MIRIÁM

vagy

A SZERELEM ÚTJA

Megfoghatlan, hanem mégis tény, hogy én az emberiségbõl ahhoz a nemhez vonzódom jobban, amelyikhez magam nem tartozom.

Hanem hát hiába, minden embernek megvannak a maga különcségei és szokásai. Azelõtt is megvoltak, most is megvannak.

Nekem a nõnem az a gyengém. Nekik sokat megbocsátok... mindent, a férfinemnek semmit.

Mióta rájöttem arra a szellemes definicióra, hogy a csók még a matézist is meghazudtolja, az örökkévaló tudományt, mert egyet az egybõl kivonva (ahogy azt két csókolódó teszi) marad kettõ; - azóta legokosabb dolognak tartom az asszonyokat tanulmányozni. Így még tán lehet belõlem öreg koromra tanult ember!

Öregszem-e már, az õsz szele hûti-e szívemet, vagy a legújabb francia iskola élén Balzac vett-e rajtam annyi erõt, hogy egy idõ óta a hervadó nõkért rajongok? A »harminc éves asszony« az ideálom, az arc a hulló rózsákkal, a legnyugvó nap fénye a szemekben, õszi derû a homlokon.

...Egy lehelet a télbõl, s az ajkak meg lesznek fagyva, az arc meg lesz sárgulva, és színtelen lesz a homlok, hideg a szem. Ez az utolsó napfény éppen olyan gyönyörû, becses, mint az elsõ. A tavasz elsõ napját mámorral szívja be az ember, s az õsz utolsó napját remegve látja lehanyatlani. A közbül esõ idõ iránt pedig mindenki közönyös.

Ezért állítom föl azt a merész teóriát, hogy két édes szerelem van: az elsõ és az utolsó.

Boldog, aki e kettõ valamelyikét érzi, s még boldogabb, aki a kettõ valamelyikét bírja.

Egy hervadó asszonynak a legutolsó szerelme, lehet-e ennél érdekesebb? Nem!

Egy címer, melyet fölfelé fordítanak, és senki sem fogja látni többé. Egy könyv, amelynek az utolsó lapjára beírja az ember saját nevét, és azt a könyvet sohasem olvassa el senki többé. Mennyi édes homály, mily rózsaszínû köd...

Hogy visszajutunk apródonként a »gyermekségre«! Valamikor (midõn még olyan epedve szoktuk várni a bajuszt, mint most a Tisza Kálmán bukását) a selyemsuhogás is lázba hozott bennünket, ha mindjárt a nagynénénk szoknyája is az, a fiatal, tizenöt-tizenhét éves leányokat, akik egy korban vannak velünk, kicsinyeljük, szerelmünket rendesen valamely huszonöt-harminc éves hölgy bírja, ki sok fájdalmat okoz azzal, hogy mint gyermekkel bánik velünk, sóhajtásainkat és olvadó pillantásainkat észre nem veszi.

Borzadva gondolok rá, hogy elsõ költõi heves szerelmemet anyám egy barátnéja bírta, a derék Franciska néni, (egy kétmázsás szörnyeteg). Isten nyugosztalja meg a haló porában. Végelgyöngülésben halt meg tavaly és a kiscsoltói temetõben pihen. Megnézem a sírját tavaszkor, mert ha az Isten éltet, tavaszra tán eljutok a kiscsoltói temetõbe!

Mikor aztán húsz évesekké leszünk, ez a »lirikus korszak«. Akkor verseket írunk »Hozzá«, és akkor már nagyot változott a világ. Most már csak az üde szépségek tartják bilincsben szíveinket. És ezek többnyire sovány, halovány éteri lények, kik finom összhangban állanak tanulmányaink- és olvasmányainkkal: a »glaükopis Athené«-vel, Azraelével, a »Török világ«-ból, s még egy csomó költõi teremtéssel, amik mind rózsabokorban jöttek a világra - vagy legalább fûzfabokorban, amennyiben többnyire csak a költõk és írók által megénekelt példányok másolatai gyanánt jutnak szívünkbe.

