1880
FÜGGELÉK

(Kétes hitelû írások)

11. sz., január. 15.

TÜNTETÉS A FÕVÁROSBAN

Vér folyt! Magyarország fõvárosának utcáin vér folyt.

A katonaság dobpergés és föltûzött szuronyokkal vonul végig az utcákon, ledöfve azt, ki nem tud elég gyorsan kitérni elõle.

A tegnapihoz hasonló jeleneteket nem értünk meg 1860 óta. Akkor azonban az osztrák abszolutizmus nevében szúrták le a hazafiakat a feketesárga lobogóra fölesküdött zsoldosok.

Tegnap a korrupció, hitszegés és jogföladás »nemzeti kormánya« ontott vért az utcákon.

A szabadalmazott orgyilkosok mûvét újabb merénylettel koronázta Tisza Kálmán kormánya.

Rátörtek a tüntetõ közönségre, mikor már szétoszlott volt. Nekizúdították a katonaságot a polgárságra, hogy szúrjon le, akit ér.

Ez a véres brutális erõszak megtorlást követel.

Az a kormány, mely fölhatalmazta rendõri közegeit arra, hogy bottal és korbáccsal rontsanak a közönségre; az a kormány, mely katonaságot küldött a polgárság ellen - távozni fog helyérõl a közfölháborodás pressziója alatt mielõbb!

*

A Kaszinó elõtti tüntetésnek tegnap folytatása, éspedig szomorú folytatása volt. 7 órakor este már sûrû tömegben gyûlt a nép a Kaszinó elé, s folytonos zajongás között kövekkel kezdték hajigálni az ablakokat. - A Hatvani utcára nézõ elsõ emeleten csakhamar be volt verve minden ablak. A rendõrség tartózkodóan viselte magát, s csak néhány lovas és több civil rendõr igyekezett lecsöndesíteni a népet; ez azonban sehogy sem sikerült. Akit a rendõrök el akartak fogni, azt rögtön körülvették, és nemcsak kiszabadították, de kezdették ütni a rendõröket is. Így történt, hogy 8 óra tájban egy lovas rendõrt lerántottak a lováról, több gyalogost pedig véresre vertek. 9 órakor a tömeg áthúzódott a Szép utcába, s a Kaszinó elsõ emeletén lévõ ablakokat kezdte egyre-másra bezúzni. Mindegyik ablakcsörömpölést viharos kiáltás követte, s rövid negyedóra múlva ez oldalon sem volt egyetlen ép ablak. A függönyök mögött azonban mozgó árnyakat lehetett látni, s akadtak, akik most a Kaszinó épületébe akartak behatolni. Kezdték tépni a járdaköveket, a falakról tégladarabokat törtek le, s valóságos kõzápor zuhant az ablakokra. - Ekkor fölhangzik egy kiáltás: »Gyerünk föl az urakhoz!«, s egy pillanat múlva mint az áradat omlott be a nép a nyitva hagyott Szép utcai kapun. Ekkor elõvezényelték a lovasrendõröket. Ezek körülbelül húszan rohamot intéztek a Szép utcában levõ tömegre. A nép kõzáporral fogadta õket, de látván, hogy ellenállásra gyönge, megfutott, s a lovasok által folytonosan üldöztetve, a Cukor utcán két részre szakadt, s egyrésze az Egyetem utca felé, másik része az Országútra vonult ki. A lovasrendõrök ezután teljesen elzárták a Hatvani utcát. A nép most már az Országúton, a Hatvani utca végén gyülekezett össze.

A lovasrendõrök meggátolták, hogy a tömeg visszaözönöljék a Kaszinó elé, de a nép folyton ingerültebb lett. A gyalogrendõrt, aki valakit el akart fogni, megrohanták úgy, hogy betört fõvel, vérbe fagyva szállították õket, körülbelül nyolcat a rendõrségi palotába. A tömeg a színházból jövõkkel, s az Országútról folyton nõtt, elannyira, hogy benyúlt egészen a Kerepesi útra a Nemzeti Színházon fölül, s az Országúton kétfelül is sûrû tömegben állott. Ily nagy tömeggel szemben a rendõrség a katonaság segítségét vette igénybe. Az egész Kussevich-ezred elõjött a kaszárnyából, s mindenekelõtt a Hatvani utcát tisztították meg. A Hatvani-utca fölsõ végén körülbelül száz embert állítottak föl. A néptömeget oszlásra szólították föl, de hiába, mert az elöl állók nem mozdulhattak a hátullevõk nyomásától, a hátrább állók pedig nem is hallották a fölszólítást. Ekkor a vezénylõ Krautwald tábornok föltûzette a szuronyokat. Azután hatszor egymásután fúvatta a roham jelét, hogy ezáltal bírja a tömeget oszlásra, amit ez azonban nem érthetett meg. Ezután kiadták a parancsot a szuronyrohamra.

