1880
SZEGEDI NAPLÓ

TÁRCÁK (Karcolatok, nekrológok, tudósítások stb.)

A HÉT TÖRTÉNETE [I.]

Azt énekli Petõfi: »Új esztendõ! patvarba új, mindössze is csak fejelés.«

Bizony nem sokat várhatunk, mert nincs ugrás a természetben.

Mindamellett adja isten, hogy oda jegyezzük föl a jelen kezdõdõ évet, hol boldog éveink följegyezve vannak.

A hét történetét lévén hivatva följegyezni, el nem hallgathatom, hogy az nem a legjobb auspiciumok között indul meg, a hó mindenütt nagy, különösen nagy Erdélyben, a félni lehet, hogy olvadáskor ismét sok bajt fog okozni a Maros...

Ünnep ünnepet ért egy hét óta. S bár dúsan terített asztal csak kevés helyen várta a családot, nem úgy, mint egyébkor, hála istennek, ínséget nem lehetett konstatálni sehol sem.

Jó szívós faj ez a szegedi nép. Tud tûrni, szenvedni egy jobb jövõ reményében. S ha csalódik is, olyan mint Anteus volt, akit ha földhöz vágtak, még erõsebbnek kelt föl onnan...

Csakhogy a hitrege is csak azt említi, hogy Anteust egyszer ütötték a földhöz. Ki tudja, föl bírt volna-e kelni még másodszor is?

*

A köszöntések és újévi üdvözletek, valamint különféle borravalók napja volt. Különösen kicseréltettek a vizitkártyák, s volt divatja a »buék« betûknek. A királyi biztosnak már dikciók is jutottak, sõt a fõispánnak is, ki most kapta a régen emlegetett albumot.

De hát a dikciókról és a köszöntésekrõl már rég megmondta egy bölcs, hogy üres levegõ. S éppen azért vajmi kevés anyagot nyújtanak a tárcaírónak.

Ez udvariassági formához, mely a m. kir. postahivatalnak oly tetemes hasznot okoz, semmi köze a szívnek és érzelmeknek.

És mégis ez udvariasság bár nem kötelez, nem jogosít semmire, s egy családból származik a pardonnal, a hölgyek zsebkendõinek fölemelésével, s a »kérek egy kis tüzet«-tel, olyan kötelesség, melyre kötelezve nem vagyunk, s melyet elmulasztani mégsem szabad.

Szokás, melyrõl leszokni igyekszünk, s nem lehet, tartozás, mellyel nem tartozunk, - s jókívánság, mely a hasból jön.

E szerencsekívánatoknak három válfaja van.

Az elsõ, melyet készpénzen kell megfizetni, ilyen a levélhordó, a pincérek, a páholynyitogató sat.

Az, melyet a jövõ reményében kapunk, mert az illetõ viszonya hozzánk nem olyan, hogy az ajándékot optima forma kezébe olvasva elfogadhatná.

A harmadik fajta szerencsekívánás fölöttébb ritka, s ma már inkább csak elvben létezik, s ez az, melyet a múltakért kapunk elismerésül.

Az új évet, bár a festõk mosolygó, rózsás arcú gyermeknek festik, hófehér szárnyakkal, bodros szõke fõvel, mégiscsak jobban hasonlít vén asszonynak[!], ki irigyen tolja el a másikat, hogy õ ülhessen helyébe, s uralkodásának elsõ napját azzal kezdi, hogy az embereknek egy nagy részét majdnem kipusztítja. Különös foga van agglegények[re] s egyáltalán azokra, kik coelibatusban élnek. Ezektõl elszedik az adót a pincérek, kapusok, városi hajdúk, levélhordók s megannyi más halandó, kiknek szolgálatairól csak az év elsõ napján veszünk tudomást.

S nem kényünk-kedvünkre bízott adó, hanem obligát követelés, melyet, jaj annak, aki le nem róv. Aki megfeledkezik róla, egy egész esztendei kínszenvedést nyer vele. - Ez elõl nincs menekülés.

Nem kést forgatnak meg szívedben, de szúnyogcsípésekkel üldöznek halálra. Vogelfrei az ember egy évig. A leveleket egy nappal késõbb kapja, a házmester a legzordabb téli idõben egy óráig várakoztatja künn, ruháját, csizmáját porosan, sárosan hozza be reggelenkint a szolga, az ételt kihûlve, az italt állottan a pincér.

Mit van mit tenni; a jövõ borzalmait meg kell váltani a jelen föláldozásával.

Még rosszabb a második kategória: a jövõ reményében gratulálók, kiknek rejtélyes szemeitõl, hol be van írva, hogy valamit kívánnak, válnak tõled, izgatott leszel, mert nem bírod kitalálni a rejtélyt. Mint megannyi éhes hiéna vonul el elõtted a sok üdvözlet és nem tudod osztályozni, melyik kívánja húsodat, s melyik a véredet.

A harmadik sorozatról nem érdemes beszélni sem, mert az már csak elvben, s különös ritkaságképp létezik.

Vannak egyes öreg diurnisták, kik neked köszönik, hogy élnek, s ezért hálával viseltetnek. Hiszen te pártoltad, te segítetted be állásukba. Neked köszönhetik, hogy kenyeret esznek.

Ezek fölmennek kopottas fekete ruhájukban, fekete nyakkendõvel, s elérzékenyülve kívánnak minden jót.

Te közönyösen fúvod regaliád füstjét s megkínálod az öreget is eggyel. Õ örömkönnyek közt dugja zsebre a drága kincset s otthon eldicsekszik vele, hogy ezt kitõl kapta. Nem is szívja elõbb ki, mint az »anyjuk« születésnapján.

S akinek ilyenek kívánnak boldog újévet, az érdemli meg a boldog újévet legjobban.

*

Eseményekben szegény hét volt - de örömökben talán ellenkezõleg, mert a családi tûzhelyek megnépesültek, s boldogságtól ragyog sok arc, melyet a köznapi foglalatosság annyira elvon máskor szeretõ szemek mosolya elõl.

Szomorúság csak a Korcsolya-Egylet tagjait érte, mert a jégpálya olvadásnak indult, s hol máskor szép leányok és ifjak egész serege élénkíté a tért, - most úgy áll ott a pálya, mint egy nagy temetõ, hol annyi még el nem mondott, de elmondandó édes bók (s köztük talán szerelmi nyilatkozat is) s hozzá annyi jól eltöltendõ óra van eltemetve.

Ripacsos, gödrös lett az érdekes jégmezõ... s alighanem rút pocsolyává válik nemsokára.

Ez volt a fehér karácsony egyetlen fekete cselekedete.

A HÉT TÖRTÉNETE [II.]

Foltok a sajtó szabadságán, piros vércsöppek a fehér havon.

Vajon hol fognak végzõdni? Talán ott ahol már tócsákká lesznek.

Egész héten beteget virrasztottunk, mert igaz lett, hogy »mindegy akár virraszd a kedves beteget, akár messzire légy, ha tudod, hogy beteg.«

A Verhovay-ügy uralta az eseményeket, s a pesti lapok voltak az izgatottan várt vendégek napról-napra.

Egy-egy telegramm Budapestrõl, sápadtá tette az arcokat s népcsõdületet idézett elõ.

S amint Komjáthy Béla borongósan ült ott esténkint páholyában, az õ arcáról szerették volna megtudni, »mi van most odafönn Budapesten?«

De Komjáthy Béla arca nem mondott semmit. Olyan volt, mint egy hieroglif. Vagy, hogy jobb hasonlatot mondjak, olyan volt, mint egy országgyûlési szónoklat.

*

Az »Oroszlány« kávéház »újságfalói« gondterhelten, könyökükre támasztott fõvel ültek ott az asztaloknál, egyik postától a másikig.

- Nem adom száz forintért, hogy nem vagyok mágnás -, mondja a dereshajú rézöntõ mester, ki pedig máskor arisztokratát produkál kompániája elõtt.

