1879
SZEGEDI NAPLÓ

A »SZÍNHÁZ« ROVATBÓL

268. sz. november 27.

ITT VANNAK A SZÍNÉSZEK

Aradi és színtársulata végre megérkezett. Thalia vándornépe vidám, mosolygó, gondmentes arcával beköszöntött, köztük sok ismerõs is. Itt vannak, hogy többet ne mondjunk, Somogyiék, Bodrogiék, Rónaszékyék. Prielle Kornélia részt vesz a szombati elõadásban.

*

Szombaton a »Szikra« fog menni. Határozottan a legszellemesebb francia vígjáték az újabb kor termékei közt.

Igaz, rövid darab (egy fölvonásos) és csak három személy játszik benne, de Prielle mûvészetének kifejezésére alig van alkalmasabb szerep, mint a Szikrában a nénié.

Rault Somogyi fogja játszani. Ami nagy áldozat tõle. Mert ha ez a nagy produkciója sikerül, akkor a többi csak bliktri, ha pedig nem sikerül, ballábbal kell megtenni az elsõ lépést a szezon felé, ami igen kellemetlen lehet.

*

A »Szikra« meséje röviden az, hogy egy fiatal ember, Raul, hogy a háttérben mutatkozó jegyesében némi féltékenységet költsön, nénjével (Prielle Kornéliával) hirtelen összebeszél, hogy úgy fogják gerálni magukat a kerti padon egymás mellett ülve, mintha egy régi szerelemmel akarna Raul szakítani, de nem bír...Föl-föl csap a régi láng. S amint Raul színészi pátosszal beszél, hogy mennyire szerette, s mennyire fáj most a kedves nénit, ki õt ignorálta, észre nem vette, itt hagyni a jegyese kedvéért, egyszerre elfelejtik, hogy ez tettetés, s igazzá válik, ami csak kicsinált dolog volt elõbb. Egymást forrón ölelve veszik észre, hogy õk eddig is egymásért rajongtak; de mindez oly természetes üdeséggel, oly mély logikával van keresztül vive, hogy a darab szerkezete mesterinek mondható.

*

Prielle Kornélia, kinek saját akarata volt az, hogy az õ közremûködése mellett nyittassék meg a színház, levelet intézett Aradihoz, melyben ezeket is írja:

»Arra kérem Önt, engedje meg, hogy legyek én a szegedi színháznak tiszteletbeli tagja olyanformán, hogy bármilyen célú és érdekû elõadásban személyemet érvényesíthesse. Midõn a Nemzeti Színháznál oly darabok adatnak, melyekben nem játszom, mindig számíthat rám. Az útiköltség megtérítése mellett mindig rendelkezhet vélem. Föltettem magamban, hogy Szeged városának fénylõ, boldog városnak kell lenni, ennek elérhetésére tõlem telhetõleg én is mindent elkövetendek. Az én hálám és szeretetem nem engedé meg, hogy ott föllépési díjért mûködjem.«

(Kívánatos volna, hogy a nagy mûvésznõt oly szépen és annyi elõzékenységgel fogadják megérkezésekor amennyit csak megérdemel.)

*

Aradi úr mûködését, mint értesülünk, most már semmi se gátolja többé, csupán a gázvilágítás nincs még rendben. Társulata is teljesen komplett. Karmester és népszínmû énekes hiányzott, de már az is akadt: mégpedig karmesternek Skriván Herman, népszínmû énekesnek Tóthfalusi.

271. sz. november 30.

A MAI ESTE

(A színházból)

Hol hagytuk el, aminek most jön a folytatása?

Éppen itt ültem ezen a helyen. Mintha csak tegnap történt volna. Prielle Kornélia is itt volt. Tegnap tapsoltunk neki a »Permeteg esõ« címû darabban. Nagy lelkesedés volt, mikor a koszorú leereszkedett, amelynek szalagjára én komponáltam ki a föliratot, »Dicsõséged nem permeteg esõ.«

S amint mi a színházban elragadtatva mulatozánk, odakint azalatt nagy tragédia készülõdék.-

Shakespeare úgy rajzolta a sötét végzetet, hogy a birnami erdõ indult meg ellenségképpen.

Itt több történt; a folyamok indultak meg Szeged ellen.

Március 4-én a következõ sorokat írtam a »Szegedi Naplóba«:

»A színházi elõadásokat holnaptól kezdve betiltotta a fõkapitányság. Elvártuk volna Aradi úr tapintatául, hogy maga hagy föl az elõadásokkal, midõn a várost veszély fenyegeti. A kapitányság eljárását azonban helytelennek találjuk, mert indokolatlan. Ha azon analóg esetbõl merítette e rendelkezés indokát, hogy Budapesten is betiltották az elõadást a végveszély idején a Nemzeti Színházban, hát igen rossz helyrõl merítette, mert igenis betiltotta a belügyminiszter az ország pénzén fennálló Nemzeti Színház elõadásait, de nem a Népszínházét, mely a saját erejébõl van hivatva megélni amely alul a megélhetési alapot elvonni csak akkor lehet, ha az eszközök, amelyekkel ezt teszi, vízveszély meggátlására történõ hatósági intézkedésekkel jönnek kollízióba.

Ennyi a megsértett jog szempontjából. Annak azonban, ahogy még ezentúl is elõadások legyenek, mi sem vagyunk barátai; a szerencsétlenség, mely a várost fenyegeti, sokkal lesújtóbb, mintsem ne tûnnék föl erkölcstelenségnek, ha még most is mulatni tudnánk, s a katasztrófa úgy találna, mint a vigadó Pompejit és Herculanumot.«

E napon (március 4-én) volt az utolsó elõadás, s azután jött a sötétség. Az »özönvíz«.