A katonák rohamlépésben mentek a tömegre, s számos embert megsebesítettek, többet olyan szerencsétlenül, hogy szinte élettelenül rogyott össze. A tömeg kétségbeesetten futott a Kerepesi útra, de ekkor szembe jött egy század katonaság, körbe fogva futókat, sok embert megsebesítettek szuronyokkal. - Lassanként széjjeloszlott a nagyobb tömeg, de a mellékutcákban ismét összegyülekezett. A katonaság erõsítésére újabb segítség érkezett a kaszárnyából - hol különben készletben állott két század huszárság is -, s ezután ötven embernyi õrjáratok mentek széjjel, mindenütt szétoszlatva a csoportosulókat. A sebesülteket részben a Rókus-kórházba szállították, részint a rendõrség palotájába. Körülbelül 60-80 egyént tartóztattak le, közöttük számos gyereket és munkást.

*

A véres áldozatok egyike, egy intelligens úri ember, szemén keresztül fejébe hatoló szuronydöfés következtében a Zrínyi-kávéházban, hová ápolás végett vitték, meghalt.

(A névtelen vezércikk sajátos kompiláció. Az elsõ rész valószínûleg MK-tól származó hangulatkeltõ bevezetés, amelyben azonban egy-egy szólam pesti lapokból kölcsönzött. Így például az elsõ sor az Ellenõr c. napilap 1880. jan. 14-i 22. száma esti kiadásának vezércikkére utal: »Az éjjel vér folyt a fõváros utcáin!« A 8-10. sor a Közvélemény c. napilap 1880. január 14-i vezércikkébõl való - szószerint. A második - csillagok közé foglalt, tudósítás jellegû - rész ismét az Ellenõr 1880. január 14-i, reggeli kiadásából átvett szöveg. A befejezõ hír a halálesetrõl - más fogalmazásban - számos lapban megjelent.

Mivel MK elmulasztotta az átvételek szokásos jelzését - pl. »E - r.«, »K - ny.«- a SzH kifogásolta az eljárást 1880. január 16-i számának Újdonságok rovatában. MK a továbbiakban ügyelt forrásai megnevezésére, ld Zavargások a fõvárosban c. cikke január 17-én. - Nacsády - nem ismerve a cikk kompiláció voltát - mint MK szavait idézi éppen az átvett 8-11. sorokat: 89. 1.)

28. sz., február 5.

SZEGED, FEBRUÁR 4-ÉN

Várandóságában vagyunk annak, hogy ma, holnap vagy holnapután, de mindenesetre legközelebb, síkra lép a kormány, mondhatjuk: Tisza Kálmán a sajtó rendszabályozásának sokat emlegetett kísérletével. Föltesszük, mert a jelen, efféle dolgokra éppen nem alkalmatos viszonyok között, föl kell tennünk, hogy egyelõre a legszerényebb csapást mérik a sajtónak még nagyon respektált szabadságára... Jogosult e föltevés annyival inkább, mert egy bizonyos határon túl a sajtószabadság korlátozásának egyszerû kísérlete is oly vihart idézne föl az ország közvéleményében, amilyent Tiszáéknak legkevésbé van okuk óhajtani. Kétségkívül erõsebben fölrázná a nemzetet ily kísérlet, mint ahogy az kívánatos lenne a mai nehéz idõkben, mikor, jól tudjuk, úgy is gyarló biztonsága van a kormány »erõs várá«-nak.

Hát mindezekre a körülményekre való tekintettel, ismételjük, csak holmi fél csapásra számít­hatnak a sajtó emberei. Valami jól eltakargatott és mindenképpen összevissza-magyarázandó és kommentálandó oldalvágásra, ha nem orvtámadásra.

A félhivatalosak nagy lére eresztett érthetetlenségeibõl máris kibetûzhettük a homályos szándékot. Körülbelül ez a célzat, hogy a magánegyének becsülete elleni hírlapi sértések ügyében ne az esküdtszék, hanem a rendes bíróság legyen hivatva ítélni.

Ártatlan dolog ez így kimondva nagyon. Aki, ha mindjárt hírlapíró is, nyilvánosan gyanúsít, vagy rágalmaz valakit alaptalanul, azt ítélje el a fenyítõ törvényszék, mint ahogy elítél más embert, aki nem újságíró. És ha azt az intézkedést így keresztül is lehetne vinni, nagyon szívesen belenyugodnék a sajtó is, mely csak mint ilyen kíván a maga részére elõnyöket és szabadalmakat, nem pedig mint egyének összessége.

Hanem igen nagy bökkenõ van a dologban. Az a paragrafus, törvény avagy rendelet, melyet a kormány meghozni készül, mindenki tudja, végtelenül nyúlós természetû lesz. És amint meghozzák, amint az országgyûlés elfogadja, nincs többé módja az ésszerû megállásnak. A mi »független« bírói testületünk, ha felsõbb helyen adják rá a tónust, készen lesz ráhúzni az új intézkedést minden olyan esetre, amelynél ez annak, akinek tetszeni fog.