- Nekünk is ki kellene már tûzni a lázadási zászlót - véli Forrázó Demeter Mihály uram - mert aszondom sógor, hogy aki az idõvel nem halad, azt maga mögött hagyja az idõ! Gubó legyek, ha nem így van.

- Könnyû a budapestieknek zendülni - mondja Szûrõ Márton sógor -, ha olyan fõkapitányuk van, aki ingerli õket, hogy mozduljanak, de nehéz lenne a szegedieknek, akiknek csak olyan fõkapitányuk van, akit nekünk kell ingerelni, hogy mozduljon...

*

A kínos aggodalom szegény Verhovay állapota és az utcai zavargások fölött, mely lázas feszültségben tartotta a szegedi közönséget is, csak a hét vége fele kezdett némileg oszladozni.

E kínos hét ünnepe volt a sajtónak. Nagyon szomorú ünnepe, de mégis ünnep. Mert megtudtuk, hogy a nemzet teljesen érzi, mit bír a szabad sajtóban. Menydörgõ szavának zúgása egészen a trónig hatott.

S ha Tisza Kálmán el akart indulni azon az úton, mely a sajtószabadság letiprására vezet, talán õt is megállította.

Hahogy ezt vérrel kellett neki megmagyarázni.

*

Hanem mivelhogy a tüntetések hete volt, hát Szegednek is jutott egy kis tüntetés, s illetve egy kis tilalom.

Mert a tüntetésnek a tilalom az édesanyja.

A jour-fixi táncok betiltása volt azon lázító sérelem, mely a szíveket elkeserítette.

S ez egyszer a szívek lettek a lábak szolgáivá.

A tüntetõk kik tegnap gyûltek össze a Hungária felsõ emeleti termében, nemigen hasonlítottak sötét összeesküvõkhöz, nem voltak fölfegyverezve, hacsak néhány pár revolverszemet nem említek, melyek alkalmasak valakit szíven lõni.

Nem voltak sötét palástokba burkolva, mosoly ült az arcukon, s jól esett nekik, hogy végre-valahára van már kire haragudniok.

Páczi glédába állt. S mint a nóta mondja, úgy rítt, úgy sírt kezében a szárazfa, mintha bizony öregapja lett volna rá hajdanában akasztva...

A tüntetõk összenéztek. A leghõsebb közülök kirúgta maga alól a széket, s táncra illegette a lábát.

Már-már kitörõben volt a zendülés, mely Szeged krónikájában a fõkapitányi hivatal stílusa szerint »lábakkali közcsendháborítás« címét viselné, midõn mindeneknek elrettentõ példájára fölolvastatott a szigorú ukáz a betiltásról.

E remek irodalom-termék nagy hatást tett. Mindnyájan megvigasztalódtunk tõle. Elringatózva abban a hitben, hogy körülbelül huszonöt évvel visszamentünk a múltba: körülbelül a Bach-szisztém kellõ közepébe.

Néma csend állott be. Csak egyes többé-kevésbé szellemes megjegyzések hallatszottak.

»Most már nekünk is van Thaiszunk!« - mondá valaki, s hazafiúi öröm sugárzott arcán.

Aztán lassan, csendesen folyt a mulatság, a szépnem és az ifjúság játékokba bocsátkozott. Mi, komolyabb emberek pedig, nekibonyolódtunk a politikának, pártállás szerint szidva vagy Tiszát, vagy a habarékot.

De hát végre is beléun az ember minden jóba, hosszú az este éjfélig is, ha meg nem rövidíti a járás költészete - a tánc. Csüggedten, félig álmosan oszlottunk el mintegy beletörõdve abba a gondolatba, hogy hát végre is igaz az az általános gyász. Bizony, bizony nem lehet hibáztatni az öregurat, amért eltiltotta a táncot. Isten neki, majd csak megélünk tánc nélkül.

S amint e lemondással az utcára lejöttünk, egyszerre csak fölhangzott a »kereszt-utca« egyik nyilvános helyiségébõl a velõket rázó kurjongatás, hogy:

Tulipiros a szoknyám,
Holnap is azt veszem rám,
Mert tudom, hogy illik rám!

Valami keserves, istenmegátkozta vonó remekelt odabent, pokoli zsivajjal vegyülve az éj néma csendjébe. S e zsivaj mellett is kihallatszott a táncolók dobogása; mintha csak a Walkürök lovagolnának sebes trappban, a patkók csattogása hasítaná a levegõt.

A NYOMDA

Olyan tájék ez itt, mint az Orion-regében a fekete mezõ.

Minden gyászos, minden sötét, a szedõ arcától kezdve le a padlatig. Mintha egy kõszénbánya környékén járnánk. Az ónnak ilyen fekete a lehelete.

S csodálatos, hogy mégis e sötét, fekete világból árad a világosság szerte. Innen pitymallik, itt kel föl a nap, innen világít a világnak.

Csak a külszín fekete itt. A nyomda népe vidám, pezsgõ. A szurtosság gondtalan mosolyok takarója. A szedõk a »szellem« szolgálatában állanak, s érzik, hogy nagy urat szolgálnak, aki az egész világnak parancsol, s királyok is meghajlanak elõtte.

Piros kedvvel morzsolgatják a picike ónhasábokat. Csodálatos kis bolondságok. Némáin is beszélnek, s beszélve is némák, hidegek...

Ölnek, gyújtanak, tündökölnek, reményt, örömöt fakasztanak.

S ez mind a szedõk kezein megy keresztül.

Nincs is kevélyebb, önérzetesebb nép a munkásosztály közt a nyomdászoknál. S nincs össze­tartóbb sem.

Hogy egyebet ne is említsünk, elég ebbõl - maga a »strike«, mely egy hétre egész Magyarországot megfosztá sajtójától. A sajtó akkori munkásai magok szedték ki napról napra azon néhány sort, amelyre szorítkoztak. Maga a »Pesti Napló« is 80-100 sorral jelent meg naponkint. A »Borsszem Jankót« pedig Ágai leírta és kirajzolta egy ívre, s ezt litografírozták. Talán ez volt, mióta megindult, a legjobb száma.

Mikor reggelenkint kezedbe veszed, nyájas olvasó, kedvenc lapodat, bizony nem gondolod, mennyi retortán megy keresztül, míg ebben az alakjában eléd kerülne.

Elolvasod a cikket s hálásan vagy lelkesedve gondolsz az írójára, de nem jut eszedbe a szegény szedõ, aki a betûket kiszedte, a korrektor, aki a hibákat kijavította s az a vén zakatoló gép, mely kinyomta a gondolatokat, melyekben gyönyörködtél.

...Jó öreg gép, aki ott állasz nagy idomtalan kerekeddel és kopott szíjaiddal valamely füstös nyomda közepén, megérdemled, hogy minden ember vegye le elõtted a kalapot, s kegyelettel pihenjen tekintete bordáidon...

Hány nagy embernek te nyomtad ki zakatolva ragyogó, fényes útját!

Te vetted õket pártfogásodba... s átadtad nevüket a Hír és Dicsõség aranyporos szárnyainak.

Ha a »Szabadság« király lenne, és azt kérdenék, ha van-e hadserege, azt kellene mondania:

»Vannak legyõzhetetlen katonáim.« S rá kellene mutatnia ezekre az öreg gépekre. »Katonáim, akik ölnek, mint a golyó, s akiket nem fog a golyó.«

De nem beszélek általánosságban. Hanem a mi kis nyomdánkba térek, ahol a »Szegedi Napló« születik napról napra.

Végigfut emlékezetem a számtalan fiókon, hol a ciceró, garmond, petit, s más fajta betûk nyugszanak, nem is álmodva arról, mi minden fog velök még ma kifejeztetni. Talán egy halálhír hirdetõje lesz egyik-másik betû, mely most még semmitmondóan hever betûtársai közt mindössze csak karakterisztikummal, hogy õ A, vagy E.