A halottak visszajöttek, élõk holtakká lettek.

Káosz lett minden.

S e faalkotmány, a szegedi színház, ahol annyi jókedvû mosoly ragyogott, ahol annyi kacaj csengett csak az imént is, szomorú menedékhellyé vált. A páholyok menekülõ családokkal teltek meg. Olyan volt ez, mint egy özönvízi bárka, meg volt benne az a garancia, hogy össze nem dõlhet.

Szétfutott a lakosság, amit eddig a színi direktor urak csak úgy tituláltak, hogy »t.c.publikum«; rom lett a város, csak itt-ott maradt meg egy-egy ház: mintha a »Halál« és a »Pusztulás« a vizitkártyáját hagyta volna hátra benne.

Ki hitte volna akkor, hogy az Úrnak ebben az esztendõjében itt még színielõadás lesz? [!]

Hogy újra fölharsog a muzsika, föllebben a kárpit, s festett nyomort s festett örömöket fog mutogatni a színpad vidám népe!

Festett nyomort az igazi nyomornak, festett örömöket az örömtelenségnek!

Kínos lesz ez, visszataszító lesz ez.

És íme egy varázsvesszõ...s elvész a sötét kép és keret, mintha csak gonosz lidércálom lett vón’ minden a régiben van.

Talán semmi sem is volt igaz belõle.

Hiszen úgy van minden mint tegnap, a gázak, melyeket tegnap oltottak el, midõn Prielle »Caverletné«-ben befejezte végjelenetét, újra ragyognak, s Prielle Kornélia ismét ott áll a színpadon... még a toalettje is az. A tegnapi fehér ruha.

Milyen kellemes egymásután.

De jó hogy nem igaz, amit a két elõadás »közben« álmodtunk!

...Hogy nem igaz, miszerint abban a páholyban hol ma az a szép rózsaszín ruhás asszony ült, egy holt gyermek feküdt nemrég kiterítve szegényes ravatalán... Egy vékony faggyúgyertya világítá a tágas kórházat.

...Hogy lent a földszinten, hol életvidor színházi közönség nyüzsög nevetkérõzve, zöldszínû posvány habjaiban békasereg dévajkodott azelõtt...

Semmi sem igaz. Mese az csak! Nem jó rágondolni sem...

Nini, a koszorú, mely most ereszkedik alá Prielle Kornélia lábaihoz, mûvészete méltánylatául...

Nem lehet az, hogy itt tenger lett volna; Hol termettek volna akkor e virágok?

Vagy hogy talán az a rege ismétlõdik, hogy a költõ megénekelte a felhõket, s másnap rózsák estek hó helyett.

Prielle jelenléte rózsákat csal a temetõkbe.

...................

Aradi úr nem mutatta be társulatát, mert ez csak az esetben történhetik, ha mint tervezve volt, egy kis operettet is elõadat. Így az énekes személyzetrõl még fogalmunk sem lehet.

A mai elõadás kellett, hogy ünnepélyes színezetû legyen, mert bizonyára nem jelentéktelen mozzanat, hogy Szegeden újra megnyílt a színház, s ezért teljesen indokolva van a Hymnusz, sõt még egy »prológ« sem lett volna tapintat nélküli.

A »Szigetvári vértanúk« azonban helytelenül volt választva, mert mint töredék kevés élvezetet nyújt, s egyetlenegy olyan momentumot sem, mely különösen illenék helyzetünkhöz. »Hõs Pálffy«-t szerettük volna látni ez alkalommal.

Annál jobb azonban a »Szikra«, melyben Prielle Kornélia a szó szoros értelmében remekelt. Somogyi semmit sem rontott a nagyon nehéz szerepen, sõt voltak egyes mozzanatok, amelyeket szépen juttatott érvényre. Fõhibája, hogy Raul alaptermészetét a könnyelmûséget és szeleburdiságot nem emelte ki kellõleg.

A mûködõ személyekrõl még ma nem szólunk.

A színház zsúfolásig megtelt közönséggel, mely Prielle Kornéliát ki még az éjjel visszatér Budapestre kiléptekor szûnni nem akaró viharos tapsokkal fogadta. A város színe-java volt ott. Az elõkelõ világ közül ott láttuk egy páholyban Tisza Lajos királyi biztost, egy másikban pedig Kende Kanut és Szemzõ Gyula képviselõket, a fõispánt stb. Holnap a »Sárga csikót« adják.

272. sz. december 2.

[A BÉRLETEK]

Szegény Aradinak ugyancsak kijut az »igazgatói keservekbõl« a páholybérlõ közönség eligazításánál. A királyi biztos kivette a színpadtól jobbra esõ elsõ páholyt. Most mindenki azt találja, hogy úgy elegáns, ha a biztosi páholyhoz közel vagy azzal vizavi ülhet. De ez még nem minden.

A biztosság négy páholyt bérelt ki, s caprice-írozza magát bizonyos páholyokra; de a volt bérlõk is caprice-írozzák magukat, s megindul a kanapé-processzus, melynek a szegény igazgató vallja kárát.

A királyi biztos, vagyis annak hivatalnokai elõállanak az õ uruk hatalmával, s annak a révén követelik a négy páholyt, hogy õk, õk...

Õk, »aszongya« pártolják a hazai mûvészetet, de ezen hazafias szellem csak arra a bizonyos négy páholyra terjed. Hátrább fekvõ páholyokból nem kell nekik a hazai mûvészet.

Mert hát a lábikrákat közelrõl látni jó...

