1880
TISZA LAJOS ÉS UDVARA SZEGEDEN

ELÕSZÓ

Írta egy szélsõbaloldali képviselõ

Nem ismerek nehezebb föladatot, mint egy könyvhöz »elõszó«-t írni, és még fokozottabb a nehézség akkor, ha oly könyvhöz kell megírni azt, amely más tollából eredt.

Az elõszónak föladata, ajánlani a könyvet az olvasónak, kiemelni annak kiválóbb, és védelembe venni annak gyengébb részeit.

Midõn ezen elõszó megírására vállalkoztam, teljesen tudatában voltam föladatom nehéz­ségé­nek, de mégsem riadtam attól vissza, mert tudtam elõre, hogy nagyon kevés lesz e könyvben az, amit kiemelni kell, és még kevesebb lesz az, amit védeni kell.

Kevés az, amit kiemelni szükséges, mert az olvasó vagy anélkül is fölismeri a kiváló részeket, vagy amellett sem tartandja azokat kiválóknak, de kevés az is, mit védeni szükséges, mert vagy fölötte sok benne a gyenge rész és akkor a védelem céltalan, sõt komikussá válik, vagy kevés benne a gyenge rész, és akkor az olvasó a túlnyomólag kiváló részeket észre sem veszi vagy elfeledi a gyengébb részeket védelem nélkül is.

*

Ezen könyvben a rombadõlt Szeged újjáalkotásának nagy mûvében résztvevõk árny- és fényképeit találja föl az olvasó.

Nem célja tárgyilagos bírálatot mondani azok fölött, kikrõl szól, mert a tárgyilagosság csak komoly szavakban található föl - ezen könyvben pedig a tréfa követeli magának az oroszlán­részt, ennek dacára is azonban csalódnék, ki azt hinné, hogy célját csak az képezi, hogy mosolyt csaljon az olvasó ajkára a szavak tréfás csoportosítása vagy egyéb célzatok által.

E könyv komoly részeinek nem tulajdonít teljes hitelt, de tréfás részeinek komoly célzatát nem tagadja meg.

Az, ki csak komolyságot keres e könyvben, jobb, ha azt el sem olvassa, annak pedig, ki csak humort óhajt, e könyvet olvasmányul nem ajánlhatom; ki sem komolyságot, sem humort nem keres, az mindkettõt föltalálja - és éppen ebben rejlik a könyvnek azon merész célzata, hogy minden olvasónak tetszeni akar.

*

Tetszeni kíván, mert sérteni nem fog. Ferdén mutató tükre lesz azon érdekes, mert eredeti idõszaknak, míg Szegeden Tisza Lajos székelt udvarával, kolibri parlamentjével, udvaroncaival és bürokratáival. Ferdén mutató tükör lesz, de mégis hû, mert amint sorba elénk hozza e könyv az egyes kikapott vonásokat, egyszerre szemünk elé pattan az egész kép.

De senki sem is volt illetékesebb megírni e fény- és árnyképeket, mint éppen a szerzõ, ki egész közelrõl látta az udvart mindennap. Tudja, mit ittak, mit ettek, mit szerettek és hogyan gondolkoztak.

Hogy pongyolába [!] írja le õket és nem az ünneplõ ruhájukban, az az õ ízlése.

Ez urak között ez úgysem tesz nagy különbséget, mert ünneplõ köntösben sem olyan nagyok, hogy pongyolájuk föltûnõ legyen és pongyolán sem olyan kicsinyek, hogy egyéni tulajdonaik ne érdekeljék a helyi közönséget, amelynek érdekében mûködtek s amelynek íratott ez a könyv is elsõsorban... hadd emlékezzék azokra vissza egy mosollyal, akik neki a dolog természeténél fogva gyakran a bosszúság ráncait okozták.

*

Régen töröm már a fejemet, hogyan lehetne a királyi biztos és udvarát, mely annyira távol tartja magát a polgároktól, egészen közel hozni azokhoz.

Végre nyitját leltem. Lefotografírozom õket egyenkint.

Végig vonulnak elõttem emlékezetemben; látom méltóságos járású Szemzõt, arisztokratikus arcú Horváth Gyulának hallom csoszogó lépteit, jó Pálfy Ferenc hozza feje tetején a gomba kalapot.

Képzeletem elém festi Rosenberg Izidort, s csakhamar behunyom szemem, hogy ne lássam az érem megfordított oldalán Dobó komor alakját...

Komjáthy Béla sötéten fixírozza, a királyi biztosság karcsú szépeit, a két Bélát: Talliánt és Rónayt.

Podmaniczky-féle kabátba öltöztetik Tisza Lajost a vízi nimfák, kiknek belenyúlt az ágyába.

Mint a mitológia szörny-asszonyai Pillich Kálmánban végzõdik Bakay. Remegve nézem odább, nem-e ismét Bakay kezdõdik Pillichben?...

Ködben úszik Végh Aurél, s rövidre nyírott hajával enyelegve játszik a tiszai szellõ.

Egyszóval látom valamennyit, Jankovich-, Szluhát is, s nem tudom, kit válasszak elsõnek.

Veszem hát legelsõbb az erõsebb idegzetû embereket, akiket már mások is eleget leszidtak, s akik ennélfogva hozzá vannak szokva a napfényhez és az árnyékhoz, - ahonnan én a színeket kölcsönzöm e tréfás rajzokhoz.

BAKAY NÁNDOR

Ha én írom Bakai: ha õ írja Bakay...

Arisztokratának kíván látszani azért, mert demokratának nézik. A bakra ül a kocsis mellé, hogy közelebb legyen a nagyúrhoz, ki olyan távol áll a canaille-tól. S ezt õ mind nem tenné, ha nem volna egy a »canaille«-ból.

Bakay meglapul, összehúzódik a hatalom elõtt mint a sün, azért, mert neki kétszeresen kell meghunyászkodnia, miszerint elhiggyék felõle azt, hogy csakugyan meghunyászkodik, mint ahogy a vereshajúnak kétszer kell jobbnak lennie, mint más embernek arra nézve, hogy jónak tartsák.

Ezért lett Bakaiból Bakay...

S erre az annektált »y«-ra bazírozva, nem lehetetlen, hogy nagy-bakai és kis-bakai Bakay Nándor urat ott találjuk egyszer »kedves barátja« (mert Bakaynak minden magas állású ember kedves barátja) nagyapponyi Apponyi Albert elõszobájában. Õ ott is éppúgy otthon lesz, mint »kedves barátja« borosjenõi Tisza Lajos bakján.

Siessünk hát õt a jelen helyzetében lefotografírozni addig, még nem késõ; mert Bakayn az is megeshetik, hogy mialatt a »camera obscurá«-hoz futnék õt a mostani »maszk«-jában levenni, azalatt Bakajnovicsra változik át.

A »maszk« szót pedig azért használom, nehogy valaki azt higgye, hogy az igazi Bakayt fogom neki bemutatni.

Az igazi Bakay láthatatlan.

Mert ha Bakay egészen látható lenne, akkor senki sem nézné meg - mert mindenki elfordulna elõle.

Olyan õ, mint a harminchárom-féle papirosba csavart mákszem, a zöld boríték már lejött róla, most a vörös boríték hámlik, s ez így megy tovább, tovább... ki tudja meddig?

*

Egyszer a jó Dáni Ferenc pattantotta ki azon történelmi nevezetességû gondolatot, vagyis inkább óhajtást, midõn egy kényes határozatot kellett volna a miniszterelnökkel írásban közölnie, hogy:

»Uramisten, hajíts le nekem valahonnan az égbõl egy olyan koncipistát, aki ezt a határozatot akképpen komponálja meg, hogy odafönn a minisztériumnál pecsovicsnak látszassék, idehaza pedig minden ember revolúciót olvasson ki belõle.«

Amit Dáni óhajtott, azt kitalálta Bakay, õ olyan, mint a közönséges kakukkóra; míg az egyik pondusa le a földre ereszkedik addig a másik mindig a magasba húzódó.

