|
Tisztelt
kisasszony! Ön protekciómat kéré. Engedje meg, hogy mielõtt szíves levelére
válaszolnék, elmondjak önnek a »Szegedi Napló«-ban (melyet kétségkívül járat)
egy történetet arról, hogy lettem én négy
gyermek apja?
Hát én bizony a
Blaháné révin. Az átkozott »Pluvius« álnév, mely alatt írni szoktam,
rácsábított egy merényletre. Mindig szerettem azt, ami túlhajtás, ami
merénylet.
Pedig tudhattam
volna, hogy hova kellenek a pontosvesszõk a »reginam occidere nolite...«-hez!
Igen, a királyné
ellen! Ez volt az én égetõ vágyam, az én szomjúságom. Lerántani a királynét az
egyik színháznál és fölmagasztalni a másiknál Körösmezei Gusztit.
Mekkora kravall
lesz ebbõl a színházaknál, gondoltam magamban, hogy nyeli majd az én kis petit
betûmet Szabó Karola, Sziklai Emilia a messze távolban, és Csatai Zsófi a
közeltávolban, hogy immár Blaháné náluknál rosszabb lett.
De minthogy ezt a
rovatot az én kedves kollegám, Garullus (Szemere Attila) csinálja, éspedig nagy
buzgósággal, nem juthattam hozzá, hogy a hatalom gyeplõjét a kezembe kerítsem.
Hanem hiszen majd
csak elmegy valahova, az ilyen minisztersarjadék úgysem állja ki, kivált
nyáron, hogy ne utazzék, s akkor beleszabadulok a szoknyarovatba.
Mert, kérem, a rovatok között nagy a különbség; én, aki
férfi celebritások mûködését kísérem figyelemmel s abban piszkálok, ha van
kedvem hozzá, ha nincs, sohasem jutok semmihez, nekem vagy egy pisztolylövésre
van legfeljebb chance-om, vagy egy lekötelezõ mosolyra, aszerint, amint
ócsárlok vagy dicsérek... de a szoknyarovat, az egészen más, azzal nagy
kedvezmények járhatnak Budapesten. A »szoknyarovat« olyan dús halastó, hogy a
horog ritkán ereszkedik le eredmény nélkül - így mesélik ezt azok, akik jobban
tudják.
Nos, egyszer csakugyan a kezembe jutott a színi rovat, de
szerencsére nem volt sem a Nemzeti, sem a Népszínházban elõadás.
Mindegy! Elmentem a német színházba s kikerestem magamnak a
legszebb arcú színésznõt. Mit törõdöm én vele, hogy játszik? Az a kritikusok
dolga. Elég, hogy szép: liliom hajtású minden mozdulata, égõ nap szúrása minden
tekintete... Ez a legszebb! Megteszem a legnagyobb mûvésznõnek, elmondom, hogy
jobb Blahánénál. Hadd dühösködjön az aztán.
Cikket írtam róla. De hát önök azt nem képzelik, micsoda egy
cikk. Nagy dolog az ott, ahol betû-számra mérik az embereket.
Nagy emberek egész életen át tartó buzgó tevékenységének
jutalma az, hogy a fõvárosi sajtó harminc
sort ír a halálukról. A többi közönséges embernek csak négy jut, vagy annyi
sem.
Azért a harminc sorért
fárad az emberiség nemesebb része gyermekkorától kezdve egész a sírig - s
mégis mily kevesen érik el, hogy olyan fontossá legyenek, miszerint a világ
harminc sor értékre becsülje.
Urak! Valahányszor egy harminc soros nekrológot olvastok,
rezzenjetek meg, - mert sok gond, sok szorgalom, nagy szenvedélyek égetõ
lángjából, tömérdek álmatlan éj verítékébõl, örökkön éber tevékenységbõl van az
a harminc sor fonva - s az körülbelül a legtöbb, amit a nagyok elérhetnek.
Hiúság, dicsõség, fény, ragyogás, közbecsülés, diadalmámor, hírnév, ragyogó
pálya - összevéve együtt... az a harminc
sor.
...S én egy egész cikket írtam a kis színésznõrõl, a jövõkor
csillagáról.
Szegény kicsike! Egy porszem õ csak, akivel nem törõdik
senki, akit a nyilvánosság kerekei eltaposnak anélkül, hogy tudnák, tapossák-e?
Maga is megijedt reggel, mikor arra ébredt, hogy õbelõle
nagy mûvésznõ lesz.
No, hanem lett is erre forradalom a színháznál és
mindenfelé. Ez már mégis botrány! Ez pofoncsapása a kritika méltóságának!
Halomszámra
kaptuk a tiltakozó leveleket. De ezekkel még nem lett volna baj. Az ember csendesen csibukozva elolvassa
a leveleket, ahol inkognito összeszamarazzák, és harag nélkül bedobja a
papírkosárba.
Hanem másik nagy
baj keletkezett.
A kicsikének
võlegénye volt, valami becsületes kis hivatalnok. Az mihelyt elolvasta a
levelet, az volt az elsõ dolga, hogy vett egy levélpapirost és belecsomagolta a
jegygyûrût.
Azaz, hogy ez se
lett volna baj, - mert hiszen az nem valami nagy dolog már a XIX. században,
hogy két ember, aki véletlenül boldog lehetne, véletlenül boldogtalanná legyen.
Hanem ott
volt a nagy hiba, hogy a kicsike még külön udvarlókat is tartott. Ezek pedig
nem voltak kis hivatalnokok, de urak. Az urak pedig nagyon finnyás emberek és
azonfölül okosak is.
-
Kisasszony! Ön mellett egy cikk jelent meg.
- Nos, igen! Mi
közöm hozzá?
- De annál több közöm van nekem. Azt hiszi kegyed, hogy én
olyan együgyû vagyok hinni, hogy egy hírlapíró olyan együgyû lehet ilyesvalamit
ingyen írni...
A leány sírt - de a könnyek nem lehettek neki bizonyíték. Az
udvarló ott hagyta.
De még ez se hozott volna zavarba - hanem voltak a
kicsikének szeretõi is: ezek az emberek pedig nem ösmernek tréfát.
Éppen kinn voltam a Svábhegyen, midõn kerestek a redakcióban,
hogy kihívjanak és megöljenek másnap reggelre.
Garullus azonban nagy diplomata. Azt mondta nekik, hogy õ
éppen most jött haza egy rövid útról, én pedig most mentem ki a zöldbe. Ma be
sem jövök, hanem méltóztassék befáradni reggel.
Reggelre
pedig megírt egy cikket, amelyikbe beleszõtte, hogy így-amúgy a kis színésznõ
tévedésbõl lett megdicsérve, mert ez a Pluvius
nem is ismeri a színésznõket, nem is jár a színházba, estéit rendesen
otthon tölti neje és négy élõ gyermekével
játszadozva. Hát egy ilyen embertõl nem lehet azt rossz néven venni.
A két dühönc elolvasta másnap a cikket s csendesen
elmosolyodott...
»Hüm! Egy becsületes családapa! No, az egészen más!
Lächerlich! Ki haragudnék egy családapára! Az mind komikus ember!«
És nem jöttek el többé.
. . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Így történt szórul szóra, kisasszony! Magának bevallom.
Nos, kéri-e még a protekciómat?
|