Ennyi tapasztalatot még egy száraz bürokrata is könnyen megszerez.

A volt bérlõk ellenben szinte nem akarják engedni a maguk jussát. Ha a biztossági hivatalnokokat többre nézi a direktor, »most«, majd csak hadd szaladjon utánok esztendõre is.

S Aradi meg nem haragítja a biztosságot, sem a régi bérlõket, hanem úgy áll közöttük, mint az itatós papíros, amelynek föl kell vennie minden tintafoltot, amit a ferde gondolkozás elcsöppent.

De még ez sem minden.

A félbérlõk (s ilyenek vannak legtöbben) csak a »páratlan« számú bérletet akarják, mert azon hiedelem van elterjedve Szegeden, hogy a páratlan számba jár a szebb közönség.

Hogy tehát mindenki »szebb« közönség legyen (még a 60 esztendõs asszonyok is), csak páratlan számú napokon kívánnak gyönyörködni a színmûírók termékeiben.

Ezt Aradi úr azonban úgy akarja contracarírozni, hogy megváltoztatja az ezredévek óta fönnálló számítást, s ezentúl az 1 után a 3, majd az 5, 7, 9, 11 fog következni.

*

Tegnap egyébiránt a »Sárga csikót« adták.

273. sz. december 3.

A »DANISEFFEK«

Tegnap a »Daniseffek«-et adták. Orosz darab, de Dumas írta. Nem is volt hát benne semmi rossz, csak a nevek. Aradi urat azonban dicséret illeti, mert oly élethíven igyekezett azt színre hozni, hogy a színházban valóságos kamcsatkai hideg volt. A nézõ publikum tehát teljesen elringathatta magát abban a képzeletben, hogy Oroszországban van.

Az orrok úgy a földszinten, miként a páholyokban vörösek valának...

Jó spekuláció lenne Aradi úrtól, ha a foyerban bérbundákat tartana, s minden belépõt két színházi szolga azonnal bepólyázva, lábát lábzsákokba betakargatva, s egy báránybõr sapkát a fülére húzva biztosítaná a megfagyás ellen.

*

Még ma sem akarunk a szereplõk megítélésére kiterjeszkedni. Mindössze Vécsei Annát emelhetjük ki, mint aki eddig is tehetséges tagnak mutatta magát.

275. sz. december 5.

»EGY HUSZÁR KÁPLÁR BÉCSBEN«

Az »Egy huszár káplár Bécsben« címû possét láttuk tegnap. Meglehetõs jó elõadásban. A darab egyike a legjobbaknak efajták közt. Rónaszéky, Makó, Peterdi jól mozogtak szerepükben, Bodroginé, e kiváló színésznõ, azonban túlzott kissé, bár ha valahol, itt engedhetõ meg leginkább a vastag komikum. A darab fõérdekét Rónaszékyné képezte, ki kedves Teréz volt, de mégis inkább a színpadi hatás külsõ kellékeivel hatott. Közönség szép számmal nézte a magyar szellemû bécsi bohózatot, s jól mulatott.

280. sz. december 11.

A »CORNEVILLE-I HARANGOK«

Nincs az a rossz könyv, amelyikbõl ne lehetne tanulni valami jót, s nincs az a rossz színész, aki ne érdemelné meg a kritikát, mert javulhat általa.

Többé kevésbé ez az intenció vezet e néhány sor megírásában.

A »Kornevilli harangok« szombati elõadását félve várták a színészet kedvelõk, mert azt lehetett hinni, hogy Aradi úr színtársulata megbukik.

Sehol egy ismerõs. Még a Rónaszékyné neve sincs a színlapon, pedig õ, ha nem is igen jó, de igen szép Zsermén volt tavaly...

A kritika még eddig nem nyilatkozott. A közönség még eddig át nem melegedett. Érezni lehetett, hogy ez lesz a döntõ este.

*

A színház zsúfolásig megtelt. Egyetlen hely sem maradt üresen.

Peterdiné adta a Szerpolettet. Rosszul. Éneke nem volt kielégítõ, alakja, egyénisége nem e szerep­hez való, mely a dévaj szeretetreméltóság megtestesülése. Játéka a túlzások és szögletességek circulus viciosusa. S hagyján, ha ez illenék neki, mert kivált vidéki színpadokon ami valakinek illik, az annak a valakinek szabad is. A kritikának kötelessége behúnyni azt a szemét, mely az esztétika szabályait nézi.

De Peterdinének nem illett semmi; lehet, hogy õ hasznavehetõ színésznõ a mellékszerepekben, s bizonyára azzá is válik, ha nem »mer többet erejénél«.

Amit Peterdiné asszonynál ki lehet emelni az, hogy szerepét jól fogta föl. Sokkal jobban, mint tavaly Enyvári Sarolta, de nem bírta keresztül vinni, minden dolga visszás volt, s Szerpolett alakja antipatikus lett elannyira, hogy mindenki irígyelte tõle, amint Lucenay grófkisaszonnyá lett, pedig ellenkezõleg; Szerpolett a darab legkedvesebb alakja, eszményítve a népköltészet bája által.

Peterdiné annyira realisztikus, hogy többé nem kívánjuk õt ezen és ehhez hasonló szerepben látni.

*

Henryt Tóthfalusi énekelte, kinek szép iskolája van, s még hangja is tûrhetõ. A »Bejártam a világot« címû népszerû dal után kétszer is kitapsolták, s a közönség mindvégig meg volt vele elégedve. Rutinírozott színész lehet, ki sohasem ront szerepén. Játéka, a társulathoz aránylag, bárkit kielégíthetett volna, sõt, tekintve a nehéz szerepkört, melyre oly ritkán akad kiválóbb színész, Tóthfalusit igen jó akvizíciónak lehet mondani.

