|
Sokáig törtem rajta a fejemet, mért csinálta III. Napoleon az államcsínyt december másodikán?
És
rájöttem, hogy alkalmasint azért, mert december
elsején még föl akarta venni az elnöki fizetését.
Hogy miért
megyek én 2-án Mehádiára? Már megfeleltem.
De minek is
beszélek? Megyek is én Mehádiára - a pokolba?
Ezzel csak
magamat ámítom, a »két doktoromat«, barátaimat és fõleg a vasúti társaságot,
mely Budapesttõl Mehádiáig küldi a billétet.
Szegeden
kiszállok, s ha ott egyszer kiszállok, száz forintot lehet tenni egy hitvány
spielmark ellen, hogy ott maradok Mehádia helyett a porfürdõben.
Mennyi
bûbájos dolog vár ott rám... a kuruttyoló békák az exnépkertben és fönséges
sörényével a hatalmas Oroszlány, melynek két esztendig voltam hû szövetségese
esõben, sárban, viharban, éjjel és nappal.
Ott a
politikus asztal az »Orosz lánynál«. Milyen enyhely! Ilyet nem adnak a
Herkulesfürdõ árnyas fái! Fönséges öröm kiszabadulni az okos politikusok közül
a nem okosok közé.
Nincs ott
regényesség, a vidék nem poetikus; akinek bölcsõjét a görbe hegyek közt
ringatták, csak ott a görbeségben dobog annak a szíve sebesebben, az asszonyok
sem szépek azon a tájon, az emberek se filiszterek, hanem éppen azért igazi
tökéletes emberek.
Már én
pedig csak az embereket keresem. Ha isteneket és szép asszonyokat akarok,
kigondolok magamnak egyet-egyet a fantáziám szerint s férjhez adom akihez
akarom.
Hogy elhanyagolta lelkem azt a jó öreg várost ódon
tornyával, ócska városházával, szép trafikansnõjével s sok száz érdekességével
- már ki is mentek az eszembõl, hja a múltat mindég kéreggel vonja be a jelen
-, de most, hogy ím - a kártyavetõ asszonyok stílusa szerint - út áll elõttem, lehámozom lelkemrõl a
kérget, s sorba pattognak ki a régi képek, alakok, tárgyak, dolgok és emberek.
Kinézek az ablakon, borul. Szegedre gondolok. Bezzeg hogy
nézi most a felhõket odahaza a
kapuból a Prófétás Gyuri. Mintha hallanám, hogy morog dühösen, mennyire nincs
érzéke az istennek a kocsmáros üzlethez?
Nincs is - de azért Gyuri csak mégis dacol vele, mégpedig
diadalmasan s esõben, derûben, ha jókedvû, ha mérges, abban a nótában ér
feneket az elmélkedése:
»Bujdosik az árva
madár...«
Ha megcsendül szobámban azóta a telefon: megrezzenek, hogy
bizonyosan a János hí a népkertbe sétálni a
Katák megtekintésére... Pedig dehogy, dehogy!... Csak Asbóth János szólít
vagy Keszler az »Ellenõr«-bül, hogy hol találkozunk estére?
Egyszóval, mióta elhatároztam, hogy Mehádiára megyek, tele
vagyok Szegeddel. S még Münchenben sem tudnék elképzelni annyi látnivalót, mint
amennyi rám vár.
A fekete gouvernant, a szõke menyecske, az épülõ híd, a
»nagy hallgató«, a »kis gazember«, a »lányok«, a »fiúk«, az öregek és minden,
minden.
...Nem! Én igazán nem hiszem, hogy meglátom valaha életemben
Mehádiát, míg Szegedet nem építik máshova - messzebb az útból...
|