Könnyû lesz ráhúzni. Mert lehetetlen elfogadható és minden kritériumnak megfelelõ határt szabni arra nézve, hogy mikor képez valamely egyénrõl elmondott dolog magánügyet, mikor nem. Ezt lehetetlenség törvényszakaszokban kiszabni. Hiszen, ha úgy akarjuk, hát tisztára magándolog volt a Várady Gábor, a Zichy-Ferraris Viktor, a Festetich gróf és társai, a Nagy György ügye. Õk is emberek, csakúgy, mint az isten többi kétlábú teremtménye. Csak az a különbség, hogy állásuknál fogva még a legsajátabb ügyeik is csupán addig nem valók a nyilvánosság elé, amíg a hozzáférhetetlen becsületesség legszigorúbb korlátai közt mozognak. Ezen a korláton túl a legszerényebb hivatalnok és a legmagasabb méltóság minden dolga a nyilvánosság elé tartozik föltétlenül. Aki bizalmi állást foglal el az emberi társaságban, az legyen is méltó a bizalomra, melybõl él. És habár még talán sok ideig rengeteg kellemetlenségei lesznek is a sajtónak a társadalmi rend és becsületesség ily fölfogása miatt, nem marad el ennek a haszna és megszokása sem. És nem marad el az, hogy az újságírás mesterségét is, még pedig mindenek fölött, bizalmi állásnak tekintik és megkívánják minden hírlapírótól, hogy maga is szigorúan alkalmazkodjék a becsületességhez mindenütt és mindenkor. Ha ide jutunk, amint hogy bizonnyal eljutunk idõvel, akkor fölösleges lesz rendes bûnfenyítõi útra terelni a sajtóvétségnek nevezett igazmondást.

Minden mûvelt ország sajtója keresztülment egy bizonyos zajos korszakon. A mienk most éli ezt. Hogy most éli, leginkább Tisza Kálmán az oka, ki az õ embereivel annyi tömérdek alkalmat ad az éles hírlapi hangra. Furcsa lenne, ha ugyanez az ember képes lenne csak egy csöppet is korlátozni a szabad szókimondást.

Óvakodjunk, hogy ez a furcsa eset be ne álljon. Tisza Kálmánékon bizonnyal nem múlik.

(MK volt az, aki a SzN-nál már az elmúlt évben is éber figyelemmel kísérte a sajtó szabadságának korlátozására irányuló törekvéseket és már csak az ilyen veszély lehetõségének fölmerülésekor is sorompóba állt a sajtó védelmére. -Magyar szájkosár Krk 56. köt. 89. 1., Jaj neked, sajtó! Krk 57. köt. 77. 1. stb. - E cikk a hasonló tárgyú korábbiaknak a gondolat­menetébe kapcsolódik, amint a sajtó hatalmával, a korrupciós ügyek - ld.: Krk 57. köt. jegyzeteinek bevezetése - leleplezésében játszott szerepével és Tisza Kálmán fondorlataira való hivatkozással érvel. Megfogalmazásának mikszáthi jellegzetességei: »Hát mindenesetre...«, »Hanem igen nagy bökkenõ van a dologban«, »Õk is emberek, csakúgy, mint az isten többi kétlábú teremtménye...«.)

32. sz., február 10.

MÉGIS MOZOG A FÖLD

Tisza Kálmán garázdálkodását s nemzet-depraváló politikáját végre megunta a Fõrendiház is. Fölütötte a fejét az ellenzék, mégpedig olyan hatalmas alakban, hogy Tisza Kálmán megresz­ket­het tõle.

A nemesi osztályból fölcseperedett miniszterelnök kinevezése már mindjárt eleinte elégedetlenséggel találkozott a magyar Fõrendiházban: még a tettek elõtt gyûlölték ott Tiszát, s most a tettek után - csodálatos! - tûrték.

Ha nem vesszük is a Fõrendiház meddõ életét a múltból, már maga e tény mindenki elõtt nyilvánvalóvá tette, hogy a Fõrendiház parlamenti életünkben az ötödik kerék, de az is csak olyan kerék, mely mint valami címer-figura, semmire sem alkalmas, mert nem forog.

Sennyei alig vett részt az üléseken, Majláth s mindazok, akikhez némi remény kötött, nyugodtan nézték az idõk szomorú folyását, s ha néha-néha emelkedett is egy-egy bátrabb kárhoztató hang a kormány ellen, az olyan volt csak, mint elhangzó egyetlen fejszevágás erdõirtásnak.

Tisza Kálmán értett ahhoz, hogy ártalmatlanná tegye a Felsõházat. - Gomba módra termettek a mamelukok, fõispánok s a született fõrendek közül is olyan szépen, olyan tapintatosan távolíttattak el vagy csendíttettek le a veszedelmesebb elemek, hogy az egész Felsõház nem numerált semmit s Tisza Kálmán mindig mosolyogva ment be a múzeumi palotába s mindig gúnymosollyal jött ki onnan.

De most, most már nem úgy lesz.

Fölzúgott a vihar a Felsõházban is. A derék egri érsek Samassa, annyi csüggesztõ tapasztalat után végre fölemelte szavát erõsen, hatalmasan a boszniai közigazgatás tárgyában benyújtott törvényjavaslat alkalmával s kárhoztató ítéletet mondott a kormány fejére.

Nagy esemény ez. Nem egy beszéd ez, hanem a nemzet fölrázatásának elsõ jele: hogy íme elszakadt a türelem legutolsó fonala is, a legkomolyabbak, a leghiggadtabbak és legengedé­kenyebbek is érzik, hogy ütött a »tizenkettedik óra«, s Tisza Kálmán uralmát már tovább tûrni a magyarnak nem szabad.

