1880
SZEGEDI NAPLÓ

APRÓSÁGOK

190. sz., augusztus 17.

BISMARCK ÉS A »SZEGEDl NAPLÓ«

Egyik igen tisztelt barátom, ki most a mehádiai fürdõben idõzik, a múlt napokban azzal örvendeztetett meg, hogy igen gyakran értesített az õ élményeirõl. Az õ élményei pedig leginkább a mások élményei valának.

Megírta, hogyan támadt tûz a színpadon, midõn Erdélyi Marietta koncertezett, majd ismét megírta, hogyan lopták el ugyancsak a Marietta ékszereit (ezzel az Erdélyi Mariettával mindig történik valami), és egy harmadik levélben újra csak Mariettáról, hogyan lopta el forgandó szívét a nagy Bismarck herceg magzatkája, Vilmos.

Ez a magzat már körülbelül 45 éves, erõs, trabális ember, aki jelenleg szintén a Herkules fürdõt használja, s a szép bojárnõk és amazonok bámulatának tárgya, mert hiába, Éva leányai is olyanok, mint a csókák, a fényeset szeretik, - Bismarck Vilmos herceget pedig csupa merõ fény övezi - a papája erejébõl.

Csak sast nemzenek a sasok, - de a »Vasember« fia azért még sincsen vasból - de ha vasból van is... én istenem, a vasat is izzóvá teszi a láng. A derék herceg meglátta Mariettát és tüzet kapott.

Az olyan nagy úrnak telik mind a kettõre.

Én legalább föltételeztem ezt... beleképzelve magamat a derék herceg személyébe - e megírtam a Szegedi Naplóban, hogy õkegyelmessége mértéktelenül élvezi a szeszes italokat.

A »Szegedi Napló« közleményét átvették a budapesti újságok, a budapesti közlemények elvitték a közleményt Mehádiára, s Mehádián szemébe ötlött a józan »Hon« a józan hercegnek, mert a »Hon« családi lapja a Bismarckoknak.

Hiszen már az öreg Bismarck is azt kérdezte egy napon az államtitkárjától a kabinet-irodába lépve:

- Bülow! megjöttek már a lapok?

- Meg, fönség!

- Köztük van-e a Hon?

- Köztük, fönség!

- Van-e benne cikk Hegedûs Sándortól?

- Nincs, fönség.

- No, hát akkor sürgönyözze meg az európai udvaroknak, hogy ma nincs politika!

Tehát - a fiatal herceg is legelébb a »Hon«-ra vetette szemét, a jámbor természetû »Hon«-ra, mely ott függött kispékelve és a lábánál fogva fölakasztva, a »Kursalon«-ban már két napja anélkül, hogy valaki érintette volna. Olyan makula nélkül való volt, mint a herceg szerelme.

A hercegnek nincsen Bülowja: ki-ki magának való társaságot gyûjt. Dallos tenoristát és Serli karmestert kérte meg, hogy fordítsák le neki a »Hon«-ban levõ s a »Szegedi Napló«-ból átvett, róla szóló sorokat.

Azok átfordították, talán még el is énekelték neki, gondosan elhallgatva azt a megjegyzést, hogy mérték nélkül élvezi a szeszes italokat.

Vilmos úr azonban észrevette a gauklériát s kilyukadt belõle, hogy a magyar nyelvet is érti.

- Hát azt elhallgatják elõttem, hogy én milyen nagy korhely vagyok?

- Tehát magyarul is tud kegyelmességed?

- Tudok én mindent. Ezt azonban meg kell cáfolni, mert a papa meg talál haragudni!

...És az »Ellenõr« tegnapi számában csakugyan megjelent a cáfolat a »Szegedi Napló« közleményére.

Íme, mi is említést teszünk errõl, s szívesen beösmerjük, hogy a herceg mértékkel issza a szeszes italokat, mert mi se kívánjuk, hogy a papa megharagudjék.

203. sz., szeptember 2.

