1870
CIKKEK ÉS KARCOLATOK

MAGÁNNÉZETEK A CSELÉDJAVÍTÁS TÁRGYÁBAN

Az általános panaszhoz, mely a cselédek hanyagsága, lelkiismeretlensége ellen annyira méltányosan tör ki, én is csatlakozom, egyszersmind felemlítve egy vagy más tárgyban, miként lehetne az égető bajon szerény nézetem szerint segíteni; mire leginkább részint az országos gazdászati gyűlés, részint a törvényhozás van hivatva, melynek nem szabad az ily aprónak látszó, de a nemzetgazdászatra nézve mégis nagyon fontos dolgot soká mellőzni.

Önkéntelenül azon kérdés merül fel, midőn a mai cselédek hibáiról beszélünk, hogy hova is lettek hát azok a jó, hű cselédek, kikről annyi szép emlékünk maradt fel a múltból?

Erre bizony nagyon könnyű megfelelni; itt vannak, nem változtak meg, de annál inkább változtak meg az idők, a körülmények és az urak.

Egészen más most a 200-300 holdas földtulajdonos, mint az 1848 előtti 200-300 holdas földesúr, s egészen másnak kell lenni a viszonyokhoz mérve a mai cselédnek, mint az akkorinak.

Nem lesz érdektelen röviden körvonalazni az akkori körülményeket, miszerint lássuk, hogy itt nincs analógia.

A régi földesúr nem fizetett adót, kiadásai csekélyek voltak, földeit bedolgozta a jobbágy jól, rosszul, de mégis úgy, hogy jövedelmök elég gondot adott arra nézve, miként költse el a tulajdonos, ki sohasem mozdult ki egyszerű udvartartásából, melynek még a pazarlása is olyan volt, hogy mai nap beillenék takarékossági példányképnek. A cselédség legtöbbnyire arra volt fogadva, hogy a gazda brillirozhassék velök; egy kis nemesi udvarban egy egész sereg léhűtő hemzsegett, elannyira, hogy a jó magyar ember már nevet sem tudott adni mindeniknek, épp azért nevezte el az egyiket mindenesnek, a másikat pecsenyeforgatónak, a harmadikat léhűtőnek stb.

Ily körülmények közt tehát nem volt nehéz kiérdemelni a »jó cseléd« nevet, midőn a legtöbbet dolgozónak sem volt egyéb dolga, mint a robotosokra őrködni, s midőn még az is erényül rovatott fel a cselédnek, ha csak maga lopott az urasági csűrből, hanem másoknak nem engedte meg.

Ezt csak azért hoztam fel, hogy bebizonyítsam, mennyire változtak a körülmények, mennyit lendített rajtunk az európai míveltség, ipar és kereskedelem, nehány évtized óta; s mennyire mássá tette a helyzetet a míveltség növekedésével szaporodó anyagi igények egész serege. Midőn ezt valóságosan látjuk, akkor egyszersmind észrevesszük, hogy az akkori cselédség jó volt az akkori uraknak, nekünk azonban nem kell. Pedig a cselédség most is a régi, azon nem lendített semmit a körülmények változása, minek midőn okát sajnálkozva fürkésszük, megint csak ott kell megállapodnunk annál a mindennapi észrevételnél: a népnevelés hiányánál. Ami ezentúl következik, az mind csak mellék ok, melynek részint ezen fő ok megszűnése vethetne véget, részint egy valamirevaló cselédrendszer, hol a cseléd és a bérbe fogadó közötti jogviszonyok lennének gyakorlatilag megoldva.

Legjobb volna az »Angol cselédrendszer«-t venni mintául, mely ugyan keményen ráncbaszedi a szolgát, de másrészt a gazda önkényének is hatalmas gátat vet; míg nálunk a szegény cseléd nagyon ki van téve ura szeszélyeinek és viszont.

De nézzük részletesen is, mit volna jó létesíteni, kizárólagos tekintettel a mi viszonyainkra; mert amit e tekintetben idegen nemzetek intézményeiből át lehetne venni, az csak részben lenne életrevaló nálunk, hol a körülmények is példátlanok, mint sehol.

Statisztikailag ki lehetne mutatni, hogy Magyarországban (a terméshez aránylag) míg egy évben igen sok napszámos szükségeltetik, a másik évben a félannyi is fölösleges, miből világosan az következik, miszerint nálunk még nem minden kéznek mindig van dolga, ami a nemzetgazdászatra nézve nagy hátrány. Kétségtelen, hogy a napszám (nem értem a nagyobb városokat) majdnem kizárólag a mezei munka körül szükséges, azaz nyáron át, mi természetesebb tehát annál, hogy míg télen jó szóért is kapható a napszámos, addig nyáron pénzért is alig kapható. Mármost lássuk ennek egyik rossz kifolyását.

A cselédség rendszerint újévkor változik, néhol mindszentek napján (a juhászok Demeter-napkor), ami mind dolgon kívüli időre esik: innen magyarázható tehát, hogy az ember nemcsak könnyen kap, hanem még válogathat is a cselédben, midőn azonban bekövetkezik a munka ideje, a tavasz, mikor a munkás lesz úrrá, akkor a cseléd nem sokat gondol gazdájával, elkezd bakafántoskodni, s ha a gazdában elég flegma van, hogy el nem kergeti, maga hagyja oda valami ürügy alatt vagy néha enélkül is, azon célból, miszerint a könnyebb, szabadabb és jövedelmezőbb nyári napszámos élethez lásson.