Hát bizony nagy bajjal születik egy lap. Senki sem hinné el, mennyit kell fésülni, mennyit öltöztetni azt a kis »notice«-t, melyet másnap egy pillanat alatt könnyedén fut át a szem.

Már mindjárt korán reggel beállít Gutenberg legfiatalabb követõje, a János gyerek nagy bozontos sapkában és vörösre fagyott kezekkel.

A metrompás küldi. Lóhalál sietésre szól a parancs, robogva tör be hát a redakció ajtaján.

- Mit akarsz?

- Az Antal fülét kérem.

Azt aztán ki kell érteni, hogy »entretfillet« gondol, amit legelõbb kell leadni a reggeli lapokkal érkezett hírek után.

Egy negyedóra múlva ismét feljön, de természetesen nem kap kéziratot, mert nem terem az subagallér módjára.

De a nemes nyomda nem elégszik meg ezzel, olyan az, mint a Moloch, vagy mint a thébai sárkány, neki mindegy, van vagy nincs, neki enni adjanak.

S azon hitben, hogy csak az elõbbi gyerek járt fönn hasztalanul, a Ferenc fiút szalasztja föl: annak vékonyabb, sipítóbb a hangja.

Ha ez se használ, akkor a Géza gyerek indul útnak: annak aztán olyan siránkozó a kinézése, hogy a legkõszívûbb munkatárs is elérzékenyedik búbánatos kérelmén. Aztán még az a jó tulajdonsága van, hogy kézirat nélkül nem lehet kituszkolni. Az egyedüli medicina, ha egy hatossal vesztegetik meg az üres kézzel való elmenetelre.

Délután aztán megindul a ciceróhajsza. Ha hosszú, szeretik, mert hiába, a ciceró nagyon szapora, míg ellenben a petit a megölõje a nyomda tiszteletreméltó népének, s borongós, ködös hangulat uralkodik az arcokon, ha egy hosszabb petit kanyaríttatik nyakukba.

Az õ népszerû írójuk azonban mégis csak az, aki legtöbb kikezdést csinál a kéziratban. Bár nem lehet mondani, hogy a nyomdászokat csakis ilyen kicsinyes önérdek jellemezné. Õk bírják legjobban megbecsülni a jót. S bár a foglalkozás némileg eltompítja bennök a közlemények iránti mindennapi érdeklõdést, [a] lángbetûk szikrája mégis mindig legelõbb az õ szíveiket gyújtja meg.

Egyetlen munkásosztály sem szereti annyira a foglalkozás[á]t, mint a nyomdász: hévvel, rajongva csügg azon.

Ismerek egy öreg betûszedõt Budapesten a Franklin-társulati nyomdában, ki ezelõtt húsz évvel is már ott szolgált, mikor még Heckenasté volt a nyomda.

A vén Rudolf ezelõtt húsz évvel, mikor még fiatal volt, megvett, bolondjában egy sorsjegyet s nyert rajta kétszázezer forintot.

No persze, hogy mindjárt otthagyta a nyomdát. Egy nagy lakomát rendezett a Frohnerben, melyre meghítta társait és fõnökét.

Egyszersmind búcsúlakoma volt: mert a boldog ember Párizsba indult a legközelebbi vonattal. Mert mit keresne egy olyan gavallér, mint õ most egy akkora lompos faluban, aminõ Pest?

A búcsúlakomán a jó öreg Heckenast érzékenyen vett búcsút legjobb nyomdászától, s mosolyogva biztosítá, hogy ha valamikor vissza akarna térni, nála mindig meglesz a helye.

Ez akkor tréfa volt. Mindenki mosolygott rajta. Hanem azért tréfából egy kézfogás is megpecsételte.

A jó Rudolf el is ment, átidomult Párizsban gavallérnak, fényes szállást, fogatot tartott, csinos fiú volt, nekivetette magát a színésznõknek, a tíz év múlva bekopogtatott egy napon Heckenasthoz, megkopott nyári kabátban téli idõben, s megkérdezte, megvan-e még a helye.

Bizony megvolt az. S a jó Rudolf ismét odaállt az ismerõs fiókokhoz, a szedte, szedi s betûket szorgalmasan. Néha éjjelenkint olyan jó kedve van, hogy dalolásával fölveri az egész Cukor utcát.

Harmadéve egyik könyvemet szedte, jóízûen röhögve némely humorosabb helyén, a bólintgatva fejével, hogy: »no, ez aztán jól meg van írva.«

Egyszer valami olyan becsmérlõ forma mosolyt vett észre ajkamon, hasonló megjegyzésére feleletül, s mellét büszkén kifeszítve mondá:

»Hiába mosolyog, kérem. Az öreg Rudolf nem mai gyerek, s jól tudja, mi a jó. A betûk alakjáról ösmerem a talentumokat, uram. Én szedtem a Kossuth Lajos betûit is. Sokszor bele is korrigáltam valamit, ha nem bírtam elolvasni. Átkozott írása van az öregnek.«

Azontúl aztán többször szóba álltam a vén Rudolffal, apródonként elbeszélte ragyogó fényes múltját, mikor még üveghintóban járt, livrés inasai voltak s perzsaszõnyeg borítá szobái padlózatát.

»De azért, higgye meg, uram, a legfényesebb, a legotthoniasabb hely, ahol legjobban érzém magam, az a nyomda.

A legjobb ismerõseim és barátaim pedig a betûk.«

A NÉVTELENSÉG

vagyis:

Az úr pokolban is úr

Ma a »Szegedi Hiradóban« N. S. úr (ki, dicséretére legyen mondva, ma véletlenül tárgyilagos akart lenni) igen tévesen beszél a névtelenségrõl. Õ abból a korból példálózik még, amikor a magyar újságlapokban csak tisztességes dolgok jelentek meg, tisztességes hangon.

Akkor igenis az volt a fõdolog, mi van mondva és nem az, ki mondja.

Fájdalom, ezek az idõk messze vannak! Más világ ez itt, más divattal! Megváltozott a modor, a hang. Pellengérre vitetik a becsület, a hazafiság, az érdem, s léha suhancok hajigálják a névtelenség spanyolfala mögül a munkásságban megõszült fejeket.

Nézzen ön körül kérem a sajtóban, és látni fogja, miféle fajta emberek garázdálkodnak a »hatodik nagyhatalom« nevében. Önnek, kit talán becsületes, hazafias szándék vitt erre a háládatlan munkára, amelynek velem együtt rabja, s ki velem együtt (legalább koromhoz képest) nagy idõ óta tapossa, e sok keserûséget és semmi örömet nem hozó utat, talán csak abból az indokból, hogy a mi urunk, a közvélemény, azt mondja majd halálunk után: Híven szolgáltak.

S ez nagyon nagy szolgálat, Nagy Sándor uram. Mert ezalatt az idõ alatt együtt vagyunk a butákkal, a léhákkal, a zsebmetszõkkel, a csalókkal, az árulókkal és haszonlesõkkel, akik csak azért jöttek a közvélemény szolgálatába, hogy meglopják, hogy megcsalják, hogy kompromittálják, hogy a becsületes szolgákat befeketítsék. És ezen idõ alatt egyenlõ ruhát kell hordanunk a huszonnégy betûvel és a fekete nyomdafestékkel valamennyinknek.

Hát nem találja ön igazságosnak, hogy ide rang kell, az igazak - és a nem igazak között?

S ha rang kell, miután a ruha egyforma, szükségképp a névben kell lennie ennek a rangnak.

De úgy is van az. Hiába hivatkozik bárki is zsurnalisztikai szokásokra, amint új meg új átalakulásba lép a sajtó, e szokásoknak is változniok kell.

De erre mutat maga a publikum is, mely önkénytelen mindenütt a neveket keresi.

S még inkább áll ez személyes támadásoknál.

Csak egy példát mondok. Tegyük föl, hogy önt megtámadja egy névtelen cikk, ön polémiába ereszkedik. Az ügy elmérgesül.