A huszonöt év körül jön az »izmos szerelem«, melyet okos szerelemnek is nevezhetnék, ha kedvem volna fából vaskarikát csinálni. Ez a »feleség választó« korszak, vagyis más szavakkal: ez a szerelem szokta az embert szerencsétlenné tenni.

No, de ez nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz. Egészen más szempontból vesszük a szerelem útját, azt kívánván csupán konstatálni, hogy a huszonöt évtõl kezdve az egészen fiatal, tizenhat-tizenhét éves lányok dobogtatják a férfiszíveket; a húszéves nõ már »nem mai«, a huszonöt éves meg már »satrapa«, vagy »vén Áspis«.

S minél idõsebbekké leszünk, annál elasztikusabb, annál nyúlékonyabb lesz az a tündér-szál, mely szívet szívvel összefûz, s mindég távolabb keresi az ideált - persze lemenõ ágon, úgyhogy egészen eljut az ügyetlen, kedves »bakkfisch«-ekhez.

Oh, ezek az aranyos teremtések! Barackvirágszín arcaikkal, búzavirágszín hajukkal, kigörbített cipõsarkaikkal, rövid szoknyájukban! Milyen világ ez! Milyen tiszta és bájos kis libák a zöld pázsiton! Egy idilli kép - az égbõl lelopva.

És azután? Mi jön azután? Feslõ rózsabimbók után?...

Megfejthetetlen ugrás - a rózsabimbók után jön a haraszt.

Micsoda bomlott sorrend, milyen rettenetes inkonzekvencia - de hasztalan ellene disputálni; a haraszt következik: a »harmincéves asszony«.

A jóízû haraszt!...

S a haraszt után nem fog következni már többé soha semmi. Ez még az igazán rettenetes a szerelem útjában.

No, hát én már benne vagyok egy év óta a harasztkorszakban, amely után már semmi sem jön, s így jogosult arra, hogy elhiggyem, miszerint mindent tudok, s hogy megírjam a szerelem útját önöknek, akik még semmit sem tudnak, mert a szerelemben, aki mindent nem tapasztalt, semmit sem tud, aki pedig mindent tapasztalt, az még kevesebbet.

Annyi bizonyos, hogy teljes életemben szerencsétlen voltam. Elméletileg mindig a barna nõ az ideálom, gyermekkoromtól egész eddig a pillanatig (Febr. 25. Este 5 óra 32 perc), s még sohasem bírtam barna nõbe komolyan beleszeretni. A nemezis szeszélye folytán akaratom ellen mindig a szõke nõk sebezték meg szívemet. Összes szenvedéseimet és boldogságomat nekik köszönhetem - pedig elméletben soha ki nem állhattam õket, s azzal a kijelentéssel is halok meg, hogy: a szõke nõk nem szépek.

Ha ugyan még meghalok, - és a haraszt után még nem következik valami. Hátha, ki tudja, még egy új világ... a remény hadd legyen örök.

A szerelem útja nem végzõdhetik be... Ha maga a szerelem végtelen, annak kell lenni az útjának is.

Vagy legalább valami dûlõút vezet még tovább.

Igen, van még egy: a szerelem - a nevekbe.

De ezt már csak mi bolondok, poéták, az írók élvezzük különös kitüntetésbõl a sorstól, mert rászolgálunk mélyebb érzelmeinkkel. Az Isten ezzel prolongálja a legfõbb jót, fiatalságunkat.

Vékony úrbéri kárpótlás - de én igénybe veszem; ne mondják, hogy volt valamim, amit még el nem tékozoltam.

Igen, a szerelem a nevekbe - ez következik a haraszt után.

Meglátunk egy szép asszonyt, megkérdezzük a nevét, s õ azt mondja dallamos hangon, hogy: »Miriám«.

A Miriámmal azután megösmerkedünk. A férj szórakozott ember, keveset foglalkozik kincsével. A szép asszonnyal annyi mindent összefecsegünk a vendéglõben, a vacsoránál és mindennap jobban megszokjuk itt-ott látni s hallani aprólékos napi történetét.