A napszámos pedig magyarországi értelemben olyan ember, akinek senki sem parancsol; reggel nyolckor kezd a munkába, s akkor is csak úgy dolgozik, ha örökösen rajta függnek a vigyázó szemek, ellenkező esetben fecsegéssel, hivalkodással húzza ki a napot, délben két órát alszik, s mikor végre délután nagy kelletlenül hozzálát a munkához, melyben ritkán van köszönet, alig várja az estét, hogy ki nem érdemlett nagy bérét felvegye.

Ez borzasztó, de hű képe azon malíciának, melynek a gazda minduntalan ki van téve, ki még csak nem is szólhat ellenök, mert szerencse, hogy még ilyen napszámosokat is kapott.

Szerény véleményem szerint ezen úgy lehetne segíteni, ha a cselédváltozás időszakát országszerte egyformásítanák, illetőleg a nyári hónapokra tennék át; akkor elejét vennők annak a gyakran itt-ott ismétlődő esetnek, hogy a cseléd »rosszhiszeműleg« kiteleltetvén magát gazdájával, a legsürgősebb munka idején ott hagyja.

Mi egyik mellék oka a cselédek lelkiismeretlensége-, hanyagsága- és hűtlenségének?

Mert kevés a becsületérzés a cselédben, mert rendszeresen megöletik az benne némely rossz bánású gazdák által, kik a cseléddel barom gyanánt bánnak, s ki ezáltal később hozzászokik gazdáját legnagyobb ellenségének tekinteni, akinek ahol lehet, titkon ártani törekszik, ahelyett, hogy mint kellene, kölcsönös szerződésök következtében, azt egyik szerződő félnek tekintse maga mellett, kivel aziránt igyekszik versenyezni, miként szerződésök pontjainak megtartásában becsületessége által felülmúlhassa.

Ez azon ok, mely szükségessé teszi, hogy a törvényhozás figyelme ide is kiterjedjen s megvilágítván a gazda és cseléd közötti viszonyt, mely egyrészt megóvja a cselédet ura önkénye- és zsarnokoskodásától, másrészt pedig őt is alávesse mindazon jogoknak, melyeket a mai időben a gazda cselédje felett törvényesen igényelhet.

Hogy mi lenne itt a fő irányadó elv, azt fölösleges mondanom, mert napjainkban csak azon intézménynek lehet jövője, mely a XIX-ik század méltóságával és szabadelvűségével nem ellenkezik.

Legszükségesebb volna kimondani, hogy főbenjáró ok nélkül sem a cseléd gazdáján, sem gazda cselédjén túl ne adhasson. Az okot csak a bíróság állapíthatja meg.

Nagy baj az, hogy a cseléd és gazda között kötött alku, melynek jogilag a szerződés érvényével kellene bírnia, nem vétetik annak. Mert ha annak vétetnék, akkor nem felelhetné némely bíróság a cselédje által elhagyott s a panaszra járuló gazdának: ha elhagyta cselédje, nem lehet kényszeríteni erővel, hogy szolgálja. Ez általános vélemény Magyarországon. Valamely szerződés megtartására pedig, mihelyt azt az egyik fél kívánja, nemcsak hogy lehet a másik félt kényszeríteni, hanem kell is.

Az ok, mely miatt a cseléd elbocsáttatnék, mindig annak bizonyítványába volna belejegyzendő, mégpedig maga az elöljáróság által egy arra fennhagyott külön rovatban.

Ami a cselédbizonyítványokat illeti, azoknak ma éppen annyi hitelök van, mint a dajka­mesék­nek, mert a gazda rendesen dicsérő oklevéllel látja el a távozó szolgát, nem gondolva meg, míly lelkiismeretlenségre vetemedett más embertársa irányában, kiket igen könnyen félrevezet­hetne ezen valótlan adatok által, ha ma egyáltalában adna valaki a bizonyítványra valamit.

Pedig ez egyik igen gyakorlati módja a cselédjavításnak, s mint ilyen kell, hogy különös figyelemben részesüljön s határozott intézkedések által hitelre kapjon.

Én legcélszerűbbnek találnám a cselédkönyveket.

Nézzük, milyeneknek kellene lenni ezen cselédkönyveknek s mit vonnának magok után? Az

I. rovatban a cseléd neve, születéshelye és életkora; a

II. rovatban: kinél szolgált, mi volt a bére s minő minőségben volt alkalmazva; a

III. rovatban a cseléd erkölcsi viselete, ügyessége, szorgalma, hűsége volna bejegyzendő; a

IV-ik rovat »Észrevételek« címet viselne, hova az ok íratnék be, melynek következtében a szolgálattól elbocsáttatott, mint már fentebb említém, a bíróság által; kivéve azon esetet, ha a cseléd a kiszabott időt kiszolgálván, szerződésileg van attól felmentve, mely körülmény a gazda által íratnék be. Amennyiben az elbocsáttatási ok mint külön fegyelmi bűntény is forogna fenn, az is bejegyzendő lenne: bebizonyosodott-e rá a bűntény vagy sem, Volt-e miatta büntetve? Kiállotta-e ezen büntetést?

Azon időkről, melyben a cseléd egy vagy más ok miatt nem szolgál, az illető község adna viselete felől értesítést, melyben az ideiglenesen szolgálat nélküli egyén ezalatt tartózkodott.

Mind a bíróság, mind a cselédbizonyítványt kiállító gazda szigorúan felelőssé tétetnek az adatok hitelességéért.

