1879
FÜGGELÉK

(KÉTES HITELŰ ÍRÁSOK)

153. sz. július 11.

DAMOKLÉSZ KARDJA

Sötétség kerülget, felhõk borítják az eget máris. »Magunk« kezdjük mondani a »közvélemény« elismert szavával, hogy hát ez a város a saját fejével tovább éppen nem gondolkozhatik, hogy minden tette, mozdulata és szava összeütközik már saját érdekével.

És miért mondjuk ezt? Bizonyára azért terjesztik a kedves szót magasabb körökbõl, hogy a tény már meg ne lepjen senkit. Hogy készen legyen rá folyton Szeged népe, ami következik. Hogy illõ tiszteletben részesüljön az a nagy hatalom, mely elõtt minden percben összeomolhatik a mi kis hatalmunk. Növelik bennünk a szegényes respektust erõhatalommal, diplomatikával.

Ha ugyan növelik. Mert közel a lehetõség nagyon, hogy a várt hatás helyett egészen ellenkezõ születik. Hogy a félelmes hatalom bizalmatlanságot arat tisztelet helyében. Sõt ez valószínû. Bizalom iránt hasonlóra várhat tõlünk az a fórum, melyet fölibünk helyezett király akarata és a rendkívüli helyzet. De ha onnét fél szavakkal, rejtett célzásokkal szabad szólásunknak korlátot mutatnak, természetes következése gyanánt folyik a kölcsönös félreértés. S a félreértésnek nincsen ám határa. Ha fészket rakhatott, ki nem irtja többé semmiféle magyarázat.

Ennek a vészmadárnak nem szabad helyet adni. Uralkodjék nyíltság mindkét részen, mondja ki az egyik, mit kíván a másiktól, s ne folyamodjék burkolt ijesztgetéshez a hatalmasabb fél. Még a zsarnokban is becsüljük, hogy bátran és tartózkodás nélkül kimondja akárha oktalan, jogtalan parancsát.

Szeged szabad királyi város köztörvényhatósági bizottságának mintha ilyen módon üzentek volna hadat. Addig emlegették beavatott körök, hogy „a város jól viseli magát”, hogy »az önkormányzat fölfüggesztésére nincsen ok gondolni«, míg e kiterjesztett nézet teljesen hitévé vált mindenkinek. Mondhatjuk: kedves hitévé. Jól esett a tudat, hogy a nagy csapástól megbénult erõnket nem kicsinylik. Hogy bízni látszanak még abban az egyben, amink megmaradott, polgári erényünk régi hírnevében.

Bíztak benne, igaz. De csak addig, míg a törvényhatóság és annak közegei egyenkint és együtt kész hódolattal teljesítették a királyi biztosság egyszerû rendelkezéseit. S az elsõ esetben, mikor a város közönségének képviselõi elég bátrak voltak valamely dologról nézetet mondani, kiadták a hangot, hogy a királyi biztosnak könnyû módjában áll ám elhallgattatni azt, ki, hogy beszéljen, nem áll érdekében.

Arról[!] a tényekrõl, melyek fölmerültek, nincs most mit beszélnünk. Se védelmére nem kelünk, se ellene oly csekélységeknek, aminõk körül ez alkalommal az egész kérdés forog. Csak oda mutatunk, ahol máris csírája bujkál ki a jövõ bomlásnak. Veszedelem, baj lenne, hogy máris lehetõ minimumra szorított önállóságunknak még a színe is elvesszen, hogy önsorsunk intézésében még a véleménynyilvánítás koldus szavaitól is elessünk.

Ettõl a szerény szavunktól legalább ne fosszanak meg, bármennyire kívánják is azt olyan jó, szelíd, jámbor szegedi polgárok, kik elõre tudják, hogy az egyedül rendelkezõ hatalom árnyékában is jut számunkra hely, kényelmesebb talán, mint amilyenre köztünk számíthatnak, köztünk, kik a múlt és jelen »érdemeik« arányában mérnénk nekik most a közelismerést. Nem úgy, mint hajdan mértük, esztelenül dobva nyakába a legjobb hitünket azoknak, kikrõl azt hittük, hogy a legjobbak hozzánk.

Íme, megint tapasztaljuk, mint ahogyan oly sokszor tapasztaltuk jó, rossz idõkben egyaránt, hogy a polgárság érdekét csak esetrõl-esetre kell erre vagy arra a kézre bízni. Tapasztaljuk, hogy saját ügyeink megvitatásának jogát föladni rosszul esnék. Áldozatot is hoznánk, hogy ezt a jogot megõrizhessük.

Hát hozzunk áldozatot! Tanusítsunk bölcs mérséklet mellett tiszteletet gerjesztõ szívósságot. Szerezzen a köztörvényhatósági testület tekintélyt, minden irányban, minden dologban. Akkor aztán nem bábnak tekintik majd, mellyel tetszés szerint lehet játszani.