Ha pedig egyszer elmarad: mindjárt olyan üres a vendéglõ, olyan üres az étlap, s olyan ügyetlenek a pincérek... S mindenütt ez az egy név zsong: »Miriám«.

Amint a vágtató fiákerek összerobognak az utcán, mintha abba a taktusba menne ki: »Miriám«...

Amint az ablak alatt tipegõ boltõr meg-megkoppantja dárdájával a kövezetet, azok is úgy szólnak, hogy: »Miriám!«

Mindenbõl a »Miriám« név néz rád, gyöngéden, delejesen, a plakátok betûibõl, a »Ruskij Myr«-bõl, amely a falon függ.

Miriám, Miriám! Milyen szép név ez! Bizonyisten, szerelmes vagyok ebbe a névbe!

Ebbe a névbe? Csak a névbe?

Ez az, amirõl »már« nem merek gondolkozni.

S ez a »nem merek«, az a kõfal a szerelem útjának a legvégén.

»NÔTRE CHER JULES«

A mi kedves Gyulánk! Ki volna más, mint a Gyula, a szerretetrre méltó Gyula, aki megunta a munkát és kinevezte maga helyett külügyminiszternek a Haymerlét.

Õ majd csak úgy odavetõleg fogja diktálni ezután - mint ahogy a Mahomed fehér galambja.

A kedves Gyula, aki még ma is érdekes ember, aki több mint egy évtizedig boldogította Ausztria-Magyarországot s illõ, hogy most már a débardeuröket boldogítsa legalább egy télen át.

Igen, õ még mindig érdekes. Göndör hajába csak gyéren férnek be az ezüst szálak. A történelmi nevezetességû haj még mindig majdnem a régi. A termet délceg és ruganyos, és a tipikus magyar arc még mindig olyan, mintha egy »kovácslegényé« lenne és nem egy kovács-majszteré, sõt még kék szemeinek fénye is megvan - s megakad minden suhogó szoknyán.

Legalább, legalább,
Az a híre jár a városban.
A Grenvillei kis kaputól
Le a Blanc-utcai házig...

A nemes gróf egyike a legszeretetreméltóbb komédiásoknak - akiket csak fölmutathat a világ. A »Nõtre cher Jules« a leghazárdabb és legkönnyelmûbb játékos mindazok között, akiket valaha ismertünk. S a politika az a hazárdjáték, amiben õ excellált. Az pedig olyan furcsa játék, hogy nem az veszt, aki játszik, hanem az is, aki nézi, aki tûri.

Gyula gróf nem volt szerencsétlen államférfi, mert...

Oh, ez a »mert«.

A történelem szörnyen meg lesz egyszer akadva, mikor a »mert« után oda kell tennie az indokolást.

Az igazán csak esetlegesség, hogy õ nem volt egészen szerencsétlen. Tetteiben nincs meg az okszerûség, sem arra, hogy szerencsés államférfi legyen, - sem arra, hogy szerencsétlen. Az õ tettei meg fogják akasztani a legzseniálisabb elemzõ fõt is, hogy azokról tárgyilagos bírálatot mondjon. Az lehetetlenség.

És ez nem azért lehetetlenség, mintha Andrássy Gyula megfejthetetlen szfinx lenne. Ellen­kezõleg, az a megfejthetetlen csak, hogy mi módon volt õ megfejthetetlen... s micsoda neme az optikai csalódásnak, melynek kápráztató ereje alatt õt cselekedni láttuk.

A történelem azt fogja írni róla, hogy nagy szerepet vitt, de mihelyt arra kerül a sor, hogy mi volt ezen szerep lényege - Clio keze megzsibbad s nyíló koszorúját elejti.

Szegény Andrássy! Lesz-e még külügyminiszter? - nem lehet tudni, de hogy kevesebb nem akar lenni többé, az bizonyos.