Samassa temette el Deák Ferenc holttestét, de szellemét nem engedé eltemettetni; megszólaltatá azt február 7-én.

S e nagy szellem, mely minduntalan kitör a koporsóból, nagy dolgokra képes fölvillanyozni a nemzetet.

Semmi kétségünk, hogy Samassa hatalmas, retorikailag is nagy beszéde nem fog nyom nélkül elhangzani. Megalakult a Fõrendiházban is az ellenzék. Sennyey visszatér, Majláth fölocsúdik, s a magyar arisztokrácia, mely századok elõtt elöljárt a nemzet harcában, kiköszörüli a csorbákat, miket a jelenben néhány iránytalan léhûtõ ejtett rajta.

Magasról jött a szózat, de a kunyhók panasza érlelte azt meg, s a koronához is eljut bizonnyal.

Rövid idõ alatt ez a második csapás Tisza Kálmánra, s így lesz már ez ezután mindig.

Mert hisszük, hogy nemcsak a Fõrendiház független elemei fognak együvé tömörülni, hanem az egri érsek nagy beszéde Magyarország szerte megteszi hatását, s a habozók (ezrek meg ezrek) most gondolkodás nélkül állnak oda az ellenzék közé.

Mert hiszen Samassában a nemzet bölcse, Deák Ferenc szólította meg a nemzetet.

De már eddig sem hangzott el nyom nélkül a monumentális beszéd. Samassának mindjárt akadtak követõi, Schmidegg János gróf és báró Vécsey József, kik jelét adták annak szavaikban, hogy a jelenlegi kormány tetteivel elégedetlenek.

De hát mi ez még? Hol késnek az éji homályban a Batthyányak, a Perényiek? Széchenyiek, Telekiek, Dessevffyek, stb.? S annyi sok más nemes fajzata nagy õsapáknak?

Mélyen alusznak, ólomnehéz vérrohasztó álomba süllyedve. Pedig ütött a fölébredés órája.

Három nemes társatok már talpon áll. A kürtök riadót fújnak.

(A Fõrendiház korábbi tehetetlenségének jellemzésére szánt képek: »Ötödik kerék, amelyik nem forog«, »Olyan volt csak, mint egyetlen fejszecsapás erdõirtásnak« -, de különösen a vezércikk második felének megjelenítõ képesbeszédbe fordulása és motívumanyaga szól MK szerzõsége mellett. Mindenekelõtt a »fölzúgott a vihar«, Deák Ferenc szellemének idézése, a »kunyhók panaszá«-nak a koronáig való eljutása, amelynek következtében Tisza bukása elkerülhetetlen lesz. Az »éji homályban« késlekedõ fõrendek fölsorolása erõsen emlékeztett a Divatképek c. MK-tárca egy képére, amelyben a szerzõ a Toldi szerelmébõl idézi a Drágffyakat, Drugetheket stb.: Krk 57. köt. 58. 1. - Mindemellett némi kétséget ébreszt MK szerzõsége iránt a konzervatív-klerikális Samassa fölmagasztalása, hiszen MK erõs ellenszenvvel viseltetett a hozzá hasonló fõpapokkal szemben.)

36. sz., február 14.

SZEGED, 1880. FEBRUÁR 13.

Csak a minap jellemeztük Magyarorzág tíz évi állami gazdálkodását egészen hiteles s ha nem is ékesen, de a kormány s illetve kormányok ellen annál élesebben szóló adatok után. Nincsen ily adatok ellenében mentség elég erõs. Tények ferdítésével, viszonyok magyarázgatásával, kényszerûség fölhozásáva1 lehet bár látszólag enyhíteni a hibákat, de azokat elenyészteni lehetetlen. Fölmentést várni a bûnben való tíz esztendei következetesség után legalább is visszaélés az irgalommal. Mert valóban irgalomra szorultak mindazok, akiknek kisebb-nagyobb része van benne, hogy a magyar státus alkotmányosságának elsõ tíz évében a busásan fokozott jövedelmeken túl közel 500 millió forintot költött el, s hogy e túlköltekezést legnagyobb részt kölcsönbõl födözte. Ha egyes ember gazdálkodik így, csõdbe kergetik és hivatalból indítanak ellene bûnvizsgálatot. Pedig egy ember ily háztartása csak néhány hitelezõ rovására megy, míg az állam közegei az egész ország népének terhére ûzik az esztelen költekezést.

Hol hát a mentség? Hol terem védelem Tisza Kálmán és miniszterei számára, akik csábító ígéretek, az egyensúly-helyrellítási szándék hangoztatása dacára, méltón vagy méltóbban tetõzték be a jelzett decenniumot.

Csak egyetlen egy mentségét képzelhettük volna Tisza Kálmánéknak. Azt, hogy a kétségbeejtõ finánciális eredményekkel lemorzsolt tíz év után megnyitották volna az észszerûbb, józanabb gazdálkodás új korszakát. Dehogy tették. A második decennium két elsõ éve, az 1878, és 1879-ik egyaránt nagy, a korábbiakat még fölülmúló deficittel végzõdtek. Azokban ugyancsak lefelé mentünk a lejtõn.