Teljesen meg vagyok győződve, hogy ez biztos lendületet adna a cselédjavításnak, mit az előzmények után fölösleges indokolnom. Másképp nem remélhető annak keresztülvitele sem, miszerint a cselédség jogos ok nélkül ne hagyja el gazdáját, mert a törvény, ha kényszeríti is ott maradásra, de arra, hogy azután ne durcáskodjék s homlokegyenest ne ellenkezzék minden tette gazdája akaratával, bizony csak az ilyen cselédkönyvek kényszeríthetik (moraliter) némileg; különösen, ha hitelök lesz, mégpedig olyan hitelök, miszerint a gazda föltétlenül ezekhez alkalmazza véleményét s ezek szerint alkuszik a cselédbérre, minthogy a fentebb elmondott gyakorlati eljárás mellett valóban úgy lesz, biztosan hiszem.

Hogy a cseléd bére mindig pontosan bejegyeztessék bizonyítványába, már csak azért is ajánlható, hogy ne csigázhassa azt fel, hogy lelkiismeretlenül (mint eddig van szokásban), kivált ha látják, hogy a gazda meg van szorulva), hanem legfeljebb a bizonyítványban nyilatkozó dicsérő vélemény, vagy pedig a volt gazda által felemlített javulás következtében kérhessen valamivel nagyobb díjt.

Országszerte divatban van, hogy a cselédség már a nyár derekán kezd új szolgálatot keresni, bealkussza magát, felveszi az előpénzt, elissza: egypár nap múlva azonban vagy lebeszéltetve vagy nagyobb ígéretek által elcsábíttatva, vagy változtatási viszketegségből visszaküldi az előpénzt s más helyre alkuszik, hogy két hét múlva megint harmadik helyre szegődjék be: egyszóval a szolgálati határidő beálltáig tíz helyen is felülteti a gazdát, kinek aztán a napok végén ugyancsak izzadni kezd a feje, hogy hol vesz cselédet, pedig hiszen még ezelőtt négy hónappal gondoskodott szolga-személyzetéről.

Milyen csúnya szokás az, s mennyire alacsonyítja le a külföld előtt a becsületes, józan magyar népet, akinek mikor már semmije sem volt, még jó híre sem - az az egy érdeme mindig megmaradt, hogy a szavának »ura« szokott lenni.

Vagy már ez sem volt volna igaz?

Különben ennek orvoslása is csak akkor következhetik be, mikor a cseléd és a gazda közötti alku nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag, tettleg is a kölcsönös egyezség törvényes hatályával bírnak, ami - remélem - nincs messze.

Miután jelen értekezésem már úgyis kelleténél hosszabbra nyúlt, engedelmet kérek, hogy a cselédjavítás tárgyában felmerült többi észrevételeimet más alkalommal közöljem e lapban.

A TÁRSADALOM ÉS AZ EMBER

A társadalom hasonlít egy óriási géphez, melyben minden halandó lény egy-egy kerék, szög, csavar; elannyira, hogy e nagy gépben minden lénynek megvan a maga kijelölt helye, rendeltetése. Az egyik nagyobb kerék, mely nélkül talán egészen másképp forogna a gép, a másik csak szög, mely nélkül csupán tágulna kissé, a harmadik pedig rozsda, mely nélkül meg éppen jobban fogna az forogni.

Hanem ez óriási gépezetnek két nagy kereke van, ezeken nyugszik a mű, ezek az alap, mely nélkül megszűnnék az forogni, megszűnnék lenni társadalom. Az angol címer körirata »Dieu et mon Droit« (Isten és Jogom) legjobban fejezi ki a két alapkerék eszméjét: tehát egyik a vallás, másik a jog.

Mielőtt azonban ezekről szólanék, elemezzük kissé az ember hatáskörét a társadalomban.

Egy híres sánta német tudós, Schvarczer Henrik, nemcsak minden embernek tulajdonít befolyást az összes társadalomra, hanem egyszersmind minden ember egyes, habár jelentéktelen cselekedetének is, mit kételkedő ellenfeleinek következőleg bizonyít be:

»Ezt a telket, amit én bírok most, s mit apám is bírt, hajdan egy sváb haszonbérelte. A sváb egy ízben egy szilvamagot hullasztott le a kertben, melyből egy nagy görbe fa nőtt fel idővel. Gyermekkoromban felmásztam egyszer a fára, mit görbesége könnyen lehetővé tett; midőn azonban a tetejére jutottam, a gally letört alattam, s én a földre zuhanva lábamat törtem ki, miért később kedvem ellenére nem a hadi, hanem a tudományos pályát kellett választanom. Ebből látszik, hogy a sváb elhullasztott szilvamagja nélkül jelenleg vállrózsákat hordanék vagy hallgatnám valahol a csatatéren felettem a fű növését...«

Én ugyan nem tartok egészen a tudóssal s nem ösmerem el, hogy minden ember minden csele­kedetének közvetlen befolyása van az egész társadalomra: de közvetett igenis van, azaz majd minden cselekedete bír némi jelentőséggel, habár nem is az egész társadalomra, hanem leg­alább saját környezetére, mit a német úr példája után nem akarok világosabban bizonyítgatni.

Ebből láthatja tehát az ember, mennyire fönséges és nagyszerű azon szerep, melyet elfoglal, mily roppant felelősség terheli minden tettét, s mennyire meg kell gondolnia minden lépést, melyet tesz, hogy az a társadalom határain, a »vallás« és »jog«-on túl ne terjedvén, annak erkölcsi hasznára váljék.