*

Az est sikerét, s a siker mérlegének a társulat felé való aláhajlását azonban mégsem neki köszönheti.

Tóth Ilka mint Zsermén oly kedves jelenségnek lépett ki a színpadra, hogy a közönség rokonszenvét egy pillanat alatt megnyerte, amihez kivált azon körülmény járult, hogy föltûnõen hasonlított egy idevaló szép kisasszonyhoz.

Különben meglátszik rajta, hogy még kezdõ; félénken mozgott, semmit és sehol sem színezett, s még messze van a színpadi otthoniasságtól és a játék követelményeitõl.

De a szerénység, amellyel Germaine szerepét ábrázolta, s a természet nyújtotta tapintatosság, mellyek ki tudott kerülni ízléstelenséget és szögletességet, szép reményekre jogosítanak a kisasszonyt illetõleg.

Hangja gyenge, iskolázatlan, de rokonszenves, bár nem hajlékony.

*

A »Csikós« és a »Szökött Katoná«-ról kevés mondani valónk van. Nagyon alantas két elõadás volt. Sebõk (az új népszínmûénekes) nem nyerte meg a közönség rokonszenvét, Beczkóiné asszony ellenben átgondolt, higgadt játékával, mely sehol sem megy át szélsõségekbe, s mely mindég nívón áll, egyike a társulat legjobb erõinek.

*

Legtöbb élvezetet nyújtott a tegnap esti elõadás a »Budapesten«, hol Bodroginé excellált, egész a mûvészet magaslatáig emelkedve. Bodrogi is jó Békés volt, s mintha a szombati siker Tóth Ilka erejét megkétszerezte volna, korrekt volt s oly eleven mint csak kívánni lehetett.

*

Miután leginkább az új színészekrõl kívántam szólani, nem hagyhatom ki Makó Gáspár apóját, mint olyan alakítást, mely bár kissé Együdre emlékeztet, mégis dicséretére válik a fiatal színésznek.

282. sz. december 13.

[»EGY KATONA TÖRTÉNETE«]

Ma aztán mindenki elhozta a zsebkendõjét.

Mindjárt az elsõ fölvonásban meggyilkolnak egy asszonyt.

Voltak ebben a darabban rablások, gályarabok, katona tábor s mindenféle bolondság és szomorúság.

Aki egy forintot fizetett a helyért, két forint árát sírhatott.

Meg is volt elégedve mindenki.

*

Különben nagyon becsületes darab volt. A jók megvigasztalódtak, a gonoszok pedig megkapták a büntetésüket.

Kivéve a becsületes Madelainet, akit ártatlanul gyilkoltak meg mindjárt a darab elején.

No de ha hideg ésszel bíráljuk, õ sem sokat vesztett, mert az ötödik fölvonásig úgyis bizonyosan megfagyott volna a színpadon.

*

Ma páros számú bérlet volt, s eszerint a szegedi közhiedelem szerint a színházban nem is lehetett szép közönség.

Ha azonban mégis lett volna imitt-amott egy-egy szép nõ is (amint, hogy volt is) reklamálja magát.

Tájékozásul ideírom a szépség kellékeit, amint azok bizonyos páholyokban megállapítva lettek:

Három fehér: bõr, fog, kéz,

Három fekete: szem, szempilla, szemöld.

Három piros: ajk, arc, köröm.

Három hosszú: test, haj, kéz.

Három kicsi: fog, fül, láb.

Három széles: mell, homlok és szemöldök.

Ez elaborátum [!] sokkal tökéletesebb, akár az építkezési szabályoknál, akár a segélykiosztási kulcsnál.

*

Egyébiránt elég nagy közönség nézte az »Egy katona történeté«-t, e silány fércelményt. Aradi úr éppen nem panaszkodhat, hogy nincs kellõ részvét a társulat iránt.

De nem is volt még társulata, mely annyira megérdemelte volna a részvétet.

Mert többnyire pályatévesztettek szegények.

*

Azonban voltak mégis, akik jól játszottak: Somogyi, Makó, Bodroginé.

Különösen Somogyi jobb ügyre méltó buzgalommal és nagy kedvvel gályaraboskodott.

A kis Tóth Ilka szép volt, a legnagyobb szenzációt azonban nyári szalmakalapja okozta, mely igen jól állott neki.

Peterdi ellenben mint Raul, egy csöppet sem látszott szerelmesnek Vécsey Annába.

Korrigált a szerzõn.

Talán érezte, hogy Vécsey Anna különb võlegényt érdemel jó játékáért.

*

Bár ma nem fordultak elõ szalon öltönyök a színpadon, legalább férfi szalonöltönyök nem, mégis indikálva érezzük magunkat, hogy a Zsedényi Aradihoz intézett levelét ma közöljük.

E levél így hangzik:

Nagyrabecsült Uram!

Halálom elõtt mindennemû ingó-bingóságomat eltestáltam; csupán egy fekete viseltes kabátom maradt, amit nem tartottam már érdemesnek a testamentomba bevenni.

Most, halálom után azonban látom, hogy Önnél a hercegek és grófok sem átallanak az enyimnél rosszabb kabátokban udvarolni a dámáknak.

Fogadja uram meleg baráti kézszorításomat. Ön nagy ember!

Említett kabátomat most utólagosan a pénzügyi bizottság elõadójának hagyományozom; ha pedig nem akarná viselni, legyen az ön ruhatárában, de csak a lutheránus darabokban.

Zsedényi.

