1880
SZEGEDI NAPLÓ

VEZÉRCIKKEK ÉS EGYÉB POLITIKAI CIKKEK

126. sz., június 3.

BAKAY LEGÚJABB »KOSZORÚJA«

Jó Bakay Nándor szinte tetszeleg magának azzal, ha ő, dacára hogy Szegedet képviseli, soha nincs a szegediekkel egy véleményen, hanem örökös ellentétben velök, gondolom, teszi azt azon csizmadia politikánál fogva, hogy föltűnővé és érdekessé tegye magát.

Mikor Szeged küldöttséget menesztett Budapestre kapacitálni a honatyákat, miszerint változatlanul fogadják el a szegedi kölcsön-javaslatokat, - csak ő maga tartott beszédet és izgatott azok ellen - mert midőn Szeged városa idehaza egyhangú bizalmat szavazott a királyi biztos és tanácsa iránt, éppen kisajátítási incidensből, - Bakay fogja magát és a közhangulat nevében dikciót tart a királyi biztos és a kisajátítások ellen.

Nem tudom, ezen az úton akarja-e elnyerni a polgári érdemek koszorúját, de annyit mondhatok, hogy ezen eljárás körülbelül az alkimista hóbortjának bélyegét hordja magán, ki erőnek erejével a fűzfából akarta az aranyat kisajtolni.

Mert hogy arany mindenben van, az lehet annyira igaz, mint az, hogy minden dolgot lehet ellenzéki szempontból poentírozni.

Csakhogy amahhoz alkimista-tudomány kell, emehhez pedig ész.

Bakay mindvégig fölületes maradt, kivévén ott, ahol naiv volt és nevetséges. S oly sokszor volt az, hogy nem maradt ideje fölületesnek lenni.

Bakay úrnak az a hibája, hogy mindég a saját énjébõl indul ki, s úgy fogja föl a világot, mintha õ lenne a tengelye, amely körül forog minden. Az egyes küllõket õ hozzá való viszonya szerint ítéli meg, egyszóval nem lát tovább az orránál - amivel különben nem mondok keveset.

Még a hasonlatait is annyira a saját énjébõl és közvetlen környezetébõl meríti, - hogy azok is mintegy õt magát aranyozzák be. Például szerinte olyan a hatalom, mint a szeszes ital, hogy aki azt élvezi, minél inkább élvezi, annál többet kíván belõle.

Saját énjétõl merítettnek mondom s hasonlatot azért, mert õt éppen az ellentét azonosítja vele, lévén Bakay ugyanis olyan ember, hogy aki õt élvezi, mindinkább élvezi, annál kevesebbet kíván belõle.

S míg Bakay a szeszes italról beszél, ajkairól a tapasztalás színméze csurog, összevegyülve õszinteséggel, bornírtsággal, személyeskedéssel, indiszkrécióval, ravaszsággal, s oktalan fecsegési viszketeggel - úgy, hogy a legközelebbi interpellációjának bevezetõ beszéde egyike volt a legjobb humorisztikus dolgoknak - nem ugyan a parlamentbe való, de egy, az életbõl merített könyvbe, hol az üresség nagyravágyás és az arrogancia önnönmagát festi.

A tükör, melyet Bakay tartott oda a képviselõház elé, hogy azon át bepillantást vessen a szegedi viszonyokba, csupán Bakayt mutatta torz alakban, s alkalmat nyújtott a miniszter­elnöknek, hogy félórára rokonszenvessé tegye magát minden okos ember elõtt.

Bakay úr nevetséges szereplése nem érdemli meg, hogy azzal valamely lap komolyan foglalkozzék, s azért is vettük magunknak a szabadságot mindannyiszor, s úgy ma is, tréfásan szólani róla. Mert vannak cselekedetek, amiket komolyan venni nagyobb boldogság, mint azokat megcselekedni.

Van azonban a paprikajancsiságnak is határa, s van a Bakay úr legutóbbi szereplésének olyan oldala, mely nemcsak hogy veszedelmes, hanem immorális, s ezt már komolyan kell megróni benne. A képviselõ úr ugyanis, akit az »Ellenõr« az ügyes« epitetonnal ruház föl, úgy tünteti föl handabandáit, s úgy gruppírozza õket egy csokorba, mintha a közvélemény lenne alattuk a manchette, így tesz a legutóbbi fölszólalásával is, 400 polgár aláírására hivatkozva, hálátlan és hebehurgya színezetet adván ezáltal a város népének, mely morcsosan, bakafántoskodva és gyanúsítva jelen meg Bakay úr képében a nemzet elõtt, mely annyit tett érte, s szeretetével halmozá.

Lehet, hogy csakugyan akadtak félrevezetett emberek, akik készek valának odakölcsönözni neveiket a Bakay úr népszerûség hajhászási céljainak, de a neveknek csak kevés nyomatéka lehet az »egyhangú« közgyûlési bizalmi szavazat után.

Szerencsére a magyar nyilvános élet szereplõi ismerhetik az »aláírások« értékét. Magamnak is volt már szerencsém egy politikusnak fiókjában nevekkel teleírt íveket látni, a mikor rendeltetése célját megkérdeztem, õszinte humorral mondá: »Hát ez bizony az én házi takaréktáram: itt ebben a fiókban tartom elcsukva azt, ami fölösleges a népszerûségbõl, hogy szûk idõkben ebbõl pótoljam.«

Nem tudom, beálltak-e immár ezen szûk idõk Bakay úrra, azt sem tudom, hogyan jutott ehhez a négyszáz névhez, s miféle nevek azok, hanem azt az egyet tudom, hogy Bakay úrnak nincsen joga a saját botorságaiba beleszerepeltetni Szeged városát, s eljátszani ama összes szimpátiákat, melyek szerencsétlenségébõl kiemelték, s melyekkel a nemzet viseltetik Szeged iránt, mert azokat a szimpátiákat nem õ szerezte, s ha elveszítjük, arra, hogy õ szerezze vissza, még kevésbé lesz képes.

Nem úgy van, mint hajdan; a város, fájdalom, nem adhat sem instrukciót, és instruktort Bakaynak (pedig ráférne mindakettõ), de haza sem hívhatja - hála istennek -, beszéljen hát õ az országgyûlésen amit akar, hanem ne keverje bele a közvéleményt, amely oly magasan áll fölötte, mint a felhõ. - Semmi köze hozzá. Legföljebb annyi, hogy ha abból a felhõbõl esõ lesz, valószínûleg õ fog legjobban megázni.

Nem az ellenzéki álláspontrul van itt szó: mert bár lenne valaki az országgyûlésen, aki Szeged rekonstrukciójára vonatkozólag a tárgyilagos bírálat szavát hallatná egyszer-másszor, az csak elõnyére válnék az ügynek, - de Bakay Nándor képtelen erre, se tudománya, és esze, se fölfogása nincs hozzá, mint a saját hálójában megfogott pók, olyan kínosan vergõdött tegnapelõtt a miniszterelnök beszéde által lesújtva, - pedig e beszéd, dacára hogy elismerjük annak ügyesen poentírozott dialektikáját, s egészen találónak tetszik elõttünk a kép is, melyben türelmet fogyasztó apró epizódok vázolják ama nehéz és hálátlan föladatot, hol a szegény nép legsajátosabb érdekeivel kell elbánni - mindamellett azt tartjuk, hogy az egész beszéd nem egyéb, mint Tiszának ismét egy ügyes hatásra számított válasza, mely leteríti ellenfelét, de csak azért, mert az elszédül, mert annak gyenge hozzá a feje, s nem elég éles a szeme hirtelen észrevenni a finoman eltakart réseket.

Ha Bakay uralkodni tudott volna az anyag fölött, mely rendelkezésre állott, ha ösmerte volna alaposan a tárgyat, amelyrõl szólott, nagyon könnyen mérhette volna vissza az érzékeny vágást a miniszterelnök statisztikai adataira, melyek oly kedvezõ világításba helyezik a szegedi kisajátítási eljárást, hogy a miniszterelnök közelében ülõ mamelukok szeme csillogott az örömtõl, mikor a vaskos számok megjelenésük összes méltóságával leperegtek mesterük ajkairól, oly impozánsan, hogy még Csanády Sándor is igent bólintgatott a fejével.