Tisza csak a magasba húzódó pondust látja belõle, az iparosok csak a földre ereszkedõt...

S míg a derék iparosok a pöröly és gyalu mellett tiszteletteljesen gondolnak a jó és hû Bakayra, ki mert vér az õ vérükbõl, kétszeresen küzd érdekükért, addig Bakay markába nevetve kokettíroz és bujálkodik az elvtelenségben, mert hát mivel az õ választói vér az õ vérébõl, õ kétszeresen élhet vissza a bizalmukkal...

Ilyen furfangos ember Bakay.

Meglett népképviselõ, anélkül hogy népszerû lett volna, írt brochure-t a Szeged rekonstruk­ciójáról, anélkül, hogy írni tudna, gyalázta programbeszédjében az észarisztokráciát (persze attól áll a legtávolabb), és dicsérte Zichy Jenõ gróf ittlétekor a születési arisztokráciát, anélkül, hogy megszûnt volna demokrata lenni.

Tisza Lajos elõtt nagy becsben áll, mert az azt hiszi, hogy a városi közgyûlésekre van nagy befolyása, a város primipulusai elõtt is nagy becsben áll, mert azok azt hiszik, hogy Tiszára van nagy befolyása.

Ez a csizmadia-politika tartja Bakayban a lelket, s ezzel a csizmadia-politikával fõzi le lelketlenül vagy választóit, vagy Tisza Lajost, amelyiket könnyebben lehet.

Hogy mi célja van Tisza Lajosnak Bakayval, azt még csak értem. Mert Tisza úr; minél több a szolgája, annál jobban szereti, s az olyan aktusokra Bakay körülbelül elég alkalmas, hogy a királyi biztos belsõ cselédei számára beszerezze a vörös bort, vagy hogyha a kis Tisza Pista Szegedre jön, megmutogassa neki a várost, de hogy mi célja van Bakaynak Tisza Lajossal, azt már szeretném tudni.

Egész környezetében Bakay az egyetlen ember, aki nem várhat tõle semmit, mert Bakay az egyetlen ember, aki semmi egyébre nem alkalmas, mint arra, ami most.

S éppen azért, mert neki is be kell látnia, hogy itt semmi sem lehet, ha már elmondtam azt, mint lett Bakay tigrisbõl macska, a Tisza Lajos épülésére elmondom azt is, hogy lesz Bakay ismét macskából tigris.

Egy szép napon, mikor már elfogy a kalász az asztag alul, arra fog ébredni Tisza Lajos, hogy a jó Bakaynak, akinek nem volt semmi más vágya eddig, mint hogy a Tisza kegyes pillantása az õ ábrázatára essék legelõbb, ha az elõszobába kilép; akinek nem volt egyéb akarata, mint a Tiszáé; aki csúszott, mászott, hízelgett, bólintott és pukedlizett, arra ébred, mondom, hogy Bakaynak ismét elvei vannak, s ezek az elvek kollízióba hozzák õvele.

S vajon honnan támadnak elvei ily hirtelen?

Keres »ágit« õ maga, hogy kollízióba jöhessen.

Mert hát Bakay demokratává pillésedik. Eszébe jut, hogy õ nem hagyhatja a maga városát. Õ republikánus, õ bátran síkra száll a népjogért, eldobja magától a még hátralevõ »tíz forintokat«... Õ nem marad benn a biztosi tanácsban. Õ nem szolgál egy kalap alatt »hazaárulókkal és Szeged ellenségeivel«. Õ lemond.

Ilyen kifogásokat talál ki.

És csakugyan le fog mondani, s ismét tigrissé és népszerû férfiúvá lészen Szeged szabad királyi városában.³⁷

A lutheránusról azt mondják, hogy a kulacsában mindég kétféle folyadék van, bor és víz. Bakay is így tesz; az õ kétfelé nyíló kulacsában otkolon és petróleum van.

*

A biztosi tanácsot azonban másképp képzeltük. A tanács, melynek tagjai egyenkint derék, sõt felében kiváló férfiak, egészben véve egészségtelen, életnélküli testület.

Semmiféle vér nem kering ez összeerõszakolt intézményben, mely eklatánsan válik el két részre: a firtlikre és a polgártagokra.

A firtliké volna a túlnyomó befolyás Tiszánál; de ezek nem használják föl, mert nemesemberek. S a nemesember csak odáig lép, ameddig joga van s ameddig nem lesz indiszkrét.

Igaz, hogy ez a firtli-szellem, mely a biztosi tanácsot áthatja, nem talál talajára Szegeden, üldözött szellem az a sajtóban is - de én sok szépet találok benne.

Ha pusztán arról volna szó, hogy az a négy-öt úr itt lakjon a városban, beleszövõdve az itteni társadalomba, bizony nagy nyereség lenne. Az õ magaviseletük finomítaná az erkölcsöket, kiforrasztaná a jellemeket és megteremtené az úgynevezett »gavallér modort«.

Mert olyan a jó erkölcs, mint a kékítõ, néhány csöpp kék vér egy egész pohár vizet megszínesít.

Azonban a biztosi tanács magának él, s mintegy kerülni látszik a polgári elemeket.

Mikor egyszer szemrehányásképpen jött szóba ez a tárgy, méltatlankodva mondá az egyik:

- De hát kivel társalkodjunk »itt«?

Lehet, hogy igaza van. Nem tartozik a dologra. A tény csak az, hogy a biztosi tanács a mondott iránybani befolyását már az intézmény ideiglenességénél fogva sem tarthatjuk olyannak, amiért érdemes lenne a szót vesztegetni.

A biztosi tanácsot nem szabad kedvezõleg megítélni azért, mert egyénei jobbadán szeretetreméltó emberek; a biztosi tanácsnak a mûködését kell nézni.

Mégpedig nem azt bírálni, amit tett, sokkal fontosabb az, amit nem tett.

Nem bírt magának se hatalmat, se befolyást teremteni. Sakkfiguráknak csinálta õket a törvényhozás. Azok is maradtak.

Igaz, hogy az egyik »pion«, a másik talán »futó«, a harmadik talán »király« - de Tisza Lajos a játszó.

Pedig hogy rendén legyen a dolog, ezekbõl a tényezõkbõl, akik most csak sakkfigurák, szintén ki kellett volna emelkednie egynek - aki a saját figuráival egyrangúan játsszék Tiszával; mert csak akkor lenne az a játék »igazi parthie«.

Ha nincs õrködõ ellenjátékos, Tisza Lajos, nem mondom, hogy tesz, de tehet a, figurákkal »hamis húzást« is.

Komjáthy Bélát illette volna a vezérszerep. Van a gömbölyûségén kívül is némi tekintélye hozzá, s országos népszerûség fekszik a háta mögött. Csakhogy hát Komjáthy Béla rest még gondolkozni is. - Aztán õ olyan júrista, hogy okvetlenül rossz vezér lenne.

Mert, mint hajdan a jó Ghyczy Kálmán, oly pedantériával és addig keresi mindenben az igazságot, hogy ideje jut az ellenfeleinek eltakarni azt elõle.

Horváth Gyula a Tisza Kálmán embere: õ tetszeleg magának azzal, hogy hû a sírig. Az õ szerelme örök - egész a kiábrándulásig. Tudna járni a maga lábán, de azt tartja, hogy sokkal komótosabb a másén.

Szemzõ lassú és merev. Szabályzott, mint a Tisza folyónak kellene lennie. - Õ kiválasztott magának egy alakot a »Kaszinó«-ban s azt utánozza mindenütt; õ olyan a politikában, mint Lacassé herceg aki, mikor meghallotta, hogy félig zárt ajtónál arról tanácskoznak, hogyan veszítsék el, elfutott onnan, hogy illetlenséget ne kövessen el a hallgatódzással, és hogy kellemetlen dolgokat ne halljon.

Végh Aurél vékony ember, Tallián kezdõ, Rónay Béla kezdõdõ.