A ZSIBVÁSÁR

Megélénkültek az utcák. Mundus se expediet. Elmentek a nagy gyerekek, a biztosi tanács tagjai, s megjöttek a kis gyerekek, a fülesbagollyal ékeskedõ Minerva hû magzatai, kik Minervánál ugyan sokkal közelebb állanak az asztalos mesteremberekhez, amennyiben egész éven át a padokat fogják faragni, belevésve azokba monogramokat, mindenféle kínai figurákat, s a diák-ideálok neveit, »Nelli«, »Mari«, »Etelka« stb. De a kis múzsafiak mellékesen tanulással is foglalkoznak, s a tudomány oly vékonyan csepeg az interpretációkból az agyvelõkbe, hogy okvetlenül könyvre is szükség van, amellyel minden idõkben föl lehessen idézni, mint a kísértetet, a professzor úr tudományát. Igen, igen, csoda történik, kapósak lettek a könyvek, s a Kárász utcán a Várnai kereskedése elõtt nagy tumultusok képzõdnek nyüzsgõ fiúkból, kik vidám arccal, zsibongva, zajongva ûzik az õsmagyarok vásárát, a »csereberé«-t.

Nagyszerû és mulatságos üzlet ez! A tavalyi tudományt elcserélni a jövõ éviért. Ez nem történhetik közvetlenül. Mert mi hasznát venné a harmadik osztály küszöbét átlépett fiatalúr a második osztályba lépõ fiatalúr könyveinek, ha könyveket cserélnének? A pénz játssza a közvetítõ szerepet. Csörögnek a hatosok, s az éktelen lármában csak ritkán hangzik föl érthetõleg egy-két szó: »Ki ad öt hatost Szepessyért?« - »Az ördögnek kéne ilyen piszkos Szabóky!« Némelykor kiüt egy-egy »keleti kérdés« is, s csattognak az ócska könyvtáblák, mint fegyverek, egymás hátához vagdosva. A mokányabb gyerekek vére nem állja a békességet, rögtön konfliktus támad, mert ok van rá ezer és egy. Ha a francia forradalomban fölakasztottak valakit egy fogpiszkálóért, Várnai elõtt sokkal kisebb dologért is eldöngetik egymást a pajkos diákok. Én istenem, mennyi bonyodalom fordul itt elõ! A megvett természetrajzból hiányzik a közepe táján két vagy három lap. Elszomorodik a kis bagoly diák, mikor megvéve azt figyelmesebben átnézi, visszakéri pénzét. De bizony vissza nem adja azt többé a »másodéves«, ki örül, hogy túladhatott csonka könyvén, s most már »hatalmi kérdés«-t csinál abból, hogy a könyvet nem veszi vissza. - Amint illik, a kisebbik nebuló húzza a rövidebbet, mert igazság ide, igazság oda, aki erõsebb, annak van igaza; osztán hiszen majd õbelõle is úr lesz, ha felsõbb klasszisba kerül, s õ hatalmaskodhatik majd a gyöngébbek fölött.

Érdekes csoport az úgy együtt; ott folynak az ismerkedések, egyszerûen, igénytelenül, és mégis ez az a viszony, amely még tán a házasságnál is erõsebb, mert holtig fog tartani. A nagyobb diákok már nem vegyülnek a »csirkék« közé, néma méltósággal lépkednek el arra, oda sem merve nézni, csak lopva vetnek egy tekintetet - az õ közelmúltjukra, melyet már készek megtagadni, bár édes is rá az emlékezés. Ritkán lehet hallani egy-egy sikerültebb mondást, mint az az öreg paraszté volt, ki bejövén Szegedre a feleségével együtt, kivel tizenhat év óta nem járt már itt, mikor egy csomó tanulót megpillant a piacon, ámulva csapja össze kezeit: »Nini, anyjuk, ezek a múltkori diákok most is azon mód itt vannak! Beste gyerekei, nem nõttek ezek azóta semmit!« Van valami a dologban, ezek a gyerekek, akik ott zajongnak a Várnai könyvkereskedése elõtt, ma is éppen úgy ott voltak, mint ahogy ott lesznek mához egy évre. Ez egy eleven kép, és mégis olyan, mintha papíroson lenne, s a Várnai-cég kiakasztaná minden szeptember elején.

224. sz., szeptember 28.