Hanem ha ezek a némán ékesen-szóló számok csakugyan meg tudtak volna szólalni, és elmondták volna a saját születésük történetét!...

1171 ügybõl 975 rendeztetett egyezségileg. Ez nagy eredmény, s példátlan megelégedés kétségbevonhatlan jelének látszik, de alapjában úgy áll a dolog, hogy e számok a megelégedést éppen nem bizonyítják, s hogy a panaszok még azért nagyon lehetnek indokoltak, s a kisajátítási eljárás lehet helytelen, egyszóval, hogy e számok ott azon a helyen, ahol fölhozattak, arra az állításra, melyet Bakay fölvetett, nem képezhetnek cáfolatot, mert e számok a presszió mesterséges eszközeivel is lehetnek létrehozva, - aminthogy csakugyan annyi közvetlen és közvetett presszió gyakoroltatott a királyi biztosság részérõl a kisajátítási eljárásra, hogy a számokban elért kedvezõ eredmény lehet praktikus dolog, de nem lehet argumentum, s helyes eljárás bizonyítéka.

A királyi biztosság kimondta elvben, hogy minden volt telektulajdonos telket fog kapni, ha a kisajátító bizottsággal kiegyezik, ha nem egyezik ki, nem kap telket. Ez az egyik presszió. Mégpedig nagy presszió, mert ha ki nem egyezik, telkét - legalább állítólag - a város rendezése elõtti szokásos árban sajátítják ki, az pedig nagyon csekély ár: aki pedig kiegyezik s telek jut neki, az már »innen« van a régi áron s élvezi abban a régi érték emelkedését, mely - legalább állítólag - a rendezés elmaradhatatlan következménye. Ilyen elõnyre nem huny szemet az okos ember, ha egy kis kárt lát is más oldalon.

De ennek az egy pressziónak aztán megvannak a rügyei és hajtásai.

Akik egyeznek, elsõsorban vétetnek tekintetbe a kölcsönkiosztásnál. Mert hát így diktálja ezt a logika, aki egyezik, annak fundusa van, annak kell a kölcsön, mert az építeni fog. Kölcsön pedig kinek ne kellene, s meghozza érte azt az áldozatot is, hogy kiegyezik. Mert aki ki nem egyezik, annak nincs fundusa, s akinek fundusa nincs, annak nem kell építési anyag, márpedig most csak az építési anyagokkal junctim osztandó könyöradományok szolgáltatnak ki. A tisztán pénzbeli könyöradományokra õszig kell várni.

De minek soroljam föl e mesterséges bogozatát a pressziónak, hiszen már magában véve az is elég lenne, hogy a szegény népnek nincs lakása, mert az utcanyitásokkal ideiglenes épületeit szétbontották, s mert lakása nincsen, nincsen türelme sem a hosszas várakozásra, de ha türelem lenne is, nincsen pénze a bizonytalan kimenetelû pörlekedésre, s aláhajtja fejét szelíden a fölajánlott egyezségnek, ha méltányos, ha méltánytalan.

Nem szándékunk azonban Bakay úr irányát követve izgágát csinálni ott, hol támogatásra van szükség, s nem habozunk kimondani a körülmények tekintetbevétele mellett, hogy a kisajátítási bizottságokat semmi esetre sem érheti gáncs, mert noha történtek esetek, ahol egyik fél jobban károsodott, vagy jobban boldogult mint a többiek, - de mi sohasem hittük, hogy a kisajátítási bizottságok istenekbõl fognak állani, hanem csak véges elméjû emberekbõl, akikben a nemes igyekezet magaslik csak ki érdemnek, de akiknek nyomában mindég ott vannak árnyékul az elkerülhetetlen hibák is.

De nem is annyira a kisajátításról van itt szó, mint inkább Bakayról, ki megint kitett magáért.

A koszorú, melyet újabb föllépéseivel aratott, már talán el sem fog férni halántékain. Nem akarhatjuk tehát növelni dicsõségét azzal is, hogy itt hosszasan vezércikkezünk legújabb rohamairól.

Annyit azonban ki kell mondani, hogy titáni föllépése általános megelégedést eredményezett.

Õ tudomásul vette a miniszter válaszát, bár nem szívesen.

Mi meg tudomásul vesszük az õ kudarcát - de szívesen.

Tisza örülhet, hogy ilyen ellenfele van.

A »ház« örülhet, hogy ilyen mulatsága van.

Mi pedig örülhetünk, hogy csak egy Bakaynk van. Mert mi lenne, ha kettõ lenne?

127. sz., június 4.

CSEH FÖLDÖN A KIRÁLY...

Ferenc József király és császár, egyike Európa legnépszerûbb fejedelmeinek, pedig, ha valakinek, neki volt a legnehezebb népszerûségre szert tenni, nemcsak uralkodásának kezdete miatt, hanem fõképp azért, mert Európa egy fejedelme sem uralkodik annyi különbözõ és érdekeiben homlokegyenest szemben álló nép fölött.

Akármerre billen is a fejedelmi kegy, kész a féltékenykedés, apprehenzió. Valóságos balance-ot kell tartania õfelségének népei között, ha azon ragaszkodást és õszinte szeretetet meg akarja tartani, mely trónjának eddig is legnagyobb ékessége volt.

Akárhol történik is attentátum királyok ellen (pedig gyakran történik), minden ilyen eset után derekabbá, nagyobbá válik a mi királyunk s szebbé hatalmasabbá fényesebbé az õ királyi széke valamennyinél.

Köszönhette pedig ezt az õ pártatlanságának, erõs alkotmányos jogérzületének, s törvényekhez való ragaszkodásának és kivált adandó körülmények közt a méltányosság gyors és tapintatos fölismerésének.

Egy idõben szemmel láthatólag kezdtek a bécsi Burgban felénk, magyarok felé hajlani. Õfelségeik gyakran jöttek át Budára, Gödöllõre, s egyes nyilatkozataikban nem egyszer lett hangsúlyozva Magyarország iránti vonzalmuk, mit mindenkor nagyon becsült a nemzet, lelkese­désre gyulladt király és királyné iránt. Azon vérmes remény hevítette a hiszéke­nyebbeket, hogy immár elérkeztek a magyarság várva várt napjai, s a birodalom súlypontja Magyarországra fog helyeztetni át. Ez mind annak a prelúdiuma.

S ez, mert elég plauzibilis volt, hogy higgyék, naggyá, szeretetté tette Ferenc Józsefet Magyarországon. Palotában, kunyhóban hõ jobbágyi szívek dobogtak érte. A szeretet, mely eleinte csak felséges asszonyunkat illette, olyan naggyá nõtte ki magát, hogy egészen betakarta a királyt is, még a családját is.

De amint a koronaherceg növekedni kezdett, õ sokat elvont e szeretetbõl: õbenne nem találtunk egyetlen vonást sem abból a rokonszenvbõl, mely felséges szülõi szívét felénk hajlította, s a mienket hozzájuk. A fõherceg excentrikus hajlamai mindinkább határozottabb alakban nyertek kifejezést: õ a csehekbe szeretett bele.

Mikor Erzsébet királyné megjelent Deák Ferenc ravatalánál, az volt a csúcspont. Akkor érte el a magaslatot az a hit, hogy a Habsburg dinasztia valaha magyar lesz.

Azóta mindég halványodik, míg most szétfoszlóban van erre nézve a remény is, kivált mióta gróf Andrássy Gyula helyén Haymerle ül.

A királyi család igen ritkán jön Magyarhonba, s ha jön is, csak rövid idõre jön: a trónörökös pedig éppen hidegen viseli magát irántunk. Pedig tulajdonképpen mi vagyunk a Monarchia fele, s fizetünk illõ arányban a fejedelmi udvartartásra, - dacára hogy nincsen országunkban fejedelmi udvar.

Andrássy gróf idejében mégis legalább nem történtek olyan dolgok mint jelenleg, hogy õfelségeik mellõzik a legnagyobb nemzeti ünnepet, s ugyanakkor Bécsújhelybe mennek katonai ünnepélyre.