Hát Dobó Miklós? Az pap.

Ily körülmények, ily rossz összeválogatás okozta, hogy a biztosi tanácsból csakis ily liliputi intézmény lett, mint aminõ.

S ily körülmények magyarázzák meg azt, hogy Bakay Nándor vergõdött körülbelül a legnagyobb befolyásra a biztosi tanácsban.

*

Ha a mennyei gondviselés a Maszák Hugó ballábát és a Tisza Kálmán jobb (de nem a jobbik) lábát venné alapul, hogy arra egy testet alkosson, olyanforma konstrukció kerekednék ki belõle, mint aminõ a királyi biztosság.

Az egyik láb (Tisza Lajos) nagyon hosszú, a másik láb (a biztosi tanács) nagyon rövid, emiatt a test egészben véve szenved, s a sántikálás elkerülhetlen.

S különösen akkor, ha az egyik lábon még azonfölül olyan tyúkszem is van, mint aminõ - Bakay.

A »szegedi hármak« ellen nem lehet panasz. Állják a helyüket derekasan. De mert a hírlapíró kötelessége észrevenni a csekélységeket is, amik a szereplõ egyéneket jellemzik, meg kell jegyeznem, hogy Szluha magasodik ki legjobban.

Csak az egy Szluha van régi magyar fából faragva. A légkör, melyet a királyi biztosság teremtett, csupán õt magát nem zavarta meg. Az maradt, aki volt. Katona, aki nem mozdul onnan se jobbra, se balra, ahova állították. - Aki tudja, hogy ha a »császárt« szolgálja is, a hátán levõ borjúnak otthon bõg az anyja. Szluha nem hajhász nagy szerepet és nem is visz nagy szerepet. S éppen ez a legszebb szerep.

Általában igen érdekes anyag az elmélkedésre a szegedieknek, hogy most Szluhát említettem Bakay mellett, - kit csak nemrég fölcseréltek Bakayval.

Szluhától elfordult a népszerûség, mert az országgyûlésen nem játszott szerepet, mert nem volt szemtelen, mert nem szólt hozzá az olyan kérdésekhez, amikhez nem értett, s nem blamírozta magát és a várost, mert nem szaladgált a miniszterek után, nem hajhászta a kegymosolyokat, s nem igyekezett svindlírozással államférfiúnak látszani.

Elfordult tõle a népszerûség, amikor át kellett volna melegednie. Mert úgysem látunk ma egyebet, mint hogy éretlen fickók humbugizálnak az országgyûlési padokon... a talmi arany csillog még a Dicsõség kirakatában is.

S a szegedi közvélemény, amikor azt látja, hogy Szluha Ágoston eldobja magától a tolvajkulcsot, amellyel a hírnév templomába belophatná magát, hanem szerényen meghúzza magát a névtelenek között és tanulmányozza a nagyok nyomdokait, ahelyett, hogy kalapot emelne elõtte, elfordul tõle és megválasztja Bakayt.

Ha Szeged olyan politikust akar magának nevelni, - aki a szédelgésen kezdi - akkor jobb nekünk csak megmaradni a baromtenyésztésnél. Többet használunk vele az országnak.

*

A mi örökké szellemes Taschlerunkkal történt, hogy egyszer egy miniszteri tisztviselõ azon panaszkodott elõtte, hogy az utazási utalványát s különféle napidíjait bármily lelkiismeretesen számította is föl, csak levonás mellett fizették ki.

- Oh, oh fiatal ember, - mondja az öreg úr gúnyorosan - ön még túlságosan fiatal ember. Tapasztalatlan... egészen tapasztalatlan.

- Bocsásson meg, kérem, de...

- Semmi de. Ha ön azt akarja, hogy az összes számadását helyben hagyják, tegyen ön bele mindég a számlájába valami ostobaságot is a cassakontrolór számára, mert annak muszáj törülni.

A geniális öregúr e mondása korántsem egy fölületes bonmot. Mély filozófia az.

S én ajánlom azt mindazon államférfiak számára, akik nem akarják magukat lejárni: kövessenek el néhanapján egy-egy ostobaságot is, amin az ellenzék megbotránykozhassék.

Mert az ellenzéknek olyan szükséges a megbotránykozás, mint pihenõ embernek a testmozgás; az ellenzék emberhússal él s piros vércsöppeket iszik.

S ezért tartom én furfangos embernek Bakayt, aki gyakran odadob nekünk egy-egy apróbb hibát, hogy azért szidalmazzuk, s azalatt észre se vegyük, mit csinál, s ezért követ rossz politikát Tisza Lajos, ki oly kevés egyes hibát láttat velünk, hogy egész mûködése ellen vagyunk kénytelenek támadni.

De ha a nyitott szem áthatóan nézi Bakay mûködését azt kell látnia, hogy az egy galimathiász. Egy kocsi az, melyet az iparosok indítottak meg, s mely most sebesen gurul a lejtõn. Egy kocsi, amelynek ide-oda lötyög a rúdja. Egy kocsi, amelynek a két elsõ kereke az önzés, a hátulsó két kereke pedig az esetlegesség.

S hogy teljes legyen a kép, ott csörömpöl megoldva a kisafán a kerékkötõ lánc.

Nem akarom a múltat bolygatni. Legyen az most pihenõ tó, s nyelje el benne a lavírozó Bakayt a köd. Pedig közel suhannak sötét árnyak, itt táncolnak a tollam hegyén, és integetnek negédesen, mintha arra kérnének, hogy támasszam fel õket.

A megtépett erkölcs görcsösen fogja meg kezemet, és azt sziszegi »vágd«.

A politikai jellem penészlepetten, színehagyottan lép elõ egy szerény zugból: »Ne kíméld - mondja -, én nem ismerem.«

A népszerûség bekocogtat ablakomon, s azt kiáltja: »Én tévedhettem.«

S a méltányosság sötét fátyollal födi el szelíd arcát, mintha súgná: »Ne láss meg engem.«

De én azért meglátlak téged, szép istenasszony, s méltányos leszek Bakay iránt, s nem ócsárlom tovább, mert Bakay eléggé meg fog bûnhõdni hibáiért. A nagyravágyás, mely a képviselõi székig vitte, megássa sírját is. S ez egy olyan sír lesz aztán, amin nem zöldül ki a fû sohasem...

S én csak sajnálom ezért Bakayt, s szinte rosszul esett, hogy éppen nekem kellett meghúzogatni a vörös haját, amely, úgylehet - csupán paróka.

HORVÁTH GYULA

Horváth Gyula nem tud ugyan annyi adomát, mint Komjáthy, sem annyi Ponson-regényt nem olvasott, mint Rónay Béla, hanem van benne annyi »sikk«, szellem mégis, hogy magát Végh Aurél elõtt abba a gyanúba keverte, miszerint nem egészen okos ember.

Ami annyit tesz, hogy nem föltétlen mameluk.

*

Pedig Horváth Gyula az. Annak is született (Erdélybe való), s az is volt mindig.

Mert õ nem úgy tett, mint a többi horvátok.

Azok »fehér lapot« kaptak. Õ ellenben fehér lapot adott át a meggyõzõdésében Tisza Kálmánnak. Hadd írjon bele, amit akar.

Tisza Kálmán átforgatta Horváth Gyulát a rekonstrukció idejére Tisza Lajosra és most azon a meggyõzõdésen van, amin Tisza Lajos.

S ez a legjobb mód arra nézve, hogy senkise tudhassa, mi a meggyõzõdése.

*

A biztosi tanácsban õ a legtevékenyebbek egyike, azaz olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, hogy az szakadatlan munkálkodásnak látszik.

Ha Bakay Nándor Szeged »Dózsa Györgye«, akkor Horváth Gyula a biztosi tanács »Nopcsája«.

Elegáns, szertartásos és sima, mint az angolna.

A legkényesebb diplomáciai közvetítéseket õ eszközli a biztosság és város közt.

