|
Mária több
tinta és szóharc folyt e jelentéktelen ügyben, mint amennyit érdemel.
E bagatell egész a miniszterelnökig ment, ha nem is
hivatalos alakban, s körbefutotta közigazgatási közegeinket mint a karikagyûrû.
Most ott
fénylik a fõkapitány ujjain. Neki lett igaza.
De lássuk a
processzust.
Midõn a
tanács is igazat adott a fõkapitánynak, ekkor mi megapelláltuk a tánc ügyét a
közigazgatási bizottsághoz, hátha úgy találja, hogy nekünk van igazunk.
A
közigazgatási bizottság azonban talált ahelyett egy paragrafust, amely szerint
ebben a dologban nem õ az illetékes, hanem a királyi biztosság, oda tette át az
iratokat.
A királyi
biztosság aztán talált egy másik paragrafust, amely szerint ebben a dologban
nem õ az illetékes, hanem a közigazgatási bizottság.
(Mert a
közigazgatási törvény olyan törvény, amelyben mindent megtalál az ember, amire szüksége van.)
A
közigazgatási bizottság ekkor fogta magát, szemet hunyt a különféle
paragrafusoknak, s öt ellenzéki szó
ellenében helybenhagyta a fõkapitány tánctiltó végzését.
Ez pedig ma
délelõtt történt, s azzal be van az egész ügy fejezve. Mi nem kereskedünk
tovább.
A fõispán
ugyan még ma is megapellálta adott jogánál fogva az ügyet.
A királyi
biztosság tapintata és udvariassága pedig hidat mutatott, amelyen eredményhez juthassunk,
s a fõkapitány önálló végzését eltolja egy másik önálló végzés.
De mi nem
lépünk rá erre a hídra: nekünk nem
kellenek kivételes engedmények. Tiszteljük a felsõség rendelkezését: a
tisztelet arra készt, hogy meg is tartsuk.
S én
részemrõl igen sajnálom a fõkapitány urat, aki ellen illo tempore, kissé kemény
kifejezéseket használtam azon hitben, hogy õ jogtalanságot követ el.
De hogy ím,
most annyi fórum és annyi okos ember azt találta, hogy õ jogosan tiltotta el a
táncot, bizonyosan nekem kellett tévednem. Beismerem örömest.
Nem volt
célunk Taschler úrral versengeni, s mikor már arra a térre indul az ügy, hogy
arról van szó, ki az erõsebb - visszavonulunk biztos gyõzelmi kilátásaink elõl, s meghagyjuk õt a legerõsebbnek!
Így
örökítse meg a történelem.
Derék
képviselõjét õs Szeged városának láttuk már különbözõ alakokban, a zöld
asztalnál, a néptribuni hordón, a királyi biztosi elõszobában, a bakon stb. Én magam
is szerencsés voltam õt számtalan különbözõ attitûdökben bemutatni, de arra még
sem gondoltam soha, hogy õ egyszersmind mûítész is és jeles hazai szobrász.
Pedig õ az.
A szürke karbonári kalap alatt nagy mûvészi ideák forrnak. A megtisztult ízlés
és a költészet tündérkagylójában született nagy gondolatok lóbálódznak az
arisztokrata-demokrata agyvelejében, s azokból õ ki-kieregetné ha egyet kettõt
Szeged jámbor lakói közé, akik, valahányszor megszólal, mindig elcsodálkoznak
vala ekként sóhajtva: Ez már még is túlságos nagy bölcsesség egyetlen egy
embertõl.«
Bakay
Nándor úr legújabban Szeged veszedelmének
megörökítésérõl és Szeged hálakifejezésérõl értekezik a tegnapi »Szegedi
Hiradó«-ban március 2-rõl (mért nem várta már be április elsejét ) kelt cikkében.
Bakay -
úgymond, - fölveti ez eszmét, s megbeszélés tárgyává kívánja azt tenni a sajtó
terén.