Megpiszkolják, meghurcolják egymást a lapok hasábjain. Ön akkor elégtételt akar, mert neve, múltja és természete kívánja, s az illetõ szerkesztõség eleibe állítja akkor Paskelesz Dávid elcsapott diákot.

Ez az ok: amiért én azonnal a nevet kérem. Nekem a név kell és attól mérem oszt ki a sértés hosszát. A Paskelesz Dávidokkal és Pityi Pistákkal nem polémizálok. Azok engem nem sérthetnek meg mint írót. De még úgy sem, mint újságírót és embert.

S meg vagyok gyõzõdve, azok önt sem sérthetik meg.

Jelen cikkemnek azonban nem célja e további polémia sületlen dologban, mely a színházi kritikusa fölött keletkezett.

Hadd írjon õ szegény nyugodtan a színielõadásokról ezután is.

A névtelenségrõl sem szóltam volna, mert igen közönyös dolog az, hogy ön más véleményen legyen ebben a dologban, mint én.

Azonban az alkalom kapóra jött. A »Függetlenség« egy névtelen levelet közöl ma Szegedrõl, illetõleg egy »Furkó« névvel aláírtat, melynek címe: »Az úr pokolban is úr«, s mely némi megjegyzésekre indít engem, s oly argumentumnak szolgál a névtelenség ellen, hogy közelfekvõ dolog volt a Hiradó mai e tárgyú polemikus cikkével szemben mostani soraimnak mellesleg még azon színezetet is adni, mintha azok válasz volnának »A kritikusok harcához« címû cikk azon egy megjegyzésére, mely a névtelenséget védi.

Nagy adag szemtelenség kell ahhoz, amit a burján módra fölszaporodott vidéki levelezõk csinálnak egyebek közt ezzel a juor-fix üggyel.

Nemrég a »Pesti Naplóban« jelent meg egy névtelen közlemény, majd a »Bolond Istókban«, most pedig a fönt jelzett Furkó úr éleszti föl ismét az ügyet, arról értesítve a Függetlenséget, hogy ezek a jour-fixezõ urak úgy játszották ki a törvényt, hogy átvitték a táncot a jégre, s ennek az élén is a törvényszéki elnök áll, s a jour-fixezõ urak.

Szegény törvényszéki elnök, neki ugyan megesett. Néhány otromba firkoncnak eszébe jutott, hogy magoknak heccet csináljanak, s úgy mutatják be az ország elõtt, mint valami dühös táncost és heccmestert, pedig ugyancsak hosszú ideje lehet már az, hogy a tánctól elbúcsúzott.

Én magam részérõl még soha életemben nem táncoltam egyetlen schrittet sem. Hanem hát én elviselem szívesen ezt a vádat. De miért irányul minden ily fajta névtelen levél éppen az elnök személye ellen, ki nem tett egyéb rosszat, mint hogy a társadalmi élet fölélénkítésére odakölcsönözte a nevét addig, míg ez a fölélénkítése a társadalomnak nem lett kifogásolva az illetékes közegek által.

Azóta visszavonult velünk együtt. S a Korolya-Egylet táncához és muzsikájához, mely ellen Furkó úr tör, annyira semmi közünk, hogy még egyleti tagok sem vagyunk. Legfeljebb néha-néha sétálunk ki a jégre, mint akár a kapitányság bármely tagja, akár a fõispán vagy a királyi biztos a fiatalság mulatozásait megnézni.

A jour-fix-ügyet beszüntették, akik a jour-fixeket akarták, a azok most mindenáron fölélesztik, akik a jour-fixeket nem akarják.

Ha, mint mondják, a jour-fix ügy kompromittálja a várost, miért akarják éppen a jour-fix ellenesek kompromittálni a várost a jour-fixszel?

Miért? Azért, mert e nyomorult vakondokok kukkanni se mernének, ha nevükkel kellene hazugságaikat megpecsételni, s nem a város jóhírnevét akarták azzal megkímélni, hogy a jour-fix ellen bujtogattak, hanem a város kompromittálása árán folyton tapéton tartják a hazai sajtóban ez ügyet, mikor már nem is létezik, azért, hogy ennek következtében bizonyos személyekre odiumot árasszanak.

Ösmerjük ennek a szélnek a zúgását. Nagyon közel feküsznek az intenciók.

De hát ezúttal semmi közünk az irka-firkához. A jour-fixekbeni eljárásunkkal meg vagyunk elégedve, s nem kívánunk ahhoz semmi hozzáadni valót: a Korcsolya-Egylet pedig majd megfelel magáért, ha számon kérik, miért tombol és ujjong a romok között.

Csak azért említettem föl e névtelen levelet, mely hamisan, s a város jó hírnevére kedvezõtlenül mutatja be az itteni viszonyokat, hogy figyelmeztessem Nagy Sándor urat ezzel is, miszerint a »névtelenség« melletti mai elmélete egészen helytelen, mert a névtelenség, kivált a nem tárgyilagos dolgokkal szemben, sokszor nemcsak hogy nem nobilis, de kártékony is.

CSEPREGHY FERENC MEGHALT

Az irodalom ismét nagy veszteséget szenvedett. A fõvárosi lapok Csepreghy Ferenc halálhírét hozzák.

Régen szenvedett már sorvasztó betegségben a fiatal férfi, a e szomorú hírre el lehetett készülve a nemzet: nem lepett az meg senkit, de mégis megszomorított mindenkit.

Három év alatt három fiatal jeles színmûíró szállott korai sírba.

Tóth Ede, a tüneményes csillag, Toldy Pista és most Csepreghy.

Hisz eltemettük eközben Szigligetit, Vahotot is a színmûírók közül, de egy befejezett pálya után, míg emezek mindannyian fényes jövõ elõl estek a halál martalékának.

Csepreghy Ferenc egyike az irodalom legérdekesebb alakjainak. Egyszerû asztaloslegénybõl emelkedett az irodalom jelesei közé, s kiváló helyet foglalt el köztük is.

Csepreghy iparosnak képezte magát, de mellesleg mindig firkálgatott verseket s olvasgatta a színmûveket, s nem egyszer maga is belekezdett egy ilyennek írásába, de egy vagy más okból mindig abbahagyta. Gyöngének érezte még tán szárnyait? Vagy nem volt bizalma önmagához?

Legelõbb 1870-ben tûnt föl az Akadémia Karácsonyi-pályázata alkalmával, amikor a vígjátékra kitûzött 400 aranyért, mint legjobbnak mondott pályamûvel a Szigligeti »Udvari bolond«-ja s a Rákosi Jenõ »Színre színt« címû vígjátéka versenyeztek.

Csepreghy ez alkalommal a »Vízözön«-t írta, melyet a bírálók figyelemre méltattak, de nem nagyon emelték ki. A fiatal írónak fájt a bírálat, mely alig foglalkozott mûvével, kivette a darabot, s elküldötte a Reform szerkesztõjének, a fiatal írók akkori vezérének - Rákosi Jenõnek.

Sokáig hevert ott a darab valamelyik szerkesztõségi fiókban, Rákosi nem olvasta el. Mikor Csepreghy egyszer emiatt félénken meginterpellálta, Rákosi megígérte, hogy egy hét alatt most már bizonyosan el fogja olvasni.

Ez este csakugyan eszébe jutott ígérete, hazavitte, s le sem tette addig, míg végig nem olvasta. Másnap már maga Rákosi kereste meg az örömben úszó kezdõt, s rendkívüli elragadtatással nyilatkozott a »Vízözön«-rõl, mely versekbe van írva.

Csepreghy ekkor vallotta ki, hogy egy másik vígjátéka is van már kéziratban, melyet mint asztalossegéd írt, címe »A magyar fiúk Bécsben«, s ezt a Nemzeti Színházban (hol a Vízözönt nem ajánlották elõadásra) késõbb elõ is adták, bár nem mondhatni, hogy siker mellett.