Most még feje fölött lebeg a rendelkezõ hatalom lecsapni készülõ Damoklész kard­ja.Vigyázzon, nehogy megingassa azt a kart, mely e kardot irányozza. Ezt a kart pedig nem a szókimondás, nem a kitartó, becsületes küzdelem ingatja meg, hanem sokkal hamarabb a gyáva meghunyászkodás és vele járó szánalmas élhetetlenség.

Szeged város férfi-erényrõl sokat emlegetett polgárai bizonnyal nem hajtanak fejet azon tolmácsok szavára, kik tán a maguk hivatását sem helyesen fogva föl gyávaságra biztatják. S a teljesített kötelesség büszke tudatától emelt fõt nem sújtja a Damoklész kardja sem!

156. sz. július 15.

A KÜLFÖLDI SZAKÉRTÕK

A külföldi szakértõk városunk falai közt idõznek, s szövik odább az ismeretséget a szõke Tiszával. Milyen véleménnyel lesznek a külföldi szakértõk a Tisza megzabolásának tárgyában, nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, s tényként konstatálható, hogy Szeged sorsa a Tisza-szabályozástól függ.

Mert emelhetünk bármilyen védmunkálatokat, barrikádokat a víz ellen, ezek mégiscsak ideiglenes dolgok lesznek, a veszély mindenesetre kisebb lesz, de lesz, mert egy »non putarem« egy új katasztrófának vájhat utat a jövõben. A multból lehet a a jövõre következtetni de csakis következtetni, lehet a jövõre számítani, de nem lehet a jövõt kiszámítani.

A megmaradt és az épülõ Szeged sorsának biztosítása tehát csakis a Tisza-szabályozásától függ. S hogy a szabályozás végre sikeresen megoldassék, ahhoz az egész Tiszavölgyét biztosítani kell, s a szabályozásnál kiterjeszkedni a mellékfolyók szabályozására is, mert csak ily radikális metódus mellett lehet megszabadulni Alsó-Magyarország e szörnyétõl, mely tönkretétellel fenyegeti, s minden évben kisebb-nagyobb mértékben szegényíti a nemzet legmagyarabb elemeit.

Mennyiben várhatja az ország a külföldi szakértõktõl ezen cél elérésének megkönnyebbítését?

A külföldi szakértõk ezen elsõ szemléjük még nem tekintendõ elegendõnek arra, hogy õk a Tisza-szabályozás rendszerérõl maguknak ítéletet képezzenek, s ítéletükbõl eredõ tanáccsal elõsegítsék a Tiszavölgy és Szeged biztosítását. Õk maguk is ezen utat csak szemlének tekintik, amelyet egy második beható tanulmányozásnak szentelt út követendi. Ezen útjok városunkon is még egyszer keresztül vezetendi õket.

Az elsõ szemle csak arra szolgálhat, hogy megismerjék a Tisza folyam sajátságos természetét, mely számos meglepetéseket és új tapasztalatokat nyújtott nekik egyrészt, másrészt pedig, amellett, hogy a legelágazóbb nézeteket eredményezte a szakértõk közt, azon egy igazságról meggyõzte valamennyiöket, hogy a Tisza folyam szabályozását úgyszólván az otthon, saját hazájukban gyûjtött tapasztalatok kaptafájára ütni nem lehet.

Ez igen természetes. Az olasz vízszabályozásnak küzdenie kell nagy sebességû vizekkel, amelyek azonban még eredetükben, fönn az Alpesek közt megtisztulnak azon iszap és kavics mennyiségektõl, melyeket más vizek a völgybe visznek magukkal; a francia vízszabályozók harca ellenben éppen a folyók gazdag iszap és kavics lerakodásai ellen folynak, mely lerakodások a medreket megtöltik és a folyókat anyamedrükbõl való kiszorítással fenyegetik. A hollandusok pedig a tenger ellen védekeznek, azaz oly tényezõ ellen, amely nem változik, oly vízoszlop ellen, amelynek egyéb mozgása az apálynál és dagálynál nincsen. Ezek pedig megmérhetõ nagyságok lévén, kiszámítható, mily nyomást kell a védtöltésnek kiállnia, s azon ismert nyomás ellen mily erõvel kell a védmûvet ellátni, hogy azt biztosan kiállhassa. Németországban pedig nagyobb szabású folyamszabályozásokra még eddig szükség nem volt, s az egész szabályozási tudomány még tapasztalatok által kellõen kipróbálva nincsen.

A szakértõk szemügyre vesznek most egy folyamot, amelynek szabályozásánál mindazon otthon gyûjtött tapasztalatok nem, vagy csak részben alkalmazhatók. Naponta találkoznak tüneményekkel, amelyeket otthon nem észleltek, s melyek bámulatra ragadják.