S ezzel
kapcsolatosan egy indítványt is tesz, mely sem több, sem kevesebb, minthogy a
gyásznap emlékére egy emlékszobor
állíttassék föl a fõtéren, s melyre aztán hálábul föl lehetne vésetni azok
neveit is, akik legtöbbet adakoztak az árvízkárosultaknak.
Ez lenne Szegeden
a »másik« szobor. Mert egy már van, a Dugonicsé, aki - mint a hagyomány meséli
- kevés híja, hogy lovon nem ül ott a reáliskola elõtt.
Még pedig akként
kombinálta azt ki Bakay, hogy hadd álljon az oszlop szürke márvány talapzaton
és legyen az fekete és ketté törve. Valamint legyen rávésve a pusztulás napja,
éve és ténye. (Hogy érti õ ezt a tényfölvésetést?)
Mikoron pedig fölépül a város, a fõnix madarat kell a fekete tört szobor
tetejébe tenni... Hadd röpködjön ott kevélyen.
Bizony sok
álmatlan éjszakát tölthetett az I. kerület érdemes követe, míg azt ilyen szépen
összekomponálta, ahogy leírja. Pedig bizony hasznosabbra is fordíthatta volna
idejét, t. i. alvásra. (Mert õ akkor leghasznosabb, ha alszik.)
Nagyon bolondos
gondolat az!
Elõször azért,
mert egyáltalában nincs szokásban nagy katasztrófákat szobrokkal ünnepelni meg,
diadalnak hirdetõi a szobrok, hogy dagasszák az utódok szívét, vagy nagy emberek
alakjának megörökítõi, hogy az emlékezet sokszor találkozzék velük, s
példáikról tettekre gyulladjon a szív: nagy szerencsétlenségeket kápolnák,
templomok jeleznek, az alázat, az emberi gyengeség, a szív hajlékai, és nem
kevély, egekbe nyúló oszlopai az emberi erõnek.
Már ebbõl a
szempontból is monstrum a Bakay indítványa, de még ezenkívül is mennyire ízléstelen!
Egy költséges
szobor, szürke és fekete márványból, amelyre rá vannak vésve hálából az egyes
adakozók nevei, akik persze annyi fölösleges
pénzt adtak össze, hogy nem bírták hova tenni a szegediek, hanem ráköltötték
egy õket dicsõítõ monumentumra.
Nehezen hiszem,
hogy valakit ez az intenció vezetett volna az adakozásra; de különben is az
összes adakozók nevét úgysem lehetne fölvésni, már pedig legalább és elõttem
éppen olyan érdem az, ha a szegény Szabolcs megyei parasztasszony odaadta a
maga keserves ötven krajcárját, mint a Magyar Általános Biztosító Társaságé,
mely ezrekkel adózott az árvízsújtottaknak. A szegény ember fillére egy lapra
kell hogy írva legyen a fõúr aranyaival.
Azért hát minek
az a sok üres beszéd, hagyjon Bakay békét az ilyen dolgoknak, s ne igyekezzék
minduntalan brillírozni elmeficamjaival!
A szegény emberek
pedig fõzzenek vízzel: örökítsék meg a gyászt sokkal meghatóbban és kevesebb
költséggel, s fejezzék ki hálájukat az adakozóknak írásban. A szívekben úgy is ott van: az egyik
is, a másik is.
Ha azonban
mégis megcsökönyösödnék a közvélemény, s erõnek erejével szoborral akarná
Szeged veszedelmét megörökíteni, akkor, isten neki, hozzájárulok én is a
tisztelt képviselõ úr indítványához, de lényeges módosítással.
Ugyanis
magát, Bakay Nándort kell
életnagyságban kifaragtatni fehér carrarai márványból. S fekete nagy betûkkel
ráírni:
»Szeged
veszedelme.«
S
bizony-bizony, elég találó lesz az így is...