Az öt nagyhatalom mellé még egy hatodikat is állított az újkor, a - sajtót; s én mind szeretném odább tolni egy számmal, hogy a társadalomra azt mondhassam, miszerint az az első igazi nagyhatalom, melynek a többi hat mind csak szolgája.

A társadalom büntet és jutalmaz; ritkán téved s éppen azért az [........] illetlen a legigazságosabb és legszigorúbb. Egy mélyen gondolkozó, de istentelen, feslett életű francia költő, ki a királyok haragját büszkén nézte le gőgjében, elhagyott állapotában, midőn végre a társadalom lökte el magától, így kiált fel megtörve:

Il est dur........

Qu’il faille ici bas mourir plus d’une fois... (Kemény sors, hogy itt e földön többször is meg kell halni.)

Igen, a társadalom megbosszulja magát azokon, akik ellene vétenek, igazságosan és rettentõn; a társadalom a legfelsõbb törvényszék, mely elõtt a legmagasabb fõk is meghunyászkodva jelennek meg, s mely elõtt büszkén emelheti fel fejét a legutolsó koldus is, s mely ellen nincs föllebbezés többé, még akkor sem, ha téved, mert Mirabeau szerint: ha az egész társadalom téved, az egész társadalomnak akkor is igaza van.

Ami pedig a társadalmat ily nagy hatalommá teszi, az elõször: a vallás, ezen összetartozó szent kötelék, mely, mint az emberi testben az idegrendszer, mindent összeköt, a legnagyobb bölcsességgel ellensúlyoz, szabályoz, táplál, egybekapcsol, mint a nap az égen, éltet, melegít, s egy közös lámpa, a »hit« fénye mellett vezérli az emberiséget a tudatlanság sötétségén keresztül, végcélja felé.

Másodszor: A jog, az igazságosság és szeretet, a keresztény vallás ezen iker szülöttei, mint az emberi szabadság és méltóság jótékony teremtõi, amint azt a kitûnõ bölcsész, Sieyès abbé mondá a szélsõségek embereinek a korlátlan szabadság hajhászata ellen tartott remek beszédében:

»Ils veulent être libres, et ils ne savent pas être.«

Ezek azok az elvek, melyek a társadalmat azzá teszik, ami; melyek, mert maradandók mint az istenség eszméje, a társadalmat korlátlan hatalmúvá, örökké maradandóvá teszik.

A történelem gyakran hoz fel eseteket, midõn nemcsak egyesek, hanem egész nemzetek támadnak fel a társadalommal homlokegyenest, valamely elv vagy eszme lerombolásáért küzdve; és a történelem utána jegyzi mindannyiszor, hogy az eszme megmaradt régi fönségé­ben, hanem a küzdõ alakok elbuktak egytõl egyig és feküsznek vágyaik romjai alatt...

Ebbõl is kétségtelen tehát, hogy szentek és nagyszerûek ez elvek, mik a társadalom alaposzlopait képezik, de mindamellett nem tagadom, hogy vannak sebei is a társadalomnak, hanem ki látná meg egy kolosszális márványoszlopon a porszemet?... - és ha meglátná is, ki merné mondani: »ez az oszlop nem jó, hanem szép, mert por van rajta.«

A társadalom sebeirõl, e porszemekrõl, melyek könnyen válhatnak undok sárrá, majd más alka­lom­kor veszek magamnak szabadságot írni, úgy cselekedvén, mint az egyszeri fuvaros, aki meg­látván a vastag orvost, kit a városból volt kihozandó, fejvakarva mondá: »sok lesz egyszerre.«

A JELLEM

(Bölcsészeti tanulmány)

Le a kalappal a jellem elõtt. Az »irály az ember«, mondja egy híres író, én meg azt mondom, hogy a jellem az ember. A jellemnek köszöni az emberiség mindazt, amire büszke, amivel dicsekedni szokott: az egy egész világ bent a lélekben, melyet maga alkot meg az ember, s melynek romjai alá temetkezik inkább, mintsem megtagadja lételét. Egy Béldi Pál, ki inkább választja a börtönt, mint a fejedelmi trónust, egy Zrínyi Miklós, ki utolsó csepp vérig védelmezi azt a helyet, amit nem lehet megvédeni, egy Szapáry, aki az õt sanyargató török vezért bántatlanul oldja fel láncaitól, és ezren meg ezren mások, akik mind elhaltak vagy nyomorogtak jellemök vas következetességének kényszerítõ súlya alatt, mind azt bizonyítják, hogy ami oly közel vívé õket az isteniség nagy eszméjéhez, az a jellem volt.

Mi tehát a jellem?

A jellem lelkünknek önelhatározás okozta megszokása az élet bizonyos irányában, azaz a lelki élet maradandó önalakítása, melynek alapja ugyan az ember természetében van, mely azonban mindamellett az ember saját »tette«, miután a lélek mint szabadon tevõleges erõ, éppen úgy munkálja és saját akarata szerint képezi az egyedi természetet, mint mindent, amit kívülrõl mint adottat átvett.

A jellemképzésnek alapja, mint már említém, az ember természetében van letéve, mely azonban attól nem függvén végképp, csak annyiban érdemel figyelmet, amennyiben a különbözõ vérmérsékletek mégis mindenesetre bírnak reá némi befolyással.