Legújabban pedig a csehek közt utazik a magyar király, áradozó jeleit adva annak, hogy mennyire rokonszenvezik velük.

De hát mik azok a csehek? - Õfelsége trónjának valami biztos támasztékai? Nem! egy enervált, nevetséges szláv néptörzs, mely sem nem hõsi, sem nem bátor, sem nem eszes, de még az az érdeme sincs, ami a rácoknak, bunyevácoknak, vagy oláhoknak, hogy legalább eredetiek: ezek semmik: negyedfél millió söröskancsó.

A történelem tanúsága szerint még eddig minden magyar király megbánta, aki a csehekkel jött közvetlenebb érintkezésbe.

E tekintetben nem fenyegeti õfelségét kellemetlenség, mert a csehek egy nulla most, s azok is maradnak örökké, hanem igenis bekövetkezhetik azon eshetõség, hogy e szimpátiák miatt, a magyar nemzet ragaszkodása gyöngül a dinasztia és trón iránt.

A felséges király ezeket mondá cseh nyelven a prágai uraknak tegnapelõtt:

»Vegyétek szívélyes köszönetemet a fogadtatásért. Fiam egész prágai lett, s itt boldognak érzi magát.«

...Felséges uram, ez nem jól van így! A felséged fia nem lehet prágai, - mert õ lesz a magyar király!

131. sz., június 9.

A CSEHEK MAGYARORSZÁGRÓL

A király csehországi utazása folytán nagyobb figyelem van Prága felé fordítva, mint azelõtt. A jó öreg Prágát csak a régi elavult hõsköltemények emlegetik, csendes fészek s a polgárai jámbor békés emberek, kiknek flegmáját nem háborgatja a világba semmi; miattuk lehet európai konfliktus, trónok fölfordulása, az nekik mindegy, csak a sör árát ne emeljék föl a sörházakban tíz krajcárról tizenegyre, mert akkor félõs, mindjárt kiüt a lázadás, s fölharsog a lelkesedés viharával a jelszó: »vagy tíz krajcáros sör, vagy halál!«

Hanem ha birkatürelmû a nép, annál ambiciózusabb a nemesség s fõleg a fõnemesség, mely nagy aspirációkkal és nagy álmokkal van szaturálva, - ami pedig úgy veszi ki magát, mintha a szúnyog elefánt akar lenni.

Most, hogy õfelsége I. Ferenc József meglátogatta Prágát, mint a napfénybõl a »hétpöttyes bödék«, egyszerre föléled minden fantasztikus tervük, a király utazásának politikai horderõt tulajdonítván, kivarrva azt a fantázia selyem hímével.

Nem tudjuk, csakugyan van-e a király utazásának politikai intenciója, vagy pedig a félhiva­talosak mondanak igazat, melyek szerint nincs utazásának politikai jelentõsége - nem is akarjuk ezt kutatni, majd meghozza a jövõ -, annyi azonban tény, hogy a csehek, kivévén a demonstráló túlzókat, kéjes örömben úsznak s mintha valami nagy hatalom volnának, csak úgy fumigatíve beszélnek rólunk lapjaik.

Nem lesz érdektelen közölni, mit ír rólunk a »Ceské noviny« legutóbbi száma.

Volt már olyan idõszakunk is, amikor úgy is kezdhettük volna a cikket: »A csehek Magyarországon« - ma már hála istennek csak otthonról káromkodnak a magyarok ellen, s cikkünk csak a címét viseli: »A csehek Magyarországról:«

»A magyarok a párbajok korszakát élik - mondja a jóakaratú cseh újság -, összes kitûnõ férfiaik mind politikailag, mind erkölcsileg lejáratták magukat. Hazájuk önállósága személyi érdekeknek szolgál. A magyar politikusok legnagyobb része meg van mételyezve Giskra »trinkgeldes« teóriájával, mely szerint a közügyekkel való foglalkozás éppen olyan életfönntartó mesterség, mint akármelyik más. Hogy ez elvnek hódolva Magyarországon mégsem jelentkezik annyi gazdag úr, mint Ciszlajtániában, annak egyedül az az oka, hogy a magyarok még mindig a félbarbárok álláspontjáról tekintik a világot s a pénzt, nem gondolván a jövõvel, könnyen elverik, oly könnyen, amint megszerezték.

Ezen magyar lovagok közé tartozik gróf Zichy-Ferraris is, aki nemrégen halt meg párbajban kapott sebe következtében. E tehetséges fiatalember csakhamar oly polcra emelkedett, melyben befolyását saját érdekében és saját »tisztelõi« érdekében érvényesíthette. Nem állt egyedül e tekintetben, mindnyájan úgy cselekedtek. A bécsi szenzácionális per, melybe a rendjelekkel svindlerkedõ magyar urak voltak keverve, szép világításba helyezte a magyarok ez idillikus életét! A rendjelekkel, címekkel stb. üzérkedõ állami hivatalnokok persze Magyarországban nem voltak a törvény elé állítva.

Minek is? Már az is nagy büntetés volt, hogy az oppozíciótól azon gavallérok lehordattak. Az oppozíciótól, mely ez alkalommal Cato szerepét játszotta a kormánypárttal szemben, de amely kormányra jutásakor szintén meg nem feledkezett volna önmagáról! A lehordott, bemocskolt urak nem folyamodtak a törvényszék elé, hogy becsületük helyreállíttassék, mert hiszen erre mocsoktalan, tiszta magaviselet kívántatik, sõt ügyeiket kényelmesebben intézték el: azon voltak, hogy az ellenséget a másvilágra küldjék. Magyarországon, ha valaki gyanúban áll, párbajhoz folyamodik. Ha õ gyõz, a becsülete helyre van állítva, ha õt ölik meg, részvétbõl elfelejtik gonoszságait. - Mindkét esetben a párbaj hathatós eszköz a becsület helyreállítására.

A korrupciót maga Tisza gyarapítja. Az õ javaslatai annak jellegét viselik, hogy a kormány iránti hûség anyagilag jutalmazandó. Igaz ugyan, hogy lassankint kezdik elhagyni barátai, amint ezt a legutóbbi vasúti javaslatai megbuktatása mutatja. De hát mit érne az, ha Tisza megbuknék? A helyét valaki olyan foglalná el, aki a maga és barátai meggazdagodására törekednék. Az oppozícióban szintén el van a korrupció harapózva: most az ország legalább jóllakottak által igazgattatik, de akkor már éhes hiénák körmeibe kerülne.

Van-e út, amely ebbõl kivezet? Akiknek szívén fekszik Magyarország sorsa, Sennyey nevét hangoztatják. Ez az egyedüli magyar államférfiú, aki még is nem járta magát. Fog-e õ a haza baján segíthetni? A korrupció keletkezését nagyobbrészt az erõszakos »választásokban« lehet keresni. Adna-e õ Magyarország népeinek szabad választásokat, merné-e õ, mint magyar, a nem magyar nemzetiségek elnyomását megszüntetni? Ha neki volna is kedve a bajon így segíteni, de a fanatikus magyarok között nem talál többséget, melynek segítségével céljait elérhetné. És azért a magyarokat a korrupció a katasztrófa felé fogja hajtani, melynek következményei elõreláthatlanok.«

Eddig a cikk. Fájdalom, sok igaz van benne. Pirulva kell bevallani, hogy e betûkkel itt-ott eleven sebeinkre tapintott, melyek mind fölvérzenek. Azonban mégis sötétebbnek van festve a kép a valónál, e a gyáva düh és becsmérlési szándék rí ki a cseh lap soraiból, nem a tárgyilagosság.

Igaz, hogy Tisza Kálmán kormányzata rossz állapotba döntötte hazánkat, az is igaz, hogy veszélyben forog egzisztenciánk, alkotmányosságunk, de becsületünk nem, mert néhány emberrõl és néhány esetrõl nem szabad következtetést vonni az egész nemzetre. Még a legerkölcsösebb nép közt is, ha véletlenül erkölcstelen a vezér, bír magának egy kört teremteni, mely õhozzá lesz hasonlatos.

A nemzetbõl nem veszett ki a jobb rész: az elsõ erkölcsös kormány, mely amint követendi, rögtön megtalálja.