És íme, elõttünk a folyó 1880-ik esztendõ, ínségben, nyomorúságban bõvelkedõ és megint csak gazdag új - deficitben. A hosszú évekig tartott aspiráció után végre piros székbe ült Szapáry Gyula gróf, mintha érezte volna, hogy merész dolog az isteneket kihívni és hogy veszedelmes ismét 40 millió forint felé hajló hiánnyal elõállani. Csinált zseniális költségvetést, mely szinte vigasztaló hatást volt teendõ. Csak 18 millió deficit ragyogott benne. Vakon elfogadtuk volna az adósságcsinálás e bátorító csökkenését. Ámde bökkenõje van máris. Most elõáll a pénzügyi bizottság, mely normális viszonyok között az õ fogalmai szerint mindenesetre szolid pénzügyminiszternek hûséges visszhangja szokott lenni, és kiszámítja az idei deficitet 27 1/3 millióban. Csekélység a különbözet. Mindössze 9 millió 500 ezer forint.

Hanem ez korántsem a végsõ még a folyó évi költségvetésnek. Szó sincs róla, hogy a képviselõház pénzügyi bizottságának ezen a magaslatán megálljunk. Az emelkedés biztos. Bár olyan bizonyos lenne boldogtalan hazánk eljátszott boldogsága!

A pénzügyi bizottság elõterjesztései hátrányosan sántítanak. Nincsen fölvéve a 27 1/3 millió deficitet tartalmazó elõirányzatba sem a Dunaszabályozás, a soroksári gát és az alsó tiszai munkálatok, sem pedig Szeged újjáalkotásának költsége. Ellenben busásan irányoztattak elõ a bevételek; tekintet nélkül az országos ínségre, tekintet nélkül az árvizekre és egyéb nyomorúságokra. Hát e két faktor hamis betudása okozhat körülbelül 10-12 millió forint csalódást. Megcsalhatjuk magunkat, de nem a kétszerkettõ örök igazságait, melyek egész bizonyossággal hoznak ránk az 1880-ik évben az elõzõ esztendõ hiányát nagyon, de nagyon megközelítõ deficitet.

A pénzügyminiszter beteg. Ezt hallottuk hónapok óta, megtoldva azzal, hogy helyette Tisza Kálmán intézi a financiális ügyeket. No, meglátszik rajtuk és bátran fûzhetjük hozzájuk Szapáry gróf »gyöngeségének« további konzekvenciáit: a budget beteg, az ország beteg.

Több, mint bizonyos, hogy amíg Tisza Kálmán uralkodik ebben az országban, az a két beteg föl nem gyógyulhat semmi szín alatt!

(MK vezércikkeinek ez idõben visszatérõ témája a deficitet újabb és újabb kölcsönökkel megtoldó országos pénzügyi gazdálkodás - ld.: Az új kölcsön Krk 62. köt. 128. 1., Töprengések Krk 57. köt. 83. l. stb. - »A beteg ország«, a »lejtõn lefelé« haladás szóképek ugyancsak gyakran elõfordulnak MK publicisztikai írásaiban; egyes fordulatok, mint a »bökkenõje van...«, »lemorzsolt évek...«, a »hanem«-mel »hát«-tal kezdett mondatok, ismét az õ elõadási modorára emlékeztetnek. - Az elsõ mondat utalása, hogy »Csak a minap jellemeztük Magyarország tíz évi állami gazdálkodását...« azonban nem MK írására vonatkozik. A SzN ilyen tárgyú vezércikke, mely Lukács Bélának a Havi Szemle c. folyóiratban megjelent tanulmányára támaszkodva értékeli a magyar gazdaságpolitikát, minden valószínûség szerint a lap valamelyik pesti, »külsõ« munkatársának írása: Budapesten, február 10-én, SzN 34. sz., febr. 12. - Bár joggal föltételezhetõ volna, hogy az utalás a lap egészen nevében, személytelenül is szólhat, s eredhet MK-tól is, szerzõségét nem látjuk bizonyítottnak.)

40. sz., február 19.

SZEGED, FEBRUÁR 18.

Elejétõl fogva százszor hangsúlyoztuk minden alkalommal, hogy Szeged újjáalkotásának kérdését úgy is, mint kiváló helyi ügyünket, úgy is, mint fontos nemzeti érdeket fölébe helyezünk[!] minden képzelhetõ melléktekintetnek. Ahol a kérdés bármelyik, kisebb vagy nagyobb, jelentéktelenebb vagy jelentõsebb részletérõl van szó, ott - akárhányszor bebizo­nyítottuk - elnémul bennünk a pártemberek szava, ott pusztán szegediek és magyar emberek vagyunk.

Ha kinek ezt tagadni tetszik, arra nem adunk semmit. Valamint hogy nem fogadunk el szépítõ magyarázatot sem a Szeged rekonstrukciójára hivatott királyi biztosság hivatalos közegeitõl, sem pedig az ezek szavát gyakorta átvevõ laptól. Mi tudjuk, látjuk, tisztában vagyunk vele, hogy mit és miként végez a királyi biztosság, és e teljesen megbízható tudomásunkhoz képest mondjuk el nézeteinket és kifogásainkat ma is, holnap is.