De már tovább nem dicsérem a társulatot.

Bevárjuk, hogyan sikerül a holnapi elõadás, mely kiválóan érdekesnek ígérkezik.

Új szereposztás a »Kornevilli harangok«-ban Rónaszékyné mint Szerpolett!

Kell-e még több hogy zsúfolva legyen a színház!

283. sz. december 14.

[ARADI PESTEN]

A színigazgató budapesti útjáról több új darabot hozott magával, nevezetesen Odry Leheltõl egy népszínmûvet, »Pry Pál« angol bohózatot, »A nagyralátó« vígjátékot Szigetitõl és »A szegény arszlánnõ« színmûvet Augiertõl, a »Fourchambault család« szerzõjétõl. A zenekar kiegészítéséhez új tagok érkeznek még e héten. Minthogy a szezon megkezdhetése is bizonytalan volt, úgy annak tartamát sem lehetett tiszta kalkulusba venni a színigazgatónak, de a színi választmány sem volt képes legcsekélyebb garanciát is nyújtani, amennyiben tehát a fönnforgó körülmények közt a színtársulat szerzõdése nem sikerülhetett úgy, mint rendes körülmények közt Araditól várni lehetett volna, a színigazgató még a szezon megkezdése elõtt bejelentette a színi választmánynak, hogy tömeges vendégszerepeltetések által szerez bõvebb kárpótlást a szegedi közönségnek. Evégbõl már Budapesten egyezett is a Nemzeti- és Népszínház néhány elsõ rendû tagjával.

284. sz. december 16.

SZÍNHÁZ ÉS JÉGSPORT

I. A szoknyaemelés költészete

A »szegedi Blaháné« múlt szombaton a Serpolette szerepével próbálkozott meg.

Nem neki való szerep; hamisan énekelt és ügyetlenül játszott... de azért mégis szép asszony volt s szívesen néztük mindvégig.

A gyengébbek (köztük e sorok írója is) még ki is tapsolták a gyújtó »Tekints ide, tekints oda« után.

Pedig szerepének éppen ez a része sikerült legkevésbé. Ez a része mely a magyar színpadokon annyi diadalt szerzett a »Kornevilli harangok«-nak.

A szoknyabillegetés rendesen meg szokta perzselni a férfi szíveket.

Csakhogy azt bizonyos költészettel kell tenni nem pedig holmi inaestetikus ízléstelenséggel, ahogy Rónaszékyné cselekedte.

A fátyolt sohasem szabad végképp szétrántani... mert a realizmus csak négyszemközt szép.

A szombati Serpolette minden kecs nélkül emelgette a szoknyáját, túlságosan magasra. Nem volt sem gracieuse, sem ingerlõ...

Vannak dolgok, amiket csupán sejtetni szabad.

A szoknyaemelést idealizálni kell, s inkább csak markirozni pajzán illegetéssel, s egy dévajabb kánkán mozdulattal...

Egy hét elõtt még Peterdinét tartottam a világ legrosszabb Serpolettjének.

Csalódtam.

*

II. Tóth Ilka és a koptatási rendszer.

Hogy Aradi úr és az osztrák-magyar monarchia hasonlítanak egymáshoz, sohasem hittem volna.

Pedig hasonlítanak.

Én ezzel a dicsõséges Monarchiát megsérteni, megbántani nem akarom, ámbár éppen a Monarchia az, mely valahányszor államadósságairól van szó, mindig az operettbõl idézi:

Had’ szóljanak, had’ szóljanak
A kornevilli nagy harangok!

De nekem ehhez semmi közöm. Én csupán abban állítom föl a hasonlatosságot Aradi úr és a Monarchia közt, hogy mind a kettõ nagyban kultiválja a koptatási rendszert.

Sehol sem kopik el és járja le magát annyi államférfiú, mint Ausztriában.

És senki sem koptatja el színeit úgy, mint Aradi.

Itt van például Tóth Ilka. Egy fiatal tehetséges színésznõ, akinek még jövõje lehet.

Mint kezdõ csak most tûnt föl; a közönség megszerette.

S mint aki szárnyakat kap a sikerben, ereje napról-napra izmosodik, szemünk elõtt nõ szemlátomást, mint a megtelõ hold.

De mert a közönségnek kedvence kezd lenni, s neve úgyszólván már vonzerõ a színlapon, Aradi úr fogja magát és a fiatal kezdõt mindennap játszatja. Játszik a Budapesten-ben, játszik az »Egy katona történeté«-ben, játszik másnap a »Kornevilli harangok«-ban utána való nap a »Vereshajú«-ban és játszani fog ma ismét a »Tartalékos«-ban, szóval játszik mindent, mindennap.

De hát szabad ezt tenni Aradinak? Szabad a szerzõdés szerint, ha puszta üzletnek tekinti a színmûvészetet.

Szabad, ha nem tartja lelkiismeretbe vágó dolognak a tehetséget megölni.

Mert ha Tóth Ilka a világ legnagyobb lángelméje lenne, akkor is el kellene züllõdnie e rendszer mellett.

Prielle Kornélia, Prielle Kornélia; de ha Aradi mindennap játszatná össze-vissza, egy-két év mulva nem lehetne megnézni. Sztereotipikus vidéki színésznõvé válnék.

Tóth Ilkának szüksége van, hogy tehetségét szorgalommal, bizonyos irányban fejlessze, hogy szabatosságra, ábrázolásra szokjék, s Aradinak kötelessége nem meggátolni ezt, de segédkezet nyújtani arra; mert kell, hogy a vidéki színpadok neveljék a mûvészeket a nemzetnek.