Tisza kormányzata csak egy perc a nemzet életében: a következõ pillanat úgy elsöpri azt, hogy nyoma sem marad.

132. sz., június 10.

SZEGED, JÚNIUS 9-ÉN

Közeledik az ugorka-idény, a mort saison. A képviselõház ajtai bezárulnak, diplomaták fürdõre mennek, a lapok érdektelen dolgokról fognak cikkezni, unalmasan, szárazon. A meleg rendesen megállítja az események kerekét, úgyhogy az csak lassan, nehézkesen mozog.

A magyar országgyûlést is bezárták e hó tizenötödike táján, Tisza Kálmán miniszterelnök Ostendébe megy, s következik a parlament nélküli idõszak.

Midõn az ülésszakot föloszlató királyi leiratot vissza kellett terjeszteni a felséghez egy késõbbi határidõ kitûzése iránt, a legbensõbb kormánypárti körökben az volt a nézet, hogy Tisza azon okból nem akarja még az ülésszakot bezárni, mert kétszer szenvedett parlamenti veresége után helyén valónak tartja valamely ügyben fölvetni a bizalmi kérdést.

És ez helyén is lett volna. Mert egy kétszer leszavazott kormány, ha van benne alkotmányos érzék, nem maradhat tovább azokon a székeken, melyeket legalább a látszat szerint okvetlenül bitorol, míg csak a bizalom azokban újra meg nem erõsíti.

Hanem hát nagyon meg kellett volna változnia Tisza Kálmánnak, ha aláveti magát annak a fórumnak, mely az imént kétszer elítélte, vagy ha alávetette volna magát, akkor okvetlenül meg lett volna gyõzõdve róla, hogy ez a fórum diadalt szerez neki.

Hogyan? Tehát már Tisza Kálmán sem bízik mamelukjaiban? A hatalmas úr gõgje, ereje megtört volna? A geszti zsarnok félne már kiállani a fórumra, melynek évek óta õ a fõkomédiása, hogy betanult grimaszaival és produkcióival újra tapsokat provokáljon?

Valóban úgy kell lennie. Mert nem az az eshetõség forog fönn itt, hogy talán nem látja a bizalom fölvetésének szükségét, mivel kicsinyes kérdéseknek tekinti azokat, amelyekben le lett szavazva. Elõször nem tekinti kicsinyes kérdéseknek, mert hatalmának összes eszközeivel forszírozta e kérdések keresztülvitelét, mutatja azt, hogy fölmelegítve hozta újra szõnyegre az odiózus ügyet, melytõl minden jóravaló magyar ember megundorodott, mutatja a leszavazás után közte és Szapáry közt kifejlett éles jelenet, mely köztudomásra jutott a lapok útján, arra nézve pedig, hogy Tisza sohasem látja fölöslegesnek meggyengített állását kireperálni provokált bizalmi nyilatkozatokkal, számtalan megcáfolhatlan példa van az õ múltjából, egy egész inventárium a leköszönések- és különféle komédiákból, s most sem engedné át a bizalmi szavazatot, midõn hónapokig kell azon gyanú alatt kormányoznia, hogy sem a nemzetnek, sem az országgyûlésnek, sem a saját pártjának nem kell, ha nem volna kénytelen a félelem miatt, hogy a bizalmi szavazat fölvetésével pórul járhat, s kirántódik alóla a gyékény, melyet négykézláb igyekszik erõsen megülni.

Valóban úgy áll a dolog, hogy a Tisza párt fölbomlásnak indult, s a vezér nem képes fönntartani a fegyelmet többé. Inkább kormányoz tehát, amíg lehet, tisztesség nélkül, hogysem a tisztesség végett a hatalom vesszen el.

A »tizenkettedik óra«, minden jel mutatja, nincsen nagyon messze már. A percmutató sebesen fut. Az éj megnyílik s elnyeli Tiszát, e kísértetet, e lidércnyomást, mely a nemzetre úgy nehezül, hogy az alig vehet lélegzetet.

A Tisza-kormány napjai meg vannak számlálva. Tisza maga érzi ezt, és ez a legbiztosabb jel. Ha már a »merényletek férfia« nem mer többé semmit és csak ideges ragaszkodást képes kifejteni e hatalomhoz, akkor rosszul állhat a szénája.

139. sz., június 18.

NÉMET LAPOK ELLEN

Idõk múltával talán eljutunk odáig, hogy aki Magyarországon a sajtó szolgálatába szegõdik, elkerülhetetlennek kell tartania a hazai nyelv bírását. Akár tíz év választ el tõle, akár több, de mindenesetre elkövetkezik az idõ, mikor sem itthon, sem hazulról kifelé nem lehet közvéleményt csinálni más mint magyar nyelven.

Meddig várakozunk még ezen, a nemzeti önérzettel egyedül összeférõ változásra, az egészen tõlünk függ.

Ha úgy, mint eddig, Tisza Kálmán kormányára bízzuk azt az intézkedéseket [!], melyek a magyar sajtó terjedését és ezzel szemben a német sajtó háttérbe szorítását volnának hivatva eredményezni, akkor persze igen-igen sokáig fönnáll még a mostani szégyenletes állapot.

Mert az csakugyan szégyenletes. Nem arról van csupán szó, hogy míg Ausztriában és Ausztria fõvárosában, Bécsben tilos magyarországi hírlapot árulni, addig a mi türelmes, szép hazánkban ezrenkint kelnek el naponta a bécsi újságok. Ez legföljebb csak oly jogtalanság, melyhez nem egy hasonló más téren is dívik az úgynevezett paritás arculcsapására. S ha Tisza Kálmán úgy gondolja, hogy Bécs ebbeli tilalmában a törvény alapján áll, ha azt hiszi, hogy amit Bécsben így tesznek, az jól van téve, hát ezzel csak következetes marad minden más cselekedeteihez, melyek a Bécs iránti szolgai meghunyászkodás bélyegét viselik egytõl egyig.

Tisza Kálmán miniszterelnök annyit maga is belátott, vagy helyesebben beismert (mert hiszen belátásai nyomán sok dolga jól végzõdhetnék az országnak), hogy a magyar hírlapokat sújtó bécsi elárusítási tilalom valóban nem egészen az egyenlõ jog és egyforma méltányosság elvein alapul. Hát segíteni ígérkezett a bajon. Kísérleteket fog tenni ezzel és amazzal, hogy megszüntessen olyan tilalmat, melyet mi sem alkalmazunk a másik fél irányában.

A kísérletek elõreláthatólag mit sem fognak használni, aminthogy nem használtak eddig sem, mert a bécsiek igen jól tudják, már régi és meggyõzõ tapasztalásokból, hogy a Tisza Kálmán kívánságai nem bírnak a jogos követelés avagy kényszerítõ parancs szokott súlyával. Azokat teljesíteni a bécsiek tetszésétõl és hajlandóságától függ, minekutána Tisza Kálmán így is, úgy is megmarad annak, ami: Bécs kész-köteles és engedelmes szolgájának, aki föltétlenül megnyugszik a hatalom szavában - saját hatalmáért.

Nem úgy! most az egyszer komolyan veszi Tisza Kálmán a magyar érdeket. Hiszen kimondotta nyíltan, hogy amint a leendõ kísérletek sikertelenek maradnak, törvényt fognak alkotni az egyforma jog megmentésére.

Dehogy is hisszük el! - Az a törvény sohasem születik meg. Irányi Dániel, vagy más valaki évrõl évre, alkalomról alkalomra csak úgy hasztalanul fogja azt sürgetni, mint a polgári házasság intézményét. Ennek Trefort, Pauler bizottságában és a »holt kéz« titkos hatalmában amannak Tisza Kálmán szolgaságában és a Pressék és Zeitungok súlyosabb szavában rejlik az akadálya.

Szerencsére ezek a Pressék és Zeitungok mégsem olyan igen hatalmasak valójában. Legalább velünk szemközt nem. A magyar közönségnek csak akarnia kell, és Tisza Kálmán törvénye nélkül is úgy kitakarodnak tõlünk azok a német hírlapok, mintha itt se lettek volna. Mi magunk hozzuk meg a törvényt és foganatosítsuk egyúttal! Magyar ember se ne vegye, se ne árulja a bécsi újságokat.