Nem tartozik ránk, hogy a másik helyi lap milyen forrásból meríti az õ - maga által mindig csalhatatlannak árult - híreit, az sem, minõ véleménnyel van a saját értesülésérõl. Felõlünk hirdetheti azokat szenteknek, jóknak, egyedül üdvözítõknek. Egyetlen egyszer sem jutott még eszünkbe, hogy Tamásai legyünk, hogy Tamásokat neveljünk az õ hitének, vagy tán helyesebben: az õ szavának. Semmi gondunk rá, mennyibe veszi laptársunk, mennyibe a közönsége azt, amit beavatott emberek mondanak el neki hivatalból. Hanem viszont engedje meg a tisztelt laptárs, hogy mi meg a saját közönségünknek, Szeged polgárainak, akik szavunkra hallgatnak, csak a magunk legsajátabb nyelvén beszéljünk. Hogy beszéljünk õszintén, nyíltan, legjobb meggyõzõdésünk szerint.

No, hogy ezt tesszük-e, annak megbírálását nem bíztuk senki másra, mint a közönségre, mely legjobb hitét adja a mi legjobb hitünkért.

Amit tegnap mondtunk, azt ismételjük ma is. A királyi biztosság, fõleg pedig a mûszaki osztály, elkésett munkájával. Nincs az ellen érv. Maga a tény, hogy húsz nappal a katasztrófa évfordulója elõtt egyetlen egy ember sem tudja még, vajon az õ telke csakugyan övé-e, elég sajnosan igazolja az elkésést.

A késedelem tehát, azt hisszük, kézzel fogható. És csak azt a további kérdést kéne már most megvitatni, emberi erõvel lehetett volna-e a mûszaki munkálatokat hamarabb elvégezni. Igenis, lehetett volna. Ez rá a válaszunk nekünk is, de hozzáértõ szakembereknek is. Elejétõl fogva nagyobb, megfelelõbb munkaerõt kellett volna alkalmazni, fõleg pedig helyesebben kellett volna a munkát beosztani. Ha így történik, bizonnyal nem lavírozunk még mindig a városépítés kezdetén innen.

A dolog ily fölfogása késztetett arra, hogy a mûszaki osztályt munkái lehetõ forszírozására buzdítsuk. Sõt késztetett az a meggyõzõdés is, hogy mostantól kezdve is jóval gyorsabban célt lehet még érni sokszorozott igyekezettel. S ha laptársunk mai vezércikkébõl azt szabad kiolvasnunk, hogy a biztosság mûszaki osztálya minket lefõzni készül, hogy magánfelek »csak azért is« hamarabb, sokkal hamarabb rendelkezhetnek majd az építkezés felõl május elsejénél, - ennek mi örülnénk legjobban, mert egyrészt fölszólalásunk sikereit látnók benne, másrészt pedig az elõttünk lebegett cél valósulna meg némileg.

Csak némileg. Mert nem ismételhetjük elégszer, hogy a késedelem tényleg fönnáll. Amihez holnap, holnapután, vagy egy pár hét múlva fognak, mindazon most már túl kellene lennünk, akárhogy tiltakoznak is ez ellen a hivatalos közegek. Itt ma már csak a mulasztások helyrehozásáról lehet szó. Ha ebben serény lesz a királyi biztosság, akkor még igen sokat jóvá tehet; a hólyag fölfúvásának üres példája azonban egy ütet taplót sem ér, ha mindjárt a »Times« szedeti is ki ciceróból.

Öles magyarázgatásnál, hiú mellverésnél és »izzadó fõk« ránk citálásánál többre becsüljük az elsõ kijelölt fundust, melyre idején építhet Péter vagy Pál polgártársunk két-három szobás állandó hajlékot.

(A névtelen vezércikk elsõ mondatai a SzN-nak a város újjáépítése idõszakára vállalt programjára utalnak: Krk 57. köt. jegyzeteinek bevezetése. - Ezt a programnyilatkozatot - bizonyára Enyedivel egyetértve - MK fogalmazta. Ugyancsak MK-nak az újjáépítés állítólagos késlekedésével kapcsolatos kitételei ismétlõdnek meg a következõ sorokban: »Amihez holnap, holnapután, vagy egy pár hét múlva fognak, mindazon most már túl kellene lennünk...« V. ö.: Töprengések Krk 57. köt. 83. 1. - E párhuzamosságok önmagukban azonban még nem adnak biztos alapot ahhoz, hogy a cikket teljes bizonyossággal MIK írásának tekintsük.)

76. sz., április 2.

SZEGED, 1880. ÁPRIL 1.

Öt éve uralkodik Tisza Kálmán Magyarországon korlátlanul, úgy, amint neki tetszik, nem hallgatva intõ szóra, nem hajtva jó tanácsra. Ez alatt az öt esztendõ alatt keresztülvitt mindent, ami a bécsi minisztereknek tetszett s nem vitt keresztül semmi olyat, ami a magyar nemzetnek tetszett volna. S most, hogy az ötödik esztendõ járja, most, mikor már nyakig vagyunk a rosszban, most jönnek rá a nemzet képviselõi, hogy nem folynak rendén a dolgok, most veszik észre, hogy tenni kéne valamit annak a hatalomnak a megtörésére, mely semmi jót nem alkotott öt hosszú esztendõ folyamán.