Rákosi fölkarolása folytán egyszerre ismertté lett a Csepreghy név, mert az akkoriban hatalmas »Kávéforrás« kompánia, melyhez különben Csepreghy, bár befogadták volna, sohasem tartozott, mindent elkövetett emelésére.

Rákosi a Kisfaludy-Társaságban mutatta be a »Vízözön«-t, Dóczi Lajos pedig a Reform tárcájában írt róla tanulmányokat.

Innen kezdõdik Csepreghy mûködése.

A siker megacélozta munkakedvét, s e kedv gyõzedelmeskedett már akkor is beteges idegein.

Asztalos üzletét abbahagyta, s ezentúl egészen az irodalomnak élt, nagy szorgalmat, komoly, folytonosan fokozódó igyekezetet s végig erõsbödõ tehetséget fejtett ki.

Számos szép költemény s tárca jelent meg tõle egy idõben, sõt egy regény is a Reformban, az »Utolsó esztendõ« címû, s valóban e tárcaregény ominózus lett.

A fiatal óriások (Rákosi, Dóczi, b. Kaas stb.) e jól szerkesztett közlönye csakugyan az utolsó esztendõt járta.

Ekkor épült föl a Népszínház, melyet Rákosi vett ki bérbe, s itt kezdõdik Csepreghy mûködésének tulajdonképpeni fénypontja.

Õ e gyorsan emelkedõ intézetnek nemcsak ügyes, lelkiismeretes titkárja, hanem repertoárjának is egyik fõtámasza lett.

Itt fejlõdött ki tehetsége, mely a népies mûfajban kulminált; s két kiválóan sikerült népszínmûve után joggal lehetett remélni, hogy Tóth Edét pótolni fogja:

A »Sárga csikó« és »Piros bugyelláris« országszerte ismert és kedvelt színmûvek, melyekben frissesség, közvetlenség, erõ és humor nyilvánul.

Jóízûen, mert eredetien és természetesen tudott írni, s ez a jó, egészséges hangulat nyeri meg azonnal a nézõt; alakjai ismerõsek: és mégis újak és elevenek. Nem színpadi mesterember, hanem poéta volt, aki az élet melegét tudta belehelni mindabba, amit írt.

Csepreghy a férfikor delén innen állt még, s tehetsége még mindig izmosodott volna. Remélni lehetett tõle még sikerültebb alkotásokat is, kivált ha betegsége, mely most, íme, örökre kiütötte a dicsteljes tollat kezébõl, meg nem zsibbasztja humorát, életkedvét.

Csak a munkakedvét nem bírta elpusztítani.

Görberdorfban is, hova az üdülés reményében ment, folyton dolgozott verseket, novellákat.

Január közepe táján azonban egészen rosszra fordult állapota: a halál rohamosan közeledett, míg tegnap, február 6-án déli tizenkét órakor elragadta. Szeretõ neje, Rákosi Ida karjai közt adta ki magasröptû lelkét.

E néhány sorral még koránt sincs kimerítve Csepreghy életrajza. Még a következõ részleteket említjük meg. - Hont megyében, Szalkán született 1842. aug. 12-én. Az asztalos mesterséget Esztergomban tanulta, honnan 18 éves korában külföldi vándorlásra indult. Nyolc évet töltött Bécsben, Párizsban, Londonban, s 1868-ban hazatérvén, öccsével, Jánossal, Budapesten önálló üzletet nyitott, mely csakhamar virágzásnak indult s melyben 1872-ig mûködött.

Mûvei közt bár jelentéktelenebbek, de elég tetszést arattak egyfölvonásos kis vígjátékai is a nemzeti színpadon. Ezek a »A kitûnõ vendég« és az »Utolsó német Budapesten«.

Népszínházi mûködéseinek eredménye közül szintén föl kell említeni a kevesebb dicsõséggel és szerényebb igényekkel járókat is. Az »Utazás a föld körül«, »Utazás a holdba«, »Két menyegzõ«, »Strogoff Mihály«, továbbá »Melusina«, »Lumpácius«, »Botcsinálta doktor«, mind az õ tollából erednek, részint mint eredeti mûvek, részint mint igen sikerült átdolgozások, melyeket a külföldi színpadok is méltányoltak.

AZ UTOLSÓ »ELESETTEK«

- Nyílt levél a szegedi békákhoz -

Megtörtént a legborzasztóbb, amitõl mindenki fázott: kisütött a nap és elolvadt a jég. Vidám fehér felhõk úsztak az égen, s folytak le kelet felé, mint valami menyasszonyfátyol.

Fehér-felhõs nap, fekete nap, aki a tavasz pántlikáit lógattad a mennybolton, s örömök koporsójára lettek jók, oh te fekete tegnapi nap, minek is vett be téged a kalendáriumba Gergely pápa!

A humoristák azt mondják: a februárius az a hónap, amelyikben legkevesebbet beszélnek az asszonyok. Szomorú februárius! Ez az egy jó tulajdonságod sem érdem mármost, mert hiszen te leszel a legunalmasabb, a leghosszabb ezután, ha már a jég fölolvadott.

Az pedig fölolvadott. Egy-két napig csak tartotta magát. A napfény, mely delenként csillogó fénnyel öntötte el, elsiklott sima hátán s nem tett kárt benne. Gyenge volt még a hatása, vékony tûszúráshoz hasonló. A mogorva szigorú éj bebalzsamozta a parányi sebeket, behegesztette, kisimította, s a hajnali dér friss zúzmarával zománcozta be.

Gyönyörû volt látni az óriási jégpadlót, amint körös-körül regényes romok szegték be a pusztulás városában.

Ha lélekemelõ hatással bír a rákosi gyep, hol õseink országgyûléseket tartottak hajdan, hol Hollós Mátyás király annyiszor ficánkoltatta csótáros paripáját, ha rejtélyesen, szívháborítón suttognak a romhányi erdõ fái, hol Rákóczi tárogatója zengett egykor, miért ne volna ezer emlék fölidézve, mikor az a sima nagy lap elenyészik, amely eddig a korcsolyázó-pálya volt? Hová zarándokolunk ki ezután?

Milyen szép séta volt odáig! Igaz, hogy nem vitt utunk virágpadok, nevezetes mûépítmények mellett. Mindössze két jelesebb pont volt odáig: a szép szõke trafikánsné, akire rá lehetett mosolyogni, s tovább az õs Durbincs romjai, ahol könnyezni lehetett.

De ott volt a cél: a jégmezõ.

S az már nem volt akkora mezõ: úgy nézett ki, mint egy fehérfalú virágos szövet.

Volt ott piros rózsa, fehér rózsa, felsõ bimbó s sok tarkabarka figura.

A sakktáblához hasonlítanám, de attól félek, hogy az olvasó fölismerné a tornyokat, a bástyákat, a lovakat, a futókat, a királynét és a parasztokat. És lehet, hogy így volt. Piros aranyos ruhája volt a királynõnek, ahogy a királynõk szoktak öltözni bíborba, s aranyos csipkés fehér kalapja. Egész udvara bámulta. Mert a kis királyné azzal különb az igazi királynéknál, hogy nem kell magával hordania udvarát: ahova lép, magától támad ott udvar körülötte.

De a királyné mit érne egyedül? Egész sereg van ott a szépekbõl. Dzsingisz-Khán óta a leghódítóbb sereg.

S amint röpülnek óriási körbe; a szép bokákhoz szíjakkal odaerõsített korcsolyák lemezei alatt fehéres út támad nyomukban, minõ a tejút az égen Attila hõs hadának patkóitól.

Ez is had, de nem annyira hõs, mint inkább szerelmes had.

A leányka ide ád randevút a szerelmes ifjúnak. Ha nyár lenne, lombos fa árnyékában szelíd estén lenne a találkozó, most a jégen van. A nyárfák nem suttognak, a holdvilág nem süt, de ezt kipótolja az, hogy kéz a kézben futnak együtt s távol a jégpálya szélein, a »gardedám«-i padtól jó messze, meg-megállanak pihenni. Édes pihenés, édes szavakkal.