Hipokratesz és Gallén az emberi vérmérsékletet a négy elemmel hozza összefüggésbe és azt állítja, hogy az emberi természet, illetõleg kedély, mint vérmes - temperamentum sanguinicum - hasonlít a földhöz, mely meleg; a közönyös vagy hideg - temperamentum phlegmaticum - a levegõhöz, amely hideg; a heves - temperamentum chlericum - a tûzhöz, amely száraz; a mélás vérmérséklet pedig a vízhez, amely nedves. Az újabbkori bölcsészek a négy világtájjal hozzák kapcsolatba a vérmérsékletet, úgyhogy nyugot vérmes, kelet heves, éjszak mélás, dél hidegvérû vagy tompa vérmérsékletûvé tenné az embert. Mind a két nézet hibás, s egyáltaljában nem felelhet meg a tudományos igényeknek, mivel éghajlati befolyásoknak maga a vérmérséklet soha nincs kitéve, legfeljebb annak fõoka: nagysága, mélysége és magassága.

Jellemképzésre azonban legalkalmasabb a hideg és a heves vérmérséklet, mint amely türelmes kitartást tanúsít; míg ellenben a mélás és vérmes kedély fogékonyabb a külsõ benyomások iránt, de a határozatlanság a legnagyobb mértékben jellemzi - s mint ilyen méltán a legszerencsétlenebb vérmérsékletek közé tartozik.

A vérmes kedélymérsékletre legjobb példa XIV. Lajos, vagy nálunk Zsigmond király, kiket a legcsekélyebb dolog is borzasztó izgatottságba hozott, amely azután mint a szalmaláng, rögtön lelohadt.

A vérmes kedélyûek ritkán bírnak vergõdni jellemre, mire, hogy messze ne menjünk, a két elõbbi királyt vegyük például, kik közül az elsõ olyan határozatlan ember volt, hogy midõn néha komornyikja reggeli öltözködéskor több mellényt helyezett eléje, egész délig nem bírt felöltözködni abbeli határozatlanságában, hogy melyiket vegye fel magára a sok közül; az utóbbinak pedig az egész félszázados uralkodása a jellemhiány szakadatlan láncolata.

A mélás vérmérsékletre is van egy jó példánk Apafi Mihályban, aki jámbor, jó fejedelem volt, finom érzékkel bírt minden nagy, szép és nemes iránt, e aki sohasem bírt jellem lenni: úgy élt, úgy halt meg, mint egyike a leggyengébb embereknek.

Ebbõl tehát kétségtelen, hogy e két vérmérsékletbõl igen ritkán alakul egy-egy jellem.

Ennyiben bír a vérmérséklet befolyással a jellemre, s minthogy a vérmérséklet egyáltalában természeti adomány, az ember szabad akaratától nem függõ kinyomata a lelki sajátságoknak, ennyiben nem idomítható semmi által s legfeljebb az erõs elhatározás s megszokás által nyomatható el némileg.

Egyébiránt itt éppen el lehet mondani, hogy amennyi ember, annyi vérmérséklet, s amennyi vérmérséklet, annyiféle jellem, úgyhogy mi csak a négy fõbb vérmérsékletet körvonalaztuk, mint olyat, melynek határai közt található fel a többi.

Vannak, kik a jellemet férfiasságnak (‘avdría) nevezik s ezáltal mintegy kizárják a nõi nemet a legnagyobb erény birtokából, ami helytelen és igazságtalan is - mert annak dacára, hogy a nõ gyöngébb teremtmény a férfinél, szellemileg mégis fel bír emelkedni a jellem magaslatáig, mely nem mindig a nagy tehetségektõl tétetik függõvé, mert hány jeles eszû ember van, aki mégis jellemtelen, s hány jellemes, de korlátolt elmetehetségû ember? Hogy a nõkben is egész a legnagyobb fokig kifejlõdhetik a jellem, bizonyítja a világtörténet: D’Arc Johanna, Corday Sarolta, Ronow Ágnes, és mindazok, akik áldozatul hozták magokat egy nagy elvnek, amit õk oltárnak állítottak fel magokban.

Meg szokták különböztetni még a fajbeli és a nemzeti jellemet is, de én csak az utóbbira fordítom figyelmemet. A jellemzetes ismérvek azonban oly sokféleképp kevervék, és az átmenetek oly észrevehetlenek egyik nemzetbõl a másikba, hogy megjelölésében és osztályo­zásában nagy eltérések mutatkoznak. Szembeötlõ megkülönböztetési ismérvekre csak úgy tehetünk szert, ha bizonyos szélsõ pontokat állapítunk meg a különbözõ nemzetek között, amelyeken belül változnak, s amely változatok részint a föld különös éghajlati mivoltától s az illetõ nemzet állami s vallási életének sajátszerû szervezetébõl erednek.

Midõn a különbözõ nemzetek jellemérõl van szó, lehetetlen, hogy eszébe ne jusson az embernek az egykedvû angol, mint a közönyös vérmérséklet példányképe, mikor két millió örökségrõl vesz tudomást Bécsbõl, egész hidegen ül fel a vaspályára, s röpítteti magát a halottas házhoz, hol azután arról értesül, hogy a két millió forint megvan ugyan, hanem a tulajdonképpeni örökös nem õ, de egy másik hasonnevû londoni polgár, aki már át is vette a hagyományt, s akit ezennel van szerencséjök bemutatni.

- Az már egészen más - mondja flegmatice a csalódott örökös, s egész egykedvûen utazik vissza ahonnan jött: mintha semmi sem történt volna.