És álljon ugyanez a szabály mindazon, az ország fõvárosában, Budapesten megjelenõ német lapokra is, melyek titkon vagy nyíltan a germanizációt és ezzel együtt sokkal veszedelmesebb tendenciákat is ûznek. Nincs miért kímélnünk ezeket sem. Nagyon elérkezett az ideje, hogy okosabbak legyünk, mint türelmesek. Mert mikor odáig jutott a dolog, hogy a magyar Szegeden is bõven kelnek holmi gyönge német lapok, ezt már nem lehet jellemezni, csak küzdeni ellene.

Küzdjön a társadalom, mely erõsebb tud lenni minden más fórumnál. Ha a magyar közönség szövetkezik a német lapok elleni jogosult harcra, annak okvetlenül meg lesz a jó eredménye. Megizmosodik, erõteljessé válik a magyar sajtó. Ami hiszen olyan nagy érdekünk!

140. sz., június 19.

A MAGYAR IRODALOM

A múlt gazdag volt nagy férfiakban: az ifjú Magyarországban csoda módra termettek a lángelmék, Vörösmarty, Széchenyi, Petõfi, Arany, Kossuth, Jókai, Deák támadtak, egyik nagyobb, mint a másik. A lángelmék fénye borította a hármas bérc hazáját, s az irodalom, mely mostoha gyermeke volt elõbb a nemzetnek, melyet csak hírébõl ismert, nagy lett, a nagy szellemek fölébresztették a közérdekeltséget iránta, mert a nagy fény bevilágított a legsötétebb, legridegebb zugokba is. Igenis, az irodalom felköltötte a közérdekeltséget. Dicsõség, divat lett annak az ápolása. A mostohagyermek csodálatos módon nõtt, mintha mindazt, mit eddig elmulasztott, kipótolni akarná.

De a nagy szellemek nem örökkévalók, mint mûveik. Egyenkint tûntek le a sírba, s helyettük nem támadtak újabbak. A zászlók gyöngébb kezekbe kerültek, s a közérdekeltség nagyon megfogyatkozott e zászlók ellen, kivált azon egy ellen, mely az irodalmat képviseli.

Az emberek csak az erõsek iránt vonzódnak, pedig a gyengébbeknek van nagyobb szüksége a ragaszkodásukra. A közérdeklõdésnek, mely a fényes nevek után indult el eleinte, át kellett volna szállania ezek kihaltával a zászlóra.

Fájdalom, nem így történt, a gyors haladás, mellyel Magyarország mint egy hatalmas ugrással elõretaszította magát, hogy arra a nívóra állhasson, melyen Európa más mûvelt államai, megbosszulta magát, mert útközben meg kellett állania, mert az Atlaszok, akik vállukon emelték az óriási terhet, kihaltak: szomorú visszaesés következett, a virágzásnak indult szépirodalom csenevészedni kezdett, a nagyok nyomdokait muhar, gaz verte föl...

De hát a közönség hova lett? Elvonult õ, aki eddig üstökös csillagok járását nézte, nem tuda gyönyörködni apró csillagok halványabb fényében - a természetellenesen gyors haladás okozta ezt, mert igen jól mondja Thiers: hogy »üdvös csak a lassú haladás lehet, mindennap egy lépést tenni a cél felé, és sohasem akarni egyetlen merész ugrással érni oda«. A lassú haladás iránt elvesztette a nemzet érzékét, majd türelmét, s közömbös lett az irodalom iránt.

Pedig az nem jól[!] van így: az óriások hadd hozzák össze a nagy köveket az épülethez, de becsüljék meg azokat is, kik a kis tégladarabokat egymás fölébe rakják, mert a ház a kettõbül együtt épül.

Jókai, e nagyok egyik élõ legnagyobbja, visszasírt a múlt után... Õ, aki látta, hogy a nagy írók szülik a közönséget, zseniálisan megfordítja az igazságot, s kimondja, hogy a nagy közönség pedig szüli az írókat.

S ebben talán igaza lehet.

Megindította a mozgalmat. Nem is hitték, hogy sikerüljön. Elviselt jelszó már az az »irodalom«. A pusztában elveszõ hang lesz itt minden buzdítás.

De nem az lett. Hála Istennek vannak még lelkes hazafiak, kiknek szívén fekszik a nemzeti haladás e fontos tényezõje.

Tegnap összejött tekintélyes férfiakból az értekezlet, gróf Karácsonyi Guidó elnöklete alatt, mely végre is fölkarolta lelkesen a magyar szépirodalom terjesztését, - kimondván, hogy anyagi áldozatokra is kész.

Megtörtént az elsõ elhatározó lépés, de ez nem elég, ez csak a kezdete, s az élõ ige csak úgy fog testté válni, ha az összes olvasó közönség átérti és átérzi az irodalmi bajokat, s minden ember tehetségéhez képest hozzájárul az irodalom fölvirágoztatásához.

Jókai az irodalmi bajok, a pangás legfõbb okául azt fejtette ki, hogy a házaló könyvkereskedõk ingyen szerzett német és francia, sokszor selejtes szépirodalmi munkákkal árasztják el a magyar közönséget, az eredeti magyar mûvek tehát ez oknál fogva nem kapnak vevõt. E léha férckiadmányok kiszorítása a föladat.

De e föladat megoldásában megoszlik a teher az írók, kiadók és a közönség közt, mert nem elég az, hogy nemesebb irányú mûvekkel szorítsuk ki a selejteseket, ez leginkább a közönségtõl függ, mely ez ideig nem sokat törõdik irodalmi értékekkel és iránnyal. A közönségnek magának kell áthatva lenni azon érzelmektõl, mely a csütörtöki értekezletet vezette, s akkor, csakis akkor fog sikerülni teljesen a nemes szándék, melynek szószólójává lenni minden becsületes magyar embernek kötelessége.

Bár ezt tenné mindenki, midõn könyvet venni, vagy folyóiratot hozatni akar, hogy kikérné tanácsát olyan embereknek, ki azon magaslaton áll [!], hogy a nyomtatott termékek értékét ismeri.

S ha ezt tenné minden ember, egyszerre ki lenne gyógyítva, hála istennek, minden baj, mert vagyunk már elegen Magyarországon, akik olvasunk, de nem vagyunk elegen a válogatósak.

143. sz., június 23.

A ZÁGRÁBIAK

Egy idõ óta még Prágánál is prágább város lett Zágrábból, s alig néhány napja s máris harmadszor kell odafordulnia a magyar sajtó figyelmének.

A magyar-horvát pénzügyi kiegyezés fölött folytatott tárgyalások, bár nagyon unalmasak valának, volt bennük némi tanúság [!] mindamellett. Beszéltek ott sok tarka-barka dolgot az ellenzékiek: Urbanovics, Starcsevics, Vojnovics. Természetesen egynek sem tetszik a kiegyezés, mégpedig leginkább azért, mert nem eredményezte Horvátországnak a határvidék bekebelezését, amire pedig a jó horvátok hajdani nemzeti párti része különösen számított. Vojnovics is emiatt hibáztatja a pénzügyi kiegyezést, mely szerinte nem annyira pénzügyileg kedvezõtlen, mint inkább politikailag.

Vojnovics körülbelül a legkomolyabb és legszámbavehetõbb szónoka a nemzeti pártnak, minélfogva a kormánypárti, jobban mondva a magyar érzelmû horvát szónokok jobbadán az õ beszédére feleltek, mint például Kussevics, vagy Sram, ki bebizonyította, hogy a határõrvidéki provenienciákról való lemondás a jövõre nem veszteség Horvátországra nézve, hogy a magyar kormánynak joga van a horvát vallási alapokhoz, hogy Magyarország adóterhe sokkal inkább gyarapodott az elsõ kiegyezés óta, mint Horvátországé, s hogy Horvátország mégis élvezett olyan arányban beruházásokat, mint Magyarország.

És ez igaz is, ha csak Horvátország új vasutait nézik is, be kell ösmernie minden elfogulatlan embernek Sram és még nehány kormánypárti szónok beszédének helyességét, kik Horvátországnak Magyarországgal való kapcsolatát elõnyösnek találják.