»Nec arte, nec Marte« cím alatt nem mindennapi éretlenséget
tálal föl a »Szegedi Hiradó« vasárnapi számában, cicero betûkkel az olvasóinak.
Valami siheder rugdalódzik VI. osztálybeli stílussal, banditának, kémnek,
orgazdának, krokodilusnak és bûvös kígyónak nevezve az ellenzéket, s ezt mind
egy füst alatt egyszerre. S e nagy fantáziával fölruházott cikkíró, mint
értesülünk, valami Pollák Simon, ki többször riad föl a »nec arté«-ra célozva,
hogy »Pártom, ez a jelszó megillet
téged. De illessen is meg mindvégig.«
Nem tudjuk, melyik legyen a Pollák Simon úr pártja, de
látjuk, hogy az vezérlete alatt áll, mert annak a nevében fontos
nyilatkozatokat és õrületes kirohanásokat tesz. Eleinte, mert a hagymát is
emlegeti, egészen másutt kerestük pártját, a cikk végén azonban maga is
fölfedezi e pártot, mégpedig a szabadelvû pártot. Erre a pártra nagyon büszke
az ipse, ám hogy a párt tud-e valamit e bhöszkeségrõl: nagy kérdés. Különben
közöljük e tavaszi zöldséget szóról-szóra, hogy olvasóinknak azzal nehány
derült percet szerezzünk.
A »Szegedi Napló« is hozta hírét, hogy Szabados János elnöklete alatt egy deputáció ment föl Budapestre,
azzal a misszióval, hogy ott a szegedi javaslatok tárgyalása alkalmából kedvezõ
hangulatot teremtsenek a javaslatok iránt az egyes kormánypártok: mamelukok,
notibillitások és primipulusok között, más szóval, hogy õket Szeged részére s illetõleg
a javaslatok elfogadására kapacitálják.
Vala pedig ez igen dicséretes szándéklatból csinálva és igen
okosan kigondolva idehaza.
Mert hát
nagy ott fönt a korrupció. Sok a korcs hazafi és Szegednek számtalanok az õ
ellenségei, s még többen a közönyösek: amazokban az ellenséges indulatot kell
agyonbeszélni, emezeknek pedig érzését kell fölébreszteni ékes, rábeszélõ
szavakkal.
Hozzá is
fogtak föladatukhoz lelkiismeretesen. Megkerítették ötven krajcárért a »képviselõk név- és lakjegyzékét« s
elindulának, hogy sorba járják.... a jeleseket és kéteseket.
De fátumok
fátuma!... nem találnak egy mákszemnyi oppozícióra sehol sem, s egyetlen
argumentumukat sem mondhatták el, pedig milyen pompás érveik voltak kifundálva.
Szomorúan
ballagtak házról-házra, követi küszöbtõl követi küszöbig, s akivel csak szóba
álltak, egytõl egyig Szeged barátja volt.
S íme,
mikor már egészen lemondtak a reményrõl, s csüggedten, lehorgasztott fõvel
éppen távozóban valának egy kiváló pártvezértõl, ki Szeged iránt lelkesedéssel
volt eltelve, az váratlanul egyszerre csak megállította õket az ajtóban.
- Tehát az
urak kapacitálni jöttek Budapestre?
-
Körülbelül... - mondja a deputáció egyik szerény tagja.
- Bizony
könnyû föladat - jegyzi meg a pártvezér mosolyogva. Mert itt mindenki Szeged
részén van saját szolgálatából...
- Valóban mi is
azt tapasztaltuk...
- Hanem mondok én
az uraknak valamit, hogy az idejüket még sem töltsék egész hiába. Van valaki
mégis, akit nem ártana kapacitálni.
- Kicsoda? -
kérdi fölcsillanó szemekkel a küldöttség.
- A saját képviselõjük.
*
Ekképp történt... vagy legalábbis történhetett. Csak az
egyetlen Bakay emelte föl szavát a szegedi javaslatok ellen.
Jó
szerencse, hogy - hiába.
|