Mennyire különbözik ettõl a francia, ki a vérmes temperamentumot képviseli, akit minden apróság lelkesít, érdekel; Waterloo csatazaja éppúgy, mint egy nõi szoknya susogása; aki azt mondja: halálra unom magam, s azután nevetésben tör ki egy perc múlva, ma szerelmet esküszik kedvesének, holnap már nem akar rá emlékezni, ma vitéz katona, holnap ledér udvaronc, holnapután dühös politikus, egyszóval mindig más és más.

Ott a nemességre gõgös spanyol, aki azt jegyezi kardjára: No me saques sin razon: no me envaines sin honor (ok nélkül ki ne ránts, becsület nélkül ne tégy be a hüvelybe), s akit szinte a flegmatikus vérmérséklet jellemez, de nem oly nagy mértékben, mint az angolt.

Legközelebb áll a spanyolhoz a török, de az is már inkább a heves véralkat jellemét hordja magán: hamar jön ki a béketûrésbõl, de aztán soká dühöng. Sajátságos életmódja, vallása nagy befolyással van jellemére, mely bármilyen szilárd is, magasztos irányzattal ritkán bír. Sajátságos tisztaságához s kényelem-hajhászatához idomul jelleme is. - A kádi elõtt panaszkodó Iskander bey azt emeli ki védbeszédében a legjobban, hogy a gyilkos éppen akkor lõtt reá, mikor õ egész nyugodtan csibukozott otthon. A legborzasztóbb benne, hogy õt akkor támadják meg, amikor csibukozik.

A heves vérmérséklet legtökéletesebb típusa a magyar, s ennek következtében egyike a legjellemesebb nemzetnek. A magyar ember szava kontraktus, hazaszeretete kultusz, királya iránti hûsége példás, a törvényhezi ragaszkodása (még ha a törvény rossz is) az angoléval versenyzik.

Az olasz nemzet a mélás és a vérmes kedélymérséklet bizonyos vegyüléke, melyhez szövet­kezvén a sajátságos éghajlat és életmód, valami durvaság egyesül benne a legszelídebb érzelmekkel.

A külsõ behatásokra nagyon fogékony nemzet, de szinte határozatlan; kit ma fölemel, holnap porig alázza: néha egy szó, egy gondolat valóságos szikra, mely az egész nemzetet felgyújtja, de mihelyt a szikra szétröppen... a tûz is kialszik.

Egyébiránt, mint már mondottam, a nemzeteket jellemezni lehet ugyan általánosan, de szorosan véve az olyan jellemzés nem lehet zsinórmértéke az egyesek jellemének, amit az is eléggé igazol, hogy a világ legpatetikusabb nemzete a spanyol, és a »gründlich» német adta az emberiségnek a legnagyobb humoristákat: Cervantest, a »Don Quijote De La Mancha« íróját, és Zaphirt.

De valamint az emberi természetet játék, veszekedés, illetõleg valamely szenvedélye gyakorlása közben lehet igazán kiösmerni, úgy az egyes nemzeteket is azon álláspontban, melyet békétlen állapotukban kormányaikkal szemben foglalnak.

A spanyol soká tûri az igát, nem szól, nem zúgolódik, hanem egyszerûen felkerekedik s elûzi kormányát. A magyar hevesen kel ki minden törvénytelenség ellen s addig izgat, mozgat fût, fát, míg a viszonyokat egészen a törvényes kerékvágásba sikerül hoznia.

A francia lármázik, buzog s ritkán tesz valamit: ha tesz, akkor kitesz magáért, de aztán megelégszik az üres dicsõséggel, s nem bánja, ha a világ feneke esik is ki. Egészen hû marad könnyelmûségéhez mindig. A konzervatív kormányformából belemegy a respublicába, a respublicából az abszolutizmusba.

Az angolt jelleméhez képest nehezen lehet sodrából kivenni: a nagy adót nem szereti, de a zúgolódás nélkül fizeti mégis, legfeljebb egy-egy elmés szatírában tör ki, ha már nagyon megsokallja a dolgot.

Hanem még a gúny is olyan valaminõ komoly, hogy szinte kirí belõle az az átkozott flegma, mely a nemzetet jellemzi: »The king can not do wrong; because he does nothing.« (A király nem tehet rosszat, mert nem tesz semmit.)

Amit különben a nemzetek jellemérõl mondani lehet, az inkább a »jelleg« nevet viselhetné, mint a határozott jellem szót, miután a kettõ között ha nem is annyira szembeötlõ, de mégis lényeges különbség van.

De térjünk vissza a szó szoros értelembeni jellemre.

A jellem, mint minden szellemi tehetség, bár már eleve nyilatkozhatik ugyan, tökéletesen csak a középkorban (a 25-ik évtõl az 50-edikig) fejlõdik ki, ti. midõn a lélek már elegendõleg megszilárdult, hogy belsõ uralmát érvényesítse, mert a jellem szilárd elveken nyugszik, melyeket az élet által szerez az ember s melyek aztán életét, be- és kifelé, összhangzatosan és maradandólag meghatározzák.

Így tehát a jellem az ember azon cselekedete, mellyel maga teszi magát emberré, ezáltal oly önbeccsel ruházván fel magát, mely minden anyagi kincset felülmúl; azért mondja talán Jules Favre, hogy »a jellem létra, mely a szabadsághoz és az erény magasságához vezet«, és azért mondta talán Franklin: »az oly embernek, kinek élete a belsõ hangulatok és külsõ viszonyok változékony befolyásától függ (akinek nincs jelleme), csak a neve ember.«

AZ ÖSZTÖN

(Bölcsészeti tanulmány)

Az ember bámulva áll meg az ember elõtt, mint legremekebb teremtménye elõtt Istennek. Milyen csodás lény! kit a teremtõ mind a két kezével áldott meg: két világot adott neki, a belsõt és a külsõt, míg a többi állatoknak be kellett érni eggyel.