Egy folyóval, mint a Tisza, mely felsõ részeiben gyors, alsó részeiben pedig lassú, mely itt iszapol, ott pedig nem, melynek a medre azonban mindenütt a kellõ mélységgel bír, egy oly folyóval, mely szeszélyes, mint egy kacér, de azért szelíd mint a bárány, egy oly folyóval még nem találkoztak.

Nem lehet tehát meglepõ, ha a szakértõk közt a vélemények eltérõk, s ha szükségét érzik az alapos tanulmányozásnak, mielõtt véleményt mondanának, mely vélemény talán határozni fog százezrek jóléte és vagyona fölött, befektetendõ milliókról, s végre irányadó lesz saját szakférfiúi hírnevük és tekintélyükrõl képezendõ európai közvéleményre.

Mindezen körülményeknél fogva nem várhatunk a szakértõktõl egyhangú ítéletet, hanem el lehetünk készülve eltérõ, szétágazó, sõt talán egymásnak ellentmondó vélemények nyilvánu­lására.

Egész Magyarország feszült figyelemmel tekint a szakértõk mûködésére, sõt nem túlozunk, ha annak európai jelentõséget tuladjonítunk, vagy legalább azt a nemzetközi érdeklõdés tárgyának mondjuk.

Mi szegediek tõlük várjuk jövõnk biztosítását. S tõlük várjuk fölszabadításunkat azon klikk uralma alól, mely tönkre tette Szegedet, s tönkre fogja tenni a Tiszavölgyet, ha kezükbõl ki nem tudjuk ragadni a hatalmat.

De verdiktjük nézetünk szerint nem fog lényegesen eltérhetni a halhatatlan Paleocapa tanácsaitól, melyeket bárha megfogadták volna az intézõk, ami által Szeged pusztulása elkerülhetõ lett volna.

A szakértõk és laikusok körülbelül úgy gondolkoznak Paleocapa tanácsairól, mint ama híres hódító az alexandriai könyvtárról.

Vagy az áll a könyvekben, ami a Koránban, akkor fölöslegesek; vagy egyéb áll bennük, akkor veszedelmesek.

A külföldi szakértõk ítélete is annál inkább fog üdvös eredményeket elõidézni Szegedre és az általános vízszabályozásokra nézve, minél közelebb áll a nagy Paleocapa tanácsaihoz.

[A névtelen vezércikk olyan vízszabályozás-történeti tájékozottságról tanúskodik, amelyet nehezen tételeznénk föl MK-ról. Meg kell azonban fontolnunk, ez idõben a fõvárosi és helyi lapok is egyre-másra közölték a legkülönfélébb emlékiratokat és szakvéleményeket a Tisza szabályozása tárgyában. Paleocapát többen is citálták, sõt maga MK is mint megfellebbez­hetetlen tekintélyre hivatkozott rá a Szeged pusztulása c. brosurájában. KrK. 56. köt. 145. l. Emellett a »non putarem«-féle fordulatok, a Tisza folyó jellemzése »szeszélyes mint a kacér, de azért szelíd mint a bárány«, a befejezés példabeszédszerû párhuzamai sem állnak távol a MK-ra jellemzõ publicisztikai modortól.]

166. sz. július 16.

SZEGED, JÚLIUS 25-ÉN

A külföldi szakértõk ma Szegeden idõznek, hogy véleményt mondjanak, milyen eszközökkel lehetne városunkat a Tisza ellen állandóan biztosítani.

Ezen kérdés szerencsés megoldásától függ Szeged sorsa, s csak ha biztosítva vagyunk az ellen, hogy a Tisza árvize másodízben nem fogja elboríthatni utcáinkat és tereinket, s úgy tönkretenni százados szorgalom és munkának gyümölcsét, csak akkor lesz érdemes ezen földbe lerakni az új Szeged alapkövét. Az nem kétes, hogy vajon egyáltalában lehet-e az elöntés ellen biztosítani városunkat, mert ha az kétes volna, úgy Szeged lakosságának meg kéne a vándorbotot ragadni és oly helyet keresnie, ahol a létfönntartási, a mai világban úgyis elég nehéz harcon kívül nem kell még az elemekkel is küzdenie.

Szeged védelme két, nézetünk szerint egyenlõ fontosságú részre oszlik. A belterület, a tulajdonképpeni város védelme, s a külterület, a község és magán emberek tulajdonát képezõ fekvõségek védelme. A védelemnek ezen részei nem egy és ugyanazon elv szerint eszkö­zölhetõk. Mert míg a külterület védelme el nem választható a Tiszaszabályozás rendszerétõl és abból ami fekvõségeink biztosításának ügye nem szakítható ki, addig Szeged városa belterületének biztosítását teljesen függetlenül a Tiszaszabályozástól kell létesíteni.