S a jó modor mindig megteszi hatását elannyira, hogy amire Horváth Gyula nem számított, egyszer csak arra ébredt, hogy õ népszerû ember Szegeden.

Meg is ijedt rettenetesen, - s a neki fölajánlt sövényházi kormánybiztosságot átengedte Nováknak.

S csodák csodája, ezzel Horváth Gyula még népszerûbb lett Szegeden.

S így lészen neki soha el nem évülõ érdeme az, hogy nem õ építette a sövényházi töltést.

*

Eleinte, híre szárnyalván, hogy Komjáthy Bélának van a legnagyobb tajtékpipa gyûjteménye, õ bírt a legtöbb auktoritással Szegeden.

Horváth Gyula nem tûrhette meg ellenzéki kézben e hatalmat, fogta magát, elment a kaszinói bankettre s elmondott egy meglehetõs gyenge toasztot nagyon erõs hangon.

S azontúl Horváth Gyula lett a biztosi tanácsban a legokosabb ember.

*

Általában kis eszközökkel ér el nagy dolgokat.

Mikor a király jubileumára elhozatta Budapestrõl a díszruháját, híre kerekedett, hogy õ lesz az új szegedi fõispán: s már-már belenyugodott a közvélemény.

A ruha ugyan visszaküldetett a parádé után, de Horváth ügyesen föl bírja használni e kis incidenst, mert valahányszor pressziót akar gyakorolni valamiben a jó öreg Dáni Ferencre, mindig megfenyegeti elõbb:

- Vigyázz magadra, Ferkó, mert megint le találom hozatni a mentémet.

*

Tisza Kálmán állítólag azzal bocsátotta el öccsét várost építeni, hogy itt, Pálfy Ferencet kivéve, senkivel se érintkezzék melegebben.

Horváth Gyulát pedig e szavakkal adta át neki:

»Ezt az okos, hû embert pedig azért küldöm veled, hogy mindig meghallgasd a tanácsát, hanem sohase kövesd.«

S Horváth Gyula jól érzi magát ebben a szerepben.

Nem kíván lenni kormánybiztos, s nem vágyik önálló munkásságra.

Megelégszik azzal, ha, mint valami bolygó plánéta, ott keringhet a nap és hold körül, az azoktól kölcsönzött fénnyel körülöntve.

Nem vágyik pedig komoly munkásságra azért, mert ha a küküllõi sógorság-komaság, mely a parlamentbe választá, megtudná, hogy Horváth dolgozni is tud, sohse választaná meg többé követnek, mert hiszen más tisztességes pályán is megélhet odahaza.

*

Ha igaz az a francia mondás, hogy a »stíl az ember«, akkor Horváth Gyula nem ember, s eszerint nem is voks.

De mivelhogy Tisza Kálmán nagyon is tudja, miszerint Horváth Gyula biztos voks, ennélfogva az a francia közmondás egyszerûen nem igaz.

Horváth nevezetes arról, hogy nagyon szórakozott.

Szórakozottsága még dilettantizmusánál is nagyobb.

Mondják, hogy egyszer szórakozottságból Tisza ellen szavazott a »Ház«-ban, s mikor a kormányelnök emiatt szemrehányást tett neki, elpirult. S ekkor kapta azt a titulust, hogy »naiv mameluk«.

Máskor ismét szórakozottságból Bakayt a Zsótér-ház folyosóján »kegyelmes uram«-nak szólította.

Mire az szemét sem hunyorítva mondá:

- Pszt! Lassabban! Még meg találja Lajos hallani!

*

Egyébként Horváth Gyula az erdélyi dzsentri egyik legjóravalóbb példánya, a derék, szpícselõ, tarokkozó, atyafilátogató nemességbõl egy darab; mintha csak Apafi Mihály uram õnagysága udvarából szakadt volna ide.

Nincsen benne annyi jó tulajdon, hogy az árnyoldalait érdemes volna élesen kiemelni, s nincsen benne annyi árnyoldal, hogy rászorulna a kíméletre.

Középszerû ember éles judiciummal. Sok szellem, kevés tudomány, érzõ kedély, egészséges világnézlet, de nagy adag erélytelenség.

Sokat utazott, de keveset látott.

El lehet mondani, hogy európai nívón áll, - hanem véletlenül éppen süppedékes talajon.

Ha tanulni fog ezentúl is, jó alispán lehet belõle.

Ha pedig nem tanul már, akkor beválik - fõispánnak.

KÉT KIR. BIZTOSI TANÁCSOSI SZALONKABÁT

A biztosi tanácstag fogalma, és a szalonkabáté körülbelül azonos - mert szalonkabátot lehet ugyan képzelni biztosi tanácstag nélkül, de biztosi tanácstagot szalonkabát nélkül képzelni lehetetlen. Mi is lenne anélkül? Hogy jelenhetne meg a királyi biztos teaestélyein? És ha nem jelenne meg a biztosi estélyeken, el kellene veszítenie a teljesített kötelesség öntudatát. Az pedig borzasztó lenne - mindenikükre.

De nem akarom tódani-fódani ezt a szomorú történetet, - csak azt kívánom még konstatálni, hogy a biztosi tanácstagok többnyire csoportosan röpülnek, járnak és laknak, mint a vadludak.

Ezt pedig azért bocsátom elõre, mert hozzátartozik e történethez, mely mellesleg legyen mondva, öltözködéssel kezdõdik. De hiszen ez oly természetes, mert a biztosi tanácstag leginkább öltözködésbõl áll.

De kezdjük novellaszerûen.

Sötét téli este volt. A hópelyhek lassan ereszkedtek alá az égbõl. Benn a szobában milly-gyertya égett, s X. biztosi tanácstag a sifonér elõtt állott (ami teljességgel nem volt csuda, mert olyan is van köztük, aki benn lakik a sifonérban). Igen õ ott állott és öltözködött.

Fölcsatolta a kráglit, mely olyan fehér volt, hogy még Komjáthy Béla sem botránkozott meg rajta, s felkötötte a nyakkendõt, még pedig olyan csinos csokorra, hogy az ember mindjárt láthatta, miszerint bizonyosan azért lett tanácstag, mert sokat ólálkodott valamikor a Korona utcai masamód boltok körül.

Azután a lajbi jött; majd meg a szalonkabát, a tavalyi fess szalonkabát, melyet azért vesz elõ most, mert a másik már elkopott a rekonstrukcióban.

De íme a szalonkabát, ami még sohasem történt, nem akar engedelmeskedni, és sehogy sem kívánt helyet foglalni a nagyságos tagokon; szûk lett, s csak nagy erõfeszítéssel sikerült végre fölhúznia.

A derék tanácstag, aki nem nevezhetõ karcsú embernek, de annak hiszi magát, s akire bízvást el lehet mondani, hogy hiú ember, bár nem annak hiszi magát, elsápadt e rettenetes felfödözésre, s rémülten ejté ki kezébõl a kis toalett-tükört, nemes ábrázatának hû mutogatóját.

- Irtóztató! - kiáltá - el vagyok veszve, meg vagyok semmisülve... De ennyit hízni! Ez az átkozott szegedi levegõ... Tavaly még bõ volt a szalonkabátom.

Töprengve süllyeszté fejét tenyerébe.

- Csak már tudnám, mitõl van? Talán a Gajdacsi-féle halpaprikások? vagy a koszt a Hungáriánál.

Sietve hívatta az orvost.

- Uram - mondá -, nagy titkot bízok önre. Egy olyan titkot, amit senkinek sem árulnék el önön kívül. Remélem, orvos úr, ön férfi és tudni fog hallgatni.

- Bízhat bennem...

- Tudja meg tehát, hogy én...

- Igen, hogy ön?

- Hogy én szörnyen hízom.

- Ah! Ez igaz, gratulálok hozzá.

- Tudja meg pedig, hogy inkább fõbelövöm magam, mintsem Komjáthyhoz hasonlítsak. Pedig nagyon rohamosan hízom, nagyon rohamosan.

Kétségbeesetten markolta meg az orvos kezét.

