|
Hát már egyszer
söpörjünk a saját házunk körül...
Önök még
bizonyosan nem tudják, hogy a szép Helvey Laura férjhez megy, mégpedig Nagy
Imréhez, a Nemzeti Színház tagjához. Ez most a fõesemény, mely még a trónörökös
házassági készülõdéseitõl is elvonja egy pillanatra a közfigyelmet.
Úgy van, a kedves
társalgási mûvésznõ, melyrõl immár úgy folyik a vita szakértõ körökben,
nagyobb-e Prielle Kornéliánál? - most olyan »nehéz szerepre« vállalkozik,
melyet a legnagyobb mûvésznõk sem bírnak kellõen betölteni, mert abban a
mûvészet, alakoskodás és játék nagy hiba.
Azelõtt senki sem
vette komolyan a színészek házasságát. Sõt a derék Kerekes István, volt erdélyi
református lelkész, éppenséggel azt a tréfát engedte meg magának Szerdahelyi
Kálmánnal, hogy midõn az elsõ nejétõl (Prielle
Kornélia volt a második) válni akarván, fölkeresé evégbõl nejével együtt a
derék õsz papot, aki két év elõtt összeeskette õket, s ki a legtekintélyesebb
református pap volt Erdélyben, az, miután kinyilatkoztatták, hogy minden áron
válni akarnak s tanácsát kérték a szükséges törvényes lépések iránt, így
szólott haragosan:
- Nincs
szükségetek semmire. Szét vagytok válva, Amen! Volt annyi eszem, hogy sose
jegyeztelek be az anyakönyvbe!
Ilyesmi is csak a
mi kedves, eredetiségekben gazdag hazánkban történhetik meg, de mélyen jellemzi
a kort, mely a színész-házasságokat nem vette komolyan.
Ma se venné talán... de miután most már komoly házasság
egyáltalán nincs, a színész-házasság is olyan
lett, mint a többi. Nem õk lettek jobbak, hanem mi lettünk mindnyájan
rosszabbak.
Hanem azért legyen a Helvey Laura házassága szerencsés
kivétel. Hiszen semmi sem lehetetlen! S õreá úgysem illik, amit Bukovay
Absentius mondott találóan Blaháné esküvõjén:
- Csak az vigasztal, hogy ez a Blaháné még az én feleségem
is lehet.
A házasság öldöklõ voltából jut eszembe, hogy Új- Zélandban
a fiatalok agyon szokták ütni az öreg embereket és megeszik.
A dologban van valami gyakorlati, kétségtelenül, de itt a
civilizáció országaiban egy kevéssé mégis ízléstelen dolog. Az öregek húsa nem
jóízû.
Pedig itt is nagyban gyakorolják ezt a szokást, kivált írói
körökben. Nincs az a nap, hogy valakit meg ne együnk vacsorára vagy délután a
fekete kávé mellett.
X. vagy Y. író nagy szamár, B. vagy Z. államférfiú nagy gazember.
Egyik is, másik is svindlivel szerezte a népszerûséget sat.
A fiatalabb nemzedéknek, mely már türelmetlenül várja a
helyeket, miket az öregek elfoglalnak elõlük, régi nyavalyája már a megszólás
és mocskolás ezer meg ezer neme.
És senki sem gondolja, hogy valaha mi is öregek leszünk, s a
fiatal generáció szinte agyonüt s meg fog enni, kit nyersen, kit megfõve.
De, fájdalom, az öregek sem jobbak, talán éppen õk adják a
rossz példát.
Itt van a Görgei-Kossuth-ügy. Itt van a »Petõfi-e vagy
Arany?« röpirat.
Az egyikben, miután Görgeit már úgyis megettük, most már
Kossuthra kerül a sor. A röpirat pedig Arany Jánost akarja megfosztani nagy
nimbuszától.
Hogy pedig egyetlen eleven nagy ember se maradjon
Magyarországon, fogja magát Péterfi és Jókait rántja le. Borzasztó dolgok ezek,
amiket elég így sorolni elõ, minden kommentár nélkül.
A »Budapesti Szemle« jövõ számában a Görgei-Kossuth-ügyben
nagyfontosságú történelmi adat lesz közölve, mely az egész forradalom
megítéléséhez új világot vet. Az lesz ugyanis bizonyítva, hogy Kossuth Lajosnak elõzetesen tudomása volt a
Görgei világosi fegyverletételérõl.
Nem lehet tudni, ha ezen adat meg fog-e állhatni, mert
Kossuth kétségtelenül felelni fog, - de ha megáll, akkor remélhetõ, ami majdnem
lehetetlennek látszott pedig minden jóérzésû magyar ember elõtt, hogy Görgei
becstelen tette némileg tisztázva lesz.
*
A királyfi mennyegzõjére nagyban folynak az elõkészületek az
arisztokrácia körében, mely, nem habozunk kimondani, nehány év óta föltûnõen kerüli az udvart, s legföljebb az ilyen
elkerülhetlen dolgokban vesz részt idehaza.
Mert szó, ami szó, dacára hogy ma is módja lenne hozzá, a
magyar arisztokrácia nem legyeskedik Bécsben, nem tányérnyalóskodik az
udvarnál, mint valaha, hanem itthon Budapesten van, még Andrássy gróf is
hazajön, alig lakik egy-két magyar fõúr Bécsben, s azok is jelentéktelen
emberek, s mégis valamelyik bolondos újság arról panaszkodik, hogy a bécsi
ünnepélyeknél s illetve magánál az esküvõi szertartásnál nagyon kis arányban
lesz a magyar fõrendi világ képviselve.
Sose búsuljunk ezen, ez a mi arisztokráciánknak nemzeties
jellegét bizonyítja, ami biztató jele annak, hogy õvelük is megszaporodtunk.
Aztán van abban valami lélekemelõ is, amikor a közönséges ló
a versenytéren, hol a hírneves telivérek õrült erõlködéssel rohannak a gyepen,
így gondolkozhatik magában:
»De jó, hogy nem lettem angol paripa.«
|