|
Vajmi kevés az, ami Budapesten Szegedre emlékezteti az
embert. Lipthay Pál, aki a »Magyar nyomok Párizsban« címû cikksorozatot írta,
több magyar emléket bírt a külföldön fölfedezni, mint amennyi szegedi emléket
én Budapesten, pedig ha nem keresem is, föltûnik mindaz, ami Szegedre vonatkozik,
legyen az reklám-firma vagy akármi.
Itt van legelõbb a »Café Szegedin« a Dohány utca szögletén,
egy valóságos fiók-börze, hol a kisebb kaliberû pénzemberek csalják egymást. Ha
Istóczynak rendelkezésére állanának a nihilisták segédeszközei és karjai, már
régen levegõbe röpítette volna e rettenetes fészket, melyben naponta ezer meg
ezer geschäft jön létre. Különben ez a kávéház éppen úgy lehetne mezõtúri vagy
jeruzsálemi, mint szegedi.
Boldog Kecskemét és Nagykõrös érdemes városa, melyek közül
az elsõnek palotája van a fõvárosban, és egy egész utcája (a Kecskeméti utca),
a másiknak pedig emeletes háza a József-külvárosban, s borzasztó rozzant az ma
és kopott még, de hinni lehet, hogy a százados gyûlölség a két nemes város
között ezen a téren is megtermi a versenyt s olyan fényes palotát kanyarít
Nagykõrös, hogy még a Múzeum is csak parasztviskó lesz mellette. Az igaz, hogy
a magyarságban nehéz lesz túltennie Kecskeméten, mert a hét vezért már
Kecskemét engagirozta, házõrzõknek a homlokzaton.
A mi Szegedünk szegény, - õ csak idegen a fõvárosban. Olyan,
mint egy özvegyasszony, akinek csak könnyei vannak és néha nagy elvétve egy
mosolya.
De ez a mosoly
drágább, értékesebb a földi vagyonnál. S azok a könnyek drágábbak a mosolynál...
No, de
maradjunk csak a mosolynál.
A Stáció
utcában ménkõ nagy tulipiros ember van lefestve a hentes-bolt firmájául. Már
messzirõl meglátszik, hogy a Herman Ottó választókerületébe tartozik, az elégületlenek közé, mert tripla tokája
vagyon, s a hasa erõsen kidomborodik az átkos közös ügy soványító rabláncai
közt.
»Mészárszék a szegedi emberhez.«
Olcsó borjúhús kapható.
Budán a Tabánban
pedig egy kurtakocsma cégtáblája dicsõíti a szegedi nõi szépséget. A modell
alkalmasint a Kiss Dávid-féle ház elõtti piacról van véve, no de ez nem tesz
semmit. Annál szebb a vers:
Polgári bormérés a szegedi menyecskéhez.
Itt nagyobb az icce, itt különb bort mérnek.
Fele áron adják szegedi legénynek.
Csak mindenütt
csalogatós a szegedi menyecske!
Mióta a Lukácsi rossz darabja »A pók és a szegedi menyecske«
letûnt a repertoárokról, azóta Szeged a literatúrában nem létezik. Általában
csodálatos az, hogy a hazai írók és költõk nem fordulnak soha e város felé,
hogy azt a nemzet elõtt megszépítsék s benépesítsék az utókor elõtt a tradiciók
regényes árnyaival, melyeknek suhogása szentté teszi a földet, mosolygóvá az
eget fölötte, értelmessé a folyam tompa zuhogását, andalítóvá a levegõt és
beszédessé a fûszálakat.
Nem elég költõi-e nekik a föld, melyet az igézõ Tisza szel
keresztül éppen abban a pillanatban, midõn a kisebbik, szebbik haza ezüst
folyója, a Maros beleszakad regényes füzesek suttogásába veszõ hömpölygéssel?
Nem-e elég magyar a város arra, hogy a magyar múzsák picike lábai megérintsék
köveit, göröngyeit, s megszedjék magukat virággal, amit a magyar róna termel.