Hát ehhez öt év kellett-e csakugyan? dehogy kell vala ennyi idõ, ha nem állott volna szolgálatára Tisza Kálmánnak egy gondolatlan többség, szavazni kész, mindent megadni elég könnyelmû. No, hogy mégis volt ilyen többség, hogy megszavazták a bosnyák okkupáció költségeit, a kiegyezési törvényt és sok kisebb-nagyobb terhet, már nincs más hátra, mint belenyugodni a következményekbe. Ezek a következmények pedig szerfölött szomorúak; végsõ erõfeszítésbe került, hogy elég tétessék mindama nagy terheknek, melyekkel megszaporították Tisza Kálmánék a korábbi bajainkat. A nemzet mit csináljon egyebet, meg is feszíti minden erejét, de legalább bizalmat érdemlõ kormányt akar látni ügyei élén, mely, ha mást nem, becsületes rendet tart idehaza mindenütt, mindenben, mely nem feledkezik meg életérdekeinkrõl mely fizetõképessé igyekszik tenni az adókkal túlterhelt polgárokat.

Ez az oka, amiért mostanában megint új pártalakulások kérdését pöngetik Budapesten. Hogy a minisztérium rekonstruálandó, abban már is egyetért mindenki. Hogy a közjogi alapon álló ellenzékek tömör párttá egyesülve, és az úgynevezett szabadelvû párt férfiaiból kiegészítve, új, kormányképes, »a független mérséklet, a loyalis hazafiság és a politikai morál« talaján álló öntudatos többséget képezzenek, ezt kívánatosnak és elfogadhatónak tartjuk általában. S mégis minõ messze állunk ennek a könnyen kimondott kívánságnak a megvalósításától.

Az egyesült ellenzék azt mondja és csupán azt mondhatja, ha következetes akar maradni Tisza Kálmán iránt kifejezett bizalmatlanságához, hogy az a párt csak olyan kombinációba mehet bele, melybõl ki van zárva, hogy az abból támadt kormány ugyanazon visszaéléseket követhesse el a nemzettel és a parlamenttel, melyeket elkövetett Tisza Kálmán. Ezt a garanciát pedig csak olyan kombináció adhatja meg, melybõl Tisza Kálmán hiányzik. Szembe ezzel az állásponttal nem szól voltaképpen egy párt sem õszintén; a szabadelvû párt vagy helyesebben szólva; a képviselõházi többség legkevésbé. Mert amint beismertetik, hogy a nagy szabadelvû párt rekonstrukciója okvetlenül s elodázhatatlanul szükséges, a további pontra nézve aligha térnek el a vélemények. Abban mindenki egyetért, hogy Tisza Kálmán vezérségének lejárt az ideje. E vezérség alatt ugyan nincs párt és kormány széles e hazában, mely a nemzet bizalmára alapíthatná uralkodását.

Persze ott, ahol a közvéleményt szokták csinálni, mai napság még más nótát fújnak. S mindenesetre sajátságos, hogy éppen egy kiváló ellenzéki képviselõnek a »Pester Lloyd«-ban írt cikke is fontos közremûködési szerepkört vél kijelölhetni az újabb pártalakulás és kormányalkotás körül, sõt jövõre nézve is Tisza Kálmán mostani miniszterelnöknek, aki szerinte igen fontos politikai tényezõ.

Nem arról van pedig most szó szerintünk, hogy milyen fontos politikai tényezõ Tisza Kálmán ma és milyen volna, ha új szerepkört jelölünk ki neki, vagy igazabban: jelölne ki magának õ. Sõt ellenkezõleg, a vajúdó pártalakulásnak csakis az adhat elsõ sorban életrevalóságot, ha Tisza Kálmánt végképp kihagyják a kombinációból. És legyen bár kevésbé tökéletes eredménye a tervezgetett s tán így nehezen, vagy csak idõ múlva sikerülõ átalakulásoknak, már az magában véve is fölöttébb nagy elõnye lenne bármily törekvésnek, ha az elsõ föltétel Tisza Kálmán elejtését jelentené.

(Tisza Kálmán »uralkodás«-ának jellemzése, a »nemzet óhajá«-nak hangoztatása, az egyesült ellenzék szerepének kiemelése -, olyan fordulatok, mint »nyakig vagyunk«, »más nótát fújnak« stb., sejtetik MK szerzõségét, de az sincs kizárva, hogy a cikk szerzõje a SzN fõszerkesztõje, Enyedi Lukács.)

97. sz., április 27.

SZEGED, ÁPRIL 26-ÁN

A királyi biztosság köreiben nagy érzékenységet tanúsítanak a szegedi köztörvényhatóság azon fölszólalásai iránt, melyek bármily szelíd alakban is, oly érdekeket hangoztatnak, amelyek a királyi biztosság intézkedései által ki nem elégíttetnek.

Már többször volt alkalmunk azon némileg ferde helyzetre utalni, amely kifejlõdött és melynek kifejlõdnie kellett az abszolút hatalomnak és alkotmányos formának egymás melletti mûködése által.