Hány elcsenevészített talentum van a vidéken, olyan mint a kifacsart citrom... melyet megérni sem engedtek!

Ám vonják az igát a középszerûek, kikben nem vész el semmi; de ott, ahol a tehetség gyémántja csillámlik föl, ott le kell emelni a kalapot s el kell takarni vele az önérdeket.

*

III. Nyájaskodások.

A vasárnapi »Vereshajú« egyike volt a legélvezetesebb elõadásoknak.

Rónaszékyné csókolnivaló volt. Rónaszéky pedig olyan Veréb Jankó, hogy párját alig találni; különben is ez a force-szerepe. Legnagyobb meglepetést a Ferencziné éneke okozta.

Váratlanul csendült meg szép népdalai [!] ez általános hangszegénység közt. Tapsok közt ismételtették vele.

Sajnálom, hogy Tótfalusiról nem mondhatok több jót, minthogy nem mondok róla semmi rosszat.

Ami bizony elég megróni méltó részrehajlás tõlem.

*

Szerdán meglátjuk Jókai »Hõs Pálffy« címû darabját, melyet a király és neje jubileumára írt.

Az efféle darabok mindég imelygõsek szoktak lenni, mert a fejedelmek iránti túlságos loyalitás és hízelgés szüli õket.

Jókai költészete, s Ferenc József szeretett egyénisége azonban eloszlatják a kellemetlen szagot, s a darab bizonyosan tetszeni fog, mert imitt-amott gyönyörû helyek vannak benne.

Minthogy azonban rövidségénél fogva elégtelen lenne egy estét betölteni, Somogyi Károly, kinek jutalomjátéka lesz a szerdai este, még a »Phrenolog« címû csinos vígjátékot választotta hozzá.

A közönség önmagát tiszteli meg, ha Somogyi Károly, e derék és szorgalmas színész jutalomjátéka zsúfolt házat hoz össze.

*

IV. Egy fölvonás a »Prófétá«-ból

Nem a Próféta címû vendéglõbõl, hanem a »Próféta« címû operából.

Tudniillik ebben az operában korcsolyáznak, ennélfogva jégpálya van a színpadon.

Itt pedig tegnap a jégpályán volt a színpad.

Zászlók lobogtak, diadalkapu volt, muzsika szólt.

Szép tarka-barka angyalkák siklottak el a sima, ezüstös lapon.

- Mama, mama! Kiált föl egy nyolc éves leányka, amint meglett nõvérét leesni látta. Az Emmyke elesett.

- Ne busulj szentem: Nincs semmi baja. Nézd már föl is kelt.

- Igazán? mondja a kisleány kezeit összecsapva. Sohasem hittem volna...

- Miért kis bohó?

- Mert te azt mondtad édes mamám, hogy amelyik leány egyszer elesik, so’se kél föl többet.

V. Egy jég »bon mot«, amit mindenkinek meg kell tudni.

Nem akarok tulságosan szatirikus lenni.

De egy kissé maliciózus miért ne legyek?

Úgyis nagyon mélyen van alárejtve az él; aki megtalálja, megérdemli a fáradságért jutalomnak.

Tehát a cím után ítélve van egy bon mot, mit mindenkinek meg kell tudni.

Miért kell megtuni, ez a titok...

Ezt én nem fecsegem ki.

De ami magát a bon mot-t illeti, ha már mindenkinek meg kell tudni, had’ tudja meg hát nyomtatásból: éntõlem.

Bár nem az én érdemem... Sem nem én költöttem, sem nem tudakoztam... hanem...

Egyébiránt beszéljen maga a kis pikantériás.

T. asszony elesett a jégen, mégpedig olyan módon, hogy a szép lábikrákból többet lehetett látni, mint amennyit a férjen kívül másnak joga lenne.

W. gavallér odaugrik és siet fölemelni a szép, de hiú asszonyt.

- Mit gondol uram - kérdé a szép nõ halkan és szemérmesen látták?

W. jelentõségteljesen hunyorít a szemével.

- Legyen nyugodt asszonyom, látták.

< . . . . . >

Elmondtam. S meg vagyok gyõzõdve, hogy nagy szolgálatot tettem azoknak, kik e történetet nem akarják megtudni.

286. sz. december 18.

A TARTALÉKOS

Ez aztán a darab.

Jó Csanády Sándor és dicsõséges Tisza Kálmán, itt nézzék meg önök a festett közösügyet... bizony mindaketten megtalálják benne amit keresnek.

Itt honvédtisztek vezették az osztrák bakákat, s a bánáti fiúk a »hazáért« siettek hõsi halált halni Boszniába.

Címeres ostobaságok tárháza.

Máskülönben igen sokat nevetett a közönség, mert a darab tele van az úgynevezett »Kapitale Dummheit«-tal, ami körülbelül egy fokon áll a csepûevéssel.

Makó és Rónaszéky jóízûen játszottak, kifogástalan volt Rónaszékyné is, kit népdalaiért ki is tapsoltak.

*

II. A járvány

Végre ismét egy sikerült elõadás...

Ma a páros nap dacára is páratlan szép közönség gyûlt össze.

Rónaszéky volt a legjobb, ki a fiatal Seldeneket nagy kedvvel és sikerrel ábrázolta.

A másik Seldenek Peterdi volt, nem oly jó ugyan, mint tavaly Somogyi, de tisztességesen helyét állta.

Az ál Seldenek (Makó) túlzott, s bár »A járvány« nem állja meg a szalon vígjátékok magaslatát, ilyen drasztikus alakot még sem tûr meg a »híres katonai íróban«.

Somogyiné, Tóth Ilka dicséretesen mûködtek közre az est sikerében.