S itt csalja meg urát a menyecske is. Mert hát hiába, guruló portéka a szív, s mikor az oltárnál megállítani akarja a pap, bizony fölösleges dolgot cselekszik: ha a kalitka nyitva, a kis madár röpül... röpül...

S nyílás mindig van a kalitkán.

De ki gyõzné leírni a jégpályát? A »pletyka-padot« a pálya legközepén, hol nyelves menyecskék beszélik meg a város mindennapi dolgát. Lány ide ritkán vetõdik, s ha ide jön és megízleli a pletyka gyönyöreit, kétszerte jobban vágyik fõkötõ alá.

De még nehezebb leírni a közönséget. Az iskolás lányoktól és fiúktól fölfelé egész a mameluk képviselõig, látni mindenféle branche-ot. Még Tisza Lajos is eljön néha, ki nem vállalta el a dísztagságot, hanem rendes tagnak íratta be magát.

A biztosi tanács képezi a jég arisztokráciáját: egy-két pillantással végigméri a publikumot, egyik-másik aztán, mint egy igazi arisztokratához illik, kikeresi magának a legrútabb hölgyecskét, és neki udvarol annak jeléül, hogy egy arisztokrata fölötte áll az isten azon szeszélyének, hogy az valakit a saját szakállára szépnek teremtett. Az igazi úr fumigálva halad el a szépség mellett, mert azt mondja, õ határozza el, ki a szép. Aztán nem is szeret egy »gusztuson« lenni a »canaille« publikummal.

A pártoskodó honatyák azonban itt sem maradhatnak tétlenül. Megalakult az »Ilka« és »Marcsa« párt. S az Eris alma fölött mindig váltakoznak a sanszok. Már-már »Marcsa« felé ingadozik a gyõzelem, mikor az »Ilka« valamelyik új toalettje ismét õrá fordítja a közcsodálatot.

De ezek a kulissza titkok. Térjünk rajzunk címéhez, »Az utolsó elesettekhez.«

Valaki egyszer azt mondta, hogy a mennyország kilenc hónapnyi járó föld innen. S ezt következõ indokolással kísérte: »Mert egy elbukott angyal annyi ideig pottyan le ide a földre.«

Oh, ezek a mi jégpályai elbukott angyalaink nem esnek olyan magasról s nem esnek le olyan nagyon. Ezek csak úgy mulatságból potyognak, a vakító bokák, meg a vakító fehér szoknyák kedvéért.

Nem mondom, hogy egy ilyen elesés reklám, mert sokszor nem az, de nem is hátrány, nem is hiba és nem is kellemetlen dolog. Mert az igazság jelentkezése az, a valódiság fölbukkanása. A látszat háttérbe szorul, megsemmisül olyankor, s csupán a tények beszélnek.

S ki ne hajolna meg a tények előtt?
Valóban elesni, szépen elesni, szerencse...
Boldogok ti, akik utoljára estetek el tegnap.
Legelőször leesett az egyik. Örökös versenytársak.

Eddig arról folyt a vita, melyik tanulja el az eleganciát a másiktól. Nem lett a vitának eredménye. Most azzal van elõnyben az egyik, hogy elesett. Ezt nem tûrhette a másik. Fogta magát és õ is elesett.

S a jég már gyenge volt akkor. A kristálylap hátát fölszántotta a nap, s kásás porhanyós lett a fölület. A korcsolyák lemeze nem dübörgött, nem zizegett többé a merev talajon, hanem reszelve hasgatta össze.

A jég olyan volt, mint egy, a megsemmisülésnek induló holttetem, sárgás színt öltött s puha rothadásnak indult.

Az elesettek fotográfiája kinyomódott rá. Az elesettek meg voltak örökítve.

De már mikor az udvarlók elmentek, hogy megnézzék a két fotográfiát, már nem volt ott semmi... egészen semmi...

A kedélyes téli ezüst mezõ, hol annyi minden történt, hol vidám csengõ kacaj annyiszor hangzott, fürge pajkos leányok mosolya hol oly sokszor ragyogott, hol édes történetek szövõdtek, hol szívek meggyulladtak és elégtek, hol virágok nõttek, elhervadtak, az ezüst mezõ puszta, elhagyott s nem ezüst mezõ többé - hanem egy nagy pocsolya.

A váz még ott van, a két fotográfiának se híre, se hamva, a föloszlásnak indult holttetemnek még egy nap kell, s állóvíz lesz belõle.

S mivel állóvíz lesz, habjai sem lesznek és nem fogják kifecsegni, kilocsogni azt a sok titkot, amit tudnak.

Egészen néma pocsolya lesz. És ez nagyon jól van így.

Önök azonban, szabad királyi Szeged városának ezután születendõ békái, önök boldogok, e vízben fognak lakni, s édelegni fognak azon sárban, mit pici lábak hordtak össze a jégbordákra télen át.

Önök, kik e vízzel olyan jó barátságban lesznek, hogy megértik az õ némaságát is, s beszélni fognak vele, önök meg fognak tudni mindent, ami történt.

S ha majd nyáron néha esténkint az elõttem kegyeletben tartott õs Durbincs romjai kedvéért arra járok, kuruttyolják el kérem nekem... azokat a melankolikus történeteket.

...................

Addig is pedig tanúsítsanak némi respektust a szegedi lakáshiány iránt. Igyekezzenek megférni e paradicsomban, s ne foglalják el lakásul, mint tavaly, az egész várost.

A HÉT TÖRTÉNETE [III.]

Hát bizony már beköszöntött a meleg, - kánikula áprilisban. Tavaly ilyenkor vízen csóna­káztunk a város kellõs közepén télikabátban, ezidén vizet izzadunk és keressük az árnyékot. Pedig ez esztendõ éppen a tavalyinak árnyéka.

No, de nem is az esztendõrõl, hanem csak a hétrõl van szó. Annak a nevezetességeit kell elbeszélnünk szegedi szempontból.

De hát mi történt egy hét alatt Szegeden? Ebben a csendes építkezésû városban, melynek világhírû rendõrsége elejét veszi minden bajnak és minden nevezetesebb stiklinek, hol boldog mindenki és megelégedett, hol csak meg kell kívánni valamit, hogy az ország azonnal teljesítse, hol az egyedüli elégedetlen ember Bakay Nándor, s az is olyan ember, aki lemond tíz forint napi diurnumról csak azért, hogy õ elégedetlen lehessen. Szeged tehát az a város, ahol pénzért veszik az elégedetlenséget, Bakaynak legalább, uti figura docet, négyezer forintjába került.

Biz itt kevés történik. Akasztások elõ nem fordulnak, halottak föl nem támadnak, carrouselek nem tartatnak, még a halálozási statisztikát se vezetik, vagy a törvénytelen szülöttek számát.

Pedig már több mint kilenc hónapja van itt a királyi biztosság, amit (honni soit qui mal y pense), becsületemre mondom, csupán azért említek, mert ez idõ alatt a közélet némi élénkebb érlüktetést nyerhetett volna.

No, de ha sok nem történik is, valami keveset mégis össze lehet böngészni.

Vasárnap a királyi biztos díszfogadtatása volt. Fényes dikciók fényes bandérium. A koronázás óta ilyen bandériumot nem lehetett látni. Két daliás levente ügetett elöl, csillogó ruháik fodraival gyöngéden játszadozék a déli szellõ. Volt még azonkívül hat rendõr. Amint toporzékoló nemes paripáikon el-elrobogtak, megdobbant a föld, s Phõbus napszekerét megállítá az égen és irigykedve csodálta.

Tisza Lajos kihajolt hintajából, s amint végignézett rajtuk, önkénytelenül fölkiáltott: »királyi pompa«! s örömében nyomban elfeledte, hogy »sírja nem itt Szegeden rengett«.