- Az isten szerelmére kérem, segítsen rajtam.

- Mutassa ön a nyelvét. Igenis... nézzem csak!... valóban uram, ön igen hajlandó nagyon meghízni. Ön a legkövérebb emberek egyike készül lenni. - Igenis, önnek árt a szegedi levegõ.

A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:

- Van-e szer ellene?

- Minél kevesebb tésztásétel és minél több testmozgás.

Az orvos éppen elmenni készült X-tõl, midõn a harmadik szobából X. lakótársa, Y. tanácstag lép be, szörnyû sápadt arccal.

- Jó, hogy itt van, kedves doktor. A hangját hallottam. Jöjjön be kérem, fontos közleni valóm van.

Y. kezében reszketett a gyertya, amint az orvost a sötét szalonon keresztül öltözõ szobájába kísérte.

- Uram - kezdé hebegve -, ...én el vagyok veszve.

- Hogyan uram? - kérdé az orvos.

- Én hektikában vagyok. Legalább negyven fontot kellett fogynom, mióta Szegeden vagyok. Most hogy szoáréra készülök õexcellenciájához, fölveszem a szalonkabátot, s íme uram, e kabát, mely szépen tagjaimhoz simult nemrég, most csak úgy lötyög a testemen...

- Igen, valóban.

- Mentsen meg kérem, ha lehet...

- Mutassa ön a nyelvét. Igenis... nézzem csak,... valóban uram, önben benne van a tuberkulózis csírája. Igenis, önnek árt a szegedi levegõ.

A tanácsos úr fájdalmasan szisszent föl:

- Van-e szer ellene?

- Minél több húsétel és kevesebb mozgás.

A doktor elment s a tanácsosok is elmentek a szoáréra, de igen szomorúak valának. A királyi biztos szalonja sem vidámítá föl õket, pedig az varázserõvel bír, hogy aki belép, rögtön mosoly és alázat ül ki az ábrázatára.

Talán a szalon változott meg? Nem, minden úgy van, mint azelõtt, az az ismerõs óra ketyeg a falon, mely mindig elkésve jár. A szögletben ott vannak üveg alatt a régiségek éppen, mint múltkor, a falon Szeged madártávlati térképe. Az asztalon ott kevélykedik a fehér kötésû díszalbum is, amelynek elsõ lapján vitéz Jankovich Miklós áll hõsi pozícióban és fringiával. Utána még mintegy tizennégy szalon-kabát látható azzal a kis variációval, hogy minden szalon-kabát tetejibe más-más fejet pingált a fotográfus.

A párolgó teát behozták. Mindenki jól érezte magát, csak Y. és X. urak nem.

Mi lesz õbelõlük ezután? A képzelõdés köde ülepedett agyvelejükre. (Mert hisz különben is azzal van szaturálva a terem.)

Az egyik nemsokára be fog illeni a londoni kövérek báljába, a másik pedig lefogy minimumra és elsorvad. Hát megérdemli ezt a rongyos tíz forint diurnum?

A diskurzus ezalatt vidáman folyt. Komjáthy tisztességesebb adomáit mondta el (mert tud ilyeneket is), Horváth Gyula a mameluk világról csevegett a saját modorában, rapszodice, mikor még õ inspirálta az »Ellenõr«-t a kormány megbízásából. Tyû! Milyen világ volt az akkor, s mekkora hatalom õ maga.

Egyszer elvitt egy cikket, amiben ez a szó fordult elõ »álamügyekett«.

»A szerkesztõ - úgymond Horváth - kijavította aztat a szót nekem titokban, hogy én aztat észre ne vegyem.

Én azonban elköveteltem a kéziratomat.

A szerkesztõ elpirult.

- Bocsássa meg ön - mondá -, de én az »államügyeket« szót két »l«-lel és egy »t«-vel írom. S ennek következtében bátor voltam...

- Ah, ön két »l«-lel és egy »t«-vel írja az államügyeket? - mondtam én neki. - Én aztat hiszem, hogy úgy is jól van«.

Horváth Gyula oly szeretetreméltóan tudja elmondani a maga turpisságait, hogy az ember szinte megbocsátja neki, hogy okos dolgokat nem cselekszik.

De nem használt az általános jókedv... a két rekonstruktor szomorú volt az egész estén, s az egyik is, a másik is fölemlíté, hogy egészségügyi tekintetbõl le akarnak tanácsosi hivatalukról mondani. Y. Meránba megy, X. Karlsbadba.

- De hiszen olyan egészségesek vagytok, mint a makk - mondták a nagyságos kollegák.

De õk csak váltig hajtották, hogy nem maradhatnak Szegeden.

S már-már olyan szerencsésen alakultak a viszonyok, hogy alkalmasint elvesztettük volna õket, ha másnap a közös szálláson a közös inas ki nem viszi a szalonkabátokat porolni az ambitusra, s ha onnan nem viszi vissza »ismét« kicserélve.

...S lõn, hogy amint a legközelebbi alkalomkor újra felölté egyik is, másik is a szalonkabátját, õexcellenciájához menendõk a lemondást beadni, örömreszketve vették észre, X. azt, hogy soványabb, Y. pedig azt, hogy kövérebb lett. Egyszóval visszanyerték elõbbi formájukat.

S ennek köszönhetjük, hogy maradtak - s hogy Szeged ennélfogva nem marad fölépítetlenül.

JANKOVICH MIKLÓS

Zsedényi piperkõcnek tartotta.

Itt Szegeden azonban cinikusnak hiszik, s praesentes concludunt.

Jankovich Miklós nem törõdik a divattal, mindenben a maga ízlését és eszét követi.

Az elõbbibõl következtetést lehet levonni az utóbbira.

*

A minden alatt nem értem a politikát is, mert ezt egészen ráhagyja nagyságos Tisza Kálmán úrra, aki gondolkozik helyette, s õ hûségesen alkalmazkodik parancsaihoz, küldenék bár kályhafûtõnek Gesztre, vagy pedig a »legyõzhetetlen szádfal« kormánybiztosának Szegedre.

Egyik õse, Jankovich László, azért vesztette el egykor adminisztrátori székét, hogy midõn Fráter Pál hajdani követ berlini útjáról referálva, többi közt így folytatá óriás pátosszal, majdnem éneklõ hangon a nagyteremben: »és láttam õ királyi felségét fejedelmi díszornátusban«, meg nem állhatta, hogy fõispáni székébõl mérgesen fölpattanva, gúnyosan közbe ne kiáltson:

- Volt-e bagó a szájában?

Változnak az idõk. Ami az õsapát megbuktatta, éppen az emeli ki az unokát. Jankovich azért lett kormánybiztos, mert mindig bagó van a szájában.

Tisza Kálmán kiismerte és belátta, hogy szalonszerepekre nem alkalmas, - megtette hát a »kubikosok királyának«.

*

Elementuma a víz. Még mielõtt az »ország vadmérnöke« lett volna, mindig nagy elõszeretettel adta a »vizit«.

Azért is lett vízi kormánybiztos.

S annyira irigykedik minden más élõlényre, amelyik a vizet lakja, hogy odahaza vadasi parkjának halastavában még a békákat is kilövöldözte szalonpisztollyal.

S ez az õ egyetlen sikerült vállalata.

*

Fiatal korában Józsa Gyurinak készült, vendégeket fogdosott, azokat holtra részegítette, hecceket inszcenírozott, bundát borotvált, kocsikerekeket szedetett ki, egyszóval prototípje volt a fenegyerekeknek.

Képtelen lévén minden komolyabb foglalkozásra, szolgabíróvá választatta meg magát a dunapataji járásban.

Azonban még az is terhes és komoly foglalkozásnak látszott elõtte, s bekívánkozék a parlamentbe.

Be is jutott, de itt az általános dologtalanságban csoda történt rajta, megutálta a tétlenséget. S egy szép reggelen elhatározta magát, hogy õ szakember lesz.

S azóta õ szakember.

