|
Ha valaki
föltámadna száz éves síri álmából, t. i. ha olyan valaki, ki Magyarország
múltjából átaludott száz esztendõt, ide lépne ebbe a három szobába, ahol a mi
íróasztalaink állanak, s megkérdezné tõlem:
- Kicsoda ön?
- M. K. -
mondanám neki.
- Hol született?
- kérdezné tovább.
- Kis-Csoltón.
Azután sarkon
fordulna az én kollegám felé s õt kérdezné, hogy hívják?
- Szemere Attila - mondaná az.
- Hol született?
- Párizsban.
S azután a
harmadik fiatal ember felé esne szeme.
- És ön
kicsoda?
- Pulszky
Károly.
- Hol
született?
- Londonban.
- Hogyan? -
kiáltott föl. - Önök mindnyájan magyarok, ismerem az önök armálisait, címereit,
az egyiket Nógrádból, a másikat Sárosból, a harmadikat Borsodból, a
nagyapjukkal »per tu« voltam. Hogyan van az, hogy önök hárman három különbözõ
éghajlat alatt születtek? Mi történhetett
azóta Magyarországon, amióta olyan mélyen aludtam?...
...Hát
bizony sok minden történt - hanem azért mintha semmi sem történt volna.
Legalább úgy gerálják magukat a hatalmasok.
Égõ
sebeknek többé nyoma sincsen, mondják. A feledés fátyolát szelíd nyugoti szellõ
lengeti. Ha meglebben is a fátyol, nem éget már, hanem csak hûsít, mint a
legyezõ szárnya.
Pedig
dehogy nincsen nyoma, dehogy...
Nyoma van
annak mindenütt. Ébren levõ honszerelem nyitott szeme látja ezeket a nyomokat
mindenütt.
Én látom
õket legalább. Észrevettem; hiszen olyan közel ül itt hozzám a nemzet szomorú
történelmébõl ez a két árnyék.
Elfelejtik-e
õk valaha azt, hogy õk se nem írhatnak, se nem beszélhetnek a szülõföld édes
bûbájáról, aranyos felhõirõl, suttogó homályos bokrairól?
A
számûzöttek gyermekei sohasem felejthetik el, hogy õk szegényebbek a többieknél,
és hogy miért szegényebbek?
Pulszky
Károly gyakran beszéli barátai elõtt emlékei közt a következõ érdekes kis
képet.
A
»Hampstead street« 13. sz. alatt laktak Londonban szülei.
Hárman
voltak gyerekek, akik sohasem látták még Magyarországot. Guszti, Károly és a
kis Polyxena. Szüleik elbeszéléseibõl és a Jókai mohón olvasott regényeibõl
volt csak fogalmuk a hazáról. Homályos fogalom volt az csak, de mégis a
legtündöklõbb színekbõl... itt kékebb az ég, üdébb a patak, zöldebb a fû,
virágok illata mámorítóbb.
Hányszor
álmodták meg a szécsényi kastélyt, õsi fészküket ódon tornyaival, andalító
tájképével, hányszor a büszke folyamot, a Dunát, és a tündéries Ipolyt, mely
szûkebb hazájokat ékíti kanyarogva, mint ezüstös vitézkötés.
Egy reggel
nagy meglepetés érte a gyerekeket. Apjuk levelet kapott Hajnik Pál nõvérétõl,
hogy az másnap Londonba fog érkezni s egyenesen a Pulszky család vendége lesz.
Bezzeg lett nagy öröm. Hogyisne? Egy olyan eleven lény, aki
Magyarországról jön. Vajon hogy fog kinézni, milyen lesz az arca, szeme, milyen
lesz a ruházatja? Bizonyosan olyan lesz, mint Zrínyi Ilona a képeken, vagy
olyan, mint Rozgonyi Cicelle, ha nem olyan mint Ronow Ágnes...
Alig várták azt a másnapot. Egész éjjel nem bírtak aludni.
Végre megjött Panni néni. Ötven éves szikár leány, magyaros
hosszúkás arccal, bizonyos hõsies vonással a homlokán: tetszett a gyerekeknek.
Körül is fogták erõsen s zajongtak, lármáztak s követelték,
hogy hamar adja ki, amit számukra hozott.
Mint minden utazó hölgynek, Panni néninek is természetes,
hogy ridikülje volt, s a kis kézitáska teletömve mindenfélével a világon: volt
abban kesztyû, hímzés, megkezdett harisnya, gyûszû, perlmutter gomb, kis olló,
bicska, szappan, flacon-üvegcse, gombostû, zsinórhúzó, kis kefe, kis tükör,
hálófõkötõ, gombolyag, manchette, rizspor, szájvíz, de a gyerekeknek semmiféle
ajándék. Errõl egészen megfeledkezett.
Elszomorodott a néni is, a gyerekek is, de mily csoda! Az
apróságok ábrázata csakhamar kiderült, a táska fenekén egy száraz félkiflit
találtak. Egy félkiflit, amit Magyarországon sütöttek!
Ujjongtak a gyerekek a kiflinek, a jó néni szeme könnybe lábadt,
s amíg a kicsinyek kacagtak, õ sírt örömében, s minden jó dolgot ráfogott arra
a kiflimaradványra. Ha már akkor nagy ember lett volna Breslmayer, bizonyosan
az õ sütetje lett volna...
De a nagy vigasságból csakhamar háború kerekedett: a kiflit
mindenki akarta, s bizony-bizony már-már szomorú irányzatot kezdett venni a
diszkusszió, midõn az öreg Pulszky Ferenc beleavatkozott s három egyenlõ részre
elosztotta békesség okáért a becses süteményt. A lehulló morzsákat - nem
állhatott ellent a vágynak - õ maga ette meg, bármilyen irigy szemeket is
vetettek rá emiatt a kis hontalan magyarok.
Íme, egy kép, egyszerû, de mégis megható. Fényes London városában is sótalan a kenyér, a számûzetésben. Száraz, penészfogta kifli
otthonról - de jóízû, édes...
|