A királyi biztossal megjöttek a tanácstagok is - s hogy ne legyünk egy kaszttal túlterhelve, mindjárt harmadnapra eltávoztak a komédiások.

Igen, a színház bezáratott, s szeptemberig most már nem gyönyörködhetünk az elragadó mûvészet élveiben. - Üres lesz az érdekes fabódé, s mert tavalyi nyári lakói, a békák, nem térnek vissza az idén, csak az emlékek fogják lakni, s páholytól páholyhoz suhannak... fölkeresik a szépek hûlt helyeit, és édelegnek, elmulatnak.

Bár nagy veszedelem fenyegeti a faszínházat, a Falk Miksa százharminchatezer forintja mint fekete felhõ gyülemlik az égen, s lehet kocsiszínné vagy éppen istállóvá devalválja néhány évszázad múlva az eddig kevély csarnokot, melyet annyi derült óra fénye sem szépít meg annyira, hogy különbet ne kívánjunk.

*

Nagy parlamenti sikerei után Szeged »bölcse«, Bakay Nándor is hazajött megpihenni.

A diplomata azonban sohasem pihen, mert amikor pihen, akkor is dolgozik.

Unalmában meglátogatta Lajos barátját is a Zsótér-házban. Sétálni hítta, valami ürügyet mondott, valami mutatni valót födözött föl, gondolom, valahol a töltéseken.

Bakay t. i. rehabilitálni akarta magát, s így gondolkozott:

Elhívom Lajost valamerre, hadd lássanak vele az utcán, ...hamar híre fut, s aztán... barátairól ösmerni meg az embert.

De mert Lajos is úgy gondolkozott, hogy barátjairól ösmerni meg az embert, azt mondta Ferdinek, hogy nem megy vele sétálni.

E státusférfiúi távolodások egy nagy európai konfliktus csíráját hordják méhükben, úgylehet.

*

A Bakay parlamenti sikerei és beszédei után eszmetársítás útján menjünk át a zöldbe. - Újszegedre.

Ez most a legüdítõbb hely. Siessünk kifelé. Mégpedig a »Hallpiacon« át. (Valóban, a szegedi magisztrátus nagyobb dicsõségére, így vagyon ez fölírva a »Halpiac« egyik szélsõ sarkán.)

A vén hajóhíd ott éli utolsó napjait (félek, évekké lesznek e napok), s olyan, mint bizonyos hölgyek, kik minél korhadtabbak, annál drágábbak. Vén bordái ki-kiszakadoznak, szinte terhére van, ha valaki keresztülmegy rajta, azért is kell fizetni mégegyszer annyi vámot, mint tavaly. Ha eddig Szeged mellett folyt el a Tisza, ezentúl Szegeden keresztül folyik az, s ha túl vagyunk a Tiszán, csak a város túlsó részeiben járunk.

De most mi közünk a városhoz, mikor éppen a városból menekülünk a Népkertbe?

Milyen egészen más itt a levegõ! A tavasz illatát csapkodja felénk a langyos szellõ, »melytõl megrebbennek a fák új levelei, e mint távoli hollószárnyak zizzennek össze.

Az intelligensebb közönség, úgy látszik, elvetette azon különös szokást, hogy vasárnap sereglett itt össze, mikor az egész liget porzott a nép ezreitõl s kurjongatásoktól, keserves muzsikától visszhangzott, hétköznap pedig, midõn egész szépségeiben tárul ki a természet, a némaságban, alig kereste föl valaki e szép, de gondozatlanul hagyott helyet, mintha bizony hétköznap értéke sem lenne a jó, tiszta levegõnek.

Ezidén azonban másképp van. Ami nem is csoda, hisz a szegediek már két éve nem láttak tavaszt: indokolva van, ha mohóbban élvezik.

A közönség hétköznapokon is kijár, s egész fõvárosias színt nyer ilyenkor az úri néptõl tarkálló liget. Dicséretképp említjük meg, hogy az idén némi gondot tapasztalunk mindenütt, azaz az utakat seprik néha, a füvet tisztítják, bár nem mindenütt, s a városi kertész ízelítõnek csinált valami formátlan virágágyakat a Népkert elejére. Úgy néznek ki ott, mint a szégségtapaszok valami rezes orrú vén banya arcán.

De hát a kezdet mindenütt nehéz, s reméljük, hogy lesz folytatása is, - mert amilyen por lesz itt az idén és mindaddig, míg az építkezések folynak, annak csak isten a megmondhatója. Az emberek kénytelenek lesznek az egyedüli kirándulási helyre, a Népkertbe menekülni. Ez nem mulatság többé, hanem fontos egészségügyi szempont.

De különben is nagyvárost alig lehet képzelni kirándulási helyek nélkül, csak az a város lehet boldog, ahol nagyobb jólét és kényelem van. A kényelemhez hozzátartoznak a mulató helyek, parkok sat.

Mert kinek volna kedve olyan városban letelepedni, hol csak nagy terhek vannak elõnyök nélkül?

Nem mûvelhetünk csodát, nincs birtokunkban az Aladin csodalámpája, de amit a jelenlegi körülmények mellett ki lehet vinni, miért hanyagoltassék el az is?

Fordítson a város gondot a Népkertre, költsön rá, s higgye meg, minden befektetett garas nagy kamattal térül vissza. Egy fürdõ, egy elegáns vendéglõ künn a Népkertben óriás jövedelmet hajtana a városnak. Csakhogy a város is úgy van ezzel, mint Széchenyi István mondotta: »Rossz gazda szeme nem látja az aranyat.«

A RUHA

Nem Monaszterly és Kuzmikhoz, vagy Alter és Kisshez vezetem olvasóimat - nem, - a férjek ellen nem írok, én, aki mindig az õ pártjukat fogom, mert azt tartom, hogy az emberi nem közül a szerencsétlenek vannak leginkább jogosítva igénybe venni a kíméletet.

Múltkor egy tiszteletre méltó barátom, egy itteni nagykereskedõ, aki - már csak kifecsegem - házasodni készül, azt kérdi tõlem:

- Maga már tudja, ön már próbálta, ugyan mondja meg igazán, milyen az a házasélet?

- Igazán megmondjam?

- Nagy köszönettel veszem - szólt és nagyot sóhajtott.

- Hát a házasélet mindössze annyiból áll, hogy az ember, mikor este hazamegy, egy idegen asszonyt talál otthon a szállásán. És ez így megy minden nap.

- Nem plágium ez?

- De az, hanem az életbõl.

E kitéréssel különben csak álláspontomat akarom körvonalozni azok elõtt, akik a fölvett cím (a ruha) folytán valami értekezést várnak a ruháról, a piperérõl, s kiknek kedvéért e divatcikkek vannak, az asszonyokról, mert ha igaz az a közmondás, hogy »az asszonyt a ruha teszi«, akkor a ruha aequale asszony, s az én tárcacikkem az asszonyokkal fog foglalkozni.

Pedig dehogy fog! Nekem tetszik az, hogy mindent megfordítsak, ami van, ha lehet, meghazudtoljam még az igazságot is hipotézisekkel. Hiszen az igazság tán már nem is létezik többé, hanem csak jobban és kevésbé indokolt állítások járnak az õ megviselt ruháiban.

Ha a világ azt mondja, hogy a »ruha teszi az asszonyt«, tudja is indokolni, és igaza lesz.

Ha pedig én mondom, hogy »éppen a ruhanélküliség teszi az asszonyt«, én is tudom indokolni, és nekem is igazam lesz.

A világ még azt is mondja (mert mond a világ következetlenségbõl, ész nélkül mindent), hogy »nem a ruha teszi az embert«.

No, én meg éppen azért bebizonyítom, hogy igenis, a ruha teszi az embert.

Ezért írom e cikket, s azért viseli »A ruha« címet.

Azaz, hogy van egy másik indoka is.