Aki azonban Sturmvitz õrnagyban Szigethit látta valaha, az sohasem fog többé Bodroghyval álmodni.

*

Fölvonás közben egy látogatója volt e sorok írójának.

Természetesen a színházról beszélgettünk.

- És hogy van nagyságod megelégedve a mai darabbal?

- Fölségesen, mert ez a darab az, amelyik folytonosan üldöz engem.

- Hogyan?

- Harmadéve Berlinben láttam. Tavaly Drezdába ment utánam, múlt õsszel pedig Bécsben kellett végighallgatnom...

- Most pedig itt...

- Ah! itten nem zseníroz: mert itt nem ösmertem rá.

*

III. La Marjolaine sans Marjolaine

Holnap a »Kisasszony feleségem« megy.

La Marjolaine sans Marjolaine. Vaskarika fából.

Ki lesz azon bátor, a két már eddig szerepelt primadonna közül, aki a Marjolaine szerepét elvállalja?

Mert nem könnyû dolog ám a »rózsák között járni«.

Rónaszékynétõl könnyelmûség a népszinmûben szerzett babérjait az operettekben hullajtgatni el.

Peterdinétõl pedig nagy áldozat föladni a kezdet sikerét, mert a színészetnél is az áll, hogy aki az elsõ gombot rosszul gombolja be, a többi is mind rosszul van.

288. sz. december 20.

A »KISASSZONY FELESÉGEM«

Tegnap este operett elõadást láttunk. A »Kisasszony feleségem« került színre, melyben Rónaszékyné birkózott meg »Marjolaine« szerepével. Megvalljuk, nem sokat vártunk Rónaszékynétõl a »Kornevilli harangok« elõadása után ezen újabb, nem neki való szerepben, de nem csalódtunk. A közönség azonban nyílt jelenetekben többször megtapsolta, sõt egy áriáját is ismételtette. Munkácsi, Rónaszéky és Bodroghy tûrhetõek voltak, különösen az utóbbi játéka folytonos derültségben tartá a közönséget. Tóth Ilka csinos, ügyes Aveline volt, csak kissé túlzott. Aveline szerepe élénk játékot, természetes elevenséget követel, de ennek is van határa, melyen túlmenve a játék ízléstelenné, az élénkség és elevenség ugrándozássá válik, e határt pedig a kisasszony túllépte.

291. sz. december 24.

I. MÁTÉ EVANG. 10-IK RÉSZ, 7-IK VERS

Szól pedig az ekképpen: »Mindazok pedig jól cselekszenek vala, akik megnyugoszank a kevésben«, stb. stb.

Máté evangélista kedvéért hát isten neki megnyugszunk Peterdinében.

S ha elénekli, hogy:

»Én vagyok a szép Niniss.»

Mi hagyjuk rá:

»Igen, ön az asszonyom!«

*

Nem minden kedély nélkül játszott, meg kell adni, s volt benne sok szeretetreméltóság és ügyesség. De ez csak elõcsillámlott benne.

Ninissnek éppen olyan jól volt öltözve, mint amilyen rosszul elõkelõ követ nejének. A kettõ között azonban nem bírt elég ellentétet vegyíteni modorába.

Egyszóval mondjuk el röviden, ami igaz. Peterdinében megvan az anyag arra nézve, hogy jól játszék, de vagy nem fordít kellõ gondot szerepeire, vagy nincs elég erõ benne az anyag fölött uralkodni, mert mai napság Szegeden is megkívánják, legalább a primadonnáktól, hogy azt amit játszanak, átértsék s erejükhöz képest kikerekítve nyújtsák a közönségnek, úgy, ahogy azt Beczkóiné és Somogyiné teszi, kik bizonyára mindenrõl amit tesznek, számot tudnának adni, miért teszik.

Mert egy szerepnek szerves egésznek kell lennie épp úgy, mint egy mûnek. Ha a legszebb eszméket fûznénk is egymás után, logikai összefüggés nélkül nem volna semmi becsûk.

Peterdiné nagyon eltalált egyes részleteket, sõt voltak dolgai (mint a kánkán a második fölvonásbeli coupletben) amiket hasonlíthatatlanul szépen csinált.

*

Ennyi talán elég is, most Peterdinérõl, lesz alkalmunk bõvebben szólani róla egyébkor. E francia hóbortos darab (mert egyébnek nem nevezhetõ a »Niniss«) úgysem alkalmas arra, hogy valakinek erejét róla méregessük.

Rónaszéky pompásan játszott az elsõ fölvonásban. Igazi fõúri roue volt. Azontúl aztán kizökkent Veréb Jankónak.

A diplomata szerepét Makó játszotta keresztül. E derék vidéki színész csakhamar fejére nõtt a régi kedvenceknek.

Napról-napra több tért hódít a közönség rokonszenvében.

Alakító tehetsége, e ritkább tulajdon az, melyet mi is dicsérettel említünk föl.

II. Piros bugyelláris

Zsófi volt tavaly a Rónaszékyné legjobb szerepe.

Biztos diadalt hozott neki.

De egy év óta vagy a szerep lett rosszabb, vagy Rónaszékyné.

Pedig nagy kár, hogy ma nem játszott úgy, mint régen, mert elõször zsúfolt ház nézte, s mert a kanizsai mûkedvelõ-társulat tizenkét tagja, kik ott e napokban a „Piros bugyelláris”-t fogják adni, éppen avégbõl jöttek Szegedre (három alsó páholyt foglalva el) hogy itt mintának meglássák elõbb az általuk elõadandó darabot.