A Tiszaszabályozás körül eddig követett rendszerrõl még bevárandó a külföldi szakértõk véleménye. Mi azon kizárólagosan töltésvédelemre fektetett rendszert számtalanszor meg­támad­tuk, és mint pusztulásunknak okát fölismertük. Azonban lehet, hogy szenvedéseink, kedvezõtlen anyagi viszonyaink, és óriási pótadó terhünk, melyeket elsõsorba a vízvédelem költségei okoztak, talán elfogulttá tettek. Talán nem a rendszer, hanem csak az önérdek, vétkes könnyelmûség, sõt néha rosszakarat által vezérelt kivitel által lõn az ránk nézve végzetessé.

Ámde arra nézve, hogy Szeged városának sorsát többé a Tiszaszabályozástól függõvé tenni nem szabad, minden polgár tisztában van. Reméljük, hogy a külföldi szakértõk is ezen kiindulási pontot fogadták el, s javaslatukban városunk gyors és föltétlen biztosítását fogják kilátásba helyezni.

Nincs semmi okunk a külföldi szakértõk ellen bizalmatlankodni. A nemzet meghívására jöttek ide, s Európa ellenõrzõ szeme alatt végzik tisztöket. A szakértõk mindannyian gazdag tudománnyal fölruházva, hazájukban gyûjtött tapasztalatokon okulva fognak munkájukhoz. Feszült figyelemmel várjuk tehát bölcsesség és jóakarat által sugallt véleményük nyilvánítását.

De nem elég az, hogy a külföldi szakértõk véleménye meghallgattassék. Bölcsebb tanácsokat, mint a nagy Paleocapa, nem osztogathat Magyarországnak senki. És ha az északi Olasz­országnak majdnem minden városában találkozunk e nagy férfiú emlékét megörökítõ szobrokkal, úgy túlzás nélkül mondhatjuk, hogy megérdemelte volna õ azt a magyar nemzetnek a Tisza vidékén lakó részétõl is. Csakhogy Paleocapa tanácsait nem követték, s kitûnõ elvei meghamisíttattak a szabályozás végrehajtásában.

A szakértõk tanácsát követni és gyorsan végrehajtani kell. Mert nincs veszteni való idõnk. A Tisza rendszeresen és gyorsan apad. Már-már a külterületrõl is zöld ággal a szájában térhetne vissza a galamb. A Petresnél a Tiszába ömlik a víz és a sövényházi és szentjánosi magaslatok kétfelé elválasztják a külterületi árvizet, és a területet úgyszólván két medencére fölosztják. S bár már rövid idõ múlva hozzá lehetne fogni az új védtöltések építéséhez, még a percsórai társulat föloszlatása, az új öblözeti társulat megalakulása nincs kimondva, sõt az ügy még egész kezdetleges stádiumban van.

Nem Szeged városa az, amelyet ezen mulasztás ódiuma terhel. A katasztrófa óta a percsórai társulat kormányos nélküli hajó. A társulat ügyei intéztetnek nagyjából, anélkül, hogy tulajdonképpen volna illetékes közeg elintézésükre.

Mindenekelõtt tehát mondassék ki, hogy a szegedi-percsórai ármentesítõ társulat, mint olyan, föloszlott. Határoztassék meg az új védvonal, és foganatosíttassék az minden rendelkezésre álló erõvel. Annyi erõnek pedig kell okvetlenül e célra rendelkezésre állani, ami szükséges a bel- és külterületnek még az idén való körültöltésére. Mert ha a jövõ tavaszi ár csak külterületünket is elborítja, már Szeged rekonstrukciója veszélyeztetve van. Mert mibõl építse Szeged népe föl városát, ha legdrágább kincse, termõföldje a jövõ évben is parlagon heverni kényszerül!

Hogy a belterület biztosítására mindent el fog követni a királyi biztosság, abba merünk bízni. A belterület biztosítása nem csekély föladat.

De ha csoda volna is, még e célból tudni kell csodát is mûvelni.

210. sz. szeptember 19.

MEGLAZULT BARÁTSÁG

Bismarck herceg lemondott, lemond, le fog mondani. Gorcsakov herceg ugyanezt teszi, e hír kering már napok óta mindenféle változatban, mindenféle igehajtogatási fokon a lapokban, anélkül, hogy annak valódiságáról mindeddig teljes tudomással bírnánk.

Miért mondanak le? miért akarnak a két európai nagyhatalom ügyeinek hatalmas intézõi egyszerre lelépni a cselekvés színterérõl? Mi indította õket e lépésre?