A külsõ világ tele van anyagi kincsekkel, miket a embernek jutott feladatul kibányászni s felhasználni a saját javára. Az állatokban táplálékot adott neki, a földben termõ erõt, mely megneveli számára a virágokat, mikben megint illatot talál, amiben gyönyörködhetik, mézet, amelyet élvezhet.- És mindez egymásután a gazdag természetben egy szép logikai láncolat, melyen tündökölve látszik meg nagy mindenható mester keze.

A belsõ világ, melynek kincseit a lélektudós igyekszik kifürkészni, még gazdagabb: ott már olyan kincsek vannak, melyek fényétõl megvakulna a halandó ember szeme, s éppen azért nem láthatók meg szemmel; ott már az örökkévalóság pecsétje van ráütve mindenre, mely egy harmadik világot ígér a belsõ világnak, tudniillik - a síron túli életet.

E lelki kincsek, melyeket tehetségeknek (lelkierõnek, érzelemvilágnak) szoktunk nevezni. Vele születnek az emberrel, s aszerint fejlõdnek és mûködnek, amint irányoztatnak egy cél felé, mely irány viszont közvetlenül az ember körülményeitõl, helyzetétõl, tágabb értelemben akaratától tétettek függõvé.

A legnagyobb lélektudósok egybehangzó véleménye nyomán bátran ki lehet mondani, hogy az emberrel veleszületett érzelemvilága, tehetsége, lelkiereje a jóra van teremtve.

Nézzük tehát ezen, az emberrel veleszületett lelkierõk legelsejét, mely a legalsó fokon áll, mely legelõbb nyilatkozik meg benne - az ösztönt.

Az ösztön általában nem egyéb, mint azon titkos, a léleknek, mint eleven erõnek természetében gyökeredzõ törekvés vagy irányzat, melynek célja nem más, mint éppen az, hogy munkásságot fejtsünk ki.

Ebbõl következtetve a lélek minden kifejtett nyilatkozata, cselekvénye magán az ösztönön alapul, mely azt az istentõl nyert kétségbevonhatatlan természeténél fogva mintegy kényszeríti a munkálkodásra.

Tehát a lélek nagy törvénykönyvében az van beírva a legelsõ parancsolatnak: »munkálkodjál«.

A fentebb mondottak szerint az ösztön a lelki élet tulajdonképpeni alapja, tényezõje. Az ösztön hasonlít a növény csírájához, mely az egész növényt mozgásba hozza, kifejleszti, kitolja a földbõl, hol az azután megnõ, elágazik, mely elágazás hasonlít a lelki élet különféle feltûnési módjaihoz.

De valamint a növénynek, hogy kicsírázhassék, felnõhessen, virágozhasson, nemcsak a földbõl nyert erõ szükséges, hanem gondos ápolás, napfény és harmat: úgy az ösztönnek is, hogy az jó iránylatú cselekvõségi hatáskörét rendeltetéséhez képest betöltse, gondos önfejlesztés, nevelés, képzés szüksége.

Eddig általában szóltam az ösztönrõl, most nézzük szorosabb értelemben.

Hiába tagadnók, meglátszik, hogy az emberben is van állati tulajdonság.

Nincs ebben mit szégyellni, nagyságos és méltóságos uraim! s hiába dorongoljátok le Platót, aki azt merte mondani, hogy »az ember két lábú tollatlan állat«, volt egy »kis igaza« az öregúrnak. Méltóztassanak csak elmélkedni az »érzéki ösztönrõl«, melynek nyilatkozványainál csaknem egészen elvész az állat háta mögött az emberben az ember.

Avagy miben különbözik közönséges értelemben az ember az állattól? A tudomány nagyon egyszerûen határozza meg:

Az ember okát adja annak, amit cselekszik, az állat önkéntelenül tesz mindent; azaz míg az em­ber az ész és a lélek törvényeinek serpenyõjén mérlegeli meg tettét, bepillant annak indo­kai­ba, vizsgálja következéseit, addig az állat oktalanul csupán érzéki ösztönének engedelmeskedik.

Akik tehát azt hiszik, hogy az ember és az állat közt nincs semmi hasonlatosság, azok legelõször is azt bizonyítsák be, hogy az emberben nincs érzéki ösztön, mely semmi egyéb, mint törekvés az állati élet kielégítésére, tehát a lélek oly akarása, melynek indokai nem rejlenek magában a lélekben, hanem a szerves életállapotban.

Azt pedig, hogy nincs, nem lehet bebizonyítani.

Az érzéki ösztönt fel lehet osztani tápösztönre, önfenntartási, mozgási és nemi ösztönre.

Vizsgáljuk ezeket egyenkint: azon célt tûzvén ki magamnak, miszerint bebizonyítom, hogy az érzéki ösztön annyira állatias jellegû az emberben, mely sokszor az akarattól függetlenül, sõt az akarat ellenére is követi célját, és válogatás, tapasztalás, tudomány, értelem nélkül is megtalálja az eszközöket, mert van az emberben bizonyos veleszületett állatias elõsejtelem, valami titkos, az ész törvényein kívül mûködõ kombináció, mely igenleges vagy nemleges irányt ad az ösztönnek.