TÖRVÉNYKEZÉSI ADOMÁK SZEGEDEN

A szegedi törvényszék egyike a legjobbaknak az országban, s Ráday óta a legboldogabbak közül való, mert aránylag igen kevés kriminális ügye van, hacsak az új büntetõ kódex nem változtat most ezen az idilli állapoton. Az alföldi törvényszékek általában a legkevésbé sem hasonlítanak a felföldi gavallér-törvényszékekhez, hol az elnök nagy politikát csinál, s többnyire a kormánypárt vezére, a bírák pedig jobbadán vagyonos földesurak, kiknek a »kir. törv. bíró« név csak félig foglalkozás, félig inkább cím. Itt az Alföldön dolgoznak a bírák és az elnök, azért is jobb itt a törvénykezés, de mentsen is isten attól, hogy a gyorsan változó birtokviszonyok mellett itt is úgy félvállról vennék teendõiket.

Innen van az, hogy a száraz tevékenység mezején ritkább a bírói humor, alig történik éveken át egy-egy eset, ami az íróasztalnál való sok ülés miatt elsápadt bírói arcokra hébe-hóba egy-egy mosolyt csaljon.

De mégis történik, mert a jó magyar nép kedélyébõl minduntalan mindenhol elcsöppen egy-egy fényes gyöngyszem, még a komor törvénytermekben is.

Ilyenekül beszélik a vallatott juhász esetét, akitõl a tényállás kiderülése után végül még azt kérdi a szokáshoz képest a bíró:

- Tudsz-e valamit fölhozni mentségedre?

- Igenis tudok: egy ürüjuhot Demeterkor.

Egyszer egy tanyai asszonyt, valami Takács Juliannát ítéltek el lopás miatt egy fél évi börtönre. Azonban betegsége miatt megengedték, hogy fogházbüntetését tavaszkor, május elsejétõl kezdje.

Ezt az ítéletet szuperrevideálta a sors; a szegény asszony meghalt május elõtt. A királyi fiskus keze alól ki lett egészen véve.

Mikor azonban megérkezett május eleje, egyszercsak beállít a szegedi törvényszékhez egy izmos, csinos arcú menyecske.

- Kicsoda kend, mit keres?

- Én, kérem alásan, Takács Magdolna vagyok; azért jöttem, hogy azt a fél évet üljem ki, amivel szegény megboldogult nõvérem hátralékban van. Ne mondhassa szegény ott haló porában, hogy rendetlenségben hagytuk az ügyét-baját.

E gyöngéd vonás mellett hadd álljon itt az ellenkezõje.

D. Józsefen halálos ítéletet hajtatott végre Ráday. A halálítélet egy csütörtöki napra szólt. Mikor fölolvasták elõtte, csak azt jegyezte meg rá flegmatice:

- Jobbszeretném, ha késõbb lenne egy nappal.

- Miért szeretné jobban a következõ napon?

- Azért, mert csütörtökön 13-a van, s félek, valami veszedelmet hozhat rám.

- De pénteken péntek van - mondja a bíró, nem állhatva meg a mosolyt -, s az is szerencsétlen nap.

- Igaz a - felelt az elítélt elgondolkozva -, ...két rossz közül akármelyik.

Rózsa Sándor hazájában különben igen gyakran volt hajdan az ilyen betyár-kedélyesség - most azonban szelídebbek a kedélyek: nyugalom, béke uralkodik, s mert kevés a kriminális ügy, nincs kriminális adoma sem.

267. sz., november 14.

AZ INGYEN-JEGYEK

Négyen utaztunk egyszer Budapestrõl Szegedre egy másodosztályú kupéban. Nehéz köd ült a vidék fölött, fák és vasúti õrházak homályosan, mint valami kísértetek futottak el mellettünk, a képzeletre bízva, hogy alakot adjon nekik.

Útitársaim közül csak az egyiket ismertem: A jó Komjáthy Bélát, kinek bajuszán, mert tél volt, amint nagy szuszogva a kocsiba gurult, ott csillogott a reggeli dér, s arcát is pirosra csipkedte a hideg. Csak az orra kékült meg. Mégis furcsa festék az a hideg!

Amint az ezüst jégcsapok megereszkedtek a bajuszán, kihalászta történelmi nevezetességû téli kabátjából, mellyel néhány hó múlva a meglõtt Verhovay Gyulát takarta be, az »Ellenõr« reggeli kiadását, megtömte 117 tajtékpipája közül a 118-ikat, és olyan nyugodtan édesdeden szítta, hogy a hírneves honatya e hangulatát arra kellett magyarázni, miszerint az európai békének semmi baja, s az »Ellenõr«-bõl semmi aggasztót nem olvashat.