Hivatalos és félhivatalos lapok megadják erre menten a választ: mert meglazult az eddig oly szoros barátság a két nagyhatalom, muszka és porosz közt, és midõn ezt konstatálják, egyszersmind mellé teszik: »És ez Andrássy politikájának vívmánya, õ mûködött oda teljes erejébõl a keleti háború kitörése óta, hogy a barátság meglazuljon, s e politika eredménye az, hogy most AusztriaMagyarország uralja a helyzetet Keleten és még Törökország külügyminisztere is hozsannát zengedez a távozó Andrássynak, mert Törökország belátta végre tévedését és azt, hogy érdekét csak AusztriaMagyarország védheti meg kellõleg, épp azáltal, hogy két tartományát elvéve közel szomszédságába jut, s így mindenkor kéznél van, hogy a netalán megtámadott Törökországért síkra szálljon.«

Óh, ti boldog hivatalosak és félhivatalosak, kik bírtok azzal az adománnyal, hogy mindent érdekeiteknek megfelelõleg magyarázzatok meg és akarjatok elhitetni a nagyközönséggel, mint bámullak titeket!

Olvasva, hallva nagyhangzású frázisaitokat csaknem hajlandó az ember elhinni, hogy az mind valóban úgy van, hogy Andrássynak valóban legfényesebb politikai mûvelete e barátság meglazulása Német- és Oroszország között, ha visszamenve a múltba, fölidézve a keleti háború és a berlini kongresszus emlékeit, ott csak a legkisebb támpontot is találnánk ez állítás beigazolására.

Pedig nem úgy van!

A múltban egyetlen lépése, egyetlen ténye a külügyminiszternek sem sejteti távolról sem azt, hogy minden fáradozása oda irányult volna, hogy a barátság az egyaránt félelmes két szomszéd között meglazuljon.

És mégis kétségtelen tény az, hogy a két szomszédos nemzetet nem fûzi egymáshoz többé az a szoros barátság, mely eddig oly félelmessé tette szövetségüket. Hiába találkozott a cár a német császárral, hiába ölelték meg egymást változatlan barátságuk jeléül, ez a barátság föloszló félben van, s bizonyítja ezt az orosz és német sajtó kölcsönös magatartása, bizonyítja a föl-fölmerülõ hír a két hatalmas kancellár lemondásáról.

Hát igenis, meglazult a barátság Német- és Muszkaország közt, de ennek korántsem Andrássy legfényesebb politikai mûvelete az elõidézõje, ennek egészen más, természetszerû okai vannak.

Mikor két ország nagyhatalmi terjeszkedése, mikor egyfelõl az egységes Németország, másfelõl az egységes Szlávia megteremtésének eszméje azon pontig jutott el, mely a legvégsõ határt képezi, s melyen túlmenve egyik eszmének megvalósulása a másiknak csak hátrányára szolgálhat, mint az e jelen esetben Muszka- és Németország közt áll, okvetlenül be kell állnia az addig barátságos két nemzet közt a kölcsönös bizalmatlanságnak, mert mindenik gyanús szemmel nézte a másiknak külterjeszkedését, és saját érdekeit látta ezáltal veszélyeztetve.

És amilyen mértékben terjeszkedett a két állam, épp abban a mértékben növekedett a kölcsönös bizalmatlanság is, mely végre az eddigi szoros barátság meglazulására vezetett.

Ez, egyedül ez az oka a két szomszédos nemzet közt fölmerülõ tollharcnak, mely lehet, valóságos háborúvá fejlõdhet, mely egész Európát elborítja lángjával.

És ezt Andrássy politikájának köszönhetjük, annak a politikának, mely félt meggátolni a keleti háborút, félt akkor Muszkaország ellen síkra szállni és megengedte, hogy az addig terjeszkedjék, míg felkölté a szomszéd állam bizalmatlanságát, gyanúját, és ezáltal Európát egy újabb, még nagyobb háború esélyeinek tette ki.

Ha a hivatalosak és félhivatalosak ezt tekintik Andrássy politikájának, ha ily módon gondolják, hogy oda mûködött, hogy a két szomszédos állam közt a barátság meglazuljon, ezt kész­ségesen aláírjuk mi is, csak attól félünk, hogy a két nagy állam közt netalán kiütõ háborúnak is mi fizetjük meg az árát.

Akkor aztán zenghetünk is dicséneket Andrássynak!

253. sz. november 9.

A KÖZERKÖLCSISÉG HANYATLÁSA

»Rossz idõket élünk, rossz csillagok járnak«, ez a költõi idézet jut eszünkbe, ha a hírlapokban közerkölcsiségünk rovására tett újabb és újabb leleplezéseket olvassuk. Valóban rossz idõket élünk! Oda jutottunk már, hogy szorongó kebellel szakítjuk el a fõvárosból érkezõ lapok címszalagját, remegõ kézzel bontjuk szét a hírlapokat, félve, hogy benne ismét egy újabb botrányhírrel találkozunk, mely ismét egy eddig tisztának, szeplõtlennek hitt jellemrõl tépi le a látszatot, hogy azt teljes elvetemültségében, süllyedtségében mutassa be.

