A PÁRTOK

Sokat találgattam gyerekkoromban azt a találós mesét: Mi az? Egy apának van tizenkét fia, minden fiának harminc fia s ezeknek a fiúknak fele fehér, fele fekete?

Csak nagy sokára jöttem rá, hogy az esztendõ ez, a maga tizenkét hónapjával s minden hónap a harminc napjával, melyeknek fele fehér (nappal), fele fekete (éjjel)...

Akkor nekem adták föl ezt a találós mesét, most én adok föl önöknek egyet: Mi az? Egy apának van három fia, az egyik viszi a gazdaságot, az a legöregebbik, a legkisebbik az egy szilaj furkó, aki mindent másképp akarna, akinek semmi sem tetszik, nincs megelégedve a bátyjával, ha bõkezû, azt mondja rá, hogy préda, ha szûkmarkú, azt mondja, hogy fösvény, - aminthogy vész is a jószág a kezei közt. A középsõ fiú higgadt s nem helyesli sem a bátyja dolgát, de sem az öccse észjárását, hanem az arany középszerûség útját dicsõíti, nem barátja az ugrásnak, hanem a lassú átmenetnek.

Hát ez az én egyszerû találós mesém: a pártok. Nincsen e mesében semmi humor és semmi frappáns, de egy nagy igazság, az t. i. hogy a pártok egy apának a fiai, tehát testvérek, hogy mindeniknek gondja a gazdaság fönntartására irányul, azért hát nem szabad elítélni egyiknek törekvéseit sem, mert a törekvések közösek. Csak az az egyetlen kérdés, ki vegye át a birtok kezelését a legöregebb fiú után, aki rosszul gazdálkodik?

A higgadt ész és a természeti jog is arra utal, hogy a középsõ fiú próbálkozzék most már, hátha õ jobban csinálja...

És mégis Magyarországon bizonyos éles ellentét van a pártok között, s ehhez az »éles ellentéthez« semmi köze az elvkülönbségnek, vagy legalább nagyon kevés; a gyûlölet, a harag és keserûség annak az alkatrészei. A piszkolódás, gyanúsítás tüzes vasával bélyegezik egymást a testvérek, ahelyett hogy kapacitáló szóra hallgatnának, s önérzetesen haladva egymás mellett egymással szemben, bizonyos nimbuszt kölcsönöznének az elveknek, amiket zászlójukra írtak.

Hanem így csak fogy a nimbusz - s leszedték, már mikor a magoké elkopott, az elvekrõl a hímport. Rongyos ruhában jár az eszme, s kik tündökölni látták egykor, ma már rá sem ösmernek, hidegen hagyja õket lankadt szárnyának csattanása.

A magyar politikai pártok is olyanok, mint a napok: egyik kurtább, mint a másik, mindeniknek fele fehér, fele fekete, s ha egyik sír, a másik nevet. De a napok összefüggõ láncai az idõnek és senki se kívánja, hogy egyik vagy másik nap ne virradjon meg, s ne teljesítse rendeltetését, mert az a természeti szükség.

Az alkotmányosságban is ilyen természetes átmeneti hidak a pártok a fejlõdésben, s ebbõl a szempontból, ha tehetjük, bizonyára senki sem fogja helyeselni azon üzelmeket, amik a kerületekben napirenden vannak, hol elõször beszennyezik lelketlen kortesek és jelöltek a személyeket (de ehhez semmi közünk), hanem beszennyezik az elveket, s ezáltal közönyössé teszik a népet az alkotmányos élet iránt.

E szomorú közöny máris látszik. Sohasem volt ilyen erõltetett választási mozgalom, mint most, s biztos szimptómákat látunk arra nézve az eseményekbõl, hogy nehány év múlva az alkotmányos élet útján visszatérünk a kezdet kezdetéhez: a személyekhez.

A higgadtabb lakosságú kerületekben máris nem pártok szerint csoportosulnak a választók, hanem személyek köré tömörülnek. Többi közt példa erre Szeged is.

Az elvek tönkre vannak téve, hit azokban már nincs, hanem a személyek között még mindég akad valaki, aki még nincsen lejárva. Az elvekhez már nem fûzõdik rokonszenv, mind a három zászló össze van tépve, sárral behányva, de tiszta kabátú ember még akad, ehhez tapad tehát a bizalom.

Hát helytelen ez? - fogják önök kérdeni. Hát hiszen ha csupa jellemes, becsületes embert válogatunk össze a kerületekbõl a parlamentbe, az lesz még csak az igazi országgyûlés, és azt sem fog lehetni ellene fölhozni, hogy nem kinyomata a közvéleménynek.

- Igenis helytelen! - lesz mindenkor a válasz -, mert ez esetben a parlamentális élet nem fejlõd­hetik; a parlamentális élet kerekei az elvek és az eszmék, s ha ezek nem jönnek mozgásba, nem lehet haladás. Egy stagnáció áll be, vagyis egy forgás, - mely úgy kizárja a haladást, mint amaz.

Szilágyi Dezsõ, ki Urváry Lajost elkísérte a kerületébe, egy toasztban ekképp jellemezte a Zala megyeiek elõtt a pártokat:

A kormánypárt olyan, mint egy vénasszony, mely idõ elõtt öregíti meg az embert s kiszívja életerejét.

A szélsõ baloldalt teljesen jellemezi - úgymond Szilágyi meglehetõs szellemesen - a költõ:

„Zúg az éji bogár s neki megy a falnak.
Nagyot koppan előbb, azután elhallgat”.

Az egyesült ellenzéket egy szép leánynak tartja, ki epedve várja az idõt, hogy kedvesét, a hazát boldogíthassa.

Ez is találó hasonlat, de a legtalálóbb az »epedve« szó.

Hanem még az államférfiaknál is jobban jellemezte a pártokat tegnap két borozó paraszt, aki a Szikszay udvarára betévedt.

- Tudja kend, János bátya...

- Hallom, Pista öcsém.

- Ha az ember lovat vesz a vásáron, akkor talál olyat is, akinek sem apját, sem anyját nem ösmeri. Igaz, hogy kevés abrakkal jár, meg hogy szép is, aztán meg fürge is. De hátha rúgós, harapós?

- Aha, értem már.

- De csak hallgasd még tovább. Aztán talál egy másik lovat, akinek apját-anyját ösmeri, tudja, hogy sok abrakkal jár, egy kicsit lusta is, sovány is, - de tudja felõle azt is, hogy nem rúgós.

- Hát aztán?

- Hát aztán, hogy okos ember az ilyet választja. Egy szónak is száz a vége, János bácsi, én bizony a kormány mellett szavazok.

- De iszen nem úgy van az, öcsém. Nem helyeslem a mondást, mert a gyengébbik ló nagyon sok abrakot eszik, nem dolgozik eleget, vén is egy kicsit. Ha nehéz munkája akad, beledöglik, és akkor az abrak is odavan, meg a ló is: csak éppen hogy a bõrét akaszthatom a padlásra. Nekem ugyan remonda nem kell a házamba. Én a baloldalra szavazok.

A fiatalabbik paraszt megvakarta egy kicsit a fülei tövét, hümmögött közbe - s akadozva hebegte.

- Igaz, de hát a paskum,⁴¹ amit a gróf ígért voksért.

- A paskum? Az már más. Ha az embernek legelõje van, azon az öreg ló is elfér.