Õ maga is így szólt egy ismerõsömhöz:

- Énrólam már nem hiszik el, hogy közkatona is tudok lenni. Én hát nem is lépek föl képviselõnek a választáskor. Azonban a fiamat, Tivadart, választatom meg Zemplénben.

- Hol van most a fiatal gróf?

- Mármint a fiam? Õ Párizsban van. Nagy örömet okoz nekem õfelõle legújabban az, hogy a Jockey-clubba bevették tagnak.

- Hogyan? Olyan nagy dolog az?

- Képzelheti ön. Titkos golyó-szavazás van. S egy fekete golyó elég, hogy be ne vegyék.

- Azt hát nem tréfadolog megreszkirozni.

- S én annál inkább aggódtam, mert gróf Beust írt nekem s azt a tanácsot adta, beszéljem le fiamat szándékáról, mert nem veszik be, s meglesz a csúfság.

- De hát miért ne vették volna be?

- A dolog igen egyszerû. A párizsiak neheztelnek reám, mert tudják, hogy Bismarck bensõ barátom. Akadhatott volna egy, akinek ez eszébe jut, s fekete golyóval szavaz.

- Ez igaz. Ha így állnak a dolgok, akkor az eredmény valóban meglepõ.

- Na, tudja, a párizsi »Bébé club«-nak sokáig tagja voltam, sõt még most is az vagyok, bár a tagsági díjakat nem fizetem, mert azt írták, nekik nagy megtiszteltetésükre fog szolgálni, ha a nevemet benn hagyom örökké a tagok lajstromában. Nos, a Jockey-club tagjai jobbadán a Bébé club tagjaiból valók, s innen a kedvezõ eredmény, melynek fölötte örülök, - mert ellenkezõ esetben szegény Tivadar vigasztalhatlan lett volna.

Szóba kerülvén a gróf lemondása, így szólt:

- Meguntam volt már a sok dolgot, és ott hagytam. Egészségi állapotom is romlani kezdett, megkértem hát a »császár«-t, hogy engem tegyen nyugalomba.

- Tette azt már excellenciád, úgy látszik, azelõtt is.

- Mibõl gondolja ön?

- Azon entrefilet-bõl, mely egyszer lemondásáról a »Pester Lloyd«-ban megjelent.

A »Cousin le roi« elnevette magát.

- Ah, az csak egy tréfa volt - mondá a király cousinja (amely címet most Andrássy az arany­gyapjú alapján használja). Egy magyar fõúr, akit megnevezni nem akarok (gr. Széchen Antal), gyanús volt elõttem, mert sokat járkált a »császár«-hoz, elõérzetem volt, hogy állásomra vágyik. - Bizonyos akartam lenni. S midõn õ Bécsbõl Ausseeba ment, azon szándékkal, hogy másfél évet ott fog tölteni, s ezek szerint búcsúzott el a szociétástól, - kedvem jött egy tréfát csinálni, mely egyszersmind igazolni fogja, ha gyanúm valóban alapos-e. Ekkor bocsátottam nyilvánosságra a kérdéses entrefilet-t lemondásomról. S íme az én emberem futárvonaton sietett vissza Bécsbe.

- Õszintén megvallva a dolgot, excellenciádnak az igazi lemondása sem látszik egészen komolynak.

- Igen, az emberek azt sejtik, hogy én állok a Haymerle háta mögött; pedig ez nem igaz, s egyetlen alapos indok sincs, mely azt támogatná. Mondjon ön, ha egyet is.

- Ott a király fölmentési kézirata, melyhez hasonlót sohasem adtak még a bevégzett szolgálatoknak.

- Hát a Radeczkyé?

- Radeczky más. Egy aggastyán, aki egész életét az uralkodóháznak szentelte, de excellenciád forradalmi ember volt, valószínûtlen tehát, hogy e meleg kézirat csupán a múltat s ne a jövõt is illesse.

- Lehet, hogy igaza van - szólt Andrássy azon mosolyok egyikével, melyek õt oly szeretetre­méltóvá teszik.