Ne merjük már azt mondani: hogy ez a »legújabb botrány«, mert nem tudhatjuk, hogy ugyanakkor, midõn e szavakat kiejtjük, nem történik-e még ennél is újabb leleplezés, mely ismét egy magasabb állású emberünket fosztja meg az õt körülvevõ nimbusztól, s gazdagítja a »chronique scandaleuse« lapjait.

Lábra kapott közöttünk az erkölcsi korrupció, ijesztõ mérveket öltve épp nagyjaink között; tehát azok közt, kik születésüknél, társadalmi állásuknál fogva kellene, hogy jó példát mutas­sa­nak a népnek, a nagy tömegnek; azok közt, kiknek mert a nyilvánosságnak élnek, közhivata­lok­ban a legmagasabb polcon állnak, a becsület mintaképeinek, a polgárerény megtestesülésé­nek kellene lenni. Szomorú való ez, melyet hasztalan akarnánk szépítgetni, hasztalan igyekszünk palástolni, és annál szomorúbb, mert e botrányok híre messze túl az ország határain szárnyal, csökkentve a külföld irántunk való jóindulatát és bizodalmát, melyre oly nagy szükségünk van.

Mi annak az oka, hogy közerkölcsiségünk ily ijesztõ mérvben hanyatlik, hogy éppen legkivá­lóbb nagyjaink, kikhez eddig a bûn legkisebb gyanúja sem férkõzött, haladnak lefelé a lejtõn, az örvény felé, melyen ha tovább haladunk, nincs számunkra többé menedék, mely elnyeléssel fenyegeti egész társadalmunkat. Vagy talán nem is létezik e bûn, talán nem is állunk az örvény szélén, s az, amit mi közerkölcsiségünk hanyatlásának, társadalmi korrupciónak tartunk, nem egyéb botrányhajhászási, vádaskodási viszketegnél? E kérdések merülnek föl elõttünk önkénytelenül is a hírlapi leleplezések olvasásakor s ha figyelemmel kísérjük a botrány-hírek fölmerülése óta a tények láncolatát, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy nem a botrány­hajhászás, nem a vádaskodás mely magában véve is társadalmi bûn oka a korrupciónak, s hogy azok, kik leleplezéseket tettek, kik bátran rámutattak a rosszra, akkor követtek volna el bûnt, ha hallgatnak, mert azáltal csak tovább hagyták volna fejlõdni a fekélyt, mely társadalmunk testébe már így is mélyen beleette magát.

Vagy bûnös-e az orvos, érheti-e szemrehányás azért, ha merész kézzel ál neki bonckésével a beteg testnek, kivágva a fekélyt, s meggátolja ezáltal továbbterjedését, hogy betegét az életnek megmentse? Nem lehet azért bûnös, s így nem követhetett el bûnt az sem, ki leleplezésével a társadalmon rágódó fekélyre rámutat, hogy ezáltal magát a társadalmat megmentse.

Ha rágalomnak, ráfogásnak bizonyulna be e vádaskodás, ha azok, kiket az sújt, sietnének az ellenkezõ bebizonyításával, tisztáznák magukat a vád alól, nem úgy, amint tetszik, párbajokkal, becsületbíróságokkal, hanem megdönthetetlen igazságú bizonyítékokkal, akkor mi volnánk elsõk, kik megvetéssel fordulnánk el a rágalmazóktól, kik fölszólanánk a társadalmi bûnök e legrútabbja ellen.

Hanem ezt nem teszik. A botrányos bécsi rendjelpörtõl kezdve, egész a csak legújabban föl­merült Szapáry-botrányig nem tapasztaltuk egyszer sem, hogy a becsületében megtámadott, nyíltan, férfiasan lépett volna föl a támadó ellen, nem nyújtották egyetlen esetben sem kétségbe­vonhatlan bizonyítékait szeplõtlen becsületöknek. Ahelyett, hogy az egyenes utat követték [volna], ahelyett, hogy nyíltan szembeszálljanak azzal, amit merõ rágalomnak, ráfogásnak mondtak, csak álutakon, bújkálva, hírlapi nyilatkozatokkal igyekeztek ártatlanságukat bebizonyítani, s hogy ez mire vezet, láttuk a Zichy-Asbóth-ügynél, hol a hírlapi polémia csak mindjobban elmérgesítette az ügyet, csak mindjobban belevitte a megtámadottat a posványba.

Azt mondják: a közönség szereti a botrányt, s hogy minél magasabb állású egyéneket érint az, annál nagyobb öröme telik benne. Ez igaz. De bár valaki egyszer azt állította, hogyha azt, amit ember csak egy nap alatt is össze-vissza gondol, legyen bár az illetõ a legártatlanabb, papírra tennék és a vizsgálóbírónak átadnák, az e gondolatokban okvetlen találna bûntárgyat, melyek alapján a legjámborabb embert is bebörtönözhetné, kétlem, hogy a vizsgálóbíró gondolatok alapján valami pozitív vádat képes volna fölmutatni, mint ez, a napirendben lévõ leleplezé­sekben kétségbevonhatatlanul történik.