A szegedi törvényszék nemsokára egy szenzácionális bûnpert fog tárgyalni. Egy merénylet ez, nem szerepelnek ugyan benne Orsini-bombák, mert ilyesmi, hála a mi szemes rendõrségünknek, itt ez idõ szerint nem történik, az egész dolog abból áll, mint azt már lapunk említette is, hogy Jankovich Miklós kormánybiztost a toalettje miatt nem ismerte föl kubikosainak egyike s more patrio bánt vele.

Ez alkalomból, melytõl már csak egy-két nap választ el, elhatároztam, hogy Jankovich Miklós­nak, aki mindig szívélyes nyájassággal viseltetett irántam, s aki nekem igen sok jó adomát mondott el még családombeli emberekrõl is, amely adomákból én semmit sem tanultam, én viszonzásból szinte el fogok neki mondani egy történetet, szinte családja-beli emberrõl, amelybõl õ sokat tanulhat.

Hát a Nógrád megyei Jankovich Miklóssal történt, mert Jankovich Miklósa minden valamire­való vármegyének van. Ne is vesszen ki a magjuk soha.

A Nógrád megyei Jankovich Miklóssal történt, mondom, de bízvást megtörténhetett volna a Pest megyei Jankovich Miklóssal is (t. i. ezzel a mienkkel), mert annyira rápasszol ez a történet mind a kettõre, hogy engem egy idõben gondolkodóba ejtett.

Régen-régen, még tán az anyám is rövid ruhában járt akkor, egy ánglius lord halálozott meg a lapok hírei szerint, aki összes óriási vagyonát egy általa ismeretlen embernek hagyta, akit nagyon hiú piperkõcnek hallott emlegettetni, oly föltétellel, hogy õ és maradékai örökké zsákruhában járjanak. Ellenkezõ esetben az egész vagyon a lord rokonaira fog szállani.

Hát én bizony azt hiszem, ilyen valami bolondos átok nyomja a Jankovich család Miklósait, akik mind a ketten tökéletes gavallér emberek, ruha dolgában azonban annyira dúskálnak a szegénységben, hogy ha látja, s rájuk nem ismer az utcán, a finánc is keservesen megsiratja az ágrólszakadtakat.

Egyszer a nógrádi Miklós betér Pesten az Úri utcán a Laky-féle ékszerkereskedésbe és kiválaszt egyik unokahúgának esküvõjére ajándékul egy gyémántos ékszert.

A kereskedõ gyanúsan méri végig tekintetével a lompos kinézésû vevõt, a végig-telegrafírozza szemeivel a kereskedõ-adjunktusok közt a »nagy gyanú«-t.

Az ékszer megtetszett Jankovichnak. Megkérdi, mi az ára. Gondolom, ötszázhatvan forint volt. Szó nélkül kiveszi a tárcáját, s több hasonszõrû testvérei közül kivág egy ezrest.

A kereskedõ meghökken a nagy bankó láttára, átveszi s hebegve mentegeti magát, hogy nem bírja fölváltani, hanem hát majd fölváltja a segéd a szomszédban, mire a segédnek principálisi szemekkel ismét megtelegrafírozza, hogy »hova« menjen.

A fürge segéd el is megy, vissza is jön, de már nem egyedül, hanem egy konstáblerrel, aki megfogja a Jankovich Miklós gallérját és így szól:

- Ön velem jön.

- Hova?

- A városházára, a rendõrségre. Hol vette ezt a sok pénzt?

- Van nekem több is - mondja Jankovich Miklós a zsebébe nyúlva, s vagy húsz ezresbankót halászva ki onnan.

- Iszonyatos! Hol rabolta? Hol vette ezt a sok pénzt, hé?

- Hol vettem? Hát eladtam a repcémet, a gyapjúmat, meg a búzámat.

A rendõr elröhögte magát:

- Hazudj ily bolondokat az öregapádnak. Aló mars! Gyerünk!

Odaát a tornyos épületben igen megörült Thaisz Elek ennek a jó fogásnak. Ez oszt virtus, gondolta magában. Még be sincs jelentve ez az új rablás, még az illetõ, akitõl a húszezer forint el van lopva, nem is gyanítja a kárt, s már a pénz itt hever a rendõrség asztalán.

Megállt a tükör elõtt és sokáig nézte magát öntelten. »Lexi, Lexi, te mégis ügyes ember vagy!«

Ezalatt egy szubalternus hivatalnok a jegyzõkönyvet vette föl a delikvenssel.

Néha-néha Thaisz is odafordult a vallatotthoz:

- Tehát megmarad makacsul azon konok, konok, mert nevetséges, és nevetséges, mert konok állítása mellett, hogy maga Jankovich Miklós Nógrád megyei földbirtokos?

Jankovich már ekkor dühös volt, kijött a flegmából, toporzékolt mérgében, és fenyegetõzött, hogy csak hadd szabaduljon ki innen, az egész városházát fölrobbantja. (Különös véletlen, hogy a nógrádi Jankovich Miklós is robbantásokkal fenyegetõzik.)

- Dehát föl bír ön valami tekintélyes tanút hozni, aki a személyazonosságát bebizonyítsa? - kérdé a Komjáthy-stílben épült fõkapitány, aki a dühöngõ emberrõl azt kezdé pszichológiai ismeretei alapján gyanítani, hogy az egy nagyobbszabású gonosztett elkövetése után megõrült a maró lelki kínok alatt, s most éppen a rohamok vannak rajta.

- Hát hogyne bírnék tanút fölhozni.

- De tekintélyeset?

- Amilyet akar. Jó lesz Tisza miniszterelnök?

Csakugyan meg van õrülve, gondolá a fõkapitány s szánakozólag mondá:

- Tisza jó lesz. De miként véli megjelenését eszközölni?

- Írok neki - mondja Jankovich. - Küldje el ön valamelyik fogdmegét hozzá.

Tollat, tintát adtak neki. Jankovich leült s a következõ levelet tette papírra:

Nagyméltóságú Tisza Kálmán miniszterelnök úrnak, helyben.

Kegyelmes uram, tisztelt barátom!

Engem a te kopóid elfogtak, s most itt ülök a rendõrségnél. Elfogtak pedig azért, mert pénzem van.

Hát már annyira vitted az országot, hogy a becsületes embernek nem szabad pénzének lennie?

Gyere kérlek, és szabadíts ki a te kopóid körmei közül, mert nem akarják hinni, hogy én vagyok a te hõn tisztelõ barátod:

            Jankovich Miklós

Thaisz szentül hitte, hogy elmeháborodottal van dolga, de azért mégis elküldte egy kellõ instrukcióval ellátott hivatalnoka által a levelet a képviselõházban levõ miniszterelnöknek. A hivatalnok visszatért, hogy a miniszterelnök õexcellenciája átolvasta a levelet és azt mondta neki a folyosón, miszerint az ülés végeztével személyesen fog elmenni a rendõrséghez.

A fõkapitány nem tehetett egyebet, mint hogy várt, pedig a fõkapitány nem szeret várni, kivált ha a várakozási idõbe gonoszul beleesnek a déli és a szundikálásra szánt órák is.

Szörnyû lassan pergett az idõ, s Thaisz úrnak legelõször jutott életében eszébe, hogy milyen terhes dolog a hivatal. Végre azonban délutáni három óra felé besántikált Tisza Kálmán s a tragikomédia végetért.

Jankovich Miklós kiszabadult, visszakapta a pénzét - Thaisz Elek pedig nem kapott ezért a tévedésért rendjelet, ami pedig szokatlan dolog a rendõri tévedésekkel szemben.

- No Miklós - mondja Tisza -, most az egyszer kivágtalak a bajból. Hanem azt mondom, ezentúl tisztességes öltözetben kerülj elémbe.

A nógrádi Jankovich is mameluk, szót fogadott a kormányelnöknek, nyomban egy elõkelõ szabóhoz hajtatván, hogy az talpig dandynek öltöztesse, mert maga is belátta, miszerint a mai kellemetlen esetet ruhájának köszönheti.