényi erkölcs.

Lõn tehát, hogy Bakay úr fölszította az elégedetlenséget, s oda mûködik, hogy a lakosság nyújtson be petíciót az országgyûléshez, a behozatali vámok ellen, majd megszünteti õ azokat ott, mert az õ ereje odafönn van.

Midõn pedig a királyi biztos színe elé járul, letevén szivarját az elõszobában, nyugodt önérzettel tekint az excellenciás szemekbe mintha mondaná:

»Lajos, Lajos! ...én tartom benned a lelket.«

...E magas politika ormain ül idehaza jó Bakay Nándor, szedve a hitvány öt forintokat ott, a nyomorúságos tízforintokat itt.