Száraz tények vannak e vádakban, oly tények, melyek meg nem cáfolása mellettük bizonyít, s föladja a vád emelõit a botrányhajhászás, a vádaskodási viszketeg gyanúja alól. Ne keressük tehát a társadalmi hanyatlást abban, hogy leleplezések történnek, ne mondjuk azt, hogy a gyanúsítás kap lábra közöttünk, mert nem gyanúsítás a száraz tények bebizonyítása, föl­sorolása, hanem igenis elõidézi társadalmunk korrupcióját az, hogy e vádak cáfolatlanul maradnak, hogy azok, akiket e vádak érintenek, nem sietnek éppoly kétségbevonhatlan bizonyí­tékait nyújtani ártatlanságuknak, szeplõtlen, tiszta becsületüknek, mint amily bizonyí­tékokra maga a vád támaszkodik.

Ez az a fekély, mely társadalmunk testén rágódik és terjed, terjed lefelé, mert a rossz példa mindég több követõre talál, mint a jó, s ez visz bennünket az örvény felé, mely elnyeléssel fenyeget.

Pedig isten óvja e csapástól mi magyar hazánkat.

[A vezércikk nagyrészt a jól ismert, társadalmi, politikai jelenségekre alkalmazott MK-motivumokból épült: lejtõ, örvény, a cronique scandaleuse emlegetése, a sajtó hivatásának hangsúlyozása stb. Itt is, mint a Kálmán napja c. vezércikkben, irodalmi hivatkozás nyújt keretet, bár ezúttal nem Jókai, hanem Arany János idézésével. Mindemellett nem iktattuk az MK szövegek közé e cikket MK-nál szokatlan bõbeszédûsége, elnyúló, terjengõs mondatai és idõnként képzavarai miatt, amelyek így, együtt MK-nál szokatlanok lennének.]

273. sz. december 3.

SZEGED, 1879. DEC. 2.

Nem tudni, hány királyi vérbõl származott emberfiát fogott el irígység, látva, hogy Battenberg herceg, az egyszerû hadnagyocska máról-holnapra fejedelem lett. Bizonyára sokan kívánnának országhoz jutni hasonló könnyûséggel. Hanem azért nagy kérdés, hogy az olcsó szerzésnek következései is olyanok lesznek-e, melyek az irígységet provokálják. Azt hisszük, nem lesznek olyanok. Aligha sokáig tart a bolgár »trón« dicsõsége jelen kétes értékû fényében is. Igaza volt Bismarck hercegnek, mikor a bolgár fejedelemség el vagy nem fogadása iránt tõle tanácsot kérõ Battenberg Sándor hercegnek azt válaszolta: »Fogadja el! Ön még fiatal és mindenesetre szép lesz a bolgár fejedelemségre visszaemlékezni.«

Az elsõ minisztériumnak már szerencsésen a végire járt Battenberg herceg, a bolgár fejedelem. És ennek nagy jelentõsége van azon okból, mert a lelépett és illetõleg megbukott elsõ minisztérium képviselete volt azon józanabb törekvésû kereskedõ- és gazdaosztálynak, mely a lázadást és háborúskodást, valamint az orosz brutalitást egyelõre megúnván, és a társadalmi rend és mûveltség iránt is bírván némi kis érzékkel, újabb alkalom érkeztéig kész volt a berlini szerzõdésben megnyugodni, és ezen az alapon békében lenni.

No, ennek az elfogadható állapotnak egyszerre vége szakadt, miután most okvetlenül orosz ízû és az Össz-Bulgária után kergetõdzõ minisztérium jut kormányra, melynek már puszta létezése is valóságos kihívása Európának. Ily minisztériumnak minden tette elõreláthatólag egyenes megszegése lesz a berlini szerzõdésnek, mert a program nem állhat egyébbõl, mint a mostani Bulgáriának Kelet-Bulgáriával, Macedóniával és egyéb török provinciákkal való, eddig Európa részérõl tûzzel-vassal ellenezett egyesítése. És e programhoz, az nem szenved kétséget, teljesen méltók lesznek az eszközök is. El lehetünk készülve rá, hogy a nyíló tavasz egész láncolatát idézi föl a Balkán félszigeten mindazoknak a véres jeleneteknek, melyek ellen a mûvelt Európa csak imént vállalt békítõ, közvetítõ szerepet. Furcsa szerep ez nagyon, mert a megoldásával nem törõdik senki.