A szemben ülõ két útitárs bundáiba takaródzott, s idegenszerû pillantásuk rögtön elárulta, hogy nem ismerik egymást. Mi sem ismertük egyiket sem.

- Kedves »képviselõ társam«, ezek alighanem németek - súgja nekem Komjáthy halkan.

- Mibõl gondolja?

- Hát nem látja a cilinder-kalap tokokat a polcon?

- Az ám. De a fizinómájuk se nem zsidó, se nem német, én fogadni mernék, hogy magyarok.

- Hát hiszen azt mindjárt megtudhatjuk.

- Igen, mondám, ha »képviselõtársam« megkérdezi.

- Nem én, hanem van nekem egy csalhatatlan eszközöm, amivel nagyon sokat el lehet érni.

- Tán valami Aladin-féle csodalámpa?

- Ej dehogy! Az adomáim. Azokkal lettem képviselõ, azok visznek a miniszteri székbe is, azokkal nyitok föl minden zárat.

S ezzel elmondott vagy két neveletlen adomát, mire csakugyan mosolyogni kezdett átellenben a két rideg arc.

Hanem ez csak egy másodpercig tartott, újra a komor zárkózottság jellege ült ki oda, mint két láthatatlan lakat.

- Ezek valami embergyûlölõk - szólék. Pedig ezek nem szállnak ki egész Szegedig. Még kettesben sem diskurálhatunk szabadon.

Mert nincs, ami az embert idegesebbé tehetné a világon, mint négy reá függesztett szem, mely idegenül forog, mely némán fürkész. Mert e szemek nem kísérhetik a társalgást, nincs játékuk, s mert játékuk nincs, nincs elevenségük s fagyasztó hatást okoznak.

E percben ordították odakünn »Kíbánya, et perc«.

Kupénk ajtaja egyet csattant, és a konduktor belépett daliásan, bizonyos színpadi hatást hajhászással, már ahogy a konduktorok szoktak.

Én a túlsó szögletbe húzódva ültem elmerülve, eszem Borcsa-Marcsa-féle dolgokon kalan­dozott, s úgy fél szórakozottan láttam, hogy ismeretlen útitársaim közül az idõsebbik már a konduktor belépte elõtt a »Bolond Istók« legújabb számát húzta ki s abban »képviselõtársam« (mert ezzel a kollégasággal tréfálkoztunk egymással) arcképét, mely ez egyszer bizony egy hízott sertésnek volt az õ ábrázatja, összehasonlítani kezdé a vizavijával.

Komjáthyt kissé zavarta ez az incidens, s a »Bolond Istók«-ban érintett gyanú miatt, mintha már õ is mameluk lenne, kissé restelkedve húzta elõ ingyen vasúti jegyét, mely az I. osztályra szólt. Hátha ezek, akik látják, valami híres szélsõbali emberek!

A konduktor megnézte, lyukat ütött rajta és kinyújtotta hosszú karját a fiatalabbik útitárs felé, ki mosolyogva vett elõ egy sárga kártyát s így szólt: »Ez is szabadjegy.«

Mire az idõsebbik egy fehér papírt vont elõ zsebébõl s derülten mondá:

- De még ez is az!

Mindenki szája nevetéstõl húzódott szét, még a konduktoré is.

- Hi, hi, hi, - szólott a fiatal ember élénken. - Oh! Oh! Oh! Ma már csak a szamarak szoktak a vasúton fizetni.

Erre egyszerre megszûnt a nevetés, s rám a tárcámban keresgélõre fordult minden tekintet, a konduktoré nyomán. A fiatal ember, ki elõbb szórakozottságból nem vett észre, meghökkenve hebegé:

- Ezer bocsánat, uram!... Nem volt szándékom megsérteni. Elszóltam magam...

- Legyen nyugodt uram - mondám, zöld puha jegyemet elõnyújtva -, én a legkevésbé sem neheztelek: Mivel ez is ingyen jegy.

Bezzeg lett erre derültség a kupéban, úgyhogy az idõsebbik idegen meg is fenyegetett érte tréfásan.

- Legalább már énelõttem ne beszélnének ilyet az urak. Mert én vagyok a vasúti direktor Tolnai Lajos.