1848-ban a derék hesseni forradalmárok - bizony jámbor forradalmárok voltak - utcai demonstrá­ciókat rendeztek és éltették a »köztársaságot a volt fõherceggel az élén« és követelték a cenzúrával összekötött sajtószabadságot.

A jó németeknek a szabadságról és alkotmányosságról táplált fogalmaik szerint azon dolgok pompásan megférhettek egymás mellett. De mi magyarok, kik az Aranybulla óta mindig alkotmányos formák uralma alatt éltünk, ily fogalomzavarba nem eshettünk. Egy kézbe összpontosított bár ideiglenes hatalom csak úgy gyakorolható, ha az alkotmányosan mûködõ állam vagy községszervezeti tényezõk szünetelnek. Nagy önmegtagadást igényel ellenben úgy az abszolút hatalom gyakorlására hivatott egyéntõl, mint az alkotmányos tanácskozási testületektõl az oly helyzet fönntartása, melyben a valóban rendkívüli viszonyokból kifolyó kényszerûség úgy kívánja, hogy különben egymást kizáró kormányzási formák együtt funkcionálhassanak.

Hasonló viszonyban állanak Szegeden királyi biztosság és városi hatóság. A királyi biztos Szeged nevében intézkedik, Szeged érdekeit védi és mozdítja elõ, egyszóval e várost képviseli, de a törvényhatóság ugyanazon célok szolgálatában van. A különbség köztük az, hogy míg a törvény a királyi biztosra ruházza úgy a közigazgatási felsõbb hatalomnak egy részét, mint a hatósági intézkedési körnek egészét, addig a törvényhatóságot meghagyja alkotmányos jogainak névleges gyakorlatában, de határozatilag tényleges érvényesíthetõségüktõl megfosztja.

Igen természetes, hogy azon tényezõk közt néha véleményeltérések vannak. Mert bár a köztörvényhatóság teljes bizalommal viseltetik a királyi biztos iránt, hisz csak néhány nap múlt el azon fényes tüntetés óta, mellyel nemcsak bizalmát, hanem hálaérzetét is kifejezte, azért nem tartozik néma önmegadással belenyugodni oly intézkedésbe is, mely többségének meggyõzõ­dése szerint helytelen alapon nyugszik.

Nemcsak hogy nem tartozik ezzel, hanem tartozik ennek ellenkezõjével a választóknak, kiknek bizalma ültette, legalább a közgyûlés választott képviselõit, a képviselõi székbe. A közgyûlés kell hogy hangoztassa a lakosság, az individuumok érdekeit is az egész, a város érdekei mellett és õrködjék afölött, hogy ne sértessenek meg.

A királyi biztosságnak tehát nem lehet érzékenykedni akkor, amidõn a közgyûlés kötelességét teljesíti. Pedig alig lehet kétségbe vonni azt, hogy a közgyûlés csakugyan kötelességének teljesítésénél egyebet nem tett, mikor Polcner Jenõ indítványát magáévá tette.

A kisajátítások és telekrendezések mellõzhetetlen szükségességét elfogadva is hangoztatni kell azon elvet, hogy az egyesektõl a közérdek szempontjából követelt áldozatok ne haladják fölül áldozatképességüket. S ha az kívántatik, hogy az ideiglenes épületeknek, rendezési célokból történõ lerombolásoknak elrendelése köttessék össze némi kártalanítással azon esetekben, ha az ideiglenes épület nem újonnan alkotott utcavonalba esõ telken, hanem telekrendezési okokból elcserélendõ telken állt, úgy bizonnyal nem kívántatik méltatlanság.

Igaz, hogy a nehezen sújtott város nem képes a kártalanításban a rendezés által valósággal okozott kár nagyságáig menni: igaz, hogy a kisajátítás keresztülvitelére elõirányzott 7-800 000 forint oly kevés, miként a legnagyobb szigort kell a bizottságoknak alkalmazniok, hogy a rendelkezésre álló összeg kifussa: de azért inkább képes a város összessége áldozatát fokozni, mint az egyes, kétszeresen károsult ideiglenes épület tulajdonosa, vagy legalább kell, hogy a város képes legyen rá, hahogy rendezése ne maradjon csak a papiroson.

A közgyûlésnek fölszólalása ezen irányban tehát megfelelt a lakosságnak és a város érdekeinek és azért korántsem fogja nehezíteni - mint némelyek állítják - a kisajátítási eljárás elõmenetelét.

Nem tudhatjuk még, mit fog a királyi biztosság határozni a közgyûlés fölterjesztésére. De reméljük, hogy legalább részben tekintetbe veszi a jogosult kívánságokat.

(Az alkotmányosság és az abszolutisztikus irányítás kettõsségének problémája a királyi biztosság fönnállása óta foglalkoztatta MK-t; hol tréfásan, hol komolyan vissza-visszatért rá: Szegedország, A szegedi kiskirályság Krk 56. köt. 77., 134. l. stb. A lakosság, az »individuumok« érdekeinek nagyobb méltánylását is õ követelte a SzN-ban: Szeged, - de nem a szegediek c. vezércikk kötetünkben. - A vezércikk nyelvezete azonban meglehetõsen képszegény, hivataloskodó, ami ritka MK-nál!)