Hogy Anglia, a francia köztársaság, Németország és Olaszország mit sem törõdnek vele, azt még lehet érteni. Ezeknek nemigen kell félniök egy muszka égisz alatt alakuló Nagybulgáriától. De vajon mit gondol a közvetlen érdekeit élesen veszélyeztetve látó AusztriaMagyarország? Vajon azért szavazunk-e meg 800,000 katonát és 100 millió költséget, hogy az orosz zsinóron rángatott kis hatalmasságok örökkön-örökké borsot törjenek az orrunk alá, és a mi érdekeink egyenes veszélyeztetésével valósítsák meg törekvéseiket? Úgy látszik, hogy ez a mi birodalmunk mindent eltûr, ami csak neki magának baj.

Úgy látszik, hogy a mi 800,000 katonánk csak arra való, hogy AusztriaMagyarország Bismarcknak, az „önzetlen” szövetségesnek tehessen jó szolgálatot a francia köztársaság reváns­politikájának fékentartásában. Magunkról, a magunk legszentebb ügyeirõl nem gondos­kodunk, hanem azokat is rábízzuk a vaskancellárra. Az majd elfordítja tõlünk a muszka túlsúly keserû poharát. Biz’ az késõ bizalom lesz.

[Bár kétségtelen bizonyítékunk nincs arra, hogy a vezércikk szerzõje MK, meggondolandónak véljük álláspontjának és elõadási modorának rokonságát a Nagyság átka c., ugyanerrõl a témáról írott, kötetünkbe fölvett cikkével. A képesbeszéd olyasféle alkalmazása, mint a »végire járt az elsõ minisztériumnak«, a nyíló tavasz, a zsinóron rángatás, a keserû pohár emlegetése az egy mondaton »kihegyezett« befejezõ csattanóval szintén emlékeztet az ekkori MK vezércikkekre.]

292. sz. december 25.

KARÁCSONY ÜNNEPÉN

Örömünnepet ül a világ! Az Úr születésének ünnepét!

Öröm honol ma az emberi szívben, födje bár daróc öltöny, vagy finom nemezfelöltõ, mert hisz a Megváltó mindnyájunké egyformán eljövetele mindnyájunkat illet, az egész emberiségre fényt derít aminthogy kínszenvedéseivel, vértanú halálával az egész emberiség bûnét váltotta meg?

És mégis nekünk nem az öröm napja ez most! A »Hallelujá!«-ba önkénytelenül belevegyül a panasz hangja! A karácsonyfák apró gyertyácskái nem áraszthatják ma szét az öröm, a béke fényét még azon néhány bõségben dúskálkodó család körében sem, mert minden szívben ott lappang egy érzés, a szánalom, a részvét érzete ama szerencsétlenek iránt, kik hideg nyirkos reves falú gunyhókban, összeszorulva a kezdetleges fekhelyeken töltik el a szent estét, alig csillapítva éhüket darabka száraz kenyérrel.

Ez érzet uralja egész lényünket, annak behatása alatt engedünk az éjfélkor megkonduló harang hívó hangjának és sietünk az Úr színe elé, telve szent áhitattal, telve hittel a jelen, s reménnyel a jövõben...

Igen reménnyel! Titkos érzés súgja mindnyájunknak, hogy szebb jövõ vár reánk, s egykoron, feledve a múlt és jelen ezer baját, bánatát, szebb napok világa, boldog jövõ derül föl ránk!

A templom fényárban úszik, fölhangzik a szent zsolozsma, az ájtatos hívek buzgó imája összevegyül az orgona hangjával, s egybeolvad fény, gazdagság, nyomor és ínség egy egységes egészbe, egy lágy melódikus harmóniába. Mert itt az Úr elõtt mindnyájan egyformák vagyunk, s a szegény, kinek otthon nem volt módjában meggyújtani a karácsonyfája gyertyácskáit, ide jõ, hogy lelkét fürössze az oltár száz meg száz gyertyalángjának fényözönében, s elmondhassa, hogy õneki is fényeskedett az Úr, eljövetelével!

Hanem, ha mi, felnõttek nem élvezhetjük is, visszaemlékezéseink miatt zavartalanul e nap örömét: a gyermekeknek azért most is örömnap ez! Hisz a gyermekévek elõjoga a vidám gondtalanság, a gyermek nem érzi az idõk mostohaságát, nem a körülötte levõ nyomort, s képes egy álomképen, egy gyermekes ábrándon fölvidulni, feledni környezetét, feledni talán még éhségét is!

S ez jól is van így! Ha mi nem engedhetjük át magunkat zavartalanul az ünnep örömeinek, örvendjenek legalább a kicsinyek, s õk örvendhetnek is, mert övék a jövõ, õk élvezhetik az Úr jótéteményeit a fölépülendõ Szegeden. S adja is az ég, hogyha majdan felnõve, a társadalomban azt az állást foglalják el, melyet mi most elfoglalunk, e nap soha se hozzon rájuk örömnél egyebet, s mindenkor vidáman tölthessék el övéik körében szent karácsony ünnepét!