Valahányszor árvíz borítja az ország valamely részét, azon mindig Jankovich Miklósnak kell segíteni.

Igaz, hogy még eddig egyszer sem segített. A kormány rá is jött arra, hogy itt is, ott is hibákat követett el.

De azért mégis mindig õt nevezi ki a vízvédelem élére, mert úgy okoskodik, hogy minél több hibát követ el, annál többet bír majd a jövõben kikerülni.

S abban a kormánynak tökéletesen igaza van.

*

Legnagyobb hõstette az, mikor 1876-ban a haragvó Duna folyamon át, melynek fölkorbácsolt szilaj hullámai óriás jégtáblákat paskoltak egymáshoz, a dunaföldvári postamester társaságában törékeny lélekvesztõn Dunaföldvártól Pataj felé evezett.

Idõközben elindult a jég Földvárott, s utolérte õket.

Nem volt menekülés semerre. A csónakot felhúzták a jégre ketten, mert az evezõs beleveszett[!], s jégtábláról jégtáblára ugrálva Ordasig jutottak.

Itt szerencsésen feljutottak a töltésre, de hasztalan, mert egész tenger volt Ordastól Patajig a környék.

Jankovich Miklósnál mintegy huszonötezer forint volt a kormány pénzébõl, hirtelen elhatá­rozással kivette zsebébõl, átadta útitársának, maga pedig lehányván összes ruháit, mezte­lenül a vízbe ugrott (csípõs tavaszi nap volt) s átúszván az ártért, sebes vágtatva beszaladt Patajra.

A jó patajiak azt hitték, megbolondult a nagyságos úr, mikor ruha nélkül látták végigszaladni a falun, egyenesen a jegyzõ házához, hol parasztasszonyokkal azonnal dörzsöltetni kezdte magát, mígnem bekövetkezett az izzadás.

Ezzel ruhát kérve azon módon, egészségesen visszasietett a halálnak ott hagyott társát megszabadítani.

Nemrég e tette miatt királyi elismerésben is részesült.

S volt benne mameluk létére is annyi malícia, hogy az elismerés közzététele után megkérdezze Tisza Kálmánt:

- Kegyelmes uram, nem mondanád meg kérlek, kell-e ezért, és kinek kell fizetni?

*

Mióta Szegeden van, igen jól viseli magát. Akik egyszer beszéltek vele, azok azt mondják, nagy demokrata, akikkel gyakoribb érintkezésben van, azok szörnyû arisztokratának deklarál­ják, akik azonban tökéletesen ismerik, szentül meg vannak gyõzõdve, hogy Jankovich Miklóst lehetetlen kiismerni.

Különben szereti mindenki, mert egyforma goromba mindenkivel. De gorombaságában van valami szeretetreméltó.

Munkakedve törhetetlen, ront, javít, sose pihen.

Nem hízeleg senkinek, a politikában nem nagyképûsködik, s ritkán antichambrírozik a királyi biztos elõszobájában.

Ha be-bevetõdik is referálni, hideg, kimért és száraz.

Talán érzi, hogy Tisza Lajos éppen úgy tesz vele, mint a szép Nathalie fejedelemnõ, mikor a szkupcsina tagjait fogadja.

T. i. Tisza Lajos - vagyis akarom mondani a szép barna fejedelemnõ - kifüstölteti ilyenkor a szobákat.

*

Jankovich Miklós mindig hajnalban kel, mert tudja, aki korán kel, aranyat lel.

De azt is tudja, hogy ha aranyat akar találni, valakinek még korábban kell fölkelnie, hogy azt az õ számára elveszítse.

S éppen ez az õ diplomáciája.

Megválasztása a helyes idõnek, kizsákmányolása a körülményeknek, eszközöket tudni teremteni a cél elérésére - s az eszközökben is külön-külön célt érni el.

Csernátony-féle életfilozófia!

Pedig Jankovich Miklós csak annyiban hasonlít Csernátonyhoz, hogy egy bûnbe, a bankó­csinálásba keveredtek, de azzal a különbséggel, hogy míg Csernátony Lajos (a Tisza jobb keze) valóságos ötforintosokat rajzolt, addig Jankovich még csak a »Jancsi bankó«-ig jutott.

*

A »Jancsi bankó« pedig semmi egyéb, mint írásbeli utalvány a kubikosok számára, amelynek alapján ezek enni-innivalót kapnak a csárdában.

S ilyen kubikosok között foly le Jankovich élete egy idõ óta. Nyáron a baktó-szilléri töltést építette nagy kedvvel, most meg a körtöltésnek feküdt neki.

Hogy bírja a közbizalmat, s milyen tekintélyt vívott ki akaraterélye és szívóssága, mutatja azon körülmény, hogy most, midõn Kende Kanut eljátszván gyermekjátékait, leköszönt a »világ legnehezebb hivataláról«, a percsórai kormánybiztosságról, a szegediek úgy szeretnék kikombinálni a dolgot, hogy az ország vadmérnöke lenne a legjobb percsórai kormánybiztos, míg az õ félben hagyott dolgát idehaza majd elvégezné a »város vadmérnöke« Pillich Kálmán.

Az még tréfából sem bírna lenni Pallaviciniékkel szemben engedékeny.

Emez pedig még tréfából sem engedné, hogy valaki ne legyen engedelmes.

*

Józsa Gyuriskodó korában egy vendéget csípett meg Jankovich, valami német utazó tudóst, akit sehogy sem akart elbocsátani nehány napig. A tudós úr rettenetes mély alvó volt.

Egyszer midõn legédesebben szunnyadozék vala, puha párnákkal bélelt kocsiba helyezte, s sebes vágtatva vitte a harmadik német faluig, hol cókmókjával egyetemben gondosan kiemelve a hintóból, egy bokor tövébe fektette szelíden és otthagyta.

És ezt a történetkét jól tudja Tisza Kálmán.

S ezért van az, hogy csakis a szavazásokra sürgönyözi föl, s nem meri otthon tartani e szeszélyes, excentrikus mamelukját, hanem különféle expedíciókkal szórakoztatja.

Mert ha Jankovich gondolkozni kezdene, amilyen állhatatlan, szépen összepakolná összes »szabadelvû« nézeteit (mert õnála minden nézet csak vendég), s nem õket vinné, hanem õ szaladna el elõlük - a szomszéd határba.

De Tisza Kálmán nyugodt lehet, Jankovich Miklóson sohasem esik meg az a csoda, hogy õ gondolkozzék.

*

Éppen már a Dobó fotográfiájának megírásához fogtam, midõn a következõ levelet kapom Jankovich Miklós viselt dolgaihoz kiegészítésül.

Uram! Ki ne feledje, kérem, a Jankovich egyik legfontosabb stiklijét, melyet Csíky Sándorral követett el.

Egyszer ugyanis Csíky Sándor rémítõ hosszú beszédnek keseredett neki, mikor pedig igen drága volt az idõ, mert sürgõsen kellett a kormánynak keresztülvinni a tárgyalás alatt levõ javaslatot.

Azt mondja Tisza Kálmán Jankovichnak:

- Ugyan hallgattasd el, kérlek, valahogy.

Jankovich bemegy erre a büfébe, kér ott a »képviselõházi angyal«-tól egy darabka jeget, cukkerli papirosba csavargatja, odasettenkedik Csíky bátyánk háta mögé és beereszti az inggalérja alá a veszedelmes katarcetlit.

Eger város érdemes képviselõje pedig folytatja honyhazai fájdalomtól remegõ hangon...

»Igenis, így van ez mélyen tisztelt képviselõház... jaj!! jaj!!«

Jó Csíky Sándor ijedten kapott nyakához, s fogvacogva ült le, még mondatát se végezvén be.

...Sajnálnám, ha a történelem számára elveszne Jankovichnak e fontos szolgálata. Írja meg kérem utólagosan.

Egy szemtanú.

S én örömest írtam meg, mert ki ne idõznék még egy-két percig szívesen Jankovich Miklósnál, ha nyomban tõle Dobóhoz kell átmennie?