Örülünk, hogy a horvát tartománygyûlésen maguk a horvát szónokok meg bírták magyarázni, miszerint Magyarország igazságosan és méltányossággal bánik velük, de sajnáljuk, hogy a viszony jellemzésénél mindenütt csak a hideg érdek hozatott föl argumentumul, és sehol sem hangsúlyoztatott a rokonszenv s a két nemzet közti testvéri kötelék, amire pedig nagy szükség volna a jelenben, s még nagyobb szükség lehet jövõre.

Valóban elszomorító volt eddig, hogy e nemzetet eddigelé minden rossz irányban elvezették vezérei, elfordítván szívét a mienktõl, s a mienket õtõle, rosszakaratból tették-e, vagy fanatizmusból és hóbortos álmok befolyása alatt, nem keressük, hanem egyszerûen örömmel konstatáljuk az örvendetes fordulatot, mely e kiegyezés tárgyalásával bekövetkezett, hogy t.i. Horvátország rendei önnön maguktól látták be az igazat, saját szemeikkel, melyeket eddig a látásban az irántunk érzett fekete gyûlölet akadályozott.

De hogy ez így van, hogy e népet állandóbb érzelmekkel nem kötjük magunkhoz most, midõn õk is engedékenységet tanúsítottak, valljuk meg, némi részben magunk vagyunk az okai, mert mi vagyunk az uralkodó, a hatalmas fél, mi csatoltuk magunkhoz Horvátországot, mi kötöttük össze sorsát a mienkkel, s mégis vajmi keveset törõdünk vele.

Ezt pedig nem úgy értjük, mintha akár engedményekben, akár anyagiakban nem eleget tettünk Horvátországnak, hanem igenis politikusaink kevés gondot fordítanak viszonyaira, helyzetére, nem bíbelõdnek vele, hideg közönnyel nézik baját, örömét, amikor az nekünk sem nem árt, sem nem használ, egy szóval nem igyekszünk vele elhitetni azt, hogy az a darab föld egy része ennek a másik, nagyobb darab földnek.

E mulasztás minket terhel. Sok baj keletkezett ebbõl, s sok fog még keletkezhetni, mi is megbánhatjuk, Horvátország is. Igyekszünk tehát elfoglalni Horvátországnak a szívét is, mert minél jobban megerõsödik az örök dacában közgazdaságilag és társadalmilag, annál nehezebb lesz a magyar befolyás érvényesülése.

144. sz., június 24.

HAZAFELÉ

»Kedves híveinknek királyi üdvözletünk!« Az országgyûlés be van rekesztve. Ami a képviselõházi tárgyalások folyamában engedelem nélkül történik, arra most teljes szabadságot nyújt a királyi leirat. A honatyák otthagyhatják a fõvárost és a Sándor utcai palotát, ott az ország dolgát, s mehetnek haza a maguk dolgára, aratni, ha van mit.

Ebben az esztendõben tán kerül mit aratni. A vetések szépen állanak, biztató kilátások vannak az idei termésre: árpa, rozs, búza, ha az eddigi kedvezõ idõjárás így folyik tovább, bõségesen megfizetik, amit munkában, verejtékben ráfordított a nép földei mûvelésére.

Bizony nagy ideje, hogy egyszer már elégséges jutalmát lássa a magyar ember földmûves munkájának. Hiszen oly igen régen nem esett ez meg rajtuk. S sohasem volt rá égetõbb szükségünk, mint most, mikor még télen is keserves verejtékkel izzadtuk az adót.

Sokat beszélhetnének errõl a fõvárost odahagyó országgyûlési képviselõk, kik ebben az esztendõben is, csakúgy mint mindenkor, gondolatlan bõkezûséggel szavaztak meg a bõrünkre mindent, amit közös és alkotmányos miniszterek tõlük kívántak.

Meddig tolják még ezek a jó urak Tisza Kálmán elkényszeredett szekerét, azt nem tudjuk. A fölfrissítésre nagyon is ráutalt minisztérium úgynevezett rekonstrukciója nemigen alkalmatos e beteg kormány hosszas életben tartására. Ordódy Pál (az elsõ fecske), akit Tisza beverbuvált Péchy Tamás helyébe, még akkor se jelentene tavaszt, ha Ordódy egyáltalában jelentene valamit. S így nem vagyunk egészen remény nélkül. Ez a mostani kormány, mely már annyira elkopott idáig is, hogy a fejelését sem állja, isten segedelmével nemsokára odakerül, ahova beválik: a lomtárba, az elfeledés zugolyába. Ha ugyan majd annak utána is egyhamar el tudják felejteni a mostani kormány uralkodását, melynek hogy keserves emlékei maradjanak fönn, busásan gondoskodik róla Tisza Kálmán.

Egy percig sem szûnik meg errõl gondoskodni. Nem feledkeztek meg errõl a lefolyt ország­gyûlési ülésszakban a honatyák sem. S hogy most elszélednek haza, sokat beszélhetnének választóiknak utóbbi mûködésükrõl. A jámbor választók, kik önkéntes vagy rájuk tukmált bizalommal küldtek katonákat a Tisza Kálmán táborába, aligha köszönnék meg követjeik számoskodását. Alighanem rájönnének, hogy ami oly szépen hangzott programbeszédnek, az siralmas másképp szól most, mikor a kilátásba helyezett eredményeket kéne valahogy számon adni a tõlük nyert megbízás értelmében.

Hiszen hát Tisza Kálmán csatlósai nemcsak a hûségben, de a fortélyosságban is excellálnak. Már minek mondanák õk el választóiknak illendõ õszinteséggel, hogy az eltelt 8 hónap alatt ilyen meg amolyan jó dolgokat mûveltek. Mikor ez nem igaz! És minek hazudnának, mikor nem kénytelenek vele? - Sokkal kényelmesebb semmit sem beszélni. Gondolkozzanak felõlük a polgárok, ahogy nekik tetszik. Új választásig majd csak fordul a sor, akkorra majd kiadja az õ bölcs uruk megint az olcsó jelszavakat, melyekkel ismét könnyû lesz választókat fogni.

A beszámoló beszédek ideje hát kezd lejárni. Egynéhány kivételével, a többi képviselõ fölöslegesnek tartja most, a küszöbön levõ szorgos munka idején »tisztelt polgártársait« efféle csekélységekkel incommodálni.

A honatyák lopva, csendben, inkognitó utazgatnak haza, kerülve kortest és pártvezért választóikkal együtt. Ezek még kérdést ejthetnének náluk ország dolgai felõl. Hát inkább kiveszik magukat nemes törvényhozóink a tanya rejtekébe és ott béreseket, kocsisokat s egyéb szolgaszemélyzetet hajszolnak munkára, kötelességtartásra.

Hogy azután mikor az új ülésszak megnyílik, szeptember 25-én õk maguk vegyék át ismét a »szolga« szerepet odafönt Budapesten.

145. sz., június 25.

A »PESTI NAPLÓ«

Az történt, ami még soha. A veszedelem hozta a szerencsét.

Szeged katasztrófája emlékeztet azokra a halálfej alakú edényekre, amelyekben az életeszencia van.

Igen, kétségtelen már, hogy itt különb város fog lenni az - elõbbinél. A szél, mely fölkapja az összekavart port és az asztalos mûhelyek forgácspántlikáit, hogy gomolyokban forgassa a levegõben, egy nagy jövõnek tanújeleit ringatja szárnyán, mert az épülõ házak anyagából szóródnak be porral és forgáccsal a »hajléktalan város« fiatalodó utcái.

Ami elõbb álomból óhajtás lett, ami utóbb óhajtásból ténnyé vált, azon már kételkedni nem lehet. A város épül. Felhõk, ha évek múlva erre járnak, a házfödelekre ülhetnek pihenni. Mert ahol kunyhók voltak, házak épülnek helyettük, s magas paloták ott, hol házak voltak.

Ki hitte volna? Senki. S hiszi most mindenki.

Isten a dolgunkat fölvitte. Az ország kényeztetett »betege« lettünk. Olyan jó dolgunk van, hogy szinte kényelmetlen lesz a kórágyból fölkelni.