*

Volt azonban jelenete Rónaszékynének (midõn a haragból egyszerre sírásba csap át) amit gyönyörûen, természetesen adott.

S ha gyengébb volt is, mint egyébkor, ezalatt nem azt értjük, hogy rossz volt: még így is õ volt a darab lelke.

Peterdi ma bebizonyította, hogy tehetséges színész. Várakozáson fölül jól látszott.

III. Rónaszékyné távozása

Most már nem Patti lesz a legkegyetlenebb primadonna a világon, hanem a szép Róna­székyné...

Mi újságírók nem Lola Montezre fogjuk már hivatkozni ezentúl, hanem a szép Rónaszéky­nére...

Mert mit tett Lola Montez?

A tábornok[ot], aki õt megsértette, kis korbácsával arcul vágta.

Amiért aztán a király az ellene kiadott elfogatási parancsra ezt írta: »Lola Montez csintalan, rossz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párist!«

És mit tett Rónaszékyné?

Amiért a kritika megsértette, itthagyja Szegedet a hó végén. Fölmondott Aradinak. S Aradi kénytelen volt beleegyezni.

Lombok suttognák e szomorú hírt, fû, virág beszélne róla... ha lomb, fû, virág lenne...

De minthogy nincs lomb, fû, virág, én súgom meg a szomorú hírt.

...S õszintén bevallom, hogy a kritika most körülbelül úgy járt, mint mikor az embert a vasút egy-két stációval tovább viszi, mint ahova el akart érni...

Rónaszékyné azért, hogy nem jó, mégis jeles tagja s egyik fõ vonzóereje volt a társulatnak; távozása nagy ûrt fog hátrahagyni.

Nem kívánok Sheridan lenni, ki térdenállva kért bocsánatot a parlamenttõl, amiért megsértette... annyit azonban mégis mondok neki a távozás elõtt népszínmû stílusban, hogy:

»Ne menjen galambom! Azért, hogy egy kicsit megcsipkedjük, bizony isten, mégis szeretjük.«

294. sz. december 30.

[»FATINITZA«]

Fatinitza, Fatinitza! de sok minden történt veled!

A lábadat kicsavarták, legszebb részeidet elnyomorították, kedves dalaidat elnyávogták.

Egy szegény fazekasmester ült a hátam mögött; minden dallamnál összerezzent. Azt hitte odahaza van, s a fazekai rendre repedeznek. Halálkongásuk rémletesen hangzott szeretõ füleinek. (Mert mióta a Hiradó szerint egy délután X-ék estélyt tartottak szeretõ házukban, azóta szeretõ fülek is egzisztálhatnak.)

Rónaszékyné kedves Fatinitza volt, jókedvvel játszott, s Peterdiné is teljesen bevált. Ki is tapsolták nehányszor mind a kettõt.

Makó szintén meglehetõs Kancsukoff volt, éppen úgy Munkácsi is jó hírlapíró, ha a gesztusai nem volnának oly visszataszítón ügyetlenek.

De midõn az elsorolt hölgyeket és urakat megdicsértem, csakis mint ábrázoló színészekrõl szólottam.

Az énekesekrõl nulla mentio fiat guia non sunt.

*

Vasárnap a »Kintornás család« került színre. Marit Somogyiné, Jucit pedig Rónaszékyné adta.

Nem is csuda hát, hogy Peterdi otthagyta Marit a Juci kedvéért. Minden okos ember így tett volna helyében.

Hanem hát akármint esett is, meg kell adni, hogy pompásan sikerült az elõadás, mert egészen élvezhetõ alakban kaptuk Tóth Ede jeles darabját. Peterdi napról napra tehetségesebb színésznek mutatkozik, Rónaszéky pedig egészen kiaknázta, tán egy kicsit túlságosan is, Samu fönséges humortól csillámló szerepét a közönség mulattatására. S célját el is érte.

Rónaszékyné ma kissé jobban énekelt s igen jól játszott.

Csupán két megjegyzésre adhat alkalmat a legszigorúbb kritikának is.

Egyik az, hogy menyasszonynak rosszul öltözött, túlságos udvariasan, s hogy a Mari berohanási jeleneténél, mikor võlegénye bûne kitudódik, kizökkent szerepébõl, s elfelejtett szomorú arcot vágni.

Általában Rónaszékynérõl el lehet mondani, õt annyira jókedvében teremtette az isten, hogy csak mosolya van.

Ám de »csak mosollyal« nem lehet egy szerepet végigcsinálni.

*

Éppen errõl a meggyõzõdésrõl jut eszembe Vécsey Anna, aki meg, ellenkezõleg, csak siránkozni tud.

No ez aztán még unalmasabb.

Sír az, ha sírni kell, sír, ha semmi sem történik vele. Az örök siralom megtestesülése.

A »Vén bakancsos és fia a huszár«-ban merõben élvezhetlen volt emiatt.

Ez elõadásról szólva utólag ki kell emelnünk Ferenczinét, ki igen szépen énekelt el Lidi szerepébe néhány dalt.

A közönség lelkesen újráztatta a tehetséges kezdõt.

Még Rónaszékyné is tapsolt neki egy emeleti páholyból. Magamagát álmodta le a deszkákon.

*

Holnap a »Hercegasszony«, e kedves, élénk operett kerül színre, mégpedig ami Araditól igen szép, dacára az új költséges díszleteknek, bérletben. Madame l ‘Archiduc Rónaszékyné lesz. Az érdekes újdonság nagyban hódított a 70-es évek elején Párisban, s hihetõleg itt is meg fogja tenni hatását, különösen a szép »Kötény-dal« meg az »atévja«-dal.