DOBÓ MIKLÓS

Egy tehetség sem próféta a saját hazájában a közmondás szerint.

Dobó Miklós pedig csakis a saját hazájában bírt prófétaságra vergõdni, minélfogva talán nem is tehetség.

Annyi tagadhatatlan, hogy van svádája - s ez tartja fenn az illúziót iránta.

Ez vezette félre az alsóvárosiakat is, kik fölkarolták mint követjelöltet 1875-ben. Fölkarolták, mondom, de nem választották meg.

E sváda csábította el Dánit is, kinek mikor már mindene volt, eszébe jutott, hogy hátha lenne egy püspöke is.

S egy hajszál híja, hogy nem lett.

*

Csakhogy az az egy hajszál legalább is olyan hosszú, hogy a csókai paplaktól a Tuilleriák palotájáig elérne.

Mikor a szegedi kiállítás volt, az itt idõzõ Trefort minisztert Dáni édes mázos szavakkal kapacitálta mellette. Szavakkal! Trefortot!

Trefort meg is ígérte, hogy kinevezi kassai püspöknek.

S õk hittek neki.

Nem ismerték Trefortot, nem tudták a boldogtalanok, hogy Trefort soha senkit sem nevez ki püspöknek ingyen.

Naivitásuk elvakította[!], s a sajtóban kezdték szellõztetni Dobó kinevezési ügyét. Ebbõl azonban vihar lett.

A sajtóban élesen vágódott föl az a kérdés, vajon kicsoda az a Dobó?

A leendõ kassai püspök érdemeirõl nem tudott az ország, a közvélemény semmit.

Ekkor állott elõ Dáni egy hírlapi nyilatkozattal, áradozó magasztalással festve jelöltjét, s ./ · alatt mellékli Antal bátya beszélgetéseit Miklós öccsével« címû füzetét Dobónak, melyben kérdések- és feleletekben a közösügyre vonatkozó közönséges dolgok vannak gyarlón összefércelve.

Ebbõl aztán megtudta a világ, hogy Dobó Miklós író.

S most már az az érdeme sem maradt: hogy sohasem írt semmit.

*

Nem maradt benne semmi jó tulajdonság, csak a szerénység.

De Dáni azt is megcsorbítá, mert a nyilatkozat végére Dobó püspöksége mellett odatette argumentumnak, hogy Dobó nemcsak nagyon okos ember, hanem egyszersmind neki jó barátja.

Ez se használt. Trefort még ezért sem nevezte ki.

Dobó nem keseredett el és nem pihent; pogácsát süttetett az útra és elindult patrónusokat keresni.

Ment, mendegélt, míg végre eljutott Esztergomba is a prímáshoz.

Simor nyájasan fogadta, s meghallgatván kérését, kedélyesen mondá:

»Fiam, amint az újságokból olvasom, te nagyon okos ember vagy. Te nagyon sokat tanultál. Felejtsd el a felét, s mialatt elfelejted, tanulj meg lemondani.«

*

Lemondani, lemondani... könnyû nektek azt mondani!...

De minek is mondott volna le vágyairól? Hiszen, hogy Trefortot, Simort meg nem nyerhette, azért még nem kell kétségbeesni. Ott van még Várady Gábor képviselõ és primipulus mameluk, akinek titkos üzlete van Budapesten rendjelekre, világi és egyházi hivatalokra. Hátha annak a boltjában van egy eladó püspökség.

Dobó már akkor is ösmerte Váradyt errõl az oldaláról, föl is kereste, meg is kérte, - de Várady kijelentette nagy kézdörzsölgetés közt, hogy ezt az árucikket annyira monopolizálja Trefort, miszerint õ ritkán jut egyhez-egyhez, s annak is mindjárt annyi vevõje akad, olyan melegiben elkapdossák, hogy ez idõ szerint minden jóakarata mellett sem szolgálhat a t. c. vevõ úrnak, hanem ha netalán egy kis idõ múlva tetszenék befordulni stb.

Így lõn, hogy Dobó nem lett kassai püspökké, sõt post tot discrimina rerum, még csak nem is terjesztetett föl a királynak.

Búsan, csüggedten tért vissza, s hogy szót fogadjon Simornak, megkísérté elfeledni annak a felét, amit tudott.

Sikerült neki.

Éppen az a fele volt, amiért püspöknek kellene lennie az embernek - de amiért sohasem lehet még apát sem.

*

Következett is nyomban az áldás, ha nem csordult, csöppent: kanonokság, apátság, s ez utóbbival egyidejûleg a biztosi tanácsnak lett tagja.

Itt a »here bizottság«-ba osztották be, amelynek Dáni fölmentése óta elnöke.

Nagy föladat vár reá a biztosi tanácsban.

Komjáthy Bélát imádkozni tanítja. S azalatt megtanul Komjáthytól káromkodni.

Tisza Lajos, ha majd elmegy innen, a fölösleges pénzbõl, amit már nem fog tudni hova fordítani - úgy hírlik - pályadíjat fog kitûzni a Dobó Miklós tanácsosi összes mûködésérõl írt legkime­rítõbb mûre.

A pályázó mû öt petit sornál kisebb és tíz petit sornál nagyobb nem lehet.

*

Ezer aranyat pedig a segélypénzekbõl azon kérdésre szánt, hogy valaki fejtse meg, milyen a Dobó politikai hitvallása.

Hanem ezzel bizony egyetlen péterfillért sem reszkíroz Tisza Lajos; az, mint a háromszínû kandúr elõállítása, a lehetetlenségek sorába tartozik.

Mert Dobó Miklós sokkal ügyesebben tudja elrejteni önnönmagát, mint rokona, Dobó Pista - Végh Ignácot.

1874-ben demagóg beszédeket tartott a legelõk eladása ellen, melyeknek árát a hatóság egy állandó híd fölépítésére kívánta fordítani.

»Antal bátya beszélgetései«-ben a közös ügyeket mentegeti.

Titokban a »Magyar Állam«-mal van összeköttetésben.

Fölvilágosodott embernek látszik, aki az árral úszik, minden körülménybõl hasznot húz, az orrát mindenbe beleüti, s sehol sem piszkolja be, kit folytonos tevékenységre ösztökél szertelen ambíciója.

Az eszközökben nem válogatós, mennyek boldogságát prédikálja, de a poklok dicsszomját érzi.

Várady Gábor úr cége megszûnvén, kérdés, milyen úton szerezte meg a biztosi tanácstagságot? Mert hogy nem igazi szerzemény, azt nagyon könnyû kitalálni.

Igazi jezsuita: a cél szentesíti neki az eszközöket, s az eszközök közül egyet sem tart megvetendõnek és kicsinynek. Dicséretes akaraterõ van benne, s rendkívüli szívósság.

Mióta a prímás világiasságát egy kissé rosszallólag megvágta, azóta bigott is tud lenni.

Nemcsak a lényegesebb dogmákban, de a misztériumokban, csodákban is hisz.

Ugyanis a szegedi romok közül véli kihalászhatni - a püspöki süveget.

*

Tisza Lajos udvarában grata persona. A kálvinista nagy úr tetszeleg azzal magának, hogy egy katolikus pap iránt bizonyos fokig elõzékeny.

Van is tehát nem csekély befolyása a királyi biztosra, ki viszont a városházávali viszonyokban használja fel Dobót jól. Vagy legalább hiszi, hogy használja.

A kollegák azonban nemegyszer felbosszantják frivol megjegyzésekkel és erkölcstelen »szabadonc« adomákkal, úgyhogy egyszer mérgesen fakadt ki a derék pap:

- Én »itt is« az isten szolgája vagyok.

S ezzel elárulta, hogy Szegedet tulajdonképpen csakis az Úristen rekonstruálja.

*

Számtalanszor vetõdött már fel az a kérdés, hogy miért szegény Szeged jeles emberekben.