Kinek nem tûnt fel, hogy meglát valahol egy embert, aki neki sohasem vétett az életben, ránéz, s visszataszítódik tõle, gyûlöli; míg egy másikat az elsõ pillanattól fogva vonzalommal szemlél, habár az ártani igyekszik is neki. Hol itt a meggondolás, mely leküzdje ezen belsõ, állatias, az ész törvényein nem gyökeredzõ ellentétet?

A szimpátia kifolyása a szerelem, illetõleg az érzéki ösztön szenvedéllyé fajult nyilvánulása, melyet szinte akaratjával szemben sem bír az ember leküzdeni, s mely lassankint minden szellemi tehetségét háttérbe szorítja, elannyira, hogy az végképpen megzsibbadni látszik.

A tápösztön Cuvier szerint a legerõsebb és a legelsõ. A csecsemõ önkéntelenül nyúl anyja emlõje után. A magát hosszas éhséggel kivégezni akaró ember, ha halálos koplalása közben élelmiszert pillant meg, megrázkódva kap utána, nem törõdve feltett akaratával, hogy éhen hal. Nem kevésbé fejlett az emberben az önfenntartási ösztön is: a vízbe ugró öngyilkos fuldoklása közben önkéntelenül kapkod tárgyak után, melyekben meg lehessen fogódzkodni.

A mozgási ösztön egy egész szisztematikus tudomány, melybõl a lélek belsõ állapotaira lehet következtetni. Legközvetlenebbül meghatározza ezeket a hang, úgyszintén az arckifejezés és taglejtés.

Ezek a mozgási szervek, melyeknek ugyan ura az ember, hanem õk mégsem egészen szolgái az embernek. Hányszor hazudtolja meg a nyugodt, szelíd hangot a haragosan villogó szem, Hányszor árulja el az ember haragját az összeszorított ajk; s milyen jelenség az, hogy a pajkos gyermek a nagyapa pattogó veszekedõ szavaira oda sem hederít, míg komoly arcától meg­döbbenve húzódik félre? Honnan tudja õ, hogy az a veszekedés, amit hallott, nem volt igazi veszekedés, hanem csak a szeretõ nanyapa házsártos természete? S honnan tudja, hogy az a komoly, szótalan arc igazi fájdalom?

Ezt az érzéki ösztön súgja neki.

A mozgási ösztönben, valamint általánosan a külsõ alak mivolta- és magatartásában fejezi ki magát mind az egyéniség, mind pedig a bent lakozó lélek állapota: e nyilatkozatok tehát a lélek, az egyéniség kiösmerésére szolgálnak s belõlök alakul maga az »Arculattan« - Physio­gnomika - tágabb értelemben a »Lelki jelisme«, melyet a mi egyetemünkön »Törvényszéki lélektan« név alatt adnak elõ hézagosan.

Több bölcsész vaknak nevezi az érzéki ösztönt, ezzel kívánván jellemezni azon tulajdonságát, hogy nem elõzi meg tudata és ismerte azon tárgynak, mely után vágyakozik, s mely kielégí­tésére szolgál. Ez azonban véleményem szerint helytelen elnevezés, mert az ösztön, a természet által az ember lelkébe oltott, s gondolkozás törvényeinek körén kívül mûködõ homályos tudat, melyben az ember rendeltetési célja van a legelsõ alapvonalaiban mesterileg kifejezve. Éppen ez okból nem tartom az ösztönt vaknak, hanem tartom a lélek irányzatának, mely az ember szellemi tulajdonságait mozgásba hozza, s ezáltal annyira kifejti õket, hogy azok egészen más jelleget vesznek fel, s különféleségök szerint alakulnak át vággyá, szenvedéllyé, hajlammá és mindig odább-odább...

Egybehangzó vélemény, hogy az élet egyetlen percében sincs teljesen kifejezve, mert az már lényegénél fogva is folytonos fejlõdés, mely csak a sírnál szûnik meg, s mely örök idõkre fennhagyja azon csodálatra méltó tényt, hogy valami magát éppen változtatásában tartja fenn, és ekképp éri el a valósulást.

Közönségesen meg szokták különböztetni a jó és rossz ösztönöket, ami egyáltalában nem járja, mert az ösztön mindenkinél egyforma, nem tûr kvalifikációt, s csakis a többi lelki tehetségek kifejlési fokától s jellege minõségétõl tétetik függõvé.

Ebbõl világos az is, hogy az ösztön, a szellemi fejlettség legalsó fokain, a gyermekeknél és a mûveletleneknél sokkal erõsebb, hatalmasabb, mint a felnõtt, mívelt embereknél: mert az utóbbiaknál háttérbe szorítja és kipótolja azt a magasabb lelki erõk munkássága.

Midõn az ember érzelemvilágából, mint régebbi »Jellem« címû cikkemmel szorosan összefüggõ tárgyat kiragadtam s leírtam szerény nézeteimet az ösztönrõl - meg nem állhatom, hogy ne kiáltsak: milyen remeke vagy te a természetnek, ember! adott a Teremtõ észt és szabad akaratot, mely úrrá tegyen az állatok felett te pedig szerezz tudományt és mûveltséget magadnak, mely úrrá tegyen magad felett, aki különben könnyen rabszolgája lehetsz saját ösztönödnek.

Míly nagyszerû az isteni gondviselés!

Csak azért nem adott talán mindent, hogy neked is legyen mit szerezni; hogy neked is legyen szervezetednek és alkotásodnak megfelelõ mûködési köröd, nehogy úgy kiálthass fel, mint a gyermek Nagy Sándor, szomorú, elborult arccal: »Atyám, te nekem semmi hódítani valót nem hagytál!«