Annyira kenegették, simogatták a fájó lábunkat, hogy egészen rászoktunk, s odanyújtottuk az egészséges lábunkat is: hadd cirógassák azt is.

S bizony cirógatta az ország, hogy szinte csurog róla az izzadság a nagy részvéttõl: áldja meg az isten ezt a jó országot, amely senkinek se különb édesanyja!

Volt egy kis nimbusza a városnak. Azzal lett csinálva a részvét, hogy a részvét segélyt teremtsen.

De a részvét többet tett: megteremtette a segélyt, s azonfölül a kis nimbuszból nagy nimbuszt csinált.

Virágból, ha gyümölcs lesz, a virág elvész: az a sorsa - itt a virág is megmaradt nagyobbnak, szebbnek: az a szerencsénk.

Mindenünk van: Nimbusz, Segítség, Munka. Ez az utóbbi a magunké. Az elsõ kettõt adták, akik talán nem is tartoztak nekünk, a harmadikkal mi tartozunk »magunknak. Minden adósság közt ez a legnagyobb.

Lerójuk. A vér máris egészségesen kezd az erekben lüktetni, s amint föllábadóban beteg szokásaként mindent apróra megbeszélnénk, nem egyszer jutott már eszünkbe a többi közt, hogy tulajdonképp kinek is tartozunk mi leginkább köszönettel, hogy talpra állunk?

Azt mondtuk, hogy az ország részvéte emelt föl.

Igaz, de kinek köszönhetjük akkor azt a részvétet? Mert! sem támad magától, se jó, se rossz. A kolera, mely egyszerre elborítja a levegõt, keletkezik mocsárokból, háborúkból; az illatot, melyet a szél széthordott egy-egy reggelen, olajfaerdõkben szedte.

Erdõ adta.... de mit érne ha a szél szét nem hordta volna?

A részvét kútforrása maga Szeged lehetett, a mag tán innen van, - de annak még ki is kellett kelni mindenütt...

Kinek az érdeme ez?

Király szemének könnye lett volna ily termékeny, s ilyen áldással viselõs?

Nem, - a királyt már a kész részvét hozta ide. Könnye szánalom volt, kegynek mondták, szava biztatás volt, ígéretnek nevezték, a könny és biztató szó nem volt hiába.

Mert e könny elsõ csöppje lett a jóság kifogyhatatlan forrásának, s mert a biztatást kötelezõnek nézte az ország.

Vagy a nagyhatalmú miniszter, Tisza Kálmán palotájából pattant volna ki a szikra, mely egyszerre átmelegítette, átvillanyozta a szíveket Szeged mellett?

Nem, - mikor Tisza Szegedet fölkarolta, akkor már az egész közérzület nyomása alatt cselekedett.

Melyik szél hordta hát szét az olajfaerdõ illatát?

Talán gondoltunk már rá, de még nem volt kimondva hogy: a sajtó.

Mikor március sötét éjjelén megkondult, majd elhalt a vészharangszó Szegeden,.... tovább kongott az, és soká kongott mindenütt,... hol a betûk beszélni tudnak.

A magyar sajtó teremtette a közrészvétet, s a közrészvét hozta le a királyt. Király s a közrészvét, e kettõ együtt tette kezdeményezõvé a minisztert, engedékennyé a parlamentet. A »hatodik nagyhatalom« nyert meg itt ismét egy nagy háborút. Ülje meg az áldás fegyvereit örökkön örökké!

Leégett Kolozsvár, elpusztult Miskolc, jó magyar város mind a kettõ, de a sajtónak más dolga volt akkor, vagy nem látott pusztulásukban nemzeti ügyet veszni, s a két szerencsétlen városért nem történt semmi, mikor azonban Szeged pusztult el, egyszerre fölhangzott a jajszó, néma betûk vitték mindenfelé a zokogást, halott feküdt a ravatalon minden háznál.

Majd a föltámadás trombitája harsant, s meg nem szûnt míg a szívek meg nem nyíltak, és amíg föl nem pattant fölöttük a koporsó födele.

Nem a helyi sajtóról szólok - egyetlen forró csöpp át nem melegíthet egy egész tengert, ha hideg, hanem szólok az összes hazai sajtóról, s különösen arról a lapról, amelynek valamennyi között legtöbbet köszönhet Szeged városa.

Ez a »Pesti Napló«.

Az »Egyetértés« állhat csak meg mellette. Az »Egyetértés« sokat tett Szegedért, sokkal tartozik neki minden szegedi ember, de mégsem annyival, mint a »Pesti Napló«-nak.

A jó »Pesti Napló«, mely egy harmadszázad óta tartja tenyerét a nemzet szívén, mely hol megvénül, hol megifjodik, a jó »Pesti Napló« nem hagyott el bennünket a veszedelemben, betakart nagy lepedõjével s szolgálatunkra bocsátotta azt.

Soha melegebben senkit sem szerettek, soha szavaknak meggyõzõbb ereje nem volt. Melegség sugárzott minden cikkbõl, mintha érzõ szívekbõl volnának összerakva a sorok.

Urváry Lajos- és Kaas Ivoré az érdem: sohasem mulasztottak el egy adott alkalmat sem, hanem fölkerestek minden képzelhetõ alkalmat.

Tizenegy cikk jelent meg a »Pesti Napló«-ban körülbelül egy év alatt a mi érdekünkben, ott, ahol igazunk volt, mi mellettünk, ott, ahol nem volt igazunk, ott is a mi védelmünkben.

Tegnapelõtt jelent meg a tizenkettedik cikk a szegedi egyetem mellett, melynek eszméje jóformán e lapban keletkezett s ért meg annyira, amennyire van.

Ez alkalmat ragadtuk meg, ha tán késõn is, némileg kiemelni azon nagy érdemeket, melyekrõl mindenki kell hogy tudjon Szegeden, azon nagy érdemeket, amelyeket a magyar sajtó szerzett együtt és egyenkint, de amelynek két legbátrabb, ügyeinkben legéberebb képviselõjét, az »Egyetértést« s különösen a »Pesti Naplót« illeti köszönetünk legnagyobb mértékben.

Ideje lenne, hogy a közgyûlés is tegye meg e tekintetben kötelességét.

Mert ahol a köteles hála sem terem meg, bizony nagyon sivár talaj az.

Sivár talajba pedig ezentúl kinek volna kedve ültetni virágokat?

152. az., július 3.

SZEGED, JÚLIUS 2.

Az európai politikának rég volt olyan csendes nyara, mint az idei. A berlini konferencia mûködését kivéve, mely olyan, mint a szentelt víz, alig fordul elõ olyan mozzanat, mely méltó lenne a megemlítésre.

A mi szûkebb belvilágunkban, melynél tovább vidéki lapnak kiterjeszkedni, egyes meglepõ európai események ismertetését kivéve, nem lehet föladata, szintén csendes medrükben folynak a dolgok, s ha jó Prónay József újdonsült államtitkár és megrozsdásodott mameluk nem szánja rá magát, hogy a mezõkövesdi kerületben beszámoló beszédet mondjon, akkor a lapoknak abszolúte nincsen mirõl írniok.

Azaz mondhatott volna õ beszámoló beszédet a mezõkövesdi kerületben, csak bolondot ne mondott volna.

Vagy hogy talán nem is mondott azzal bolondot, amikor kijelentette, hogy a szélsõ baloldali törekvések jogosultak, hanem az egy elõre kiszámított taktika elsõ griffje.

Mert, amíg csak maga Prónay József mondta ezt a mezõkövesdi kerületben, addig ugyan írtak róla a lapok, magyarázgatták, toldozgatták, mert tárgy szûkében kénytelenek valának vele, de azért mind azt hitték, hogy Prónay József bolondot mondott. - Amióta azonban Csernátony Lajos, szintén megrozsdásodott mameluk, az õ »Ellenõr«-jében (vagyis inkább a Tisza »Ellenõr«-jében) megpecsételi ezt a mondást és kijelenti, hogy egy jó hazafi sem mondhat le arról a törekvésrõl, hogy Magyarország önálló ország legyen, azóta mindinkább bizonyosabbá válik, hogy Prónay József nem annyira mondott bolondot, hanem egy új lépvesszõt vetettek ki vele a nép számára: egy új lépvesszõt, melynek rövid summája az, hogy Tisza Kálmán a néppel érez, hogy a közjogi alapon sántikáló, hogy a minden liberális intézményt eltipró és a Bécsnek görnyedezõ miniszter egy független Magyarországról ábrándozik, s hogy ha - quod deus avertat, mondják õk - meg találna Tisza Kálmán, a rebellis vérû hazafi bukni, akkor bizonyára a szélsõbalhoz megy át összes cókmókjával (mamelukjaival) egyetemben.