Mert nincsen arisztokráciája. És mert arisztokráciája nincs, a közügyekben való szereplés nélkülözi azon külsõ csillogást, mely a megyei élet sajátja, s mely oly hatalmas tápláléka az ambíciónak.

Valóban, e hetvenezer lelket számláló város csakis Dobókat és Bakaykat tud produkálni.

Ez az oka aztán ama nagymérvû elhagyatottságnak, mely oly szörnyen megbosszulta magát.

Nincs protekciónk. Meddõ talajon nem nõnek szálak, melyek összekössenek a hatalommal.

Szomorú dolog, de igaz - s az igazat, ha nem hízelgõ is, miért ne mondanám ki?

Bakayt egy epidemikus nyavalya szülte, mely most kezdõdik a városokban.

Dobó pedig egy már elmúlt betegség utólázának tünete.

Sehogysem egészséges állapot tehát, hogy e két ember szerepel Szegeden.

Vigasztaló a dologban csak az, hogy sokáig úgysem szerepelhetnek.

Dobó olyan, mint a szivarszopóka, csak addig fehér, míg a füst át nem járja.

Bakay pedig olyan, mint a szivar; úgy elszívódik, hogy csak a hamuja marad meg.

A csutkájára legfeljebb az utca-gyerkõc gyújt még rá: a hamuja pedig jó lesz fogtisztító pornak a »városházi klikk« számára.

SZEMZÕ GYULA

Hasonlít a mesebeli sárkányhoz, aki mindennap hét szûz hajadont evett meg früstökre.

Ezenkívül nem hasonlít semmihez és senkihez.

De a sárkánnyali hasonlat is csak olyan, hogy ha nem a sárkány falta volna föl a szûzeket, jobban hasonlítana a szelíd bárányhoz, - mely harmatos zöld füvet legel.

De nem; hisz õ nem a saját eszméivel táplálkozik!

*

Hogyan lett képviselõ, azt csak a zombori pince mondhatná meg; hogyan lett biztosi tanácsos - annak sincs története. Az egyesült ellenzékbõl is kellett kinevezni valakit, s miután Beniczky Ferenc nem akart Szegedre jönni, hogy hogy nem, Tisza Kálmán szeme Szemzõ Gyulán akadt meg.

Szemzõ Gyula elfogadta a tanácsosi állást, mert õneki tökéletesen mindegy, akár Budapesten hallgatni, akár Szegeden hallgatni.

S az a különbség mégis csak megvan, hogy ott öt forintért, - itt meg tizenöt forintért hallgat az ember.

*

Csendes, jóakaratú ember, aki nem mosatja és varratja ugyan ingeit Párizsban, mint Gorove István, hanem a hazai mosónõkkel és varrónõkkel, - de azért tökéletes gavallér az utolsó gombig.

Járása méltóságos, kimért és olyan lassú, mintha már elõre predesztinálva lenne, hogy nem jut messzire.

De õ nem is akar messzire jutni.

Meg van tökéletesen elégedve azzal is, ha szavazáskor neve a »nem«-mel szavazók között nyomtatva jelenik meg a lapokban.

Vagy azt sem bánja, ha az absentesek között is: mert az a kevés dicsõség, amennyi neki kell, mindenütt megterem.

S neki tetszik az, hogy aki e nevet hallja: Szemzõ Gyula, - tûnõdve kérdi önmagától:

Vajon ki lehet az a Szemzõ Gyula?

*

A »gyõri Takács-eset« óta semmi sem lehetetlen többé a világon.

Megeshetik, hogy Szemzõ Gyula is szerepelni fog még.

Sõt Gromon Dezsõ sem lévén örökkévaló, történhetik, hogy Szemzõ lesz a Bács-Bodrog megyei fõispán.

Titkos gondolatai közt ott is szerepel e néma vágy...

Képviselõi mandátuma tehát arra nagyon jó, hogy odafönn megszokják arcát a kormánykörök, odahaza pedig elszokjanak tõle.

Hogy az egyesült ellenzék melyik árnyalatához tartozik, az egykori disszidensek híve-e vagy a konzervatíveké, azt voltaképpen kitalálni nem lehet.

Egyelõre tájékozásul annyit, hogy se nem hordott, se nem hord monoklit.

Vannak dolgok, amik ha igazak is, mégsem valószínûek, ilyen például, hogy Horváth Gyula röpiratokat írt, és ismét olyanok, melyek ha nem igazak is, mégis valószínûek, ilyen például, hogy Szemzõ Gyula is ad valamit magára.

Ha Szemzõ Gyula ad magára valamit, akkor õ végtelenül hálás lehet Tallián Béla és Bakay Nándor iránt.

Az õ példájukból pedig elnézõ énirántam - amiért fény helyett csak árnyat konstatáltam benne.

Mert Tallián Bélán bizonyul be, hogy nem mindig az igazi érdemé az elismerés, s Bakayn, hogy nem mindig a tevékenység a leghasznosabb.

*

Máskülönben Szemzõ Gyula egyike a legszeretetreméltóbb embereknek, akit mindenki becsül és tisztel, komoly, férfias és nemes gondolkozású.

Szegeden nem sok vizet zavar, mûködésérõl nem tudunk egyebet, mint azt, hogy egy nagy szüretet rendezett a királyi biztosék számára Zomboron.

Különös érdeméül fölhozható, hogy a »Függetlenség«-et járatja, - de nem ír bele.

A színházba szorgalmatosan jár - de az elõadásra nem figyel.

Legfontosabb mozzanat életében, hogy egyszer minden ok nélkül leborotváltatta a szakállát.

A zomboriak nagy változást jósoltak e változásból. De semmi sem történt.

S a zomboriak ezt sem bánták; Szemzõ már hozzá szoktatta õket a csalódásokhoz.

Még csak azt jegyezzük meg róla, hogy a »fekete ház«-ban lakik, s hogy gyakran mereng, ábrándozik az ablaknál.

Az úszó felhõket nézi... amint összegomolyodnak, a végtelen világûrt, mely kibékíti önmagával.

A merengések egy ilyen percében, midõn gyémánt gyûrûjével álmodozón zörgetette az ablak üvegét, kedélyesen szólítja meg egyik kollégája:

- Miért nem karcolod rá a nevedet?

- Minek? - kérdi megrezzenve Szemzõ.

- Hadd tudja meg az utókor, hogy te is Szegeden voltál.

KOMJÁTHY BÉLA

Van valami rejtélyes az ég alatt és a föld fölött, amibe a tudomány bele nem hatol, amit az elme föl nem érhet, ahova a tudat mécsének fénye nem világít, van valami megfoghatatlan, megdöbbentõ, hogy miként lehetett Komjáthy Béla nevezetes ember!

Pedig õ az, nevezetes ember, kapacitás a szélsõ balon, renomírt ügyvéd, publicista, kitûnõ júrista, híres demokrata és nagy gentleman. Azaz mindenki annak tartja, s ez a tudalom mint valami chlumi köd terül el terebélyes alakja fölött, s remegésben tartja a fölületességet, gúzsba kötve a kételyt, láncon a harapós irígységet.

Már két országgyûlés óta ül ott a házban, s abból az anyagból van gyúrva, melybõl az örökös képviselõk. De ha véletlenül kimarad, bizony nem esik nagy kár miatta.

A csillag-rendszer járni fogja a maga útját, a mezõ azontúl is hol fakó lesz, hol zöld, a parlamentek »igen«-je, »nem«-je belezúg az események folyásába, a csaták vérvilágába, de Komjáthy nem fog hiányzani seholsem: õ, kinek alakja annyi ûrt betöltött, nem fog hagyni semmi ûrt maga után.

*

Azt mondja Eötvös Károly, hogy Komjáthynak legkomolyabb tanulmánya az õ adomái.

Horváth Gyula meg azt állítja Rónay Béláról, hogy annak egy-egy jó mondása többet ér huszonöt Komjáthy-adománál.

Mármost tehát csak a Rónay jó mondásait kellene ismernünk, hogy következtetést vonhassunk a Komjáthy tanulmányaira.