|
Az orosz cár halála nem csinált olyan szenzációt Budapesten,
mint gondolni lehetett volna; körülbelül az éjféli órákban terjedt el a hír a
lakosság közt, hogy, mint porosz Vilmos mondaná az õ örökös naivitásával: »a
nagy kíséret sem ért semmit«, a cár mégis áldozatul esett a nihilista
merényleteknek. A szívesen hirdetett frázis, hogy a fölkent királyok élete
fölött a mennyei gondviselés õrködik, színehagyottabb lett. Bizony õk is csak
emberek, törékenyek és aprók azon erõ ellenében, melyet a népek haragja szül.
Szomorú vég egy uralkodóra nézve, ki ilyen szerencsétlen
halállal múlik ki, s még e szerencsétlenség sem képes részvétet kelteni iránta
a szívekben.
Nagy mozgás és szenzáció csak a börze-körökben volt. Én
éppen egy börziáner feleségével diskurálgattam a »Koroná«-ban, midõn az elsõ
sürgöny érkezett. Még vagy öt-hat börziáner volt itt a szép menyecske
asztalánál kívülem, s többek között a férje, kit a zöld szemû szörnyeteg
fojtogat, s Othello óta sohasem volt mása, nincs az az áspis kígyó, amint a
feleségét õrzi - s íme, egyszerre jön a telegram s egy szempillantás alatt nem
volt ott egyetlen börziáner sem, hanyatt-homlok szaladtak ki arra, ki erre,
hogy a nagy eseménynek hasznát vegyék olyanoknál, kik még a dologról nem
tudnak. A kis menyecske ott maradt a nyakamon, éjfél táján került vissza nagy
nehezen a férje, mialatt bizonyosan csinált egy-két jó »geschäft«-et. A zöld
szemû szörnyet legyõzte a sápadt szörny, a Mammon.
Hogy a börzére az elsõ percekben nagy befolyású volt a cár
meggyilkoltatása, s hogy ma már egészen a rendes kerékvágásba jutott minden,
annak oka az, mert egészséges ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a nihilisták
minden jelentékenyebb, messzebbre kiható cél nélkül követték el a gyilkosságot.
Pedig - úgy látszik - terv nélküli fanatizmus volt az egész;
az elkövetett bûnnek még az a mentsége sem lehet, hogy az milliók voltáért
történt, mert a gyenge, beteg cár helyett most egy erõs ember kezébe jutott a
gyeplõ, melynek Oroszországban korbács a
neve.
*
Wahrmann Mór képviselõ mondta egy ízben: »Egy tulajdonságom
van, amit röstellek, pedig még az is fényes
tulajdonság, t. i. kopasz vagyok.«
Hát Jókainak is végre akadt olyan cselekedete, amiben meg
nem botránkoztak sem a kritikusok, sem a nagy hazafiak. Meghítta hétfõn a
hírlapírói választmányt a Szikszayba ebédre, hogy a rettenetes nagy menyhalat
megegyék, amit a temesvári kollegák küldtek egy elmés levél kíséretében.
Ilyenkor látszik, amint rózsaszínû kedélybe esnek a derék
magyar hírlapírók, hogy itt sohasem ver gyökeret a nihilizmus. A terített
asztal, a jó konyha, a bor a mi ideálunk; miattunk aztán uralkodhatnak a
királyok, ahogy nekik tetszik. Bolondos ábrándok és chimérák nem háborgatják az
agyvelõket, s ha van is valakinek valami keserûsége, az mind megfér egy-két
frázisban, a vezércikkben. A bor, a jó ebéd jókedvet csepegtet a magyarba, s
akinek jó kedve van, az - nem öl, csak ölel.
Hanem azért ezzel az ebéddel mégis történt egy kis malheur,
amibõl nyilván kilátszik, hogy Jókainak ez az egy okos cselekedete sem
találkozott mindenütt méltánylattal. Hiába, õ már olyan, mint az általa megírt
»szerencsétlen szélkakas«, minden dolga úgy fordul, hogy azzal sohase lehessen
mindenki megelégedve.
Valami német journalist, minthogy az ebéd a cár gyilkosságát
követõ napon tartatott, megsürgönyözte egy nagy bécsi lapnak, hogy a magyar
hírlapírók Jókaival élükön, díszebédet rendeztek a cár meggyilkoltatása
örömére. No iszen, nem is kap Jókai többé udvari kitüntetést.
Szegény temesvári hal! Gondoltad volna-e valaha, mikor még
ott úsztál valahol a víz ezüst fodrocskái közt, hogy mekkora demonstráció
lészen a te temetésed!...
Egész korrekt járt el Komócsy József, mikor azt
indítványozta Nagy Miklósnak, hogy adja ki a halhatatlan hal arcképét a
»Vasárnapi Ujság«-ban. Ilyen úgysem volt még!
Dacára
annak, hogy a »nihilisták« (mert a legtöbbje csakugyan nihilista a magyar hírlapíróknak)
lakmározának, számos pohárköszöntéseket ejtve és »a hal halálából hála« szövegû sürgönyt menesztve Temesvárra, az
ebéd mégis mameluk színezetû volt, mert a szegény Eötvös Károly fölött
köszörülte az eszét mindenki.
De a legsikerültebb az Ábrányi Kornél élce volt.
- Fogadjunk - mondá Eötvös -, hogy kormányra jutunk.
- Te igen, hanem
a szélsõbaloldal soha.
*
Tegnap, szerdán,
a március 15-ét tartották meg a föllobogózott, földíszített Egyetem téren.
Az ünnepély a szokott
lelkesedéssel lett megülve, de volt kiemelkedõbb mozzanata is, az õsz Táncsics
Mihály megérkezése, kit tegnap 33 éve, hasonlóan mint most »vállaira emelve«
vitt a nép lakására.
A szegény öregnek
jól esett a megemlékezés, az egykori dicsõségbõl ez a kis morzsa. De az
ünnepélyt is nagyban emelte e tény, mely a »Fõvárosi Lapok«-nak jutott legelõbb
eszébe, s ennek indítványára hítta meg az ifjúság az összeroskadt agg embert,
ki egyik vidéki városkában él jelenleg, a mostoha jelentõl a múlthoz fordulva melegítõ
fénysugarakért.
A jelenlegi
»Március 15-e«, mint helyesen jegyzé meg egy szónokoló ifjú, abban a
tekintetben is haladás, amennyiben a halottak fekvõhelyérõl, a temetõbõl
áthozatott az élõk városába, s megvan adva az elsõ lökés, hogy a szabadság napjának
évfordulója nagy nemzeti ünnep legyen a jövõben, mely nem csupán az ifjúság,
hanem az egész nemzet szívét áthatja. Mert amely nép nem becsüli a szabadságot, nem is érdemli. Márpedig azt,
hogy megérdemeljük, külsõleg is mutatni kell, impozánsan, mert, ha a
királyoknak vannak hagyományaik és emlékeik, melyek a népeknek imponálnak,
nekünk, a népnek is kell hogy legyenek hagyományaink, emlékeink, és
imponáljanak a királyoknak.
|