|
Boz-Dickens-szel
történt, hogy midõn egy ízben Dowerbe utazott, a kupéban rajta kívül még egy úr
ült és egy vénkisasszony.
Mindkettõ,
mihelyt a gõzmozdony megindult, könyvet vett elõ s irtózatosan elmélyedve
olvasott, míg maga Dickens gondolatainak adta át magát.
Az olvasmány
nagyon érdekelhette az utasokat, mert a férfiból mint a zuhatag tört ki
hellyel-hellyel a hahota, míg a kisasszony szemeibõl záporként hullottak a
könnyek.
A nevetõ úr, kinek
a tokája is rezgett a széles jó kedvtõl, meg nem állhatta, hogy az ismeretlen
útitársnõt meg ne szólítsa.
- Ön sír, miss?
Mit olvas ön az isten szerelmeért?
- Boztól a
»Bleak House«-t. És ön, uram?
- Én is
éppen a »Bleak House«-t olvasom Boztól - mondá a nevetõ ember -. S teringette,
az a legderekabb, hogy amint látom, egy lapon olvasunk.
Én is úgy
vagyok a bálokkal itt Pesten. Más ember mulatni jár oda, én meg a
mulatságaimtól megvont idõt unatkozom itt át.
Ez alul
csak az álarcos bálok (vagy hogy szegedi grammatikával szóljak, bálak) tesznek kivételt. Ezekben azért-e, hogy pikánskodni szabad a
maszkokkal, vagy azért-e, hogy az arcokat nem látja az ember, sok érdekes van.
De hát ezek
a pesti bálok sem olyanok már ám, mint azelõtt. A szép leányok nem fogytak ki
ugyan, hála istennek, s nem is fognak Magyarországról kifogyni soha, hanem
bezzeg kifogyott a jókedv, s nem szegénység, mert hiszen a pazar pénz
megkápráztatja a szemeket, hanem bizonyos elszegényedés fojtó levegõje lengedez
a fényes Redoute-termekben.
Az emberek
arcán az látszik, hogy az, aki itt van, mindenik valami nagy bajt hagyott
odahaza, és az innen mintha a lábánál fogva húzná vissza.
Báró Eötvös
József helyesen mondá a társaságról, hogy az olyan, mint egy csomag kulcs, mely
egymás mellé fûzve szépen összecsörög - de azért mindenike mégis más-más zárba
való.
A
közönséges bálok közül csak az elegánsak érnek valamit, a maszkenbálok közül
pedig csak a nem elegánsak.
A nem
elegáns álarcos bálokon ott van az egész arisztokrácia, a jeunesse dorée, a
képviselõház Apponyi Albert gróftól kezdve le egész Bakay Nándorig.
Minden
ilyen bálnak van egy bálkirálynõje, éppen úgy, mint a tisztességes báloknak,
csakhogy egy ilyen királyné sokkal veszedelmesebb amazoknál, mert nem csupán a
jobbágyok szívét kívánja és bókjait, hanem erszényüket is.
Minden
idõszakban volt a demi-monde világban trónus, s mindig ült rajta valaki. A
híres bécsi Fiakker Milly óta legalább hat-nyolc ilyen uralkodónõt sorolhatna
föl a történelem. Ott van miss Turtin, ott van Pepita Anne, Mademoiselle Snoor,
Feher Tilli s mindannyi mások, kiket bonton volt akármi áron egyszer megcsókolni.
A szezon
jelenlegi kedvence a szép Mariczl, aki Bécsbõl került ide, hol már tavaly
szerepelt, mi csak úgy élvezzük már mint szurrogatumot.
Németh
Berciék ugyan iszonyodnak mindentõl, ami Bécsbõl származik, de a kis Mariczltól
éppen nem, s valamint a társalgásra egyesült ellenzék fiatalabb tagjait, õket
is éppúgy ott lehet találni mindenütt, ahol Mariczl megjelenik.
Mariczl
pedig sokszor jelenik meg és sok helyütt. Nem unja el soha a mulatságot.
Magas, délceg termet, gyönyörû kék szemek, hosszúkás
tojásdad arc, gazdag arany haj. Egyszóval Juno lehetett ilyen nagyon fiatal
korában.
A tegnapelõtti bálon is ott volt Mariczl, rózsaszín atlasz
ruhában a legelsõ párizsi ruhakereskedésbõl, nyakán hamis gyémánt ékszer,
fején hamis diadém.
Hanem hát a bál nagy hadi fortély szomorú színhelye volt, s
Mariczl szerencsecsillaga elhalványult, de ez csak olyan volt, mint mikor a
gáz elalszik egy percre, hogy még jobban világítson késõbb.
A nagy esemény röviden így történt. A belépti jegyhez minden
férfi kapott egy sorsjegyet is, mert egy aranyóra volt kijátszandó. Egy igazi
aranyóra, az egyedüli igaz dolog.
Régi szokás már, hogy az ilyen bálokban a jegyét minden
férfi annak a hölgynek adja, aki neki legjobban tetszik. Éjfél táján a hölgyek sorban leülnek s várják a
jegyeket. Valószínû, hogy aki a legtöbb sorsjegyet kapja, az nyeri meg az órát
is, de ha nem, egy legalább mégis vigasztalja magát, s ez az, hogy õ volt a legszebb,
mert õ kapta a legtöbb jegyet.
Mondanunk
sem kell, hogy Mariczl kapta volna meg talán az összes jegyeket, ha egy
furfangos csíny nem történik.
A szép
barna Vilma ugyanis kivágta oldalt a ruháját, a szoknyákat, a jó egek tudnák,
hogy meddig, s az, aki a jegyét neki adta, joga volt benyúlni a bûvös zsebbe.
E
leleményes dolognak csakhamar híre futott a nemes férfiúi sereg között,
sugdosások támadtak.
- Hogyan, a
Vilma?
- Tehát
egészen be lehet nyúlni. Aranyos ötlet!
Mindenki
sietett Vilmához térni, s Vilmának áldozni a jegy átadásával. Valóságos
tolongás támadt körülte.
Mariczl le
volt sújtva, kétségbeesve. El nem bírta képzelni, mért bolondul az összes
férfivilág Vilma után.
- Fi donc, milyen
ízlés ezen a Pesten!
De azért Mariczlnak
is jutott nehány jegy, s a szerencse olyan udvarias volt véletlenségbõl, hogy
csakhamar visszaállítá uralmát. Az aranyórát Mariczl nyerte meg.
Vígan folyt tehát
tovább a polka, a galopp, a filiszterek, honatyák és demi-monde-ok egy nagy
gombolyaggá tömörülve járták õrületes sebességgel.
Ugyanazok az
urak, akik holnap a »házban« talán így fogják kezdeni beszédeiket:
»A haza
koporsóban fekszik.«
|