Takaros fortély és egészen új. Meglehet, hogy jól is van tervezve, mert az áldott Magyar­országon könnyen hagyja magát elbolondítani a nép, még azok által is, akik már többször rászedték. A nyájas arc és a kacérkodás többnyire sikerre számíthat.

Hanem hát Tisza Kálmán úrék is bizony szûken lehetnek, ha már ilyen nem éppen tisztességes fortélyhoz kell nyúlni, hogy uralmukat fönntarthassák ideig-óráig, a népszerûség ilyetén erõszakos kitatarozásával.

Prónay államtitkár szavai nagy port vertek föl, ha a nép közt nem is, de annál nagyobbat a politikai körökben, s azoknak fontosságát a Csernátony cikke után tagadni nem lehet.

Kétségtelen, hogy a nemzet Tisza Kálmán csínyjeinek egy újabb nemével áll szemben, de bizton reméljük, hogy a »bihari pontok emberének« legalább a sanior pars nem fog elhinni semmit.

A szélsõ balpárt hívei pedig, ha keblük ellágyulni találna az apostolok útján kieresztett új tanok hallatára, s könnyenhívõségük talajában a rokonszenv kezd csírázni Tisza mellett, legyen az a rokonszenv annyira teljes és õt körülölelõ, hogy kívánják õk egészen maguk közé, s ennek elérése végett mûködjenek közre velünk együtt a megbuktatásán.

Majd igazándi-igazán kiviláglik akkor, hogy bolondot mondott Prónay József államtitkár és megrozsdásodott mameluk a mezõkövesdi kerületben.

156. sz., július 8.

AZ ARATÁS

Arany búzakalászok, az alföldi rónák legszebb ékességei, tibennetek van a mi bizalmunk.

Amit a Tisza elrontott, ti pótoljátok vissza, s amit a Tiszák megtagadtak vagy elhibáztak, azt is csupán ti üthetitek helyre.

Aminthogy nincs is panaszunk. Gazdagon dûl az áldás a sarló alatt, s hogy jól fog fizetni a búza, nagyban bíznak a gazdák.

Földmûvelõ ország vagyunk, s hiába kapaszkodunk problematikus pénzügyi operációkhoz, hiába találunk ki új adónemeket, hiába törik eszüket államférfiaink létezõ vagy nem létezõ források fölkutatásán, melyekbõl jövedelem bugyogjon föl, nem ér az semmit, vagy legjobb esetben is igen keveset, a dirigáló kerék az aratás. Ettõl függ minden államférfiak bölcsessége, közvélemény átalakulása.

Az ország minden részébõl kedvezõ tudósítások érkeznek, a fagy és rozsda csupán jelentéktelenül ártott az õszi vetéseknek: meg lehetünk elégedve az eredménnyel.

Különösen mi szegediek lehetünk megelégedve, igaz, hogy nekünk volt a legnagyobb szükségünk a jó termésre, mert enélkül holt betû marad a rekonstrukció.

Az emberek könyöradományaihoz és az ország segítségéhez harmadikul az isten segítsége járult, s ez ér a legtöbbet, erre volt a legtöbb szükség. Mert bizony csak az isten keze gyógyíthatta be a sebet is, amit õ ütött.

S azt sem egyszerre!

Évek kellenek, áldásos, hosszú évek s azok mellé türelem, lankadatlan igyekezet és fáradságos munka.

Jellemzõ a humoros magyar példabeszéd, hogy: »Adjon az isten jó termést és zsidót hozzá, aki megvegye«, mert zsidó nélkül nem sokat ér a bõ termés sem.

Ez a mi bajunk. Ha semmink sincs, nincs mit eladnunk, ha van valamink, nincs vevõnk. Ezen kellene a kormánynak segítenie. Erre való volna a kereskedelmi politika.

De a kormányok szûklátókörûsége, érdekeink helytelen fölfogása, nem emelhet ki a bajból, benne leledzünk folyvást, s várjuk a jobb idõket, amelyek nem jöhetnek el maguktól.

Olyanok vagyunk, mint az a kereskedõ, aki az üzletbe vezetõ ajtókat befalaztatja, s mégis jó vásárt akar csinálni.

Egy jobb közgazdasági politika s néhány termésgazdag év az egyedüli remény még, ami az országnak fönnmaradt a Tisza-éra sivár kilátásai közt.

Adja isten, hogy ne csalódjunk s hogy a jelen esztendõhöz hasonló évek következzenek annak bizonyságául, hogy »Mundus se expediet«.

Igazi anyánk: a föld, adja azt vissza kétszeresen, amit mostohánk: a kormányzás elszed tõlünk.

Mi pedig szegediek, akiket most megbocsáthatóan, inkább vezet a szûkebb patriotizmus, mint egyébkor, vegyük a föld idei áldását ezúttal - legyen az bár véletlen - ne véletlennek, keverjünk némi miszticizmust az örök természet bölcs mûködésébe, s vegyük a föld idei áldását egy olyan adománynak, melynek mindenik része egy szent bizomány, hogy építsük föl belõle magyar unokáink számára ezt a várost s egyetlen fillérje se legyen haszontalanul elfecsérelve.

157. sz., július 9.

SZEGED, JÚLIUS 8.

Nincs semmi újság. Ha elmondtuk is már egyszer, hát még csak ismételjük nagy elkesere­désünkben, hogy bekövetkezett a holt évad. A berlini konferencia be van fejezve, azt most a dolgok azon komplikálása követi, melyeket diszkrét jegyzékekben végeznek a nagyhatal­masságok, lassan-lassan ásogatva az aknákat innen is, onnan is ama célpont felé, melyen a török birodalom áll, hogy azt annak idején a levegõbe röpíthessék és szétszórt tagjain osztozkodhassanak, persze nem valami szent békességben, hanem marakodva a koncért és azért: kinek van több jussa a prédához.

Bizony azt nehéz lesz megállapítani, ha elõbb vagy utóbb elérkezik a fölprédálás határideje és nyílt verseny tárgya leend a halálra szánt ország minden íze. - Hát errõl most korán van még szólani.

A külföldön általában sehol sem történnek jelenleg tárgyalható dolgok. Csakúgy, mint nálunk nem, ahol a képviselõház nyári szünetével beáll egyúttal a cselekvés szünete is.

Képviselõk otthon hûsölnek és egyik-egyik rászánja valamely hûvösebb vasárnap esti óráit, hogy szebb reményekkel mulattassa tisztelt választóit, számolván nekik ország dolgairól, melyek hisz jól folynak, ha kormánypárti követek számolnak be vélük.

A miniszterek is el-elhagyogatják a nagy melegben izzadó személyzeteiket és eljárnak vidékre körutakat tenni. A hasznost összekötik a kellemessel. Ha ugyan haszon is van valamiben azóta, hogy õk a piros székekben ülnek.

És más közlendõk teljes híjával lévén, a hírlapok hûségesen följegyzik útra kelt miniszterek kirándulásait minden részleteikkel. Mikor ültek vasútra, kocsira a jó miniszter urak, mikor indulnak, mikor érkeznek, ki fogadja õket, mibõl állt az ebéd, a vacsora. Mellesleg még céljait is fürkészik az utazgatásoknak és belemagyaráznak azokba nagynál nagyobb horderõt.

Vajon mit tudnak kisütni Tisza Kálmán geszti kirándulásából? - Pihenni ment haza az erõs fáradalmak után. Van ok pihenni. Amit tegnap tett, amit ma cselekszik, minden ténye után tarthatna pihenõt, bár minél hosszabbat. Annál kevesebb telnék intézkedéseibõl.