|
Igazán
elszomorító, amennyire a fővárosi zsurnalisztika hanyatlik napról napra.
Csak nemrég
jelent meg a lapokban egy kis közlemény egy hatodrendű
szerkesztőről, hogy mellékesen még uzsoráskodással is foglalkozik.
Egy uzsorás
szerkesztő igazán érdekes.
A
társadalom õre mint a társadalom megrontója.
Érdekes
volna tudni azok neveit, akik a lapjára prenumerálnak.
*
Vannak lapok,
melyek par force ellenségei minden üdvös dolognak, ha az a kormány körébõl jön,
és viszont, melyek agyonütnek minden, az ellenzéktõl származó üdvös törekvést.
De ezek még a
tisztességes sajtó.
Vannak gourmand
lapok, melyek, mint a szörny-sárkány, minden áldott nap megesznek egy embert.
Van bennök
egy-egy rovat, melyben okvetetlenül a tér mennyiségéhez képest, nagyon vagy
kevésbé le kell rántani, becsületétõl, jóhírnevétõl meg kell fosztani valakit -
mert a publikum étvágya azt úgy kívánja.
Még folyton telik
az emberekbõl, de miután több nap, mint ember, mi lesz, ha majd tövig föleszik
az embereket?
Persze föleszik,
s akkor aztán csupa gazemberek lesznek a prenumeránsok.
Miféle morált
kell majd ezeknek föltalálni?
Így fordul
meg a világ. Azelõtt a lapok voltak megbélyegezve,
most az olvasókat éri ez a sors.
*
A belga
királykisasszony esküvõjét elhalasztották. Ez most a beszéd tárgya a
fõvárosban.
...Még ki
nem kötöttek az angolok - mondják a szellemes emberek.
...Még nem
készült el a staffirung - vélik a falusi anyák.
Még nincs
eldöntve, miféle érdemjelet kapjon Posner Károly Lajos - elménckednek az
irányadó körök.
Bizonyosan
Szász Károly nem készült még el az ünnepi ódával - gyanakodnak az írói klubok.
A
menyasszony csókja még nem elég érett, suttogják a poéták.
És senki
sem találja el az igazi házassági akadályt, pedig benne van a törvényben, hogy
a menyasszony katonához menvén férjhez, még nem képes letenni a kauciót.
*
Hanem
bezzeg - hogy ím a házasságról van szó - mint a madár, ágról-ágra könnyedén röpked
a mi bûbájos csalogányunk egyik frigybõl a másikba.
Csakugyan
tény már. A kedves Blaháné Splényi báróné lesz.
Helyesen
jegyezte meg valaki, hogy õ Zsoldosból zsoldost csinált, s hogy a basából
jobbágyot.
Azt mondja
az aranyos jószág: »birtokot veszünk falun, odavonulok a férjecskémmel,
fölhúzom ott a piros csizmát s magam látok a gazdaság után.«
...No
hiszen, ha õ húzza föl a csizmát, vajon ki viseli akkor a papucsot?
*
Hanem azért nem
kell megijedni.
Az ország
legtartósabb szépe, akihez az idõ sem mer hozzányúlni, nem vál meg a színpadtól
mindjárt, maga is csak két-három év utánra tervezi a falusi örömöket.
Addig pedig még
de sok gondolat megfordul abban a szép fejben, s be sok újabb arc záródik abba
a viasz-lágy szívbe.
Egyszóval Blaháné
megmarad a Népszínház tagja, s mindössze annyiban változik a helyzet, hogy a
színlapon »Splényi báróné« lesz odanyomva föltûnõ betûkkel.
S ez is csak új
érdekességet kölcsönöz neki. Mert bizony nagy szerencse, hogy csak a neve
változik nagyon gyorsan, de õ maga nem.
Egy igazi báróné
a Marcsa-, Borcsa-szerepekben, ez már mégis csak érni fog valamit.
Vasárnap a »Piros
bugyelláris« elõadása alatt, midõn a függöny legördülte után hatalmas tapsok
kíséretében hítták Blahánét és Tihanyit, a kópé Tihanyi gúnyoros maliciával fogta
meg kezét a színfalak között.
»Jöjjön,
méltóságos báróné! menjünk, hajtsuk meg magunkat: Tapsolnak a mesterlegények.«
|