Vagy nem
teremne ott virág? Hogy nem akad kéz, mely érte nyúljon. Hát csak a vastag
próza az ott? És ahol minden ember kövér lesz, azt a földet joggal soványnak
tartják a múzsák? Lehetetlen.
És mégis
íróink Debrecen múltjához fordulnak tárgyakért; Jókai rég megaranyozta tollával
minden zegét-zugát a kálvinista Rómának, csak a mi kedves Szegedünkrõl
beszélnek úgy itt a döntõ körökben, mint valami »terra incognita«-ról, mintha
Indiában feküdnék, vagy valahol a Gangesz partján.
Mert nem
elég, hogy a lapok két megírt betû »O. E.« aláírással minden áldott nap
elregisztrálják, mit mivel a nagyméltóságú királyi biztosság és a tekintetes
magisztratus; ezek sablonok s olyanok, mint a tiszavirág, egy napig tartanak.
De még ezekbõl nem lehet megösmerni az embereket. S akiket nem ösmerünk, azokat nem is szerethetjük, tehetünk
érdekükben valamit, de nem lelkesülünk értük.
Nekem már régen föltûnt ez az
»agyonhallgatása« Szegednek - mert nem jelentéktelen dolog az, legalább nem
annyira, mint amilyennek láttuk, mert a városok, ha ügyesek, éppen úgy hasznát
vehetik a nimbusznak, a rózsaszínû ködnek, mely kéményeik szürke füstjébe
vegyül, mint egyes emberek. Nagy tõke az, csak föl kell tudni használni.
Párizsnak
milliárdokat jövedelmez puszta nimbusza, Velencének milliókat.
De nagyon
is messze mentem tárgyamtól. Kissé magas az, és nehéz röviden megérlelni,
hosszabban pedig nem telik.
Még csak
egyet, hogy Jókai sem váltotta be ígéretét, amikor megígérte, hogy a
legközelebbi regénye Szegeden is szerepelni fog. Maradt biz õ a görbe
országban, mind a két regényével, a »Páter Péter«-rel éppúgy, mint a »Kik
kétszer halnak meg« címûvel.
Most veszem
észre, hogy a budapesti »Szegedi emlékek«-rõl írva, olyanokért sopánkodom,
amelyek nincsenek, maradjunk azok mellett, amik vannak.
Hát nem
elég dicsõség az, hogy mindenféle étlapon ott van a híres »Szegedi halászlé«
kiírva, s a kellnerek még külön is ajánlgatják kedvenc vendégeiknek a
téglaszínû kotyvalékot, - melytõl a szegedi ember (kivált a felsõvárosi) - tíz
virginiát teszek egy civilszivar ellen - szörnyethalna, s az én kedves
emlékezetû doktorom, Herczl Fülöp, mérgezési tüneteket konstatálna rajta.
A Király
utcai Pattantyus-kocsmában ki van írva plakáton a falakon: »A felszolgálatot
szegedi fiatal leányok eszközlik«.
No, már ezeket
megnézem, gondoltam. De bizony nem találtam rajtuk semmi szegedi
szabálytalanságot.
Mert a
szegedi szabályos szépségnek a szabálytalanság az ismertetõ jele. Aki Szegeden
egyszer-kétszer fordul meg, az szörnyen rútaknak találja a nõket. Sokszor hallom
e véleményt, s azzal szoktam elütni, hogy bizony szépek azok, csak tíz
esztendeig kell õket megszokni. Nekem már csak nyolc esztendõ hiányzik - a
szépségükbõl.
Hanem a
»Pattantyus-leányokhoz« egy század se sok.
És ezek igazán szegediek, vagy legalább mondják, hogy azok -
s jól megy az üzlet e kis csalással.
Íme, itt van, amit demonstrálni akartam fennebb, hogy a
nimbusz élelmes emberek kezében - pénz.
A szegedi nõk nimbusza - immár mint árucikk is szerepel a
világpiacon s jó sokat jövedelmez a buksi fejû szõke kocsmárosnak s valami
keveset a pincérnõknek is, - kik bizonyosan valahol Szatymazon szüreteltek
akkor, amikor Szegeden a szépséget osztogatták.
|